Egy filmkritikának általában az egyik legnehezebb része, hogy el kell dönteni, az ember mennyit áruljon el a cselekményről ahhoz, hogy az olvasó még utána is élvezhesse a filmet, ha esetleg megnézi. Az alapító esetében ilyen dilemma nincs: a film pontosan olyan és annyi, amilyennek és amennyinek az előzetes alapján tűnik. De ennek ellenére is érdemes megnézni.

link Forrás

Nem a film a lényeg, hanem a lényeg

Magát a filmet nem is nagyon lehet kritizálni. Kicsit olyan, mintha egy viszonylag előrehaladott állapotban lévő filmgenerátor-algoritmus dobta volna össze, hogy legyen kellően érdekes, jól megvágott, kellemes ívű, legyen benne minimális színészi játék, esetleg szedjen össze néhány Golden Globe-jelölést (ami most nem is jött össze).

A másodvirágzását, sőt igazi aranykorát élő Michael Keaton a Birdmanhez képest 50 százalékos erőbedobással, rutinból hozza az elvakultan előremenekülő antihőst, akinek a mozgása egyértelműen arra utal, hogy ő maga az eredeti, a filmből bölcsen kihagyott bohóc, Ronald McDonald. Az igazi ötletgazda, Nick Offerman játéka is teljesen rendben van, Laura Dern dolga pedig az, hogy nem csinál semmit, és ezt korrektül hozza is. De a filmnek nincs markáns stílusa, ami nem csoda, a gép által kidobott rendező, John Lee Hancock neve nem is garancia semmire.

Az alapító szándéka szerint a kegyetlen módszerekkel csúcsra jutó és elbukó olajbáróról szóló Vérző olaj és a pofátlan eszközökkel birodalmat építő, de megjavuló Mark Zuckerbergről szóló Social Network keresztezése lett volna. Ezektől azért elmarad, főleg annak köszönhetően, hogy néhol olyan, mintha a Meki is megcsináltatta volna a maga Közös szenvedélyét, azaz a FIFA-hoz hasonlóan a saját sötét oldalának állított volna szobrot, rengeteg kliséből, de legalább viccesen.

Mégis mindenkinek ajánlom, aki valaha hallott a McDonald's-ról.

Mint minden nagy ötlet, ez is lopás

Az igaz történet alapján készült Az alapító első látásra szépen beleillik abba a trendbe, hogy néhány évtizede a második világháborús és a politikai gyilkosságos filmek mellett a kevésbé fajsúlyos történelmi filmek is elszaporodnak, a dadogós király vérszegény beszédétől a nagy szemű babák festőjének jogi huzavonájáig. De mire eljutunk a végére, már rég átérezzük, hogy a bemutatott, 1950-es években induló gyorséttermi/piaci forradalom következményei a mai napig tapinthatók, így ha Az alapító idővel ugyanolyan, rendre elfelejtett film is lesz, mint mondjuk Az angol, aki dombra ment fel, és hegyről jött le, legalább azt elmondhatjuk majd róla, hogy tanultunk belőle valamit.

Bár az első perctől érezzük, hogy ér majd véget a film, sőt végig sejtjük, mi fog történni a következő jelenetben, azért így is folyamatosan leköti a figyelmünket a McDonald's mögötti Nagy, Sötét Sztori, ami – az újabb, Amerikából induló világforradalmakat hozó Microsoftéhoz (Pirates of Silicon Valley), az Apple-éhez (Jobs) és a Facebookéhoz (Social Network) hasonlóan – árulásokon, vagy akár bűncselekményeken át vezetett. Sőt, a csodagyerek már a második étteremnyitásnál rossz útra tért.

Az alapító Raymond A. Kroc, aki 52 évesen papírpoharakkal és turmixgépekkel házalt, amíg rá nem akadt egy San Bernardinó-i gyorsétteremre. A hamburgeres kunyhó egyből annyira lenyűgözte, hogy a megszállottja lett. A film bemutatja, ahogy ez a törtető férfi behálózza, majd átveri a két valódi alapítót, Dick és Mac McDonaldot, akik végül ugyan milliomosként, de a jogos követelésük nélkül szállnak ki a buliból.

A két középkorú férfi nagy találmánya – a film szerint – egy teniszpályán, krétával felrajzolt alaprajzon begyakorlott mozdulatokkal tökélyre fejlesztett gyorséttermi hamburgerkészítés volt. McDonaldék szakítottak a költséges, időigényes, kevésbé hatékony modellel: kirúgták a görkorcsolyás pincérlányokat, kidobták a tányért és az evőeszközt, és a fiatal autós huligánoknak ezentúl oda kellett menniük a pulthoz, hogy a drasztikusan redukált menüről kérjenek valamit, amit aztán nem fél órán, hanem fél percen belül, papírcsomagolásban kapnak meg, hogy egyék meg, ahol csak tudják. (Amikor ezzel Ray Kroc tátott szájjal szembesül, az minimum annyira kínos, mint bármelyik jelenet a Mi kis falunkból, de ez senkit se riasszon el, az alakítások összességében vállalhatók.)

