Egy napom Baracskán: Tóth úr börtönnaplója

Végre szabadlábon van Tóth úr, az ötgyermekes tanár. Az elvhű férfi nem volt hajlandó kifizetni egy szerinte igazságtalan közlekedési bírságot, és hiába győzködte a bíróság, kitartott amellett, hogy inkább leüli. A baracskai bevonulását megelőző hetekben írt naplóját hétfőn már publikáltuk, az alábbiakban a rács mögötti élmények következnek. Tóth úr 10 000 forintos büntetése fejében két nap börtönre számított, ám kiderült, hogy a megkezdett napok számítanak, így végül 24 órát sem töltött bent. Így is számtalan tanulságos élménnyel gazdagodott.

2013.11.24

Töltött csirke volt a búcsúebéd. Nem éreztem azt a nyomott hangulatot, amelynek ilyenkor egy börtönbe vonuló férfiú családján kellene eluralkodnia. Délutánra az én életem párja egy kis konyhai suvickolást iktatott be. Ő a karácsony közeledtére hivatkozott, de én megsejtettem, hogy gyengéden így akar hozzászoktatni a kényszermunkához.

2013.11.25

Háromnegyed ötkor keltem, hogy időben tudjak elindulni. Elvégre, ha az ember börtönbe vonul, legyen pontos, nem igaz? Borotvaéles szél fújt. Mire fél nyolckor a börtönhöz értem, már a hó is szállingózott. Baracska után befordultam az Anna major felé, ez korábban a Dreher család birtoka volt.

07:40

Egy lezárt sorompó előtt álló őrbódénál jelentkeztem. Rövid telefonozás után indulhattunk is befelé. Hosszú, egyenes út vezet a parancsnoki épülethez, egyik oldalon század eleji mezőgazdasági épületek, istállók sorakoznak, a másik oldalt pedig a 60-as, 70-es évek vidéki Magyarországára annyira jellemző, ronda kockaházak szegélyezik. A kiskertekben itt-ott elszórt gyermekjátékok, műanyag robogók hevertek. (Később megtudtam, hogy őrök és egyéb börtöndolgozók laknak itt a családjukkal.) Eddig minden teljesen olyan, mintha időben visszamentem volna 83-ba, és eltévedtem volna a tiszakécskei Lenin Tsz udvarán, ahova annak idején szüretelni vittek.

Az autóból kiszállva fekete ruhás, marcona arcú őr vett át, erőteljes felépítésű, komoly fiatalember. Fegyvert nem, csak gumibotot viselt.

Ő a BV (azok kedvéért, akik majd még csak ezután lesznek büntetve: büntetés-végrehajtás) Műveleti Csoportjának tagja volt, ezek adják a külső őrséget és bonyolítják a rabszállítást. Felszólított, hogy előtte menjek, jobb mutatóujjával határozottan jelezte a követendő útvonalat. Kurtán beszélt, még tőmondatokat sem használt, csak rövid szókapcsolatokat. A parancsnoki épületben egy ráccsal zárható helyiségbe vezetett és felszólított, hogy üljek le. A folyosóról jobbra-balra irodák nyíltak, egy vidéki önkormányzat irodáira emlékeztető színvonallal. Őröm kiüríttette velem zsebeimet, kikapcsoltatta telefonomat. Adataimat ellenőrizték, táskámat egy fémszekrénybe zárták és kezembe nyomták a kulcsot.

08:20

Elindultunk az orvosiba, hogy meggyőződjenek arról, hogy fogvatartható állapotban vagyok-e. Fémkereső kapu, motozás, vetkőzés, ruházatom átvizsgálása. Az orvosi folyosója ráccsal volt lezárva, a fal világoskék olajjal volt festve. Ezt tessék jól megjegyezni, jól jöhet még. Ha jól emlékszem, Batáviában zöld olaj volt a fal, legalábbis Fülig Jimmy így tanította St. Antonio hercegnek.

