10 dolog, amit rosszul tudtál az első világháborúról

Miután Szarajevóban 1914. június 28-án megölték az osztrák trónörököst, 100 éve ezen a napon az Osztrák–Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának, ezzel olyan háború kezdődött, amilyet még nem látott a világ, és amiről utólag kiderült, hogy senki sem volt rá igazán felkészülve.

Ausztrál katonák Belgiumban 1917. szeptember 27-én

Minthogy ennyire régen volt, és elég zavaros a történet, nagyon sokan rosszul tudják, mi történt. Az io9 tíz pontban el is magyarázta, hogy mi nem igaz a legendák közül.

1. A legtöbb katonát a gépfegyverek/gáztámadások ölték meg

Az igaz, hogy a gépfegyver és a gáz is forradalmasította a hadviselést, de egyáltalán nem volt döntő hatása a világháborúra. Már az amerikai polgárháborúban is használták a forgócsöves géppuskát. Az első világháború legnagyobb harcászati és technikai újdonsága a tüzérség minden korábbinál nagyobb méretű, pontosabb és pusztítóbb alkalmazása volt. A történészek szerint az összes halálos áldozat kétharmadát tüzérségi tűz okozta. A háború elején volt, hogy napi 40 ezer tüzérségi lőszert használtak el.

Indiai katonák a jeruzsálemi csatában (1917)

2. A németek Belgiumot és Franciaországot a Schlieffen-terv szerint szállták meg

Pontosabb lenne a Schlieffen–Moltke-terv vagy csak simán Moltke-terv. A legenda szerint az 1906-ban nyugdíjazott, 1913-ban elhunyt Alfred von Schlieffen gróf utolsó mondata az volt, hogy: „Ne felejtsék el, hogy a jobb szárnynak erősnek kell lennie.”

Elöl II. Vilmos német császár és Ferenc Ferdinánd herceg, jobbra hátul Alfred von Schlieffen porosz tábornok (1900)

1870-ben a Porosz Királyság (aminek a vezetésével egy év múlva alakult meg az egységes Németország, illetve a  Német Birodalom) megtámadta Franciaországot, szétzúzta a védelmét, és megszállta Elzász-Lotaringiát. A franciák a megalázó vereség után szövetségest kerestek, és összefogtak a cári Oroszországgal, így a fiatal Német Birodalom két veszedelmes ellenség közé került. A porosz vezérkar az 1880-as évektől gyártotta a terveket arra, miként tudnának ebben a beékelt helyzetben sikerrel védekezni, hogyan úszhatják meg a kétfrontos háborút.

Schlieffen ennek a korszaknak az egyik legnagyobb katonai stratégája, 1891-től 1906-ig a Birodalmi Nagyvezérkar főnöke. Napóleon példájából tudta, hogy az oroszok ellen nem érdemes nagyméretű offenzívát indítani, Franciaország keleti határa pedig szinte bevehetetlen erődrendszerekkel védett. A terve az volt, hogy északról, Luxemburg és Belgium felől megkerülve a francia védvonalat, hatalmas erővel nyomul előre Párizsig, a fővárost nyugatról bekeríti, és a francia csapatokat a határnál álló német balszárny elé szorítva őrli föl. Eközben a keleti frontot az orosszokal szemben csak a német haderő nyolcada tartotta volna, azzal számolva, hogy az oroszok a hatalmas területeikről csak lassan tudnak mozgósítani.

A 42 naposra tervezett brutális erejű nyugati offenzívában kb. órára pontosan kiszámolták, hány katonát kell mozgatni, milyen útvonalakon, vasúti szállítással, gyalog vagy lovon, de a számításokban végzetes hibák voltak.

schlieffen-terv

Nem biztos, hogy ez a terv működött volna, de ahogy Helmuth von Moltke tábornok, a Schlieffen nyugdíjazása után hivatalba lépett új vezérkari főnök kifacsarta, úgy nyilvánvalóan nem ment. Ő ugyanis felerősítette a direkt gyengének szánt bal szárnyat, ezzel a francia katonák közel maradtak a németek Párizst északról támadó első és második hadtestéhez, kétfrontossá vált a harc, és állóháború alakult ki, ami a marne-i csodához, azaz a németek visszavonulásához vezetett. Egyes történészek szerint Moltke verziója már a legelején kudarcra volt ítélve.

Helmuth von Moltke porosz tábornok

3. Végig lövészárkokban folyt a háború

Bár nyugaton tényleg állóháború volt, 1918-ra a szövetségesek már be tudtak vetni a fáradt németek ellen új támadótaktikákat. Ez viszont csak a nyugati fronton volt. Poroszországban, Lengyelországban és Ukrajnában nagy területen voltak monumentális csaták, és egyrészt a domborzat, másrészt az orosz hadvezetés lövészárkok elleni okos taktikája miatt nem nagyon próbálkoztak az árkokkal. Olaszországban, az Alpokban ásó helyett sílécet fogtak, és a Közel-Keleten és Afrikában sem vetették magukat árkokba.