Bár Kroc persze behazudja, hogy a Meki burgere a legjobb a világon, az üzleti titok még a McDonald testvérek szerint is a katonai szigornak köszönhető spórolás, és a még csak pislákoló brand ereje. Pedig, mint kiderül, előtte is próbálkoztak a franchise-rendszerrel, de a helyi étteremvezetőkkel nem tudták betartatni a kötelező mekis szabályokat – volt ahol burritót meg sült csirkét kezdtek árulni –, így felhagytak vele. Aztán jön Kroc, és hamarosan be kell látniuk, hogy rókát engedtek a tyúkólba. Ray Kroc, aki az új amerikai vallást érzi a McDonald's-ban, elindítja az étteremláncot a világhódító útjára, és ha kell (márpedig kell), szakít is az eredeti koncepcióval.

Időközben kiderül, hogy a McDonald's már nem is étteremlánc vagy a megtestesült (olcsó, rossz, műanyag) amerikai álom, hanem egy hatalmas ingatlanbiznisz, és a mai napig az maradt: Kroc után jött Fred Turner, aki az egész világon elterjesztette a Meki ingatlanjain működtetett Mekit, így a cég mára kb. 40 milliárd dollárnyi ingatlanvagyonnal rendelkezik, és a film végén olvasható, lelombozó feliratok szerint az emberiség 1 százalékát eteti.

Mi maradt az amerikai álomból?

A film azt is sejteti, hogy a birodalom technikája – ahogy egyébként többek között az illiberális demokráciáké is – az agresszív előremenekülés, a problémák ügyvédekkel, pénzzel és újabb hódításokkal való orvoslása, bár kétségtelen, hogy a McDonald's világszerte rengeteg embernek szerzett már jó pillanatokat. De az elmúlt években az alapjaiban még mindig a múlt század közepén kifejlesztett franchise-rendszerben működő McDonald's gépezete nem véletlenül kezdett el köhögni.

A film alatt Kroc mocskosul meggazdagszik, ezzel pedig bármilyen szerződést fel tud rúgni, és végül meg is szerzi magának az egész üzletet. A film vége felé egy vécében zajlik a kulcsjelenet: az okosabbik McDonaldnak elárulja, miért nem nyúlta le simán a hamburgergyártás szisztémáját vagy az aranyíves dizájn ötletét, mi különböztette meg a „Burger Ettől meg a Burger Attól” (hogy az általában sokkal egészségtelenebb magyarországi kifőzdékről és hasonlókról mi ne is beszéljünk).

Az erre adott válasz nagyon hollywoodi, és szól olyan szépen, hogy az a McDonald's-nak a filmben elszórt negatív mikrosztorikkal együtt is jó reklám legyen. Csakhogy eddigre már világos, hogy Ronald McDonald nem veled nevet, hanem rajtad. (Amikor majdnem egy évtizede egy kanadai utazáson több gyorséttermet is elégedetten próbáltam ki, egyedül a többinél olcsóbb Meki volt az a hely, ahol a bármilyen nyelvtudás hiányában a munkáját ellátni teljesen képtelen pultos fél perc helyett 20 perc után kóla helyett Dr. Peppert, sajtburger helyett hamburgert adott, a visszajárónak pedig csak egy véletlenszerűen kimért hányadát kaptam meg. Ezt talán rég el is felejtettem volna, ha a film nem idézi fel bennem újra és újra, hogy a gusztustalanul mocskos étteremben körülöttem szomorúan falatozó, leginkább hajléktalanokból álló vendégkör tagjai nem úgy néztek ki, mint akik imádkozni mentek volna az új amerikai vallás templomába.)

Az alapító nagy erénye, hogy egy közérthető filmmel szolgáltatott igazságot a testvérpárnak, aminek a létezéséről a legtöbben nem is tudtak, és aminek a nevét annyian imádják és gyűlölik. De az is világos, hogy ha Kroc nem teszi meg, amit tett, a világ ma teljesen máshogy nézne ki. Márpedig a dadogós királyról vagy a nagy szemű babák festőjéről ezt nem lehet elmondani. (Egyébként a közben lezajlott politikai változás miatt az is jó szórakozás, ha a filmben a McDonald's és az új amerikai vallás dicsőítésekor úgy vesszük, nem is hangzott el a „Mc” előtag.)