Az orvosiba lépés előtt újabb motozás, amelyet a vizsgálat, s a rendelő elhagyása után marcona őröm határozottan, de nem durván megismételt. A parancsnoki épületbe visszatérve letétbe helyezték irataimat, pénzemet, órámat, gyűrűmet. Innentől kezdve lassan elvesztettem időérzékemet. Őröm eddigre kicsit meglágyult, morogva kioktatott, ha innentől a nevemet szólítják, harsány H-9356-tal kell válaszolnom, mindig tiszteletet tanúsítsak, passzív legyek, csak akkor mozduljak, ha mondják, és akkor nem lesz semmi baj. A körletbe érve lajstromba vettek, a főtörzs úr kérdezte is:

- Neve?
-Tóth Dániel H-9356.

Ezt akkor még egy kis cetliről olvastam fel, de őröm kevésbé szigorú oldalpillantást vetett rám.

- Látom, tanul.

Raktárba vittek, matracot, pokrócot, huzatot kaptam, majd egy kanalat is.

- Vigyázzon rá, nagy érték.

Innen a zárkába vittek. Úgynevezett szabaduló cella volt, azokat tárolták itt, akik 24 órán belül szabadulnak. Tiszta fal, kopott, festett betonpadló, asztal, három szék és nyolc ágy, ezekből kettő felső. A falakon néhány döglődő, sivatagi életmódhoz szoktatandó növény, két könyvespolc, Fekete István, Danielle Steel, Moldova György és keresztyén bizonyságtételek a „Jó Hír” evangéliumi kiadótól. Egyedül voltam a cellában, reggel tíz óra lehetett. Eddig a tényleges adminisztráció 30 percet vett igénybe, de mindenhol, udvaron, kapuk előtt várakozni kellett, főleg a hidegben ácsorgás volt kellemetlen. Most, a zárkában azt hittem, hogy ezzel megpróbáltatásaim nehezén túl vagyok, ledöglök, végigolvasom a könyvespolcot, majd reggel hazamegyek. Vagy kiásom magam a kanállal.

10 perc múlva csattant a zár, berúgták az ajtót, valaki beordított:

-Tóth Dániel!

Cetli gyorsan elő, a fene egyen meg, hogy nem tudom megtanulni.

-H-9356!
-Letétezni!

Az irodában egyenruhás, mogorva hölgy ült kis ablak mögött, kezicsókolommal köszöntöttem. Az őr hátralökött, felhördült, mint a sebzett oroszlán:

-Nem bizalmaskodik, napszaknak megfelelően köszön!
-Jó napot kívánok!
-Mikor, született Tóth?

Tisztáztuk, hogy nem rendelkezem letétbe helyezendő tárggyal, majd nyomás, vissza a cellába.

Talán már egy órája raboskodtam és éppen egy idomítható légy, pók vagy más lelkes állat után kutattam, akivel megoszthatnám börtönmagányomat, amikor kintről ismét ordítás hallatszott, zár csattant, ajtó berúgva és bevonult három rab, elhelyezkedtek, és elkezdtünk beszélgetni.

Idősebb olvasóim még tanulhatták, hogy Lenin szerint a börtön a kommunisták egyeteme, a hagyomány szerint maga a Kárpátok géniusza, Ceausescu is így ismerte meg az Eszmét, mivel annak idején a Conducator, még facér suszterinas korában, bőröndöt lopott, és csak később tudta meg, már miután megcsípték a detektívek, hogy az ebül szerzett koffer dugig volt kommunista röplapokkal. Mostani pártunk és kormányunk is buzgón dolgozik azon, hogy ostoba, de talán még nem teljesen elvetemült fiataljaink, akiket drogozáson kapnak, terápia helyett börtönben, tapasztalt szakmunkásoktól tanulhassák meg, hogyan is lehet unortodox üzleti és egyéb megoldásokkal („legyen az feszítővas, vagy kés”) anyagi javakat termelni, viszonylag alacsony társadalmi haszonnal.

