A drogfutár: 5. rész - Kokainból heti két kiló fogyott

  • 2012-ben filmet készítettünk TBG-vel a Peruban raboskodó magyar kokainfutárokról, itt lehet megnézni, 41 perc.
  • A szereplők közül Gyuri már szabadlábon van, és Limában él.
  • Sokat beszélgettem vele azóta, egy netkávézóból hívott heteken át, itt éjszaka volt, ott délután.
  • Az ő történeteiből állt össze ez a sorozat. Lesz hogy kalandregénynek tűnik, de igaz.
  • Az első részt itt lehet elolvasni.
  • A második részt itt lehet elolvasni.
  • A harmadik részt itt lehet elolvasni.
  • A negyedik részt itt lehet elolvasni.

Néha razziáztak. Pedig nem volt jellemző, hogy az őrök bejárkáljanak a rabok közé. Egyszer akkora felháborodás lett a razziából, hogy lehegesztették belülről a rabok a börtön ajtaját. A perui büntetés-végrehajtási intézet munkatársainak három óra lángvágózásba került, hogy bejussanak a gondjukra bízott pavilonba. Egyáltalán nem volt egyértelmű Sarita Colonián, hogy ki vezeti valójában a börtönt: az igazgató vagy a főfőnök? Az őrök főnöke vagy a rabok főnöke?

A börtöngazdaság ciklusai

A razziák arról szóltak, hogy elkobozzák a tiltott tárgyakat, amelyekkel tele volt a börtön. Leginkább drogot és telefonokat vittek, de a kapucnis póló vagy a napszemüveg is tilos volt. És persze mindig találtak fegyvert is.

Az elvett javakat az őrök a börtön melletti bolhapiacon eladták, de még több pénzt kerestek az áruk pótlásából. A razzia ezért jó üzlet volt a friss áru becsempészésekor félrenéző őröknek. És jó üzlet volt a rabokat irányító belső maffiának is, amely minden benti kereskedelmet és szolgáltatást szigorúan ellenőrzött. Egy jó razzia mindenkinek megérte, csak előre meg kellett beszélni a rabokat vezető tanáccsal, hogy mikor lenne alkalmas. Ha az őrök önkényesen próbálkoztak, akkor abból balhé lett, és ilyenkor hozták a rabok a hegesztőt.

A börtönőrök 1200 solt (96.000 forintot) kerestek Sarita Colonián. Ez alacsony fizetés Peruban, egy kezdő kórházi ápoló 2000 solt (160.000 forintot) kap. Az őrök azonban bérük sokszorosát keresték meg a rabok lehúzásával. Nem volt olyan tiltás, amit ne lehetett volna kenőpénzzel kijátszani.

Pisztoly, crack, minden van

Gyurit a gyengébben felszerelt és zsúfoltabb részlegbe tették. A másik szárnyban viszont volt könyvtár is. Gyuri nagyon szeret olvasni. Úgyhogy rendszeresen átjárt a szomszédba, ami elvben tilos volt.

De néhány solért ki- és beengedték, és ha tehette, akkor hetente többször átlátogatott a Maximalnak nevezett börtönszárnyba. Ott voltak magyarok is, egyre többen. Voltak közöttük nagymenők is. Az egyik magyarnak például saját cellája volt, több ezer dollárért vette. Egész nap kokainozott, jól megvolt a börtönben, vastag aranyláncot és karkötőt viselt. Ott volt Karcsi is, aki azt mondta magáról, hogy egy mexikói drogkartell bérgyilkosaként dolgozott előtte. Karcsi egész nap füvet szívott. És aztán jöttek még újabb és újabb magyarok, egyszerű józanéletű futárok, mint amilyen Gyuri is volt. Megérte az a néhány sol az átjárásért.

Az őrök persze nem Gyuri szomszédolásával keresték degeszre magukat, hanem azzal, hogy lényegében mindent elnéztek. Bármit be lehetett vinni. Egy pisztoly például 500 solba (40.000 forintba) került. Nem mintha rendszeresen használták volna, de mégis volt olyan rab, aki szeretett pisztolyt tartani. Akadt machete, kézigránát és gépfegyver is a cellákban.

