Esszésorozatom tizedik, befejező részét őszintén október 23-ára szántam, de most egyszerűen így jött ki a lépés, és egyáltalán nem is kell dátumhoz kötnünk ezt az örömforrást.

Minden örömforrás közül ez a legkülönlegesebb, mert egyszerre lehet bánat- és szomorúságforrás is. De amikor öröm, akkor boldogság is.

We Didn't Start The Fire

Van ez a minden kétséget kizáróan fülbemászó, viszont anyanyelvi angolosoknak talán kicsit bután operáló ("rock 'n' rolla cola wars / I can't take it anymore") dal, amiben a százezer-millió lemezt eladott és kétségkívül zseniális Billy "Piano Man" Joel felsorolja a világtörténelem legfontosabb eseményeit 1949-től (akkor született) 1989-ig. A berlini fal leomlásáról már szó sincs (azt amúgy úgy is megénekelték mások), de valahol a sorok között, egészen pontosan a második refrén előtti versszakban elhangzik, hogy

Bardot, Budapest, Alabama, Khrushchev
Princess Grace, Peyton Place, Trouble in the Suez

MI. Budapestként, 1956-ban. Magyarországként 1956-ban.

1956, Budapest, Magyarország, 2014

Elvis sokkal jobban megénekelte és Bede kolléga meg már sokkal jobban leírta, miért is végtelenül menő az, ami Magyarországon, 1956 október végén történt.

Nem is bonyolódnék bele, mert bár egyfelől én is büszke vagyok, de ezúttal nem erről szándékoztam írni.

Hanem inkább arról az érzésről, ami gyerekes lelkesedéssel tölt el, amint Billy Joel-tól meghallom, hogy Budapest.

• Az a helyzet, hogy sajnos sokszor szar érzésnek tűnhet magyarnak lenni.
• Nagyon sokszor gondolunk arra, milyen lenne, ha nem ide születtünk volna (én is).
• Rengetegen érzik (sokszor jogosan), hogy inkább élnének és dolgoznának külföldön.

De Tamási Áron nagy megfejtése, Ábel-trilógiája végén az, hogy

azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.

Ezért is sajnálom például a magát hontalannak valló Kertész Imrét, mert van akkora szerencsém, hogy bár mennék-élnék Párizsban, Hawaii szigetén, Ausztráliában (vagy bárhol, ahol szörfözni lehet), mégis itt fogok maradni - inkább maradnék itt.

De nem csodálom úgy az Alföldet, mint Petőfi.

Nem vagyok oda a Balatonért, mint Berzsenyi, Csokonai, Jókai, Kisfaludy vagy Ady.

Sőt a fővárost sem tudnám úgy megénekelni, mint a Bermuda zenekar vagy Cseh Tamás.

Mégis öröm, őszintén - és talán már szánalmasan szentimentálisan - magyarnak lenni, vagy például azon belül budapestinek lenni.

Billy Joel-tól, Elvis Presley-től, Cseh Tamástól és 1956-tól függetlenül.

SOK BOLDOGSÁGOT! LEGYETEK SZERENCSÉSEK!

(Írni is öröm, ezt az egészet a XVI. kerületi Hősök tere egy padján írtam, de bárki, bárhol írhatta volna. A képek is ott készültek. Szeretet, FP.)