• Van egy 750 éves torony Visegrádon, a Salamon.
• Eddig is nehezen élte túl az utódok segítőkész beavatkozásait.
• Most viszont már tényleg a bezárás várhat rá.
• Merthogy műemlékekre például 2010 óta nem költ Visegrádon az állam. Stadion meg nincs ott.
• És a műemlékvédelmi tervtanács is elgáncsolta a tervet, amivel megmenthető lenne a torony.

Aki már járt Visegrádon, az tudja, melyik a Salamon-torony. Ez az a magas, vasbetonnal elcsúfított épület, amit még a hegy alján, útban a vár felé érintenek a turisták. Ha arra járnak, nézzenek be, mert lehet, hogy nem sokáig lesz nyitva.

Most kitört körülötte a háború. Amit a megmentéséért vívnak, de emiatt zárhat be végleg.

A műemlékvédelem komoly szakma, általában olyan részletekkel, amik kevésbé szórakoztatják a nagyközönséget. De Buzás Gergely, a Nemzeti Múzeumhoz tartozó visegrádi Mátyás Király Múzeum igazgatója olyan cikket írt az archeológia.hu-ra, hogy a földből kiásott falmaradványok iránt nem feltétlenül szerelembe eső laikus számára is pusztító képet mutat a hazai műemlékvédelem közelmúltbeli és jelenleg helyzetéről. És még Norvég Alap is van benne. Következzen egy bővebb lapszemle ebből, és a témához ugyanezen a portálon kapcsolódó többi cikkből.

A Salamon-torony elindult a lassú, de visszavonhatatlan pusztulás útján. Hála mindezért a Központi Építészeti Tervtanács műemléki testületének

- írja Buzás, de mielőtt belemennék a részletekbe, ismerjük meg magának a toronynak a sorsát.

A 750 éves Salamon-torony története mindig tartogatott valami még szomorúbb folytatást. A visegrádi kettős várrendszert is a tatárjárás után, 1250-1260 körül építette IV. Béla. Az alsóvár központi eleme volt a lakótorony, amely ispáni lakóhely és katonai feladatokat ellátó erődített épület, Károly Róbert idején pedig uralkodói szálláshely volt. Ez volt a fénykora.

Reprezentatív szerepe  a 15. század végére teljesen megszűnt, ekkor már leginkább csak raktárnak használták. Aztán a hadászati jelentőségét is elveszítette, a XVI. század belháborúi során a lakótorony déli sarkát szétágyúzták. A törökök végleges kivonulása, 1685 után évszázadokig lakatlan rom volt. De mégis megmaradt.

A XIX. század romantikájában mozgalom indult a romok megmentésére. A munkálatok 1871-ben kezdődtek a korszak két kiemelkedő alakja, Henszlmann Imre művészettörténész és Schulek Frigyes építész vezetésével, császári és király vadászkastélyt akartak kialakítani benne. És hiába ez a két nagy név, velük kezdődött a súlyos tévedések és hibák hosszú sora. A helyreállítás során a torony számos középkori részlete pusztult el.

Henszmann Imre - aki ugyan a magyar műemlékvédelem legendás alakja, e cikk szerint nem ezért a munkájáért őrzi meg az emlékezet - lebontotta a XIII. század óta egészen addig épségben álló fióktornyot, és kipucolta az épület belsejét is, elbontatva az akkor még álló eredeti gótikus válaszfalakat és boltozatokat.

Schulek Frigyes soha nem látott csigalépcsőket és ablakokat építtetett a toronyba, a lebontott árnyékszéktorony ajtajai helyére neogótikus ablakok kerültek.

Ami nagyobb baj volt, elfogyott a pénz, a császár sem igényelte a vadászkastélyt, így a munkák leálltak 11 év után.

A restaurálást a húszas évek elején folytatták. Utólag kijelenthető, hogy végzetes hiba volt a felső gyilokjáró-folyosó faszerkezetű rekonstrukciója. A torony ugyanis 1950-ben kiégett. A lángoló fagerendák helyrehozhatatlan károkat okoztak a középkori falsíkokban, és elpusztították a torony földszintjén berendezett kőtárát is.

