Öt dolog, amiért aggódnia kéne, ha egy arab olajmonarchia királya lenne

Az Öböl-menti arab olajmonarchiák egyszerre tűnnek anakronisztikusnak és megingathatatlannak is. Eddig nem volt olyan, az iszlám világ többi részét megrázó társadalmi felfordulás, ami megrengette volna ezeket. Beleértve az arab tavaszt is. Líbiában és Egyiptomban diktátorokat buktattak, Szíriában két éve pusztít a polgárháború, az olajmonarchiák közül viszont csak Bahreinben és elszigetelten Szaúd-Arábiában voltak megmozdulások. Ám ezek hamar felekezeti jelleget öltöttek - a síiták kerültek szemben az uralkodó szunnita elittel.

A stabilitás, és a legyőzhetetlenség ebből fakadó képzete azonban csak látszat, legalábbis Cristopher Davidson szerint, aki egy egész könyvet írt a témáról. Ennek legfontosabb állításait a Foreign Affairs szemlézte.

Négy ok, ami romba döntheti az olajmonarchiákat.

  • A nyugati katonai jelenlét.

Az iszlám világban mindig is kényes kérdés volt az amerikai katonai bázisoké. Sok hívő szemében sértés, hogy az iszlám világ legszentebb helyeinek otthont adó Szaúd-Arábiában idegen, ráadásul keresztény hatalom katonái állomásoznak. Hogy mást ne mondjunk, Oszama bin Laden is az amerikai jelenléten feldühödve hirdetett dzsihádot Szaúd-Arábiában a keresztesek ellen.

Szaúd-Arábiából ugyan 2003-ra gyakorlatilag kivonultak az amerikaiak, a nem iszlám fegyveresek jelenléte a többi monarchiában is dühíti a lakosságot. Márpedig amerikai katonából jutott máshova is. Katarban van az amerikai Középső Parancsnokság (CENTCOM) előretolt főhadiszállása, egy CIA bázis, a különleges erők bázisa, és az amerikai légierő egyik legnagyobb egysége, a száznál is több repülőből álló 379. Air Expeditionary Wing. Bahrein az 5. Flotta bázisa, Kuvaitban pedig két légi támaszpont mellett a szárazföldi hadseregnek is van bázisa.

Bahreinban, Katarban és Kuvaitban közel húszezer amerikai katona állomásozik.

  • A növekvő katonai kiadások.

Az amerikai katonák mellett az amerikai fegyverek, illetve az ezekre költött vagyonok is feszültséget okoznak. Az Egyesült Arab Emírségek csak 2009-ben 8 milliárd dollár értékben vett amerikai fegyvereket, Szaúd-Arábia 2011-ben 30 milliárd dollár értékben vásárolt F-15-ös vadászgépeket. Ez még szaúdi viszonylatban sem elhanyagolható, ez az egy tétel három százaléka az ország GDP-jének.

Pont annyi, mint amit a szaúdi mezőgazdaság egy évben megtermel.

  • Konfrontáció Iránnal.

A hetvenes-nyolcvanas években az olajmonarchiák uralkodói igyekeztek semleges közvetítők maradni a térség konfliktusaiban, Iránnal pedig kifejezetten kerülték a konfliktust. Tény, hogy azóta Irán regionális szerepe is változott. Ahogy erősödik, úgy jelent egyre komolyabb fenyegetést.

Most már három olajmonarchia is határozottan ellenséges Iránnal. Szaúd-Arábia szempontjai érthetők, a két ország versenyben van a regionális hatalmi pozícióért. Bahreinben a síiták nagy száma miatt látnak egzisztenciális fenyegetést Iránban. Érdekes viszont, hogy az Egyesült Arab Emírségek a szaúdi-bahreini vonal támogatója lett. Pedig 2006-ban még azt táviratozták haza az amerikai követségről, hogy bár az emírségek kormánya szerint az iráni atombombához képest az al-Kaida elhanyagolható veszélyforrásnak számít, nem tennének semmi olyan lépést, amit Irán provokációnak tekinthetne. A változást az hozta, hogy a koronaherceg, Mohamed bin Zajed al-Najan és öt testvére kezükbe vették az ország külpolitikáját. Maga a koronaherceg például 2009-ben Hitlerhez hasonlította Ahmadinezsádot.

