Meghalt Nelson Mandela

REUTERS/Mike Hutchings

95 éves korában elhunyt Nelson Mandela, Dél-Afrikai egykori elnöke, a 20. század talán legnépszerűbb embere. 36 évvel élte túl a hazájában ma várható élettartamot, úgy, hogy 27 évet börtönben töltött. Életöröme, optimizmusa soha nem hagyta cserben, és leginkább talán ennek volt köszönhető, hogy nemcsak Fekete-Afrika, de az elnyomottak példaképe lett az egész világon. Nelson Mandelát egy maroknyi búr nácin és közvetlen politikai ellenfelein kívül az egész világ szerette.

Nemes pásztorfiú

Szemben a közhiedelemmel, Mandela nem koldusszegény családba született, hanem kifejezetten jómódúba. Már amennyire egy fekete család a 20. század eleji Dél-Afrikában egyáltalán jómódú lehetett. Az eredetileg Rolihlahla nevű kisfiúnak annak ellenére is őriznie kellett a teheneket, hogy édesapja a xhosa törzs nemesi rétegéhez tartozott. Családja, majd apja halála után nevelőcsaládja azonban annyira tényleg jómódú volt, hogy a kisfiú egyáltalán iskolába járhasson. Természetesen olyanba, ahova feketék egyáltalán járhattak. Itt kapta egyik tanárjától a Nelson nevet, mivel az ragaszkodott hozzá, hogy tanítványait angol nevükön szólítsa.

Amikor a harmincas években Mandela befejezte középiskolai tanulmányait, az apartheid előtti Dél-Afrikában még nem volt állami ideológia a faji szegregáció, ám ettől függetlenül egy fekete fiatalnak közel sem voltak olyan lehetőségei az életben, mint fehér társainak. Érdekes egyébként, hogy Mahathma Gandhi, talán az egyetlen ember, aki elvitathatja a 20. század legnépszerűbb ember címet Mandelától, néhány évtizeddel korábban szintén ebben a Dél-Afrikában érett férfivá, és lett politikailag aktív, a gyarmati elnyomás ellen küzdő békés harcos.

Gandhi dél-afrikai évei alatt a saját bőrén érezhette a gyarmati rasszizmust - többször meg is verték - és ugyanezt tapasztalhatta meg Mandela, amikor egyetlen feketeként beiratkozhatott a johannesburgi egyetem jogi karára. Azonban itt nemcsak gyűlölettel találkozott, hanem először lettek fehér barátai - szinte kivétel nélkül európai származású zsidó diákok, akik érthető okokból hozzá hasonlóan harcoltak a fajgyűlölet minden megnyilvánulása ellen.

Apartheidellenes aktivista

Fehér diáktársain keresztül Mandela megismerkedett mindenféle radikális kommunista szervezetekkel, és bár sokminden tetszett neki a hallottakból, hívő keresztényként a harcos ateizmust taszítónak érezte. Ellenfelei később évtizedeken ár próbálták őt kommunistának beállítani, ám ez soha nem volt rá igaz. Bár sokáig idegenkedett a nagytőkétől és a földtulajdon magánkézbe adásától, politikai filozófiáját leginkább szociáldemokrataként lehet leírni. Végül nem is valamelyik kommunista csoportba lépett be, hanem az Afrikai Nemzeti Kongresszusba (ANC), a legnagyobb, a feketék jogaiért, politikai képviseletéért küzdő szervezetbe.

Mandela és néhány társa alapították meg 1944-ben az ANC ifjúsági szervezetét, amelynek eleve nem volt könnyű dolga, 1948-tól kezdve azonban még rosszabbra fordult a helyzet. Az abban az évben tartott választáson - amin természetesen csak fehérek szavazhattak - az addig hatalmon lévő, relatíve mérsékelt és angolbarát kormány vereséget szenvedett, és a radikálisan rasszista, az ország búr lakosságát képviselő párt jutott hatalomra. Oda jutva pedig bevezette az apartheid, a “külön élés” rendszerét, amelynek jegyében az országot gyakorlatilag felosztották a privilegizált fehérek, és a színesbőrű, másod- és harmadrendű állampolgárok közt. Ebben a rendszerben a piramis legalja jutott a legnépesebb csoportnak, az őslakos feketéknek.

Jogi tanulmányai után Mandela megalapította az ország egyetlen, fekete kézben lévő ügyvédi irodáját, amely elsősorban feketék jogi képviseletét látta el. Közben folyamatosan aktív maradt politikailag, aminek köszönhetően 1952-ben tartóztatták le először. Fokozatosan egyre fontosabb ember lett az ANC-n belül, és bár a nyílt fegyveres felkelést ő elutasította, az ötvenes évek végére arra az álláspontra jutott, hogy az elnyomó hatalom elleni küzdelemben szinte minden eszköz megengedett. Ez az elnyomó hatalom azonban ekkor már túlságosan félt tőle, és 1962-ben véglegesen letartóztatta. A kérdés csak az volt, hogy Mandela és társai megkapják-e a halálbüntetést, ám végül megúszták életfogytiglani börtönnel.

