Erről a cikkről is a zsidók tehetnek?

2014 január 26., vasárnap 17:43
372
  1. Az antiszemitizmusnak nyilván oka van. Csak nem maguk a zsidók?
  2. Miért éppen a zsidókat utálják annyian?
  3. Már az ókoriak is utálták őket. Miért is mindig éppen ők?
  • Egy KDNP-s politikus hozta elő ezeket a kérdéseket.
  • Most a szakértő komolyan válaszol rájuk.
  • Kiderül, hogy a kérdésekben hol a csúsztatás.
  • Kiderül, hogy mit állapított meg erről a történettudomány és a szociológia.

Nemrég Eőry Zsolt, a KDNP diósdi elnöke keveredett bele egy elég kellemetlen vitába a Facebookon. Ez nem csak azt mutatta meg, hogy milyen buta lehet valaki, de azt is, hogy a társadalomban még mindig teljesen képtelen feltevések élnek a zsidókkal és az antiszemitizmussal kapcsolatban.

Ezért megkértük Filippov Gábort, a Magyar Progresszív Intézet elemzőjét, aki nem csak a magyar szélsőjobb mozgalom- és eszmetörténetét, de a magyar vészkorszakot is kutatta, hogy válaszolja meg a kérdéseket, amelyeket Eőry felvetett.

Eljött az idő, végre mindent megtudhatnak az antiszemitizmusról, amit 2014-ben tudni kell róla. Innentől az elemző beszél.

“Az antiszemitizmus általában nem az égből pottyan, hanem valami oka szokott lenni. Azt is kutatták?”

 Igen, elég sokat, csak el kellene olvasni.

Maga a kérdésfeltevés általános diagnózist ad arról is, milyen kapcsolat áll fenn az antiszemitizmus újratermelődése és a széleskörű ismerethiány között. A kérdező, aki ugye nem állít, „csak kérdez”, azt sugallja, hogy a „nyilvánvalóan okkal létező” antiszemitizmus miatt a zsidók/liberálisok/rózsadombi szociológusok/stb. csak vernyákolni és rettegni tudnak, és nem teszik fel a kérdést: „mi ebben a zsidók felelőssége” („általában nem az égből pottyan”)? Ismert az a régi önigazoló megfejtés, hogy az előítéletről természetesen maga az előítélet tárgya tehet. Az áldozathibáztatásként is emlegetett jelenséggel napjainkban leginkább a nemi erőszak áldozatai találkoznak: „miért járkál éjszaka a városban?”, „nem esne baja, ha nem kínálná fel magát a kihívó öltözködésével” stb.

A felelősség ilyen, az egyéni áldozatra való áthárítása egy ponton különbözik élesen a csoportellenes (például antiszemita vagy cigánygyűlölő) hibáztató érveléstől. Utóbbi pikantériája ugyanis az, hogy az előítélet kialakulásának felelősségét egy csoport minden tagjára kiterjeszti: egyszerre teszi felelőssé egy csoport egészét egy vagy néhány tagjának cselekedeteiért és kéri számon a csoport elszigetelt tagjain a csoport összes többi tagjának cselekedeteit.

Tessék őket számonkérni!

Amilyen képtelen, olyan gyakorta hangoztatott számonkérés, különösen a szalonrasszizmust mosdatni igyekvő, a „tisztességes kisebbségiekkel” való „párbeszédet” sürgetők részéről: miért nem „emeli fel a szavát” a csoport „jobbik fele” deviáns tagjainak megengedhetetlen cselekedetei ellen, miért nem gyakorol közösségi nyomást a „tapasztalatokon alapuló” előítéletek „belülről történő” felszámolása érdekében?