1959-ben Szanyi József irányításával indult meg újra a helyreállítás, vasbeton födémekkel megsemmisítették a középkori fafödémek gerendafészkeit.

1961-től Sedlmayr János vette át a munkák irányítását. Az ő munkájának köszönhetően nyerte el 1970-re mai formáját a torony és környéke.

"A sok beton és acél miatt Sedlmayr János Salamon-tornya ugyan saját korában roppant korszerű műemlék-helyreállításnak számított, azonban nagyon hamar az aktuális divatok sorsára jutott, s az évek múlásával inkább kínossá vált: legfontosabb nézete, a város felől napjainkra már inkább a Dunakanyar leggigantikusabb transzformátor-házának tűnik a lakótorony"

- írják.

A helyzet most ez:

"A bonyolult tagolású lapos tető szigetelése a többszöri javítás után sem jó másra, minthogy az eső- és olvadékvizet mind a torony belsejébe vezesse, áztatva a korábban le nem bontott középkori részleteket is. Az épület elektromos hálózata jórészt már megadta magát, a klíma kedvez itt-ott a mohásodásnak is. Maga a beton mállik, sokkal jobban, mint a kőfal, és a javítási kísérletek csak rontottak a helyzeten. A könnyed, nyitott, vaskorlátos gyilokjáró életveszélyes: annak is, aki rajta jár, és annak is, aki alatta."

A toronynak a '60-as években még a legvonzóbbnak és legattraktívabbnak szánt része, a tetőterasz a málló, széthasadó betonfalak és azokat megtámasztó ideiglenes zsaluzatok miatt már csak korlátozottan látogatható, a gyilokjáró pedig teljesen le van zárva a látogatók elől.

Az egyszerű karbantartások már nem segítenek.

A torony korábbi karbantartási munkáin dolgozó Albert Tamás a múzeum vezetőségével és a torony kutatóival és a illetékes műemléki felügyelővel konzultálva egy olyan helyreállítási tervet készített, amely szándékaik szerint megoldást kínált a Salamon-torony legsúlyosabb fizikai és esztétikai problémáira. A terv itt látható.

De ezt a tervet elgáncsolta a Központi Építészeti Tervtanács műemléki testülete.  Miután pedig nincs engedély rá, pályázni sem tudtak most tavasszal a Norvég Alapnál. Azért itt, mert minden más lehetőségből kifogytak.

• Mert az állam az utóbbi néhány évben lényegében kivonult a műemlék helyreállítások finanszírozásából. Visegrádon, az 1994 óta, bár váltakozó intenzitással, de megszakítatlanul folyó műemléki munkálatok 2010-től a királyi palotában is állnak, az anyagi források hiányában.
• Mert Visegrád, amely Pest megye határán fekszik, így Budapesttel együtt az ország központi régiójának része, a regionális alapon elosztott Európai Uniós turisztikai fejlesztésekből sem részesedhetett 2010 óta.
• Mert idén tavasszal már csak a Norvég Alap 400 milliós lehetősége maradt, de a Tervtanács nem támogatta a benyújtott elképzeléseket. Így pályázni sem tudtak.

Hogy miért nem támogatta a Tervtanács a terveket? Itt különböző iskolák csaptak össze. Az egyik szerint nem az a feladat, hogy lerombolják azt, amit elődeink építettek, és nem is az, hogy pusztulni hagyják, hanem az hogy értékeit megőrizzék, hibáit pedig, ha ez pusztítás nélkül lehetséges, kijavítsák. A műemlékvédelemnek úgy kell segítenie az épület folyamatos megújulását, hogy közben mindig megőrzi eredeti értékeit.