Új kollégáim közlékenynek bizonyultak, és egy rögtönzött, gyors, informatív szeminárium keretében bátran ontották az információkat. Géza melósruhában volt, mert ez volt rajta civilben, amikor vagy két hónapja elkapták a rendőrök. Hogy miért, azt veleszületett szerénysége tiltotta, hogy megossza velünk. Kérdésemre új ismerőseim elmondták, hogy nem igazán illik firtatni, hogy ki miért van itt. (Megint csak Rejtő jutott eszembe: „a legnagyobb modortalanság ismerőseink múltja után érdeklődni...”) Egyébként is hülye kérdés volt: mindenki azért van itt, mert behozták. Engem persze kifaggattak, és történetemet harsány röhögéssel fogadták. Miután én kiterítettem lapjaimat, ők is kiöntötték szívüket, így megtudhattam, hogy

a visszaeső Józsi „ezért meg azért” ült egy év 10 hónapot, míg az első bűntényes Aladár majdnem három évet kapott amiatt az „ügy” miatt.

Az intenzív tréninget ezúttal ordítás nélküli ajtóberúgás és létszámellenőrzés szakította meg. Ezt ugye már megelőzte őröm és új zárkatársaim szakoktatása. Azonosító számomat már fejből tudtam, kihúztam magam az ágyam mellett, felemelt fejjel, de az őr szemébe nem nézve hadartam: Tóth Dániel, H-9356, született itt és itt, ekkor és ekkor anyja neve ez és ez, fokozata: elzárás. Ezek után, tudva, hogy most félóráig biztos nyugtunk lesz és mivel nem dohányzó zárkában voltunk, dohányos rabtársaim a zárka Nagy Testvér által nem látható szekciójába húzódtak pöfékelni egyet.

Eddig a legkellemetlenebb az volt a történetben, hogy a hivatalos személyzetből, a már említett következetlen biztatást kivéve, semmilyen pozitív visszacsatolást nem kaptam, nem volt mosoly, csak ordítás, lenéző, gyűlölködő pillantások, annak ellenére, hogy megpróbáltam maximálisan együttműködni a Szervekkel. Csak folyamatos, nem verbális megaláztatás volt, csúnyán néztek rám akkor is ha kihúztam magam, vagy topogtam, mert nem bírtam az ácsorgást. Nem voltak tiszta szabályok, amelyeket ha betartok, akkor kialakulnak a kiegyensúlyozott együttműködés feltételei.

Mivel magam is emberekkel dolgozom és munkám központi eleme a pozitív kommunikáció, az emberi mosoly hiánya már most, alig 2-3 óra elteltével is egyre elviselhetetlenebb teherként nehezedett rám. Ennek a szorító állapotnak vetett véget rabtársaim megérkezése. Bámulatosan gyors érzelmi változáson mentem keresztül, szinte tudattalanul. Hirtelen lett emberi eszmecsere, melegség, és lett ellenség, ami összeköt és közösséget teremt.

Mi voltunk bent a rabok EGYÜTT, kívül az őrök, akiknek egyetlen célja, hogy minket szívassanak, alázzanak, nekünk pedig az, hogy ezt kibekkeljük. Lett MI és ŐK. Szorongásom percek alatt elmúlt, volt támaszom, volt közösségem.

Megelőzni kívánva azt a kínos helyzetet, hogy a BV, vagy némely kellemetlenkedni kívánó munkatársa a 444.hu vagy csekélységem ellen tények elferdítése vagy a BV rendszerének illetve munkatársainak rossz hírnévben való feltüntetése címén jogi lépéseket fontolgasson, ezúttal szögezném le, hogy az alábbi eseteket nem személyes tapasztalatok, hanem kollégáim elmondása alapján rögzítettem.

Aladár mentorommá nevezte ki magát gondolatban, és bár kicsit fiatalabb volt, szárnyai alá vette a hülyét, aki még azt sem tudta, mi az a spejzolás. Megtudtam, hogy a fogház bent még elviselhető, ő jó magaviselet miatt az EVSZ-ről szabadul (enyhébb végrehajtási szabályok), a börtön fokozat már jóval keményebb. Mindenki attól függően boldogul, hogy mennyire van benne emberi tartás és büszkeség, mennyire tudja megadni a tiszteletet a többinek, mennyire nem áldozattípus.