Így érvelt például Serédi Jusztinián, Magyarország hercegprímása is abban az 1944. júniusi (utóbb visszavont) pásztorlevelében, amelyben ráadásul elvileg – környezete nyomására – először emelte volna fel a szavát a magyar zsidók tömeges deportálása és megsemmisítése ellen: „Mi nem vonjuk kétségbe, hogy a magyar gazdasági, társadalmi és erkölcsi életre a zsidóság egy része bűnösen bomlasztó befolyást gyakorolt. Az is tény, hogy a többiek e tekintetben hitsorsosaik ellen nem léptek fel”.

A fehérekre senki nem mondaná

A többségi társadalom 1944-es zsidóellenes akciói ebben az olvasatban annak tudhatók be, hogy a máramarosszigeti zsidó asztalos nem rótta meg a budapesti zsidó tőzsdeügynököt annak esetleges tisztességtelen üzleti magatartása miatt. Hasonlót kért számon 45 évvel később a Magyar Gárda főkapitánya, Kiss Róbert a cigányokon, amikor azt követelte, hogy „az a réteg, amelyik nem bűnözésből él, vesse ki magából a selejtet! Vesse ki magából a bűnözőket!”

Az így érvelő saját csoportja normaszegői között általában képes differenciálni: eszébe sem jut, hogy egy nem cigány/zsidó/stb. elkövető devianciája kapcsán „a magyarok” vagy „a fehérek” devianciáját ostorozza, vagy hogy – az intézményes igazságszolgáltatás helyett – saját magának kellene „fellépnie”, „kivetnie magából” olyan bűnözőket, akikhez semmi köze. Ezt a lehetőséget veszi el a kisebbségi csoport tagjaitól, amikor az „közülük kikerülő” normaszegőben nem a normaszegő egyént, hanem kizárólag csoportjának reprezentánsát hajlandó észrevenni és láttatni.

Tessék elolvasni

Visszatérve a konkrét kérdésre: az antiszemitizmus okait valójában megjelenésének pillanatától próbálták megmagyarázni a társadalmi és kulturális jelenségek minden területének kutatói: filozófusok, szociológusok, történészek, politikatudósok, pszichológusok, szociálpszichológusok, teológusok, irodalmárok, antropológusok. Ki- és átalakulásának, újratermelődésének és működésének leírására, magyarázatára számos, nem ritkán egymással versengő elméletet alkottak, amelyekben szinte egyedül az a közös, hogy a jóindulatú „kérdezők” többnyire nem olvassák azokat.

A beláthatatlan terjedelem miatt lehetetlen akár csak áttekintő bibliográfiát adni az antiszemitizmus hátterét feltáró fontosabb munkákról, kutatásokról. Ehelyütt csak kedvcsinálóként hadd ajánljak néhány alapos és igényes munkát, amely eligazíthat a kérdésben: mindenekelőtt ezt, ezt, ezt, ezt, ezt és ezt. Az újabb irodalomból külön is kiemelném Ungváry Krisztián tavaly megjelent, magyar közegben korszakos jelentőségű munkáját: A Horthy-rendszer mérlege. Diszkrimináció, szociálpolitika és antiszemitizmus Magyarországon címűt. A kötet, amellett, hogy a zsidóellenes politikának és bürokratikus gyakorlatnak a magyar szakirodalomban korábban elhanyagolt társadalom- és gazdaságpolitikai elemeire koncentrál, hosszas és problémaérzékeny bevezetőben tárja fel a magyarországi antiszemitizmus társadalmi-tapasztalati gyökereit, azt, hogy a hétköznapi emberben milyen percepciók, társadalmi jelenségek erősíthették a zsidóellenes előítéletekre való fogékonyságot az 1944 előtti évtizedekben.

És végre a válasz

És hogy ne kerüljük meg a választ: a polgári és tőkés átalakulás okozta „alkalmazkodási válság” (Szabó Miklós) több okból is a zsidókat sodorta célkeresztbe. A legfontosabb tényező ezek közül az, hogy Kelet- és Közép-Európában, ahol mind a nemzetállam kialakulása, mind a feudalizmus bomlása jelentős késéssel zajlott, az egyéb foglalkozási ágakból (mindenekelőtt a mezőgazdaságból) kizárt és az arisztokraták által megvetett pénzügyi tevékenységekbe (vándorkereskedelem, pénzkölcsönzés, szolgáltatási szektor) szorult zsidók egy része kitüntetett szerepet játszott mind a polgári-vállalkozói réteg létrejöttében, mind a tőkés átalakulásban.