Bármit el lehetett intézni az őröknél. Volt egy angol, aki havonta kijárt a börtönből, hogy optikushoz menjen, állandóan új szemüveget csináltatott. Valószínűleg erre nem lett volna szüksége, de szeretett kijárni, és valami indok azért kellett. Ilyenkor mindig megebédelt egy jó étteremben, és megvendégelte az őt kísérő őröket is.

A füvet takaródó előtt fennhangon kiabálva árulták, de a kokainért és a crackért sem kellett tíz méternél többet gyalogolni. Ezek a kábítószerek bármikor hozzáférhetők voltak, és a többség rendszeresen fogyasztotta őket.

1 gramm kokain 10 sol (800 forint) volt a börtönben. Annyira tiszta volt, hogy egy angol azt magyarázta Gyurinak, hogy Londonban csak a felső tízezer tol ilyet. Cracket még olcsóbban lehetett venni. Gyuri részlegében hetente két kilogramm kokain fogyott. Ezren voltak bent erre a mennyiségre, ez átlagosan 2 g. / fő / hét. A füvet grammnál is kisebb tételben árulták. Egy spangli 2 solba (160 forintba) került. Ennyi drog átengedéséből királyi módon élhettek az őrök.

Gyuri részlegében két ember irányította a drogkereskedelmet, egy kolumbiai és egy perui. Érinthetetlenek voltak, kényelmes nagy cellájuk volt, és sok embert foglalkoztattak. Már bent a börtönben ütötték fel a kokaint, helyben csomagolták, komoly belső ipar épült a drogra. A terjesztők kasztrendszerbe szerveződtek. Mindkét folyosón volt egy-egy fődíler, aki azért volt felelős, hogy mindig legyen elegendő anyag, és hogy ellenőrizze az árusokat.

A külföldi rabok szárnyában – ahová Gyuri könyvtárazni járt át - nem volt ilyen központosítás. Ott a szolgálatvezető börtönőrnél kellett jelentkezni, ha valaki drogárusításra adta a fejét. Napi 20 solt (1600 forintot) kellett leadni az őrök vezetőjének, és akkor békén hagyták a dílert. Ahol Gyuri volt, ott a rabok belső maffiájától kellett kiváltani az iparengedélyt, és az elítéltek főnökei az őröknél is sokkal jobban kerestek. Vagyonokat gyűjtöttek az elöljárók.

A tanács

Gyurit már érkezésekor felvitték Jesús cellájába, azonban nem az ágyakat áruló folyosófőnök volt a legnagyobb hatalmú ember. A főfőnök egy izmos fekete férfi volt, aki mindig frissen vasalt inget és sötét hosszúnadrágot viselt. „Smart casual” – jellemezte Gyuri.

Ez már önmagában feltűnő volt egy olyan közegben, ahol a többség ócska pólót, műanyag papucsot és rövidnadrágot hordott. A kopaszra borotvált főfőnök sohasem járt egyedül. Amikor elindult, 2-3 ember rohant előtte, akik kiabáltak, hogy utat a főnöknek. Gyuri sosem látta őt úgy, hogy ne lett volna a kezében a telefonja. Akkor is a kezében tartotta, amikor a börtön igazgatójával tárgyalt. Ennél egyértelműbben nem is jelezhette volna, hogy ki az igazi főnök kettejük közül. A hivatalos házirend szerint rab nem tarthatott magánál mobiltelefont.

A főfőnök amerikai állampolgár volt, de valójában Kolumbiából jött, sosem élt az USA-ban. Valamelyik kokainkartell erős embere lehetett, sokkal több nem derült ki róla. Gyuri a nevét se tudta, csak azt, hogy főfőnök. Mindenki így hívta.

A főfőnöknek három helyettese volt: egy perui, egy bolíviai és egy spanyol rab. Alattuk volt a két folyosófőnök, mindketten peruiak. Ők hatan irányították a börtönnek ezt a részlegét. Ők voltak a tanács. Celláikat testőrök védték. Voltak verőembereik is, akik azonban nem viseltek fegyvert. Ököllel ütöttek, ha gond volt, és orrvérzésnél tovább nem mentek. Ez is elég volt a rend fenntartásához.