Ír katonák Gallipolinál (1915)

4. A katonákat egyszerűen kiterelték a lövészárkokból a vágóhídra

Hogy bajonettel rontsanak rá az ellenségre. A filmekben általában így ábrázolják a nagy háborút. Valójában viszont ez nem volt annyira célravezető, tekintve a tüzérségi sortüzeket – az áthatolhatatlan golyózápor ellen kevesen vezényelték ki a katonákat a biztos halálba. Ehelyett megnőtt a légierő és a kreatívabb, lövészárok nélküli védekezés szerepe, illetve a németek elit rohamosztagos csapatokat vetett be, hogy megtalálják az ellenfél gyenge pontjait.

A brit hadsereg Chesire Regiment 11. zászlóaljának katonája egy elfoglalt német lövészárokbanLa Boisselle falu közelében 1916 júliusán (Fotó: Ernest Brooks)

5. A katonák hosszú ideig éltek a lövészárkokban

Ez tévedés, hiszen fizikailag és lelkileg is nagyon megterhelő lett volna. Minden nemzet máshogy alakította ki a szabályokat, a franciák például Verdunnél négy vonalban kialakított rendszerben hetente cserélték ki a lövészárkokban szolgáló katonákat. A britek kb. 10 napot töltöttek lövészárkokban egy hónapban, ebből 3 napnál ritkán voltak többet a frontvonalban. Az sem volt ritka, hogy valaki egy hónapot távol lehetett a fronttól. A lövészárkok izgalmairól – ahogy az azokban töltött unalmas napokról is – itt lehet nagyon sokat megtudni.

Borbély egy francia lövészárokban (1916 vagy 1917)

6. A sivatagban csak elszigetelt csatározások voltak

Ez csak az első világháború közel-keleti eseményeit, illetve a legendás brit parancsnok, T. E. Lawrence történetét földolgozó angol filmben, az Arábiai Lawrence-ben volt így. A kutatások szerint 1918-ra komoly sivatagi hadműveletek voltak arab reguláris erőkkel, kifinomult fegyverzettel (például teherautóra szerelt tüzérséggel) és légierővel. A Szövetséges Egyiptomi Expedíciós Erő 1917-1918-as hadműveletei voltak a modelljei a második világháború sivatagi akcióinak.

Török hadsereg toborzása Tiberiasnál (1914)

7. A tábornokok inkompetensek és érzéketlenek voltak

Amikor hamar több százezren meghaltak a sortüzekben, a tábornokokat megdöbbentette a véráldozat. Hogy a vezetők a katonáikat megmentsék, a hagyományos hadviselésből minden oldalon átálltak a modern technikákra. Erich Ludendorff, a háború leghatalmasabb német tábornoka 1917-re olyan taktikákkal állt elő, aminek a célja az emberi és az anyagi veszteség minimalizálása volt. Persze voltak teljesen dilettáns parancsnokok is, de az orosz Bruszilov, a francia Ferdinand Foch, a kanadai Arthur Currie, a német Paul von Lettow-Vorbeck például nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy mire véget ért a háború, tankostól, tengeralattjáróstól, repülőstől és fegyverestől a hadviselés már alig hasonlított a kezdetire.

Paul von Hindenburg tábornok, II. Vilmos császár és Erich Ludendorff tábornok (1917)

8. A világháború egyetlen, összefüggő konfliktus volt

Nem csak két egymással szemben álló fél harcolt, ahogy a háború fejlődött, egyre többen látták benne az esélyt a nemzeti céljaik elérésére. Például amikor beszállt az Oszmán Birodalom, vagy amikor a szövetségesek támogatásával kitört az arab nemzeti felkelés. Már az is beszédes, hogy melyik ország kinek üzent hadat.

Osztrák katonák Jeruzsálemben (1916)

9. Ez volt az addigi leggyilkosabb háború

A történészek valószínűleg örökké vitatkozni fognak arról, hogy most akkor csak 9, vagy akár 17 millió civil és katonai áldozata volt-e a világháborúnak. De bármennyi is legyen, akkor sem haltak meg annyian, mint Kínában 1850 és 1864 között: a Tajping-felkelésben kb. 20-30 millióan estek el. (Igaz, több idő alatt.)

tajping felkelés

10. A világháború befejezetlen maradt, és megágyazott a másodiknak

Azaz nem volt annyira fontos, mint hisszük, minthogy később úgyis kitört a második világháború, ami elhomályosította az elsőt. Valójában döntő volt az első világháború kimenetele, és már eleve komplex volt az oka is. Végül nem csak Németország és a Monarchia (Trianon!) szívta meg nagyon, de a kommunista puccsot elszenvedő cári Oroszország is. A második világháború viszont kevésbé a nagy háborúnak, mint inkább az elhibázott versailles-i békeszerződésnek köszönhető.

A német delegáció Versailles-ban, 1919-ben (Fotó: Bundesarchiv)

A legfelső, 1916-os fotón egy brit focicsapat látható gázmaszkban, valahol Észak-Franciaországban.

Kapcsolódó
Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.