A világ legnépszerűbb politikai foglya

Első börtönben töltött évei borzalmasan kemények voltak. Félévente egy látogatót és egy – cenzúrázott – levelet kaphatott, miközben a tűző afrikai napon kellett követ törnie. Az idő múltával azonban Mandela fokozatosan a világ leghíresebb rabjává vált, és életkörülményei is javultak, köszönhetően nem kis részben a dél-afrikai kormányra egyre jobban nehezedő nemzetközi nyomásnak. Mandelára hősként tekintett a hidegháború mindkét fele. A szovjet oldal, mert az imperializmus elleni küzdelem szimbólumának tartotta, és egy idő után a nyugati világ is, amely többek közt az ő börtönbüntetésére hivatkozva vetette ki magából teljesen, és izolálta Dél-Afrikát.

REUTERS/Dylan Martinez

Mandela a fogságban töltött évtizedek alatt sem tört meg, és amikor a már recsegő-ropogó apartheid-rezsim 1985-ben felajánlotta, hogy szabadon engedik, amennyiben lemond a fegyveres ellenállásról, ő büszkén elutasította ezt a lehetőséget. Ekkorra már nemcsak a politika iránt érdeklődők, hanem gyakorlatilag az egész világ ismerte a nevét. 1988-ban, hetvenedik születésnapján hatalmas koncertet rendeztek a tiszteletére Londonban, amin Stevie Wondertől kezdve Whitney Houstonig popsztárok tömege rótta le a tiszteletét.

Az apartheid és a szovjet rendszer nagyjából egyszerre omlott össze, nem is egészen függetlenül egymástól. 1989-ben az elődeihez képest liberális és pragmatikus F.W. de Klerk lett Dél-Afrika elnöke, aki reálisan mérte fel, hogy az apartheid már nem sokáig tartható fent. Mandela kivételével az összes ANC-tag foglyot szélnek eresztette, majd miután átverte kormányán a politikai pártok legalizálását, 1990 február 10-én, 27 börtönben töltött év után Nelson Mandelát is szabadon engedték. Az országban a dühös fehéreken kívül csak egy ember, Mandela első felesége Evelyn Mase nem volt maradéktalanul boldog. “Hogy lehet ennyire ajnározni egy férfit, aki hűtlen volt a feleségéhez, és otthagyta a gyerekeit? Az egész világ Jézusként imádja Nelsont. Pedig csak egy férfi.

Megdöbbentően sikeres elnök

REUTERS/Andy Clark

A dél-afrikai rendszerváltás folyamata nagyon lassan, nagyon megfontoltan, és végül nagyon sikeresen zárult. A dél-afrikai faji törésvonal mindkét oldalán voltak elégedetlenkedők, de utólag már teljesen egyértelmű, hogy a két főtárgyaló, Mandela és de Klerk néhány kisebb hiba ellenére gyakorlatilag tökéletesen végezte a dolgát. Nem véletlenül kaptak közösen Nobel-békedíjat 1993-ban. Mindkét férfi szerepe rendkívül fontos volt abban, hogy a megújuló ország ne süllyedjen véres polgárháborúba, és gazdaságilag is sikeres lehessen.

Mandelának ennek érdekében számtalan kompromisszumot kellett kötnie, amiket a cél érdekében nem is félt felvállalni. Nem foglalkozott azzal, hogy a nála radikálisabb nézeteket valló feketék, esetenként saját párttársai is kritizálták ezért, hanem mindent megtett a békés átmenetért. Az ország történetében elsőként szabad, 1994-es választások előtt a helyzet pattanásig feszült volt a hagyományosan harcias, a többi fekete törzzsel általában ellenséges zulukkal szemben, ám végül Mandelának ezt az akadályt is sikerült elhárítania.

A katartikus 1994-es választást természetesen toronymagasan az ANC nyerte meg, és az ország fekete elnöke a politikai karrierje csúcsára érő, ekkor már 76 éves Mandela lett. Szemben sok bátor ellenálló teljesítményével - elég csak a lengyel Lech Walesára gondolni - ő vezető pozícióban is megállta a helyét. Az egykori pásztorfiú, aki felnőtt évei jelentős részét a világtól elzárva töltötte, ravasz és modern államférfinak bizonyult. Pontosan tisztában volt a politika színházias jellegével, nem véletlenül lettek ingei ugyanolyan védjegyek, mint Churchill szivarja vagy Sztálin bajsza.