A kollégák szerint Baracskán erősebb a szigor, mint másutt, de nem lehet benne értelmet vagy logikát keresni. Egyébként is, minden börtönnek más-más szabálya van. Ha valaki már kiismeri magát itt, ugyanúgy elveszett ember lesz, ha átkerül máshova. Veszprémben például lehet főzés nélküli pudingport kapni. Baracskán tilos. Baracskán tilos csípős fűszeres élelmiszert beküldeni csomagban. Kollégámmal kidobatták a csomagban kapott csípős kolbászt, de ugyanazt a márkát, ugyanolyan vákuumcsomagolásban meg lehet venni a börtönboltban. Ugyanígy megsemmisítették az egyliteres műanyag kancsót, mert - tessék elképzelni! - füle van. A műanyag füles bögre ugyanakkor engedélyezett.

A legendákkal ellentétben a volt rendőröknek nem kell tartani rabtársaiktól, sőt volt olyan, aki a fáma szerint elnézést kért a többi rabtól, mert elképzelése sem volt, hogy hova juttatja őket. Zárkatársaim szerint Baracskán jelenleg három volt rendőr raboskodik: az egyik rajtakapta az asszonyt valaki mással és rájuk pirított, a másik egy helyszínelő, aki úgy helyszínelt, hogy ne csak a biztosítók járjanak jól, a harmadik pedig egy motoros, akinek tartoztak, és behajtotta. Különösen az elsőről beszéltek teljes megértéssel, mondd csak ember,

te mit csináltál volna?

Mielőtt bárki azt mondaná, hogy én a bűnözőket áldozatként, esetleg hősként, a törvény és rend őreit pedig rossz színben tüntetem fel, szeretném hangsúlyozni, hogy nem ez a szándékom. De nekem kijutott, hogy kockázat nélkül 21 órára körülnézhettem egy velünk párhuzamosan élő, nagyon rossz világban és azt itt tapasztalható gondolkodást szeretném olvasóimmal megismertetni.

A legpozitívabb dolog az volt, hogy sehol, semmilyen nyomát nem tapasztaltam a rasszizmus bármely formájának. Itt megvalósult az ideál, amit Martin Luther King leír: nem a bőrszín, hanem a jellem alapján ítélik meg, hogy ki milyen ember. Az értékrendszer persze erősen vitatható, de csak ez számít, más nem.

12:00

Ismét kivágódott az ajtó, és sorakoztunk, hogy ebédelni menjünk. Kint szállingózott a hó, éles szél fújt, majd megfagytam, amíg vagy húsz percig sorban várakoztunk, hogy elindulhassunk. Könnyű zakóban vonultam be, nem számítottam szabadtéri programokra. Engem nem az éhség, hanem a kíváncsiság hajtott, szabaduló kollégáim azért jöttek le, hogy az ebédlőben még régi ismerőseiktől elköszönhessenek. A sorban a rabok szürke nadrágot, bakancsot és pufajkát viseltek, a legtöbb ember fején még a magyar néphadseregből hátramaradt, kopott usanka volt.

Az arcokat vizsgálva megint csak Rejtőt tudom idézni, most élőben láthattam, amit annyiszor olvastam: „ápolatlan, cinikus külsejű, vigyorgó, torzonborz halálfejek, fáradt, szomorú, intellektuális arcok” váltogatták egymást. Korcsmáros Pál képregényeit tessék elképzelni, egyáltalán nem túlzott. Az őr ránk modult, kettes sorba rendeződve elindult a menet, mi, holnap szabaduló civilek a sor végére állhattunk be. Lassú, csoszogásszerű lépésekkel, lehajtott fejjel vonult a csapat.

Az ebédlő előtt újabb negyedórás ácsorgás következett, majd bevonultunk. Egy szakadtabb szakmunkásképző ebédlőjében találtam magam. Két, asztalokból összerakott hosszú sor mellett ültek a rabok. Az ebédet két rozsdamentes, félgömb alakú csajkába mérték, egyikbe húslevesre emlékeztető valamit, a másikba kelkáposzta-főzeléket lottyintottak, és beledobtak egy rendes szelet húst. Mind a leves, mind a főzelék szörnyen forró volt, a vékony fémedényben nem is hűlt, és húsz perc állt a rendelkezésünkre, hogy ezt elfogyasszuk. Mentorom mesélte, hogy mindenképpen meg kell enni, hiszen elvinni nem lehet.

