Hogyan lehet kifejezni egy olyan traumatikus élményt, amelynek elmesélése legtöbbször fennakad a mindennapi közönyben, a gyanúsítgató visszakérdezésekben, az önmarcangolásban és a szégyenérzetben? - ezekre a kérdésekre kereshette a választ a 19 éves Grace Brown, miután egy barátnője elmesélte neki, hogy szexuálisan zaklatták. Brown, aki ekkor, 2011-ben a New York-i Vizuális Művészetek Iskolájának volt első éves hallgatója, aznap éjjel kitalált valamit: másnap lefényképezte a barátnőjét, ahogy egy kartonlapon egy, a támadója által mondott mondatot tart a kezében. A képet feltöltötte a netre, és az lassan önálló életre kelt.

Mára az Unbreakable projektnek több tízezer követője van, Brown több száz megtámadott és megerőszakolt nőt és férfit fényképezett már le, és több mint ezren küldték már el neki saját képeiket, a világ minden tájáról. A projekt célja az volt, hogy a fényképek szereplőinek segítse a támadás feldolgozását, és közben a kiállásukkal segítsenek másoknak is. Ha valaki el is meri mesélni, mi történt vele, nagyon ritkán szokta konkrétan elmondani, mit mondott neki a támadója. Ezek a szavak általában örökre rejtve maradnak, és belülről mérgeznek.

A Tumblren futó projekthez folyamatosan érkeznek az újabb képük. Az egyik áldozat, Ashley Ray szerint olyan érzés volt fényképezkedni támadójának mondatával, mintha egy ragtapaszt tépett volna le egy sebről. Amikor először meglátta nyomtatásban a róla készült képet, pánikrohamot kapott. Később mégis úgy érezte, hogy nagy tehertől szabadult meg. Olyan darabja ez életének, amit többet nem kell szégyenkezve és bűntudatot érezve rejtegetnie.

Brown közben halasztott egy évet a főiskolán, és az Egyesült Államokat járja, hogy iskolákban beszéljen a projektről, és tanácsot adjon azoknak az iskolásoknak, akiknek már zaklattak életük során.

Tavaly novemberben egy amerikai főiskola kampuszán a projekttől inspirálódva diákok tüntettek az iskola vezetői ellen, mert azok nem vették komolyan az oda járó diákok szexuális zaklatásokat jelentő panaszait. A diákok azokat a lerázó, visszakérdező, gúnyolódó üzeneteket írták fel a lapokra, amiket a zaklatott lányok kaptak, amikor megpróbálták elmesélni, mi történt velük. Az eset hatalmas médiafigyelmet kapott akkor, és végül a vezetőség egy csomó változtatást léptetett életbe a kampuszon.

Brown szerint a projektje azért lehet sikeres, mert sokkal közelebb tudja hozni a megtámadottak valóságosságát. Lehet bármilyen statisztikát felhozni a szexuális erőszakról, azokat könnyű elfelejteni. De azt viszont sokkal nehezebb, ahogy valakinek az arcát nézed, ahogy épp támadójának mondatait tartja a kezében.

Vannak olyanok is, akik nem a támadójuk mondatait örökítették meg, hanem azt a közönyt vagy értetlenkedést, amit azután tapasztaltak, hogy beszélni mertek a támadásról:

A fényképezkedés csak egy lehetséges kezelése egy ilyen traumának, ami nagy bátorságot és elszántságot kíván Brown szerint, de semmiképpen sem kizárólagos út. Szerinte a legfontosabb, hogy ha bárkit hasonló támadás ér, akkor legyen legalább egyetlenegy valaki, akinek őszintén el tudja mondani, hogy mi történt vele.

A projekt itt lelhető fel Facebookon.