Legmesteribb húzása azonban az 1995-ös, Dél-Afrikában rendezett rögbi-világbajnokság döntője volt. Az országban a rögbi hagyományosan a fehérek, azon belül is a búrok sportja volt. Az apartheid évei alatt a feketék, köztük Mandelával, nem saját válogatottjuknak szurkoltak, hanem bárkinek, aki éppen ellenük játszott. 1995-ben Mandela megértette a sport nemzetegyesítő erejét. és a világbajnokság alatt végig kiállt a szinte teljesen fehér válogatott mellett, amely cserébe tiszta szívből ordította végig minden meccs előtt az új, xhosa nyelvű nemzeti himnuszt.. A döntő előtt a csapatot elküldte a Robben-szigetre, megmutatni nekik egykori börtönét, amikor pedig a papírformát felborítva, Új-Zélandot legyőzve bajnokok lettek, a kezdőkörben ő adta át nekik a kupát. A sport történetében talán egyetlen pillanat sem szimbolizálta így a meggbocsájtást és a nemzeti megbékélést.

A ravasz megbocsájtó

A megbocsájtás Mandela elnökségének központi gesztusa lett. Az ő kezdeményezésére lett Dél-Afrika az első hely a világon, ahol nem az előző rendszer bűnöseinek szimpla megbüntetését választottak, hanem az azóta máshol is követett módszerrel úgynevezett igazságtételi és megbékélési bizottságokat (Truth and Reconciliation Commission) állítottak fel. Ezek részben nyilvános ülésein az egykori áldozatok számolhattak be tapasztalaitakról, az elkövetők pedig őszintén beszélhettek bűneikről és kérhettek bocsánatot - amit sokan hivatalos amnesztia keretében meg is kaptak. A forradalmian új hozzáállás a múlt feldolgozásához talán Mandela pályájának legfigyelemreméltóbb húzása volt.

A 20. század rendszerváltásai kivétel nélkül fájdalmasak voltak, Afrikában pedig különösen. Dél-Afrika északi szomszédjában, Zimbabwéban valamivel korábban sikerült levetni a gyarmati igát, és már 1980-ban fekete elnöke lett az országnak, Robert Mugabe személyében. Aki Mandelával szemben nem a megbékélésre, hanem a - részben persze jogos - történelmi sérelmek megtorlására helyezte a hangsúlyt. Az egykori fehér elitet szinte teljesen sikerült elüldözni, és ez, valamint további tragikus gazdasági döntések eredményeként Zimbabwe mára a régió legszegényebb országa, düledező infrastruktúrával és éveken át vágtató hiperinflációval.

REUTERS/Dylan Martinez

Mandela nem megbüntetni akarta a sokszor valóban bűnös fehéreket, hanem az új Dél-Afrika, a “szivárvány nemzet” javára fordítani szaktudásukat, gazdasági erejüket. Visszafogta a vérszomjasabb feketéket, és azt is megakadályozta, hogy az országban máig rendkívül fontos törzsi törésvonalak mentén ruandai szintű mészárlásokra kerüljön sor. Amikor 1994-ben átvette az országot, minden ellene szólt, de öt évvel később, immár nyolcvan felett, mégis egy sikeres nemzetet adott át utódjának, Thabo Mbekinek, akinek az apját annak idején vele együtt ítélték életfogytiglani börtönbüntetésre.

A nemzet nagyapja

1999-ben Mandela a direkt politizálástól ugyan visszalépett, azonban továbbra is megmaradt aktív közéleti szereplőnek. Rendszeresen utazott a világban, és Dél-Afrikában is fogadta az ő fényében fürdőzni kívánó hatalmasságokat és hírességeket. Ekkor ébredt rá, hogy elnöksége alatt nem foglalkozott eleget a hazáját fenyegető egyik legsúlyosabb veszéllyel, az AIDS-szel, aminek egyik fia is áltozatul esett. Miközben az ország népe, és maga Mbeki elnök is csak hülyeségeket beszéltek, és ősi babonákban bíztak az ország lakosságának közel egyötödét megfertőző HIV-vírus ellen, Mandela fáradhatatlanul kampányolt népe felvilágosításáért.

A kilencvenedik születésnapja felé közeledve Mandela vesztett a lendületéből, és egyre inkább visszahúzódott a nemzet imádott nagyapójának szerepébe. Akinek már életében szobrot emeltek, nem csak otthon. és akinek az életéről hollywoodi filmek készültek. A 2010-es dél-afrikai focivébén már alig-alig bukkant fel, és nagyon törékenynek látszott. Végül szinte valamennyi egykori harcostársát túlélve 2013 december 5-én hunyt el otthonában, ahova a nyáron engedték haza több hónapos kórházi kezelés után.

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.