A homokháti gazdáknak elegük van a földjüket elözönlő menekültekből, akik letapossák a kínai kelt, átszakítják a fóliasátrat és megdézsmálják a gyümölcsöt. De közben sajnálják is a pólyás csecsemővel az árok szélén térdelő anyát, és még akkor is hoznak nekik egy pohár vizet, amikor már a legszívesebben elküldenék őket a francba. A kormány kerítését azonban már nagyon várják.

Piacon voltunk, délután értünk haza. És láttam egy személyt a szomszéd kertben, mondom, megnézem. Odamentem, és mikor oldalra néztem, legalább negyven fejet láttam a kocsiszínben. Tizenkétszer hat méteres, és tele volt! Ott volt a karján a picike gyerek, és sírt… Nem tudom, hogy mondta, de az volt a lényeg, hogy tudna inni. Volt a kocsiban egy üveggel, meg vittem nekik egy zacskó almát.”

Baranyás István 1975 óta gazdálkodik a homokháti kis birtokán. Ma már nyugdíjas, inkább az unokája viszi a gazdaságot, de ő is gyakran kijár a magyar-szerb határtól alig két kilométerre fekvő telkére. Régebben zöldséget termesztett, ma már inkább almafái vannak, meg kínai kelje, salátája. Rajta kívül még több tucat gazda termel a határ közelében, ki bugronyát, ki zöldséget, egyesek fóliáznak is.

Baranyás István Fotó: Magócsi Márton

A gazdák azt mondják, tavaly nyárig mindenféle kellemetlenség nélkül éltek együtt azzal, hogy Szerbia felől rendre menekültek érkeznek Magyarországra a zöldhatáron keresztül. Néha találkoztak egy-egy csoporttal. Ilyenkor volt, aki beszólt a határőrségnek, más nem is törődött vele, a legtöbben viszont vizet vagy ennivalót adtak a menekülteknek, ha kértek. Tavaly nyár óta azonban a határmenti gazdáknak elege lett belőle, hogy már úton-útfélén idegenekbe botlanak. Tönkreteszik a termést – mondják, ráadásul még erkölcsileg is próbára teszik őket.

Száz alatt már be se telefonálnak

2012-ről 2014-re meghúszorozódott a Magyarországra érkező menedékkérők száma. A legtöbben Koszovóból érkeznek, de sokan jönnek a polgárháború súlytotta Szíriából, illetve az Iszlám Állam elől menekülve a Közel-Kelet más részeiről. A menekültek nagy részének nem Magyarország a célja, hanem az Európai Unió gazdagabb országai. Nyugat-Európa felé viszont Szerbián és Magyarországon keresztül vezet az út, így az országba érkező több tízezer menekült nagy része a homokháti tanyavilágnál lépi át a határt. A legtöbben akkor már hónapok óta úton vannak.

A szerb-magyar határvonalat néhány fehér pózna, egy gazos földút és egy kisebb árok jelzi a tanyavilág közepén. Utóbbit néhol jól látható, letaposott ösvények keresztezik. “Volt, amikor állandóan járőröztek itt a határőrök” – mondta Varga Ferenc. De az már régen volt. Most csak az Alföld van, 170 kilométer hosszan. Ahogy Varga mondta, a szélrózsa minden irányába lehet menni, nincs akadály, nincsenek hegyek, nincs folyó.

A szerb-magyar határ Fotó: Magócsi Márton

Varga burgonyatermesztő gazdasága a házával együtt látótávolságra fekszik a határtól, körülbelül 800 méterre. Varga azt mondta, jó viszonyt ápol a határőrséggel, régen mindig betelefonált, ha migráns csoportokat látott. Akkor még úgy látta, hogy a menekülteknek is az volt a céljuk, hogy minél előbb találkozzanak egy rendőrrel, aki biztonságos helyre viszi őket. Az utóbbi egy évben viszont leszokott róla.“Most már nem szólok, csak akkor, ha száz fölött vannak” – legyintett. Annyian jönnek, hogy már nincs értelme. Amikor legutóbb beszólt, akkor se jöttek ki a határőrök, szerinte azért, mert nem volt rá kapacitásuk.

“Azt látjuk, hogy csak jönnek, jönnek, jönnek. Ez ezelőtt nem volt itt megszokott” – mondta Vass Antal, a helyi agrárbizottság vezetője. Az ő földjei Mórahalomtól északra helyezkednek el, de még ott is szokott menekültekkel találkozni.

