Rózsika - Balázs Józsefné Wirth Rozália - olyan volt nekem, mint a nagyanyám. Valójában a nagyanyám nővére, apám nénéje volt. De a nagyanyám nem - és édesanyám anyukája sem - élte meg a születésemet, így hát nekem Rózsika lett a nagyanyám. Kemény sváb asszony volt, 153 centis testmagasságát meghazudtolóan kemény. 12 éves volt, amikor dédnagyanyám betegsége miatt nyakába szakadt a háztartás.

És mert rendes sváb háziasszony volt, mindent gondosan feljegyzett. Így maradtak rám, illetve az azokat feldolgozó édesapámra háztartási naplói, köztük a világháborús éveké is.

Sajnos a történetünk szempontjából legfontosabb feljegyzések 1944 decemberéről megsemmisültek - tán az ostromban, a lakás is találatot kapott -, így arról az évről csak az utolsó három nap adatai maradtak fenn, amiket Rózsika már az 1945-ös naplóba írt. Ezek, illetve az 1943-as napló és a családi elbeszélések alapján azonban rekonstruálható, hogy 1944 karácsonyán, bár addigra már bezárult az ostromgyűrű Budapest körül, az oroszok pedig pont szenteste napján kezdték a pesti kerületek folyamatos bombázását, légópincébe kényszerítve ezzel a Thököly úton, a Keleti pályaudvar melletti Csikágóban élő családomat is, a karácsonyi menü alig lehetett valamivel rosszabb, mint egy évvel korábban.

1944 utolsó három napján, már a pincében ez volt a menü:

• december 29. (péntek): babfőzelék, párolt marhahús;
• december 30. (szombat): rakott krumpli;
• december 31. (vasárnap): sertéssült burgonyával.

Egy évvel korábban pedig:

• december 29. (szerda): húsleves, kelkáposztafőzelék párolt marhahússal;
• december 30. (csütörtök): sárgaborsóleves, marhapörkölt galuskával;
• december 31. (péntek): lencseleves, lekváros gombóc.

Az első jele annak, hogy 44 decemberében már ostromgyűrűbe zárták és folyamatosan bombázták Budapestet az, hogy a család történetében először két egymást követő nap is ugyanazt ették:

1945. január elsején a szilveszteri ebéd maradéka, sertéssült burgonyával volt a menü.

1943-ban annak, hogy háború volt, az egyetlen jele a citrom hiánya. Ez ősszel tűnt el a boltokból, és csak bőven a háború után lett újra.

Mi volt hát a karácsonyi menü 1944 karácsonyán, a Vörös Hadsereg ostromgyűrűjében?

1943-ban, ami a naplók alapján tán családom legjobb, leggazdagabb éve volt

• Szenteste a hagyományoknak megfelelően rántott halat ettek hússal, burgonyával. Bor is akadt, és sütemények - Rózsika, aki gyerekként beteg anyja helyett a szomszéd zsidóktól tanult meg főzni, világbajnok bejglit sütött mindig.
• Karácsony napján raguleves és kacsasült volt burgonyával, szilvabefőttel. Utána sütemény és bor.
• Karácsony másnapján ebédre raguleves, csirkepörkölt galuskával, savanyúság, sütemény és bor, vacsorára máj és tea jutott.

Az ostrom első napjairól szóló beszámolók alapján tudjuk, hogy a városlakók egészen megdöbbentő közönnyel reagáltak az oroszok közeledtére. A leírásokból, hogy pl. a Széll Kálmán téren üteget felállítani akaró honvédeket majdnem megverték, mert megzavarták az ünnepi vásárlás forgatagát, sejteni lehet, hogy ellátási gondok ekkor még nem voltak. Ez, és a család visszaemlékezései alapján feltételezhető, hogy 44 karácsonyán semmivel sem volt rosszabb az ünnepi menü - talán még a családi specialitás, a borleves is elkészülhetett.

Már csak azért is, mert a család nem a hivatalos propagandából, hanem a BBC-ből és a moszkvai rádió adásaiból tájékozódva tisztában volt a helyzettel - annyira, hogy egy térképen piros gombostűkkel minden nap bejelölték, hol tart a front. Így őket nem érte meglepetésként, hogy karácsonykor bezárult az ostromgyűrű. És mert nagyanyám (az igazi) postás, bátyja, Miska pedig vasutas volt, elég jó országos beszerzési hálózatot tudtak kiépíteni. A reális helyzetértékelés és a hozzáférés eredményeképp pedig mire a pincébe kellett költözniük, ott már fel volt halmozva a befőtt, a tartós élelmiszer, a zsírban eltett hús, a száraz hüvelyesek, a hagyma, a krumpli és Rózsika előrelátásának hála még az égetett szesz és a dohány is - kávézni ekkor még nem kávéztak, hálásak is voltak ezért utólag. Liba és kacsa pedig úgy akadt, hogy nagyanyám öccse, a textilkereskedésben dolgozó János az ekkor már beindult cserekereskedelemnek hála gyakran libában kapta a fizetését.

Az ostrom későbbi szakaszában már adódtak nehézségek:

kenyérből december 31. után már nem jutott minden napra: január 3-án, 5-én, 8-10-én és 12-én tudtak venni, aztán legközelebb január 20-án - a front január 12-14 között érte el a Thököly úti házat.

Ellátási nehézségek igazából ezután adódtak. Részben azért, mert nem is volt mit venni, részben pedig azért, mert munka híján nem volt miből:

jellemző, hogy míg 1943 decemberében csak a karácsonyi menü 106 pengőbe került, 45 januárjában kenyéren kívül, ki tudja honnan és hogyan, vettek még egy sonkát 186 pengőért meg egy adag zsírt - hogy mennyit, azt a pedáns Rózsika kivételesen nem jegyezte fel - 224 pengőért. Ezen kívül összesen 97 pengőt költöttek. Abból 47 pengő a lakbér volt, amit a házfelügyelő annak ellenére is beszedett, hogy addigra a lakást szétlőtték, a család pedig a pincében élt - a liftpénzt (10 fillért) viszont nem fizették - miért fizették volna, ha épp nem is használták. Adtak viszont tíz pengőt és a kibombázott szobában álló ágy támláját a ház megrongált kapujának kijavítására.

Január 14-én, amikorra a front már átvonult felettük, kigyulladt a ház. A lichthofban kaptak lángra a papucsos kellékei. Szerencsére Rózsika férje, Józsi bácsi vezetésével a lakók még az ostrom alatt kutat ástak a pincében, így volt mivel oltani. Vasárnap volt, így a család a kis híján leégett házban elkölthette első felszabadult ebédjét:

libasült volt a terítéken párolt káposztával és burgonyával.