Az antiszemitáknak már a 19. században az fájt, hogy a rendi társadalom felbomlásával, a régi társadalmi kötelékek meglazulásával, a változásokhoz alkalmazkodni nem tudó köznemesek egy részének lecsúszásával és a felszabadított jobbágyság elszegényedésével párhuzamosan a zsidó (és Magyarországon a német) középosztály pozícióinak javulásával szembesültek. Elegánsan figyelmen kívül hagyták, hogy a zsidók társadalmilag és gazdaságilag távolról sem képeztek homogén réteget, ezért minden, „a kapitalistákkal” szembeni gyűlöletüket rájuk összpontosították (Ungváry Krisztián korábban említett könyvének egyik érdeme, hogy bemutatja azt a kevéssé ismert folyamatot, ahogy a magyar polgári fejlődés sajátosságaiból eredően a magyar elit nagy része a zsidók mellett a svábokra is rásütötte a kollektív bűnösség bélyegét). Mindehhez csak segítséget jelentett, hogy a középkorból és a felvilágosodás közvetítésével olyan kész sztereotípiák álltak rendelkezésre a közgondolkodásban (istengyilkosság, zsidó erkölcstelenség és kéjvágy stb.), amelyek jól beleilleszthetők voltak az új helyzetbe.


“Miért éppen ellenük lennének (vannak) előítéletek? Mások iránt miért nincs vagy alig? Csak van valami oka…! :)”

Nemcsak a zsidók ellen vannak előítéletek, mivel az előítélet az emberi gondolkodás sajátosságaiból fakadó, általános jelenség. Számos további csoporttal szemben megfogalmaztak prekoncepciókat a történelem során, sőt a zsidóellenes előítélet olykor a keresztényekre is „visszaütött”. Mint minden előítéletnek, természetesen az antiszemitizmusnak is „van valami oka”, ha nem is éppen az, mint az antiszemiták gondolják, hogy a zsidók úgy általában egytől-egyig gonoszak.

Bár nagy a kísértés, hogy külön foglalkozzunk a kérdést követő szmájli kommunikatív funkciójával a „csak kérdést” követően, az alábbiakban csak a kérdés tartalmi vetületeivel foglalkozom. Az előítélet nem „zsidóspecifikus”, hanem egyetemes jelenség, amely alapvetően az alábbi tényezőkből épül fel:

Az ismeretlentől/mástól való ösztönös távolságtartásból, idegenkedésből vagy félelemből.

Az ismeretlentől való félelem egyrészt önmagában könnyen átcsaphat előítéletességbe, gyűlöletbe, másrészt ez utóbbiak mintegy racionalizálják, legitimálják a félelmet. A zsidók a történelem során (csakúgy, mint az első keresztények a kései antikvitásban, vagy napjainkban a muszlimok) elkülönült és jól megkülönböztethető, a többségi társadalométól nagyon eltérő, idegen vallási és kulturális szokásokkal, illetve nyelvvel rendelkező csoportot alkottak.

Az ilyen csoportok hagyományai épp ismeretlenségük miatt voltak „szabadon értelmezhetők” a külső csoportok számára. Jó példa erre, ahogy a judaizmusnak az állati vérhez való ismert viszonya, a táplálkozási tilalmak sokasága, viselkedési szabályainak nehezen átlátható rendszere, kiegészülve az „istengyilkosság” középkori vádjával, a nem zsidó tudatban a vérvád, a rituális gyilkosság hihetetlenül szívós konstrukciójában nyert magyarázatot (az eucharisztia szertartása által a pogány többségben keltett megrökönyödés egyébként hasonló mítoszokat teremtett a korai keresztényekkel szemben, amint erről később még szó lesz).

