Minden idők tíz legjobb punkegyüttese (ha nem számítjuk a Ramonest és a Clasht) - 3. Sex Pistols

Egymillió oka van annak, hogy a világsajtó legtöbb ideje húzódó sorozata miért volt tetszhalott hét évig. Ezek nagy része a lustaságra vezethető vissza, azonban van egy egészen objektív ok is: az elejétől kezdve nyilvánvaló volt, hogy a Sex Pistols nem kerülhető ki, és az is, hogy róluk lesz a legnehezebb bármit írni, nemhogy valami értelmeset. Nincs együttes a popzene történetében, amely ilyen kevés ideig létezett, ennyire keveset produkált, viszont cserébe ennyit írtak róla és szedték darabjaira.

Keystone Features/Getty Images

Sex Pistols: Bodies
Sex Pistols: Holidays in the Sun
Sex Pistols: New York
Sex Pistols: Pretty Vacant
Sex Pistols: Seventeen

Azért, mert van olyan értelmes szempontrendszer, amely szerint a Sex Pistols nemcsak minden idők legjobb punk- hanem simán csak együttese. Még akkor is, ha számítjuk a Ramonest és a Clasht. Néhány kislemez, egy nagy és pár tucat koncert elég volt az örökkévalósághoz, és ilyet tényleg soha, senki nem tudott. 1975 novemberében léptek fel először Johnny Rottennel, egy évvel később jelent meg az első kislemezük, kettővel a nagylemezük, aztán 1978 január 14-én le is játszották az utolsó koncertjüket, amelynek végén Rotten megkérdezte a közönséget, hogy nem érzik-e magukat becsapva. Ez néhány héttel több csak két teljes évnél, ennél még szegény Buddy Hollynak is több jutott, az egyetlen előadónak, aki versenyezhet a Pistolsszal a legkevesebb idő alatti legnagyobb dobások versenyében.

A Sex Pistolsról azonban nemcsak azért nehéz értelmeset írni, mert cseppnyi életművüket 35 év alatt már annyian kivesézték. Hanem mert kevés olyan együttes van, amelyről ennyire ellentmondásos történetek és értelmezések keringenének, makacsul és elpusztíthatatlanul. A Sex Pistols az az együttes, amely esetében csak másodlagos kérdés, hogy a basszusgitáros megölte-e a barátnőjét (az meg csak hatodlagos, hogy tényleg ő volt-e a basszusgitáros, vagy más játszott nemhogy a stúdióban de még koncerten is). A soha véget nem érő viták inkább arról szoktak szólni, hogy mi volt ebben a jó, és főleg hogy egyáltalán mi volt ez az egész.

Az egyik sarokban Malcolm McLaren bizonygatta 2010-es haláláig, hogy az együttest ő, a punk szülőatyja találta ki és vitte sikerre, és egyébként sem egy szimpla együttesről volt szó, hanem termékről, popkulturális műalkotásról és persze rockandroll svindliről egyszerre. A másik sarokban a már régóta John Lydon néven működő Johnny Rotten néz szúrós szemmel és zilált hajjal, miközben McLarent szidja és kicsinyli, valamint arról fröcsög, hogy a Sex Pistols volt az utolsó rockegyüttes, amikor ők abbahagyták, azzal vége is lett a rockzenének, aki ilyesmivel próbálkozott 1978 után, az vagy köcsög, vagy kókler, de leginkább mindkettő. És a legsúlyosabb, hogy mind McLarennek, mind Rottennek tök igaza van. Majdnem mindenben.

A Sex Pistols és Malcolm Mclaren 1977 március 10-én a Buckingham palota előtt írta alá szerződését az A&M Records-szal, miután az EMI kirúgta őket. Az A&M egy héttel később felbontotta a szerződést. Graham Wood/Evening Standard/Getty Images

McLarennek abban mindenképpen, hogy bár garázszenekarként már korábban is működött, a Sex Pistols nélküle (és akkori barátnője, Vivienne Westwood nélkül) nem lehetett volna Sex Pistols. Ahhoz kellettek az ő amerikai tapasztalatai, amelyeket leginkább a New York Dolls mellett szerzett, valamint tehetsége és kapcsolatai a sajtó és a közvélemény manipulálásához és felháborításához. Andy Warholból, Colonel Tom Parkerből és mindenféle művészeti izmusok kiáltványaiból összekollázsolt ötletei eredményeként a Sex Pistols tényleg több lett, mint egy nagyon jó együttes. Minden lehetséges csatornán minden érzékszervet egyszerre támadó tökéletes poptermék, komolyan mondom, a szagukat is érezni lehet ennyi évvel később is. A punk karikatúrája, a biztosítótű, a kockás nadrág és a taraj mind-mind McLaren és Westwood ötleteire, vagy legalábbis az ő butikjuk körül csoportosuló őspunkokra, a Bromley Contingentre vezethető vissza.

