A héten az Uránia 100 fontos, magyar dokumentumfilmet bemutató sorozatában újra levetítették Almási Tamás a kistarcsai női internálótáborban forgatott filmjét. A rendszerváltás körül több film is foglalkozott a rendszer áldozataival és végrehajtóival, de az 1991-es Ítéletlenül volt az egyetlen, amiben a két oldalon álló szereplők nemcsak felidézik a saját élményeiket, hanem szembesítik is őket egymással. A kistarcsai internálótáborban fogva tartott nők beszámolóiban újra és újra előkerült Piroska, az ávós őrnagy neve, aki gyakran még az ÁVH-hoz képest is túlteljesített, ha a rabok terrorizálásáról volt szó.

Ritkán lehet látni olyan súlyos jelenetet, mint amikor film csúcspontján az egykori rabok 40 év után ugyanabban a körletben újra találkoznak Piroskával. Piroska ÁVH-s igazolványaAbban a pillanatban, ahogy a volt smasszernő 40 év után újra belép a körletbe, szinte mindenki reflexszerűen elhallgat. Egyedül Piroska nincs zavarban, azonnal felajánlja, hogy tegeződjenek, mintha csak egy sima osztálytalálkozóra jött volna. Róla már a találkozó előtti interjúból is kiderült, minden kellemetlen részletet tökéletesen kitörölt a memóriájából, neki Kistarcsáról annyi maradt meg, hogy mikor csak tudott, segített a fogvatartottakon.

Csakhogy az egykori internáltak emlékeznek az öncélú szemétkedésekre is. Bennük végig ott dolgozik, hogy vajon meg lehet-e bocsátani Piroskának vagy inkább valahogy vissza kellene kapnia valamit abból, amit azokban az években elszenvedtek.

Almási Tamás rendező elmondta, hogy 1989-90-ben, a forgatás idején úgy képzelte, a rendszerváltás ilyen találkozásokról fog szólni. Ezek a szembenézések aztán valahogy elmaradtak.

Almási számított arra, hogy a kistarcsai találkozás mindenkinek felkavaró lesz, azt mondta, ez volt élete legnehezebb forgatása. Több olyan szereplő is volt, aki korábban a kamerák előtt még nyíltan beszélt arról, miket éltek át azokban az években, de felvétel előtt egyszerűen belebetegedett a gondolatba, hogy újra látnia kell Piroskát. A forgatás helyszínére hívtak egy mentőkocsit, mivel idős nőkről volt szó. Almási szerint a közel négy órán át tartó találkozó után a megjelentek többsége mégis megkönnyebbülve távozott.

Sajnálom, a rendszer csinálta, nem én

Miután 1950-ben az államvédelem átvette a kistarcsai tábor irányítását, egyáltalán nem volt nehéz bekerülni. Az ÁVH-t pedig semmilyen szabály sem kötötte, gyakorlatilag azt tettek, amit akartak. A film jól bemutatja, hogy nem volt olyan társadalmi réteg, amelyikből ne ült volna valaki a női ezredben. Az arisztokrata származásúak éppúgy, mint kegyvesztett kommunisták is, de volt olyan is, akinek annyi volta a bűne, hogy a lakása megtetszett egy ÁVH-snak.

A rabok többségét ítélet nélkül, határozatlan időre zárták be. Ők csak 1953 után szabadultak, mikor az első Nagy Imre-kormány felszámolta a táborokat.

A szabadulás után legjobban Esterházy Mónika, Esterházy Péter nagynénje tudta feldolgozni a történteket. Ő még az ávósok helyzetét is próbálja megérteni, akik ha másként viselkedtek volna, akkor a kollégáik valószínűleg őket is elviszik.

Azt a jelenlévők közül senki sem hiszi el Piroskának, hogy nem volt döntési lehetősége abban, hogyan bánjon velük. Ugyanakkor végül a legtöbben mégis kezet fognak vele, hogy lezárják ezt a részét az életüknek. Dévay Camilla és SzálasinéEgyedül Dévay Camilla, Udvaros Dorottya anyja és Lucz Gizella, Szálasi Ferenc felesége omlik össze attól, hogy Piroska semmiféle megbánást sem mutatott. Ők nem tudtak megbocsátani.

A rendező szerint ahhoz, hogy ezt a filmet le lehessen forgatni, szükség volt a rendszerváltás körüli pár évben uralkodó kegyelmi állapotra, amikor a szocialista rendszer már szétesőben volt, de még nem merevedtek be az új frontvonalak, és mindenki tele volt várakozással. Almási még 1989-ben sem tudta meggyőzni az internáltakat arról, hogy már biztosan nem lehet bajuk abból, ha kamera elé állnak a történetükkel, ezért mindenki csak keresztnévvel vállalta a szereplést.

A teljes film elérhető az MTVA archívumában.