A másik terv lényegében teljes változatlanul hagyná a tornyot, és alapvető műemléki értéknek tartja a '60-as évek vasbetonra alapozott helyreállítását. Merthogy ez őrzi a Velencei Charta szellemiségét. Ami ugyan már ötvenéves, de a jelek szerint vannak gondos őrzői.

Van egy állandó tagokból álló testület, mostani nevén a Központi Építészeti Tervtanács műemléki testülete. Eléjük kerül minden ügy, legyen az XX. századi betonépület, barokk kastély vagy középkori várrom - írja Buzás. Mindenhez persze nem érthetnek, ezért felkérnek opponenseket, akik elvileg az adott terület szakértői. Konkrétan a Salamon-torony esetében Velladics Márta, a Lechner Lajos Tudásközpont egyik vezető tisztviselője, barokk korral foglalkozó művészettörténész és Zsuffa Zsolt Ybl-díjas építész, akinek a neve kevésbé ismert a műemlékes szakmában: irodájának honlapján megvalósult épületeinek listáján családi- és társas házak mellett egy apartment-ház és egy légiforgalmi irányítóközpont szerepel csupán.

A tanács titkára, korábban elnöke, Arnóth Ádám a két opponens véleménye közül leginkább a műemléki jártasságát eddig nem fitogtató Zsuffa Zsoltét tartotta mértékadónak, "annak ellenére, hogy ez az opponens szemmel láthatóan nem ismeri a tárgyalt épületet és még a beadott tervdokumentációt sem nézte át rendesen" - teszi hozzá az igazgató. Például a torony felülnézeti képét fontosnak tartja, mert szerinte a "Fellegvárból ez jól megfigyelhető", pedig a valóságból ez a fellegvárból egyáltalán nem, csak a fellegvár alatti kilátóból látható, és onnan sem túl jól.

Nézzük az alapvető különbségeket:

A múzeum terve az életveszélyes gyilokjárót zárt, fedett folyosóvá alakítaná, visszatérve a középkori és Lux által is alkalmazott megoldáshoz, de elkerülve a tűzveszélyes faborítás alkalmazását. Ehhez festett, perforált acéllemezt választottak.

A tervtanács viszont egyedül a vasbetont és a követ ismeri el a torony amúgy szerinte is szükséges renoválásának lehetséges építőanyagaként, szükségtelennek ítéli a gyilokjáró átalakítását. Egyedül Sedlmayr János hatvanas évekbeli átépítését nevezi meg külön - véli Buzás. 

A múzeumi terv visszaépítené a lebontott fióktornyot, ugyancsak perforált acéllemezt használva. Kilátó is lenne itt, és lift, ezáltal, ha kompromisszumokkal is, de megoldanák a teljes torony akadálymentesítését is.

A tervtanács viszont nemet mondott erre az akadálymentesítésre.

Buzás igazgató szerint  az a tény, hogy e két, saját szakmájában minden bizonnyal kiváló szakembert kérte fel a tervtanács műemlékesei az érdemi bírálatra, nem róluk mond keserű ítéletet, hanem a testületről.

De szerinte sokat mond a tervtanács működéséről az ülés helyszíne is. A Lechner Lajos Tudásközpont XI. kerületi épületében döntöttek a Salamon-toronyról. Buzás gondolatmenete szerint logikusan azt várná az ember, hogyha már az opponensek nem szakértői a középkori toronynak, és a tervtanács jelen lévő kilenc tagja között is mindössze ketten vannak, akitől elvárható, hogy jól ismerje a tárgyalt műemléket, akkor egy ilyen jelentős és bonyolult épület esetében alapvetően a helyszínen kellene összeülniük, nem egy budapesti gyárépületből átalakított irodaházban.

Valójában nincs miért csodálkozni azon, hogy egy ilyen tervtanács csak olyan eredményt hozhat, amelynek folyománya egy műemlék lepusztulása. Szó sincs a döntésben részt vevők rosszindulatáról, pusztán inkompetenciájuk és ebből következően a döntés felelőssége előli menekvésük teremt reménytelen helyzetet a műemlékek, és mindazok számára, akiknek fontos lenne műemléki értékeink megőrzése.

