Putyin évekkel ezelőtt megmondta, hogy inkább szétcseszi Ukrajnát, mint hogy átengedje a Nyugatnak

John Mearsheimer, a nemzetközi kapcsolatok elméletének egyik legnagyobb élő tudósa hosszú cikkben magyarázza Putyin lépéseit a Foreign Affairs folyóirat szeptember-októberi számában. Az írás Putyin helyzetértékelését elemzi, azt próbálja leírni, mi mozgathatja az orosz elnök cselekedeteit az ukrán válságban. Tehát a félreértések elkerülése végett:

nem arról szól, hogy nekünk mit kéne gondolnunk az ukrán válságról, hanem elsősorban arról, hogy Putyin hogyan gondolkodik róla.

Ettől persze az is megváltozhat, hogy mi mit gondolunk, nálam például egy kicsit meg is változott.

Árnyaltság mindenek felett, ugye. Senkinek sincs igaza, mindenki hibás, nem fekete és fehér az élet, meg ilyesmi.

Mearsheimer megjegyzi, hogy míg nyugaton mindenhol azt harsogják, hogy az ukrajnai válság Vlagyimir Putyin hibája, az Egyesült Államok és európai szövetségesei legalább annyira felelősek a helyzetért, mivel

provokálták Oroszországot.

Tették ezt annak ellenére, hogy elemzők már évekkel ezelőtt figyelmeztettek: ha az EU és a NATO nem hagy fel a kelet-európai államok nyugatosításával,

Putyin lépni fog.

Hát most lépett.

Az oroszok a rendszerváltás óta nem érzik jól magukat a buliban

1999-ben NATO-tag lett Csehország, Lengyelország és Magyarország, 2004-ben pedig Bulgária, Románia, Szlovákia, Szlovénia és a balti államok. Mindezt úgy, hogy Oroszország még a kelet-európai rendszerváltások után is arra számított, hogy a nyugati érdekszféra nem fog ennyire gyorsan kiterjedni a korábbi szocialista államokra.

A moszkvai vezetők többször jelezték is, hogy a nyugati nyomulás nem igazán tetszik nekik. 1995-ben, mikor a NATO bombázta a boszniai szerb hadsereget, Borisz Jelcin azt mondta:

„Ez az első jele annak, mivel járhat, ha a NATO az Orosz Föderáció határai közelébe merészkedik… Egész Európán háború söpörhet végig.”

2004-ben pedig, amikor a balti államok EU-taggá váltak, orosz katonák ezrei vonultak gyakorlatozni közvetlenül a határra, és Moszkva széles körű kereskedelmi korlátozásokat is életbe léptetett a három kisállammal szemben.

Erre azonban akkoriban senki nem figyelt, Oroszországnak ugyanis messze nem volt elég ereje komolyabb lépések megtételére. Egyedül az orosz agressziónak közvetlenül kitett balti államok és Lengyelország külpolitikájában jelent meg erőteljesebben a cél, hogy felhívják a világ figyelmét:

Moszkvában még mindig a hidegháborús logika szerint gondolkodnak, a Kreml számára ugyanis az Egyesült Államok, az EU és a NATO is fenyegetést jelent.

Az utóbbi években azonban Oroszország feltankolta magát annyira az Európai energiaexporton keresett pénzzel, hogy határozottabban is képes legyen kiállni azokért a területekért, amiket magáénak tart. Egy hosszabb háborút továbbra sem bírna az ország, azt viszont el tudja érni, hogy Ukrajna működő államként megszűnjön létezni. És Putyin előbb teszi ezt, mint hogy tétlenül nézze, ahogy a NATO ráteszi a kezét arra a területre, ami Napóleon, II. Vilmos és Hitler támadásakor is pufferzóna volt Oroszország és Európa többi része között.

2008-ban a NATO bukaresti csúcstalálkozóján amerikai nyomásra mégis napirendre került Grúzia és Ukrajna felvétele a szövetségbe. A Bush-adminisztráció azt szerette volna elérni, hogy ténylegesen kezdődjön meg az államok felvétele, Németország és Franciaország vezetői viszont már ekkor azon aggódtak, hogy ezzel ellenlépést provokálhatnak ki Oroszországtól. Kompromisszumként végül nem kezdődött meg a felvétel, de a NATO kiadott egy közleményt, amiben támogatásukról biztosították az ukrán és grúz tagsági törekvéseket. Moszkva számára az üzenet így is az volt, hogy

ezek az országok márpedig egyszer NATO-tagok lesznek.

Ezt már az akkori orosz kormány is direkt fenyegetésként értékelte, és Mearsheimer cikke szerint egy orosz lap már akkor megírta, hogy Putyin egy Bush-sal folytatott telefonbeszélgetésében egyértelmű célzást tett arra, hogy

ha Ukrajna belép a NATO-ba, akkor jelenlegi formájában megszűnik létezni.

Ehhez képest most úgy tűnik, hogy a Nyugatot teljesen felkészületlenül érte, hogy Putyin az általa puccsnak bélyegzett kijevi hatalomátvétel után megszállta a Krímet, majd egyre nyíltabban támogatni kezdte a kelet-ukrajnai szeparatistákat.