Általánosító és sztereotipizáló eljárásokból, az emberi megismerés ismeretelméleti takarékosságából.

Az előítéletesség és az idegengyűlölet a közkeletű felfogással szemben a legritkábban morális eredetű. Egyszerűbben kifejezve: nem feltétlenül csak gonosz ember lesz előítéletes. Az előítélet és általánosítás sokkal inkább azokból a világ megismerésében alkalmazott „energiatakarékos” mechanizmusokból alakul ki, amelyek általánosságban elengedhetetlenek az ember mindennapi pszichológiai komfortérzetéhez.

Leegyszerűsítve: az ösztönösen kidolgozott, szükségképpen torzító sztereotípiák, az egyes alesetek közötti különbségek figyelmen kívül hagyása voltaképpen azt szolgálják, hogy az embernek ne „a nulláról kezdve” kelljen kiismernie magát minden egyes egyedi tapasztalattal való találkozása során, hanem kategóriák aleseteiként értelmezve az új ingereket, eleve hatékonyan reagálhasson minden egyes új helyzetben.

Egyszerű példával élve: ha a farkas kategóriájának általános jellemzője a ragadozó hajlam, a nyúlnak nem kell minden egyes esetben mérlegelnie a konkrét farkas egyedi tulajdonságait (fajtáját, színét, erőnlétét) ahhoz, hogy megfelelő módon reagáljon a vele való találkozáskor. És egy társadalmi példa: hiába tudjuk, hogy nemcsak bűnözők viselhetnek fegyvert, ha éjszaka pisztollyal hadonászó embert látunk az utcán, nem megyünk oda hozzá, hogy kikérdezzük az adott szituációt meghatározó, egyedi szándékairól.

Nincs nyitott elme

Craig McGarty szerint „[a] kategorizáció során a dolgok nagy osztályai jönnek létre, amelyek segítik mindennapi alkalmazkodásunkat. E mögött az a gondolatmenet húzódik meg, hogy nap mint nap oly nagy mennyiségű élmény ér bennünket, hogy kénytelenek vagyunk tipizálni őket. A szószerinti értelemben vett nyitott elme lehetetlenség, mivel az új élményeket meglévő kategóriánk alapján kezeljük”. Vagyis az általánosítás a környezetéből az emberre özönlő egyedi információk sokaságában való eligazodást és a megfelelő viselkedési sémák kialakítását segíti.

A probléma az, hogy a csoportellenes előítéletek legtöbbje hamis kategóriákat állít fel, és mindenekelőtt kiiktat egy olyan tényezőt, amely a nyugati etika alapját képezi: az egyén szabad választásának és ebből fakadó individuális felelősségének adottságát. A csoportellenes előítélet a valóságban nem általános tulajdonságokkal ruházza fel egy csoport valamennyi tagját; ezzel előre meghatározza a velük szemben hatékonynak tartott érzelmi és cselekvési mintákat, és egyúttal igazolja is az olykor lelepleződő, nem méltányos viszonyulást. Az előítélet nehéz felülvizsgálhatóságát és virulenciáját éppen az a mechanizmus illusztrálja a legjobban, ahogy az előítéletes személy elrendezi az azokkal ellentétes tapasztalatait. „Vannak dolgos cigány emberek, de…”, „nekem is vannak zsidó barátaim, de…” – ismerős mondatok, amelyek alkalmazhatósága végtelen.

Közösségi kulturális minták átadásából, újratermelődéséből.

A naiv-racionalista megközelítésekkel szemben az előítélet távolról sem elszigetelten, a semmiből vagy kizárólag saját tapasztalatokból megszülető képződmény. A szocializációnak nevezett társadalmi tanulási folyamat során nemcsak a közösségi együttéléshez szükséges értékeket és viselkedésmintákat, hanem a társadalomban jelenlévő sztereotípiákat, nyelvi eljárásokat is elsajátítjuk.