Így aztán mindenkinek gyomorproblémája van, folyamatosan össze van égve a szája, és a forró leves a fogakat is kikezdi.

Mind a levesből, mind a főzelékből kanalaztam valamennyit, bár étvágyam nemigen volt. A húst megettem. Az ebéd nem volt undorító, de ízletesnek távolról sem nevezhetném. Az ebédlő előtti kötelező tíz perces szabadtéri ácsorgás után elindultunk visszafelé. Én voltam az utolsó, így aztán nekem ordított az őr, hogy miért nem csukom be magam után a kaput, de hát én nem tudtam, hogy be kell. Így viszont gyorsan egy újabb leckét tanultam: soha nem szabad utolsónak maradni.

Ebéd után a szokásos létszámellenőrzésekkel megszakítva elméleti börtönképzésem folytatódott. Zárkatársaim nekem akarták felhánytorgatni összes, az igazságszolgáltatástól elszenvedett vélt, vagy valós sérelmüket. Leginkább az anomáliák csípték a szemüket. Hogy lehet az, hogy az első bűntényes Aladár egy, a rendőrség által felvett látlelet szerinti nyolc napon belül gyógyuló sérülés okozásáért és súlyos testi sértés kisérletéért három évet kap, amiből kettőt le is ül, míg a visszaeső Stohl Buci bedrogozva ittasvezet, egy embert egy életre megnyomorít, és 5 hónap múlva szabadul? Aladár pofán vágott valakit, és két évet dekkolt érte itt Baracskán, míg Eva Rezesová ittas vezetéssel 4 ember halálát okozta, és ezért két-három évet fog „ülni” egy Duna-parti luxus apartmanban.

16:00

Kintről ordibálás, mozgolódás hallatszott, ajtó berúg, és újabb három rab érkezett: Dudajev, Sasszem és Zoli, egy idősebb, jó arcú bácsika, akivel reggel egyszerre vonultam be, csak én hamarabb eljutottam a celláig a bácsit meg erre-arra parkoltatták egész nap. 66 éves volt, nehezebben viselte a börtönvilágot mint én, valahogy nem látta a humoros oldalát. Nem vette észre szegény, hogy lejárt a jogosítványa, kölcsönautót vezetett, és nem volt pénze, hogy befizesse a harmincezres bírságot. Dudajev régi motoros volt, tizenhét évet töltött eddig börtönben mindig valami apróságért. Garázdaság, magánlaksértés, lopások, viszonteladás. Ez utóbbi az ő esetében a városszéli nagyáruházakból trükk, esetleg őr vagy pénztáros segítségével kijuttatott árucikkeket diszkont áron továbbértékesítését jelentette.

A délután hátralevő része Dudajev élményeivel telt. Kitűnő mesélő volt, talán Bradley Tamás barátjával, Mr Higgins-el tudnánk legkönnyebben azonosítani. Dudajev de facto hajléktalan, hiszen bentléte alatt élelmes bátyja eladta a lakását, és félek, hogy azóta már meg is vitatták a dolgot.

Sasszem csendes gyerek volt, nem sok vizet zavart, később elmesélte, hogy csak rövid időre megy ki a kinti világba, hiszen van még két ügye, amikben már van ítélet, de még nem kezdte meg a büntetést.

Érdekes volt, hogy címe bediktálásakor annak a hajléktalanszállónak a címét adta meg, ahol magam is dolgoztam éjszakai ügyeletesként húsz évvel ezelőtt.

Mivel hetente csak egyszer lehet zuhanyozóba menni, nincs mindenkinek dezodorillata. A WC is idenyílik a zárkába, és rajtam kívül mindenki dohányzott. Most hogy már heten voltunk, a szagok kisebb intenzitással bár, de kísértetiesen elkezdtek emlékeztetni a hajléktalanok között eltöltött időre, pedig azt igazán nem sírom vissza.