Börtönállam

Minden új rabnak 200 dollár (45 ezer forint) beugrót kellett leadnia a tanácsnak érkezéskor. Már ebből óriási vagyont lehetett félretenni, hiszen nagy volt fluktuáció. Aki nem tudott fizetni, annak dolgoznia kellett. Vécépucolóként fél év alatt leszolgálhatták a 200 dolláros beugrót, és még heti 20 sol (1600 forint) fizetést is kaptak a tanácstól. További pénzhez juthattak azzal, ha eladták a felmosásra kapott víz egy részét a többi rabnak. A rendszer senkit sem hagyott magára.

A tanács adót is szedett. Napi egy sol (80 forint) volt az adó, amit hetente kellett befizetni, mindig vasárnap délután. Ezt nagyon komolyan vették. Ezt muszáj volt. Ha másképpen nem, el lehetett menni takarítónak. Vagy lehetett ruhát mosni a többi rabnak, ehhez csak gyökérkefét kellett venni a tanácstól. Voltak persze elegánsabb lehetőségek is, erről a következő részben lesz még szó.

Aki nem fizetett adót, arra vesszőfutás várt. Végig kellett mennie a folyosón úgy, hogy két oldalt álltak a többiek, és mindenki megüthette, megrúghatta őket. Gyuri soha nem állt be ütni, de mindig volt legalább 200 önként jelentkező, aki szívesen vett részt a büntetés végrehajtásában.

Az adóból jóléti intézkedésekre is futotta. Ebből végezte a tanács a felújítási munkákat, egyszer például lambériáztak is, máskor meg ágyra szerelhető függönyöket osztottak ki. A közösség még bele is szólhatott, hogy milyen beruházásba fogjanak.

A tanácsot ugyanis választották. Elég volt összegyűjteni a rabok több mint felének az aláírását, ahhoz hogy valaki főfőnök legyen. A börtön igazgatója azzal tárgyalt, aki ezt fel tudta mutatni. Lényegében teljhatalmat adott neki. Csakhogy nem voltak rendszeresen kiírt választások. A két év alatt, amit Gyuri ebben a börtönben töltött, egyetlen egyszer kísérelte meg egy csoport átvenni a hatalmat, és az is a szomszédos részlegben történt, nem náluk. Ott aláírásgyűjtésbe fogtak. A főkolompost azonban az ottani tanács emberei gyorsan elkapták, megverték, és az igazgatóval áthelyeztették egy másik börtönbe. De elvben meg lehetett buktatni a vezetést. Ha valaki fel tudott építeni egy erős csoportot, akkor képes lehetett a puccsra. Éppen ezért a tanács próbált népszerű maradni.

Néhány hetente voltak például népgyűlések is, amikor a börtön udvarán megvitatták a gondokat, a tanács tagjai elmondták, hogy szerintük mi a helyzet, hozzá lehetett szólni az ügyekhez. Gyuri rettenetesen unta ezeket a szeánszokat. „Itt értettem meg, hogy Latin-Amerikában hogy lehetett népszerű Hugo Chavez vagy Fidel Castro, akik négy-öt órás beszédeket tartottak rendszeresen. Valamiért szeretik errefelé ezeket a nagy szónoklatokat.”

Aki rendesen adózott, és akivel nem volt baj, azt megvédte a tanács. Gyuri egyszer azért kért kihallgatást a főfőnöktől, hogy elpanaszolja, egy ember azzal szívatja, hogy pénzt kér tőle, hogy használhassa a börtön udvarán lévő nyilvános telefont. Azt állította, hogy a tanács nevében szedi a pénzt. Kiderült, hogy a tanács nem adta koncesszióba a telefont, és az illetőt eltiltották attól, hogy a továbbiakban megtévessze a spanyolul kevésbé tudó rabokat. Soha többet nem próbálkozott.