A témára vonatkozó tetemes szociológiai, szociálpszichológiai, nyelvészeti irodalom elemzéseiből hadd emeljek ki egyetlen példát, amely hétköznapisága és rejtettsége miatt különösen izgalmas. A direkt előítéleti konstrukciók mellett (amikor például szüleinktől vagy iskolatársainktól olyan explicit útmutatásokat sajátítunk el, hogy „a cigányokat jobb elkerülni”, vagy hogy „a zsidók feltűnően felülreprezentáltak a tudatformáló médiában”) a hétköznapi nyelvhasználat számos tradicionális fordulata eleve fogékonnyá teszi gondolkodásunkat a negatív csoportelőítéletekre.

Az olyan, megszokottnak és ártatlannak tűnő formulák, mint „cigánykodik”, „cigányútra megy”, „skót” (melléknévként), „német alapossággal”, „annyian vannak, mint az oroszok”, „zsidóskodik”, „zsidul” stb. (a példák többsége innen és innen származik), nemcsak a világot „mi”-re és „mások”-ra való felosztására kondicionálják az agyunkat, hanem arra is, hogy e kollektív kategóriákat pozitív és negatív minőségekkel ruházzuk fel.

Nem fehér embernek való

A fenti példák pozitív ellenpéldáját képezik az olyan mindenki által ismert, normatív mintaképző szólások, mint hogy „a magyar ember evés közben nem beszél”, vagy hogy egy kellemetlen, elviselhetetlen jelenség (például időjárás vagy íz) „nem fehér embernek való”. A kognitív nyelvészek szerint fogalmaink nem önmagukban léteznek, nem pusztán önmagukat jelentik, hanem olyan úgynevezett szemantikai mezőkben csoportosulnak, amelyekben egyszerre aktiválódik számos, egymáshoz közel állónak érzékelt jelentés.

Hogy előbbi példánknál maradjunk: a „nyúl” szó olyan fogalmakat aktiválhat az agyunkban, mint „fut”, „gyors”, „gyáva” stb. Szocializációnk, kulturális tanulásunk során az emberek meghatározott csoportjaihoz mint fogalmakhoz is olyan jelentéseket társítunk, amelyek e fogalmakkal együtt öntudatlanul aktiválódnak. Ahogy a „nyúl”-hoz, ugyanúgy a „zsidó”-hoz, a „cigány”-hoz, vagy éppen a „magyar”-hoz is tulajdonságokat rendelünk, anélkül, hogy tisztában lennénk ennek tudattalan meghatározottságával, vagyis azzal, hogy ezeket a szemantikai mezőket, sztereotip struktúrákat szó szerint a nyelvvel együtt sajátítottuk el. Mindebből nem következik, hogy a helyes magatartás a „politikailag nem korrekt”, fordulatok, kulturális hagyományok kigyomlálása, üldözése lenne – elég, ha tudatosítjuk ezeket a jelenségeket, és kritikusan viszonyulunk hozzájuk, illetve saját magunkhoz.

Egy évszázadok óta meglehetős szívóssággal újratermelődő toposzrendszerből.

Jacob Katz, az antiszemitizmus történetének talán legkiválóbb kutatója rendkívül alaposan dokumentált, klasszikus könyvében nyomon követi az egyes zsidóellenes érvek, képzetek, narratívák keletkezését és formaváltozásait az újkori antijudaizmustól a felvilágosodáson át az újkori ideológiák kialakulásáig.

Olyan, a keresztény, illetve nem zsidó kultúrába mélyen beágyazódott képzetek, szemantikai mezők létrejöttét és átalakulását, mint hogy a zsidók kapzsik, nyerészkedők, piszkosak, cinikusak, szőrszálhasogatók, hogy uzsorával és olcsó pálinkával mérgezik a parasztokat, keresztény gyermekek vérét ontják, hogy világuralomra törnek, vagy hogy gyűlölik és megvetik a nem zsidókat, akikkel szemben bármit megengedhetőnek tartanak.