Vass Antal Fotó: Magócsi Márton

Vass szerint jellemző rájuk, hogy széthagyják a ruháikat az út szélén és a földeken. “Nem tudjuk, hogy ez milyen fertőzésveszéllyel jár” – mondta. Arra a kérdésre, hogy mégis milyennel járna, azt mondta, “nem szívesen nyúlna hozzá egy széthagyott alsóneműhöz vagy zoknihoz”.

Ha nem tőrődök velük, akkor gonosznak tűnök

Varga Ferenc és a neje, Klára azt mondták, több szempontból is elegük van a folyamatosan érkező menekültekből. “Van egy bizonyos fokú anyagi kár” – mondta Varga. Neki ez főleg tavasszal volt jelentős, amikor átgázoltak a frissen kelt krumplin. “Jellemző rájuk, hogy toronyirányt mennek, amerre a GPS viszi őket” – mondta Varga. Ez azt is jelentette, hogy ha fóliasátor került az útjukba, akkor azon is átvagtak.

Mostanra azonban már megért a krumpli, derékig ér, így már nehéz rajta átgázolni, Varga szerint már nem is teszik. “Ami nagyon bosszant minket, az a bizonytalanság, amit okoznak” – folytatta. Egyik nap rátelefonáltak a munkásai, hogy nem tudnak betakarítani, mert megjelent hirtelen 150 menekült, és vizet kérnek tőlük.

Varga Ferenc és Klára Fotó: Magócsi Márton

Máskor Varga dörömbölésre ébredt. Amikor kinézett az ajtón, egy család ült a tornácán, gyerekekkel együtt. “Hungary? Víz, víz? – mondták neki. “Adtam, de utána úgy pateroltam ki őket, hogy csak na” – mesélte. “Emberileg meg lehet őket sajnálni, főleg, amikor pólyásbabával térdel az anya az árok szélén, de már mindenkinek elege van ebből” – mondta.

Klára azt mondta, számára érzelmileg egyre nehezebb kezelni a helyzetet. “Ha nem tőrődök velük, akkor gonosznak tűnök, és ezzel rossz szembesülni magamban” – mondta. Közben viszont azt szeretné, ha eltűnnének, legutóbb is határozottan továbbküldte őket, amikor a hátsó kiskapunál találkozott egy csoporttal. De előtte még azért kaptak tőle egy kis vizet.

Csak a csűr ne kapjon lángra

“Sajnálom őket, de az én sajnálatom nem old meg semmit” – mondta Baranyás István. Közben pedig egyre nagyobb lesz a kára. Először a kínai kelt taposták le. Aztán a gyümölcsösön mentek keresztül elsodorva az ágakat. A hátsó kerítésnél bemásznak, az elsőnél ki, közben ledöntik a póznákat. Összeszámolta, ezidáig százezer forintos kárt okoztak neki, ezt pedig senkitől sem fogja tudni behajtani, már utánaérdeklődött.

Baranyás legnagyobb félelme mégis az, hogy megint tüzet gyújtanak a csűrben, hogy megmelegedjenek. Félő ugyanis, hogy leég az egész. Mégse tud tenni ellene semmit, a kerítést már meg se csinálja. Az unokája készített egy “Veszély” feliratú, kutyával is villanypásztorral fenyegető táblát, azt kirakták az ebédlőre, hogy legalább az ásványvizes palackok ne tűnjenek el reggelre.

Fotó: Magócsi Márton

Nagy szerencsénk, hogy nem agresszívak

Mindezek ellenére Baranyás nem haragszik a menekültekre. Volt, akiket úriembereknek nevezett, másokat inkább csapzottnak is elnyűttnek. De elmesélte azt is, hogy az egyik csapat menekült megprólta megjavítani a kerítését, amikor látták, mennyire ideges lett tőle, hogy kidöntötték.

“Nagyon nagy szerencsénk, hogy nem agresszívak. Csak az a baj, hogy az ember nem tudja, hogy a háta mögött éppen ott van-e valaki” – mondta a gazda. “Ez nem háborús helyzet itt, senki se higgye azt. Nyugtalanító. A megszokott életritmusunkat teljesen felborította” – magyarázta Vass Antal. Ezért van, hogy a megkérdezett gazdák mindegyike örül a kormány legújabb ötletének, a határra tervezett három méter magas kerítésnek.

“Mi abszolút hiszünk a kerítésben” – mondták Vargáék. Szerintük a családos migránsok a gyerekeikkel nem fogják megkockáztatni az átjutást, ha pedig a határ túlsó oldalán maradnak, az a szerbek problémája. “Nekünk itt a határ szélén nem kell a világ problémáját megoldanunk, a sajátunkat kell” – mondták.

Abcug.hu