Puccs

Mert Moszkvában Viktor Janukovics, korábbi ukrán elnök elűzését egyértelműen amerikai támogatással végrehajtott puccsként értékelték, több okból is:

  1. Mearsheimer cikke szerint 1991 óta az USA több mint 5 milliárd dollárt költött a nyugati értékeket közvetítő ukrajnai szervezetek támogatására. Az ilyesmit Moszkvában mindig is a társadalom idegen befolyásolásának tekintették. A félelmeket csak tetézte, hogy a demokratikus értékek terjesztésére létrehozott amerikai National Endowment for Democracy nevű szervezet vezetője Ukrajnát „a legnagyobb nyereményüknek” nevezte.
  2. John McCain republikánus szenátor, Victoria Nuland, az amerikai külügyminisztérium európai és eurázsiai ügyekért felelős államtitkára és más amerikai politikusok is részt vettek Kijevben a Janukovics-ellenes tüntetéseken, az USA kijevi nagykövete pedig Janukovics eltávolítását szinte azonnal történelemkönyvekbe illő eseménynek titulálta.
  3. 2014 áprilisában John Brennan, a CIA igazgatója is személyesen látogatott Kijevbe, hogy az új kormánnyal tárgyaljon.
  4. Victoria Nuland egy kiszivárgott telefonbeszélgetés szerint támogatta az ukrajnai uralomváltást, és szerette volna, ha az új ukrán kormány miniszterelnöke Arszenyij Jacenyuk lenne. Végül ő is lett.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy Putyin lépései helyesek lennének. Az orosz elnök ettől függetlenül is a világ egyik legsötétebb autokráciáját vezeti, és az egész világra nézve is kifejezetten káros, hogy a világ második legerősebb hadseregét irányító politikust ennyire durva hidegháborús paranoia vezeti a világpolitikában.

Mearsheimer cikke inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy a Nyugat vagy hibázott azzal, hogy nem készült fel a kijevi hatalomváltás utáni orosz reakcióra, vagy ha a nyugati vezetők tudták, hogy Putyin így fog reagálni, akkor óriási felelőtlenség volt Ukrajnát nyugati érdekszférába vonni (vagy nyitottnak lenni az ukrán közeledés előtt), hiszen katonailag a NATO egyelőre nincs felkészülve Ukrajna védelmére Oroszországgal szemben.

Ezt kellene csinálni

Mearsheimer a cikke végén ennek fényében megoldást is javasol.

Szerinte Ukrajnának nem nyugatbaráttá, hanem semlegessé kellene válnia. Ehhez a NATO-nak nyilvánosan ki kellene zárnia, hogy Ukrajnát a közeljövőben felveszik a szövetségbe.

Emellett Ukrajna számára közös gazdasági mentőcsomagot kellene összeállítania az Egyesült Államoknak, Oroszországnak, az EU-nak és az IMF-nek. Ezt valószínűleg Moszkva is üdvözölné, hiszen Moszkvának sem érdeke egy gazdaságilag instabil ukrán állam, ráadásul egy ilyen mentőcsomag lehetővé tenné a kelet-nyugati kooperációt, amire mindig nagy szükség van.

De nem ezt csináljuk

A NATO viszont máshogy látja a helyzetet. Pénteki sajtótájékoztatóján Anders Fogh Rasmussen főtitár azt mondta, hogy a szövetség

NATO összeállítja a grúz tagság feltételeiről szóló csomagot.

Rasmussen a nagyon erős orosz gazdasági befolyás alatt álló Montenegró felvételéről is beszélt. Ez azt jelenti, hogy bár a NATO azért Ukrajna esetében nem nagyon akar izmozni, de jelez az oroszoknak Grúzia támogatásával.

Moszkvában ettől még jobban bedurvulhatnak, Grúzia ugyanis 2008-ban háborúzott Oroszországgal, és a két állam között azóta is folyamatos diplomáciai konfliktus forrása Dél-Oszétia és Abházia hovatartozása. A jelenlegi NATO-tagok között nincs ország, amelyiknek ennyire rossz lenne a viszonya Oroszországgal.

De mi van az emberekkel meg az eszmékkel?

Mearsheimer gondolatmenete egyetlen ponton hiányos, nem foglalkozik ugyanis azzal, hogy a kelet-európai országok közeledése az EU-hoz és a NATO-hoz nem erőszak eredménye, ezek az államok egyszerűen a nyugati elköteleződést választották, mivel ezt tartották jobbnak. Ennek oka pedig az, hogy a nyugati eszmék azért mégiscsak szimpatikusabbak Putyin tankjainál.

Így a cikk figyelmen kívül hagyja azt is, hogy az ukrán vagy a grúz nép milyen jövőt szeretne magának. Mearsheimer világában csak hatalmi érdekek vannak, a szimpatikus és kevésbé szimpatikus eszmékkel nem foglalkozik. Mert ha az ukrán és a grúz nép nagyobb része az EU-hoz közeledne, Putyinnak a nemzetközi jog és az erkölcs szabályai szerint nem szabadna beleavatkoznia ebbe. Oroszország stratégiai érdekei persze ezt diktálják, de attól még nem szép dolog.

Viszont jelen állás szerint a NATO és az EU is sárosak, mert úgy bátorították Ukrajnát a nyugati nyitásra, hogy nem képesek vagy nem hajlandók megvédeni az ország lakosságát az orosz válaszcsapástól és a háborútól. Ez pedig tényleg felelőtlenség.

Péntektől pedig nyitott kérdés az is, hogy Grúziát meg tudnák-e védeni hasonló esetben.

Hiszen a nagyhatalmi státuszát fokozatosan elveszítő Oroszország nagyon félti azt, ami megmaradt a korábbi befolyási zónájából, és ennek védelmében bármire hajlandó, tehát

veszélyes.

És ha valamiről tudom, hogy veszélyes, akkor két erkölcsileg helyes dolgot tehetek vele:

ártalmatlanítom vagy nem provokálom.

Kapcsolódó
Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.
;