Az előítélet egyidős az emberrel

Azt vizsgálja, hogy a zsidókkal mint kollektívummal szemben felhalmozott keresztény teológiai érvek hogyan váltak a keresztény egyház elleni kritika fegyvereivé a felvilágosodás idején, majd a racionalizmus érveivel felvértezve hogyan alakultak át a kialakuló polgári és tőkés társadalom ultrakonzervatív, végül pedig szélsőséges-forradalmi kritikájának alapjaivá.

Csak a naiv kérdező iránti emberbaráti méltányosságból érdemes itt felsorolásszerűen érinteni a nem zsidó csoportokkal szembeni előítéleteket. Természetesen az előítélet, azon belül is a csoportellenes előítélet az ember ismert történelmével egyidős fogalom, amely térben és időben elképesztő változatosságot, ugyanakkor lényegi azonosságot, strukturális hasonlóságokat mutat.

Miért van az, hogy a magyarokat mindenki utálja?

Napjainkban az ilyen előítéletnek számtalan formája működik, amelyek közül az antiszemitizmust legfeljebb véres történelmi előzményei, pusztító hatásai emelik a tudat előterébe. Magyar és európai kontextusban talán nem szükséges hosszabban ecsetelni a cigányellenes, nyugat-európai és amerikai közegben az iszlámellenes, illetve a nyugati világban a színes bőrűekkel szembeni előítéletek mai jelentőségét.

A határon túl élő magyarok pedig hosszan mesélhetnének arról, milyen előítéletekkel kell szembenézniük nap mint nap a többségi társadalom egy csoportja részéről (és talán itt érdemes megjegyezni, hogy román, szlovák, szerb stb. nacionalisták ugyanolyan gyakran teszik fel a megfejtést is sugalmazó kérdést: „miért van az, hogy a magyarokat minden szomszédos ország népe utálja?”).

Keresztények - zsidók

A csoport elleni előítélet persze nemcsak etnikai-nemzeti lehet. A kereszténység hajnalán a zsidókkal szembeni prekoncepciók jelentős részét sajátos módon a keresztényeknek is meg kellett szenvedniük a rómaiak részéről. Sokat mondó, hogy ezek az előítéletek épp akkoriban hatották át legjobban a pogány rómaiak gondolkodását, amikor a legmagasabb fokon tombolt a keresztényüldözés. Hasonlóan ahhoz, ahogy a 12. században az első nagy zsidóellenes vérvádhullám a keresztes hadjáratok iszonyatos zsidóellenes pogromjai nyomán keletkezett, vagy ahogy az 1946-os (!) kunmadarasi vérvádpogrom, közvetlenül a holokauszt után.

Ebből vonja le a következtetést Salo W. Baron, hogy a csoportelőítélet értelmezhető a gyűlölet racionalizálásaként, a bűntudat kiiktatására szolgáló utólagos és nem tudatos önigazolásként is. Kertész Imre ugyanezt fogalmazza meg aforisztikusan a Gályanaplóban: „Miért gyűlölik Auschwitz óta még jobban a zsidókat? Auschwitz miatt”.

Azt egyébként, hogy a minden reális tapasztalatnak ellentmondó előítéletek mennyire szívósak, és hogy milyen szabadon alkalmazhatók, jól mutatja, hogy keresztények, illetve nem zsidók ellen nemcsak az ókorban folytattak eljárásokat rituális gyilkosságokra vonatkozó csoportelőítéletek alapján. Hanem például 1776-ban, az oroszországi Perejaszlavban a kvéker-szoglasznyik szekta tagjai, 1782-ben, a magyar Hont megyében az „emberevő cigányok”, 1892-ben, Sztarij Multanban a magyarokkal rokon udmurtok, a tizenkilencedik század végén pedig japán és kínai keresztény misszionáriusok, szerzetesek ellen (további eseteket lásd itt).