Az igazgató szerint a tervtanács úgy hasaltatta el a tervet, hogy világos iránymutatást sem adott, hogy milyen megoldásokat tartana elfogadhatónak a torony, általa is elismert problémái megoldására, viszont végleg elvágta a pályázat lehetőségét.

Fellebbezni a döntés ellen nem lehet, mert a tanács csak véleményez. Viszont a döntéseit az illetékes kormányhivatal, akinek felettes szerve ugyanaz a minisztérium, amely a Tervtanácsot is felügyeli, figyelembe veszi. Bár volt példa arra, hogy politikai lobbizásra azért eltekintettek a tanács véleményétől, ez sem a legszerencsésebb megoldás.

Buzás szerint a Salamon-torony problémája valójában csak egy példa a sok közül, és a megoldást a tervtanács működésnek alapos átalakítása jelentené, hogy ne egy uniformizált, állandó tagsággal rendelkező szervezet legyen, hanem a tervezők, kutatók, tulajdonosok, üzemeltetők, területi főépítészek és szakértők egyeztető fóruma, amely jól átgondolt döntéseket tudna hozni.

Buzás levelére válaszolt a Központi Építészeti Tervtanács műemléki testülete elnöke, Dévényi Tamás. Szerinte új, nagy tetőkilátó kellene, az sem jó ötlet, ha a most egyébként életveszélyes gyilokjárót zárt, fedett folyosóvá alakítanák át, mert a mai fő funkciója sérülne, vagyis nem lehetne kilátni rendesen, csak a fényképezőgépeknek tervezett kis, nyitható ablakokon. (A balesetveszélyes gyilokfolyosó most teljesen le van zárva). Azzal szerinte önmagában nincs baj, sőt, ha a korábban lebontott fióktornyot visszaépítenék, de "a választott perforált lemez  azonban a meglévő kő és vasbeton mellett értelmezési káoszt okozna. (felborulna a régi = kő, a kiegészítés = vasbeton elv)". Azt is megjegyezi, hogy az akadálymentesítésre kitalált ötlet valójában nem megoldás.

Dévényi megjegyezi azt is, hogy valóban jó lett volna a helyszínen vizsgálódni, de 109 tervet tárgyaltak, így belátható, hogy erre sajnos nincs lehetőség. Azt viszont sajnálja, hogy Buzás nem ment el a tervtanács ülésére. Végül visszautasítja az inkompetencia vádját, szerint pont azért voltak többen a minimálisan előírt ötnél, hogy megfelelő szakmai döntést tudjanak hozni. Megoldást a levelében nem javasolt.

Buzás múzeumigazgató szerint a torony ma egy múzeumi kiállítóhely, amelynek el kell tartania önmagát, hiszen a mára minimális szintre süllyedt állami múzeumfinanszírozás Visegrád esetében nem képes többre, minthogy az állam által meghatározott múzeumi belépőjegy kedvezmények miatt kiesett múzeumi bevételeket kompenzálja.

"És ha látva a lepusztultságot, a műszakilag elavult kiállításokat, az akadálymentesítetlen, nem csak mozgássérültek, de kisbabával érkező családok, vagy idősebb, fájós lábú látogatók által is legyőzhetetlen csigalépcsőket, a látogatók egyre nagyobb hányada fordul vissza a Salamon-torony kapujából, akkor nem lesz miből fizetni a teremőrt (többes számban itt már ma sem beszélhetünk erről a múzeumi munkakörről), nem lesz miből kicserélni a villanykörtéket, nem lesz miből nyitvatartani a tornyot, amely így, akárcsak 1949-ben, megállíthatatlanul elindul a bezárt, elhanyagolt épületek pusztuláshoz vezető útján, amiből már csak hatalmas anyagi és szellemi veszteségek árán, sokmilliárdos beruházással lesz legfeljebb egyszer visszaút" - véli az igazgató.