Az ítélet

Egy másik alkalommal különösen kínos ügyben kért Gyuri kihallgatást a főfőnöktől. Jesús, a folyosófőnök ugyanis egyszeriben bejelentette, hogy mostantól az ágyát reggelente neki is szét kell szednie. Holott 800 solért megváltotta a helyét, nem sokkal érkezése után. Valószínűleg újra le akarták húzni a pénzzel, de ez nem volt szabályos. (Akinek nem volt 1600 dollárja, hogy cellában lévő ágyat vegyen, annak a folyosón jutottak olcsóbb emeletes ágyak. A szabály szerint ezeket reggel szét kellett szedni deszkákra, de ezt a kellemetlen procedúrát pénzért ki lehetett váltani.) Jesús arra hivatkozott, hogy az ágyához közel rendelő börtönpszichológus panaszkodott, hogy Gyuri nagy zajt csap napközben. Ez persze nem volt igaz.

A főfőnök komolyan vette a panaszt, összehívta az ügyben a három helyettesét. Rendkívül diplomatikusan járt el. Úgy tett igazságot, hogy Gyurit se érje méltánytalanság, de Jesús se érezze azt, hogy egy közrab ellenszegülhetett. A megoldás az lett, hogy a főfőnök kihirdette, hogy Gyurinak gerincproblémái vannak, ezért nem szabad elvenni tőle a lehetőséget, hogy napközben is le tudjon heveredni az ágyára. Ezt Jesús elfogadta, nem piszkálta többé Gyurit az ágyával. Gyurinak egyébként soha nem volt baja a gerincével.

A tanács járt el akkor is, amikor az egyik razzia alkalmával valaki nem adta le a mobiltelefonját, hanem ügyesen eldugta. Holott a mobilok árulására és bérbe adására a tanácsnak monopóliuma volt, és egy-egy razzia után csak ők oszthatták újra a piacot. Volt egy pénzbedobós készülék az udvaron, azt bárki használhatta, de mindig hosszú sor állt előtte, és az őröknek is fizetni kellett valamit a használatáért. Feltöltő kártyás mobilt viszont már 10 solért (800 forint) lehetett venni a börtönben. Ezek használt vackok voltak, de működtek. Amikor már minden második rabnak volt mobilja, akkor az őrök razziát tartottak, elkobozták őket, és eladták egy közeli piacon a készülékeket. Utána újraindulhatott a csempészet, megint felpörgött a mobilpiac. A mobilját rejtegető srácot a tanács 3 hét magánzárkára ítélte.

Magánzárkából néhány darab volt, az udvarról nyíltak. Ezek ablaktalan cellák voltak, villany nélkül, koromsötét volt odabent. A büntetés lejártáig alig lehetett kijönni, csak néhányszor percekre egy nap. Általában a tanács utalt oda renitenseket, napokra vagy hetekre. Néha az őrök is bevittek valakit, leginkább ha beszóltak nekik.

A tanács rendezte a privát vitákat is. Egy perui rab egyszer feljelentett náluk egy spanyolt, aki telefonon ajánlatokat tett a barátnőjének. A spanyol volt a számítógépterem felelőse. Egy kis szobában volt néhány internet nélküli régi gép, főleg játékra használták a rabok. A spanyolnak az volt a büntetése, hogy elvették tőle a számítógépszobát, az ítélet utáni naptól már nem ő oszthatta be, hogy ki mikor gépezhet.

A csúcs és az alja

Óriási különbség volt a gazdagok és szegények élete között. Egy görög-amerikai kettős állampolgár volt az a rab, aki például a biliárdasztalt vette. Azt, amelyikre Gyuri érkezésekor rácsodálkozott. Az asztal tulajdonosa nagyon gazdag volt, és csak az elitet engedte játszani. Volt, hogy úgy játszottak ott a börtön császárai, hogy aki elrontott egy lökést, az 100 solt (8000 forintot) dobott be a közösbe, amit aztán a parti győztese vihetett el.

A legnyomorúságosabb élete a crackfüggőknek volt. Állandóan tartoztak valakinek, mindenüket eladták, és bármit megtettek, hogy pénzt szerezzenek. Volt egy szadista crackárus, aki azt élvezte, ha egy vastag gumicsővel üthetett embereket. Öt ütésért adott egy rög cracket. Mindig talált jelentkezőt, hogy kiélje a perverzióját.

(Itt van a sorozat Facebook oldala.)