Ma délután fél kettő körül leszólított egy jóképű idegen, méghozzá nem akárhogy, hanem úgy, hogy "Kisasszony!". Nagyon szép volt, hogy végig magázott, pedig rendszeresen elkérik a személyimet különféle boltokban, ha alkoholt vásárolok. Megdicsért, hogy milyen szép a szemem, és meg akart hívni egy kávéra, de visszautasítottam. Aztán elhívott a koncertjére, mert zongoraművész, mint kiderült. Ezt is visszautasítottam, mert alapvetően nem hiszek az utcán ismerkedésben (plusz piszkálta a női önbecsülésem, hogy kizárólag a külsőm miatt környékezett meg), és végül egy biccentéssel elváltunk. [...]

Ha olvasná ezt a rejtélyes fiatalember, akkor keressen meg, mert mégiscsak szeretném meghallgatni a koncertjét, bár nem ígérek semmit; és előre figyelmeztetem, hogy teljesen botfülű (habár lelkes) zenekedvelő vagyok; és csak Kundera iránti már-már mániákus rajongásomnak köszönhető, hogy ezt a szösszenetet megírtam.

Hogy a Mestert idézzem:

"Csakis a véletlent foghatjuk fel üzenetként. Ami szükségszerűen történik, ami várható, ami naponta ismétlődik, az néma. Csak a véletlen szól hozzánk."

(Milan Kundera, A lét elviselhetetlen könnyűsége)

Az első véletlen kipipálva. A második az lenne, ha újra találkoznék vele, mert nélkületek erre valószínűleg esélyem sincs.

Te is láttál valakit? Ide írj. Téged láttak vajon? Itt megnézheted.