“Az antiszemitizmus több ezer éves (már az egyiptomiak is üldözték és dolgoztatták őket), csak akkor még nem így hívták (csak a XX. szd. eleje óta). Ez nem igazolás, csak tény. De mi az oka? A többi népről nem tudok ilyet.”

Azért nehéz röviden válaszolni, mert már a kérdésfeltevés maga túl sok tévedést tartalmaz, amelyet érdemes helyre tenni. De körülbelül: az antiszemitizmus nem több ezer, hanem körülbelül 150, nagyon megengedő értelmezéssel úgy 300 éves. Előítéletek más népekkel szemben is megfogalmazódnak, de igaz, hogy az antiszemitizmusnak vannak sajátos okai és jellemzői: a középkori vallási antijudaizmus átalakulása, a kapitalista és polgári átalakulás társadalmi nehézségei, a zsidók történelmileg meghatározott társadalmi szerepe és az antiszemitizmus univerzális-ideológiai jellege.

A zsidókkal szembeni rendszerezett politikai előítéletek és tevékenységek összefüggő halmazát valójában nem a 20. század eleje, hanem a 19. század harmadik harmada óta nevezik antiszemitizmusnak. A kifejezés megalkotásának kétes dicsőségét a kutatók általában egy ma már nem túl ismert bécsi újságírónak, Wilhelm Marrnak tulajdonítják.

Valójában Marr sokat idézett művében (Der Sieg des Judenthums über das Germanenthum) egyszer sem használta az antiszemitizmus (Antisemitismus) szót. A terminus első ismert előfordulása korábbra datálható: egy német-zsidó orientalista, Moritz Steinschneider 1860-ban, az általa alapított Hamaskir. Hebräische Bibliographie, Blätter für neuere und ältere Literatur des Judentums című periodikában, Ernst Renant kritizálva emlegetett jelzős alakban „antiszemita előítéleteket” (antisemitische Vorurteile).

A zsidó szó szinonimája

Marr „érdeme” ezzel szemben az volt, hogy jóval nagyobb visszhangot kiváltó politikai pamfletjével, amelyben a Judenthum mellett a Semitismus szót a „zsidó” szinonimájaként használta, a szélesebb közbeszédben plántálta el a kor nyelvészeti zsargonjából kiinduló kifejezést, majd 1879-ben megalapította az Antiszemita Ligát (Antisemitenliga). Ennek nyomán terjedtek el a magyar köznyelvben is szinte azonnal az „antisemita”, „antisemitismus”, „antisemitikus” kifejezések; 1880-tól a magyar Országgyűlésben is, ahol a magyar politikai antiszemitizmus megalkotója, „a fajvédelem úttörője” (Bosnyák Zoltán kifejezése), Istóczy Győző tett meg mindent az ügy érdekében.

Az antiszemitizmus tehát, amely a zsidók 19. századi emancipációjára és a formálódó kapitalizmus „teremtő rombolására” (Schumpeter), fájdalmas társadalmi átalakulásaira válaszul jött létre, a vallási antijudaizmussal vagy az általános értelmű xenofóbiával (idegengyűlölet) szemben alig százötven éves. Lehet érvelni amellett, hogy az angol deisták vagy Voltaire valláskritikáihoz kapcsolódó zsidóellenes érveléseket is az antiszemitizmus fogalma alá soroljuk, de nyilvánvaló, hogy több ezer éves jelenségről így sem beszélhetünk.

A zsidók piszkosak, a németeknek nincs humoruk

Azért fontos a hozzávetőlegesen pontos datálás, mert az új megnevezésre egy minőségileg új jelenség leírásának igénye miatt volt szükség. Az antiszemitizmust az különbözteti meg a vallási antijudaizmustól, hogy rendszerezett, a modernitástól és a tőkés társadalmi rendszerektől elválaszthatatlan, lényegét tekintve politikai-világnézeti kategória. Nem összekeverendő tehát sem az általánosabb érvényű előítélet, sem a xenofóbia, sem pedig a rasszizmus fogalmával.