Bahreinben 65-70 százalék, Szaúd-Arábiában és az Emírségekben 10-15 százalék a síiták aránya.

  • Békülékenység Izraellel.

Ahogy Iránnal szemben konfrontatívabb, úgy Izraellel szemben megengedőbb lett az olajmonarchiák politikája. Ahhoz képest, hogy az Egyesült Arab Emírségekben törvény tiltja a kapcsolatot Izraellel, és még az Izraellel együttműködőkkel is, 2003-ban már hivatalos izraeli delegációt is fogadtak. A katari és az izraeli biztonsági erők között állandó a kapcsolat, 2010-ben hivatalos izraeli rendőrdelegáció is járt az országban. Szaúd-Arábia és Izrael együttműködésére egyértelmű bizonyíték nincs, de diplomáciai körökben évek óta pletykálnak a két ország katonai együttműködéséről Iránnal szemben.

Azt mondanunk sem kell, hogy ahol az amerikai katonák jelenléte is indulatokat vált ki, milyen hatással van a barátkozás Izraellel. Az olajmonarchiák jellemzően fiatal népessége gyakorlatilag a palesztin intifáda képein nevelkedett, és minden olajmonarchia sok palesztin menekültnek adott állampolgárságot.

A legtöbb olajmonarchia uralkodójának közvetlen környezetében is dolgoznak honosított palesztinok.

És ez még nem minden

Davidson szerint már ez a négy, egymást erősítő jelenség is elég lehet az olajmonarchiák megingatására. Ám eddig abban biztosak lehettek, hogy az Egyesült Államok szavatolja biztonságukat. Most ez is megváltozhat.

  • Az amerikai energiafüggőség vége.

Azon lehet és érdemes is vitatkozni, hogy mennyiben volt megalapozott, hogy az amerikaiak közel-keleti politikáját az elmúlt negyven évben az energiafüggőség határozta meg. Gal Luft és Anne Korin ebben a tanulmányában például elég alapos érveket hoz fel rá, hogy miért volt elhibázott ez a felfogás, és az érvek közül csak az egyik az, hogy az arab olaj sosem volt meghatározó az amerikai ellátásban. A csúcson 15 százalék volt a részaránya, de jellemzően inkább 10 százalék alatti.

Mégis, az amerikai politikai elit az energiafüggőség megoldását a közel-keleti régió feletti ellenőrzésben látta. De ennek már vége. A most zajló energetikai forradalom eredményeként egyrészt egyre több alternatív erőforrást használnak, másrészt felfutott az amerikai kitermelés. Az előrejelzések szerint hamarosan az Egyesült Államok lesz a világ legnagyobb olajtermelője, gázból pedig már most is exportál. Így az uralkodó logika alapján az Öböl térsége elvesztette stratégiai jelentőségét. És ha ez a percepció, akkor az elmúlt tíz év háborúiban megfáradt, egyre inkább befelé forduló Egyesült Államok visszavonulhat a térségből.

Az amerikai visszavonulás gazdasági szempontból nem olyan megrázó, lesz vevő az arab olajra. De a távozó helyét egy másik világhatalom, az egyre több olajat és gázt használó Kína foglalná el. Kína pedig Irán szövetségese, így az erőviszonyok minden bizonnyal Irán javára tolódnának el.

A cikkhez Christopher David The Arab Sunset, Gal Luft és Anne Korin The Myth of US Energy Dependence és Myers Jaffe és Ed Morse The End of Opec című tanulmányaiból tájékozódtam.