Délután vittek volna minket sétára, de nem éltünk a lehetőséggel, pedig már a havazás is elállt, én pedig később Józsival és Aladárral a vacsorát is kihagytam - nem volt kedvem kint dideregni, és amúgy is úgy éreztem, hogy képtelen lennék enni. Tűzforró tarhonyáról maradtunk le. Aladár és Józsi azonban rendelkezett némi élelmiszerrel, a kanál nyelével sajtot, szalámit szeleteltek, és addig unszoltak, amíg én is ettem velük.

Sejtettem, hogy a büntetés legrosszabb része még hátra van, és ebben igazam is lett. Lassan mindenki lefeküdt, este túl estünk egy újabb létszámellenőrzésen. Dudajev próbálgatta még, hogy a raktárból visszakapott ruhái közül melyik állna neki legjobban, hosszasan vesződött összegyűrődött nadrágjával, sutulta, vizezte, csak nem akart kisimulni. Nekem azonnal eszembe jutott az örök kispolgár, Vanek úr, aki Párizsban a magyar bohémek lepedője alá tette összehajtogatott nadrágját éjszakára, hogy másnap aztán kivasalt állapotban vehesse fel. Fel is vetettem a lehetőséget Dudajevnek. Ez volt az egyetlen eset, hogy zárkatársaim egyhangúan felemelték fejüket és elismerően pislogtak felém.

- Biztos, hogy most vagy először sitten?

Olyan volt ez, mint amikor St Antonio herceg néhány tekintélyes rablóra hivatkozott.

19:00

Sötét lett, a TV antennája rossz volt, így csak töredékben láthattam, hogy a fóti polgármester-választásokon ismét milyen bravúrosan vizsgáztak demokráciából pártjaink. Kikapcsoltuk tehát, és elcsendesedtünk. Olyan volt ez, mint a kórház - csend van, de kint a folyosón mindig történik valami, nem igazán lehet elpilledni. Aladár mellettem horkolt, ilyet eddig csak egyszer hallottam, amikor ifjúkoromban az ausztriai Traiskirchen menekülttáborában aludtunk (volna) tizennyolcadmagunkban, de a fehérvárcsurgói Tőbörnök deformált orrsövénye miatt még Bécsben is rezegtek az ablakok.

Ráadásul, ha az embernek sikerült is volna egy kicsit elszenderednie, félóránként felkapcsolták az összes villanyt és az őr bekukucskált a hesszlyukon. Így hát csak feküdtem a csendben, vártam a hajnalt, és bámultam a falat, amelyre a kinti reflektorok fénye rávetítette az ablak rácsait, nehogy tévedésből csak egy munkásszállóra képzeljem magam.

23:00

Kint nagy dobogás, szaladgálás, zűrzavar, ordítozás verte fel a viszonylagos csendet. Idejössz, ott megállsz, nem mozogsz, pofád befogod!

-Mi lehet ez?
-Semmi. Hétfő van, megérkezett a szállítás. Megjöttek a csurmából.
-De miért ordítanak?
-Ez az alaphang.

Berúgták az ajtót, és megérkezett még egy fiú, hogy elfoglalja az utolsó szabad ágyat. Feri Dudajev régi barátja volt, mindketten borzasztóan megörültek egymásnak, és meglepődtek, hogy összefutottak. Ferinek rövidebb időt kellett leülnie, inkább önként jelent meg, hogy ne Karácsonyra hozzák be. A két jó cimbora hosszas eszmecserébe kezdett, erre a többiek is feléledtek, kávé, cigi, éjszakai klub kezdődött. Ferinek nemrégiben volt egy kis balesete, hátulról megkínálták egy üveggel, arcizmai részben megbénultak, és jó sok üvegcserepet operáltak ki a nyakából.

- Mondták, hogy valljak rá a Sóherre, de én azt mondtam, háttal álltam, nem láthattam ki az. Persze tudom, hogy ő volt az, de én nem vakolok be senkit.

Feri gyorsan update-olta Dudajevet a kinti helyzetről, sok minden történt az elmúlt egy évben, hiszen Dudajev most egy közel százezres bírságot töltött le, napi kétszáz forintjával.