De még a zsidóellenes prekoncepcióval sem, amely morfológiailag más szinten helyezkedik el. Az a tétel, hogy példának okáért „a zsidók piszkosak”, vagy hogy „meggyilkolták Krisztust”, még nem feltétlenül jelez más szintet, mint az hogy „az oroszok alkoholisták”, vagy „a németeknek nincs humoruk”. Érdemes egy párhuzammal érzékletesebbé tenni a különbséget. A gazdagokkal szembeni irigység, az elnyomatás érzete ugyanúgy az emberrel egyidős, mint a csoportelleni előítélet. Nem szokás azonban összekeverni ezt az alapszintű attitűdöt az osztályharc kommunista ideológiai konstrukciójával, amely intenciója szerint társadalmi szinten kínál átfogó diagnózist és megoldási receptet a politikában.

A zsidó a szociális kérdés központjában

Antiszemitizmusról onnantól beszélhetünk, ha valaki társadalmi problémák szerteágazó halmazát fogja össze, szervezi a zsidóellenes előítéletek köré, és e problémák megoldását ezen előítéletek mozgósításával véli kivitelezhetőnek. Shulamit Volkov történész Az antiszemitizmus mint kulturális kód című tanulmányában arról ír, hogy az antiszemitizmus hogyan fog össze és jelképez olyan, egymástól egyébként rendkívül távol álló problémákat, mint a liberalizmus és a szocializmus, hogyan állítja „a zsidót” a szociális kérdés középpontjába. Nem attitűdről van tehát szó, hanem világnézetről, amelynek középpontjában „a zsidó” mint absztrakt fogalom, univerzális kód áll.

Az antiszemitizmus nemcsak annyit állít, hogy „a zsidók ilyenek és olyanok”, hanem a társadalmat a „zsidókérdés” mentén „beszéli el”. Eszerint a keresztény/muszlim társadalom permanens háborút kényszerül vívni a túlélésért a világuralomra törő zsidókkal, akik az egyaránt általuk mozgatott liberális kapitalizmus és a kommunizmus harapófogójába szorítva igyekeznek leigázni a „befogadó” népeket.

Örök antiszemitizmus

Az egyes zsidóellenes toposzok így egységes rendszerben, egy ősidők óta zajló harc elemeiként jelennek meg, miközben ez a konstrukció egyúttal mozgósító hatást gyakorol az azt elsajátító antiszemitákra. Ha a társadalmi bajok okozói a zsidók, akkor a saját csoport felemelkedésének kulcsa a zsidók visszaszorítása, kiűzése vagy megsemmisítése.

Az ilyen holisztikus világnézet vagy ideológia természetesen nem hasonlítható a legyőzött népek sokaságát rabszolgasorba taszító vagy büntetőhadjáratokban irtó, vagy a keresztény teológiai alapú ellenérzéseket tápláló többségi csoportoknak (az egyiptomi vagy babiloni hatalomnak) a zsidókhoz való viszonyához. Ezért, bár ma is vannak olyan kutatók, akik „örök antiszemitizmusról” beszélnek, a szakirodalom nagyobbik része élesen elkülöníti az antik judeofóbiát a középkori antijudaizmustól, és mindkettőt a modern antiszemitizmustól. Ezek mind struktúrájukban, mind társadalmi funkciójukban jelentősen eltérő jelenségek, amelyeket csak súlyos torzítások és tévedések árán lehet azonosként kezelni.

Filippov Gábor

Kommentek

Ha kommentelnél, ahhoz Közösség vagy Belső Kör csomagra van szükséged. Ha csak olvasnád a többiek hozzászólásait, ahhoz nem kell előfizetés.

  1. Ha még nincs, regisztrálj 444 profilt
  2. Fizess elő a Közösség vagy a Belső kör csomagunkra
  3. Az előfizetésnél használt email címmel regisztrálj a Disqusra és azzal lépj be a cikkek alatt