- Vigyázz öreg, nagyon kell figyelni, semmi nem olyan, mint régen, nagyon szar lett minden. A Nagycsarnokban mindenütt figyelnek, a Bosnyákot is teljesen szétkamerázták, bármit csinálsz, azonnal elkapnak, behoznak. Palotán is ugyanilyen szar a helyzet, lehet, hogy el kell menni dolgozni. A 173-as busz sem arra jár, Kelenföldről majd a 7E-vel tudsz csak kimenni Palotára.
-A többiekkel mi van?
-A Nagy Zsuzsi most összeállt a Karcsival. Jól megvannak. Igaz, a múltkor kicsit összevesztek. A Zsuzsi egy kigyúrt cigánygyerekkel eltörette a Karcsi karját, a Karcsi meg betörte a Zsuzsi fejét egy lapáttal. A Rönét nem láttam mostanában, de a Pulóval találkoztam nemrégen. A Zsipka börtönben van, de nem tudom hol, nem küldött kapcsolattartóit. Én is összeálltam egy csajjal, most dolgozom is.

Az őr beordított, hogy kapcsolják le a villanyt, így újra elcsendesedett minden. Négy óra telt el így, kb fél óránként bekapcsolták a villanyt, kukucska a hesszlyukon, és időnként jól megrugdosták az ajtót, nehogy valaki túl mélyen aludjon.

03:00

Három után keltünk, mivel Józsinak volt egy órája, amiről az őrök azt hitték, hogy analóg, ezért nem kellett letéteznie. A háromnapos Zoli bácsi és Feri kivételével mindenki összeszedte az ágyát, felcihelődött. Négykor jött az őrség, adataink ellenőrzése után leadtuk a matracot és az ágyneműt, majd a szokásos 25 perces szabadtéri parkolás után egyenként bejutottunk az ellenőrzésre, ahol levetkőztünk, cipőnket összeütögettük, ruhánkat és cókmókunkat alaposan átmazsolázták. Naplóm odabent leírt első két oldalát is végigolvasták.

Újabb 20 perc várakozás után még hallottuk az ébresztő hangjait, majd kijutottunk a börtönből, és a parancsnoki épülethez vezettek minket, ahol visszakaptuk értéktárgyainkat és átvettük szabaduló leveleinket. Egy busszal vitték ki a szabadulókat a baracskai vasútállomásra, de én leszálltam a börtön sorompójánál, mert ott vártak rám.

Ugyanolyan dermesztő hideg volt mint tegnap, de a megkönnyebbüléstől elkezdtem izzadni, a benti állandó feszültség után testem teljesen elernyedt, és kellemes fájdalom szaladt végig rajtam.

Hogyan tudnám összefoglalni? Nagyon rossz volt. A büntetést önként vállaltam, de úgy érzem, hogy már egy hetes börtönélet is fizikailag és lelkileg egyaránt teljesen összetört volna. Valóban így kell sújtani azokat, akiknek nincs prizma a biciklijén, és nincs pénzük a bírságra?

Végezetül egy jó tanács: ha bárki az enyémhez hasonló útra téved és leüli a bírságot, mindenképpen vigyen magával néhány gurigát, mert a börtön WC-papírt nem biztosít.

(Utószó: Mindenkinek köszönöm a kommentjét, amit a napló első része után írt. A kritikusoknak külön köszönöm. Máshogy látjuk a dolgokat, de ez korántsem ok arra, hogy megvessük, vagy fikázzuk egymást. Legyünk inkább felemelt fejű polgárok, gyomláljuk ki magunkból az átkosban belénk nevelt vagy szüleinktől megörökölt alattvalói, szervilis viselkedési mintákat. A rossz rendelkezéseket is be kell tartanunk (én sem tudatosan szegtem meg, hanem hanyagságból) de ugyanakkor jogunk, sőt kötelességünk, hogy törvényes eszközökkel megpróbáljuk elérni az ostoba, értelmetlen, káros szabályok megváltoztatását. Üdv mindenkinek: Tóth Dániel)

;