De igaza van ám Lydonnak is abban, hogy nekik nem volt szükségük McLarenre. Még az utóbbi által éppen unalmassága miatt kirúgott Glen Matlockban is több karizma volt, mint egy csomó komplett együttesben. Sid Vicious pedig a hajával, felhúzott felső ajkával, a nyakában lógó lakattal, talán megölt barátnőjével és saját túladagolásával bőven megszolgálta azt a sok kínai trikót, amire máig felteszik összeszabdalt felsőtestét.

Aztán ott volt Steve Jones, nemcsak a Sex Pistols, de a punk történetének legalulértékeltebb szereplője. Nézzük csak meg újra a híres Grundy-interjút, amely minden angol háztartásba eljuttatta az együttest, és amelynek hatására tinédzserek százezrei vágatták le hajukat és szedték le szobájuk faláról a Bay City Rollers-posztereket. A művészeti főiskolás Matlock csak motyog, Rotten hosszas unszolásra azt meri mondani, hogy shit, Jones viszont csak nyugodtan iszogat és szívja a cigijét, majd beleáll a balhéba, és halál nyugodtan mindenkit elküld a kurva anyjába. Steve Jones nélkül közel sem lett volna akkora a botrány és a siker.

R. Jones/Evening Standard/Hulton Archive/Getty Images

Ne felejtsük, hogy a Sex Pistolst nem McLaren vagy Rotten alapították, hanem Jones és a dobos Paul Cook, akiknek a többiekkel szemben tényleg megvolt az a proli múltjuk, ami nélkül punkegyüttes komolyan létezni képtelen (lásd még Dee Dee Ramone). Ahhoz, hogy működni tudjanak, kellettek a többiek is (ennek bizonyításához elég a Rotten és Vicious nélkül felvett lükeségeket meghallgatni), de a Sex Pistols is elképzelhetetlen lett volna nélkülük. Egy basszusgitározni egyáltalán nem, vagy csak minimálisan képes basszusgitárossal az együttesben a két maradék hangszert Cook és Jones kezelték.

Hogy a Sex Pistols zeneileg mennyire volt jó és új, az az együttes körüli viták második legfontosabb pontja, de mára nagyjából eldőlt. A Pistols nem szakított a rockzene előző húsz évével, mint ahogy nem szakított azzal korábban a többi nagy kívülálló, a Velvet Underground vagy a Stooges sem. Fiatalok voltak, dühösek, agresszívak, és bár az máig nem világos, ki írta a dalokat (Matlock és Jones azóta is ezen veszekszenek, a szövegek nagy részét valószínűleg Rotten), nagyon jól csinálta. Érdemes meghallgatni a legnagyobb slágerek diszkósított keverékét, a Black Arabs-et - hát van fülbemászóbb ennél a no future-refrénnél?

És hiába akkora a pofája Lydonnak, akármekkora mestere saját mítosza építésének, egy dolgot ne feledjünk el: talán ő az egyetlen, aki valaha két, popkulturálisan olyan fontos együttesben is játszott, mint a Sex Pistols és a PiL. Nemcsak a száját járatta, amikor 1978-ban kijelentette, hogy a rockzene meghalt, hanem azóta következetesen tartja is magát ahhoz, hogy nincs már annak semmi értelme, és nem nagyon megy rockegyüttesek közelébe. Ez a cikk nem a Public Image Ltd.-ről szól, de ami ott dubból, krautrockból és még egy rakás a hagyományos popzenei struktúrákon kívül eső forrásból össze lett gyúrva, az zeneileg jóval több volt a Sex Pistols tökéletes, agresszívan fülbemászó dalainál.

AFP Photo

Lydon azonban korszakos zseni, és már Rottenként, alig néhány hónap alatt ikon lett, de akkora, amekkora kevés van a rockzene történetében. Gyermekkori agyhártyagyulladásából fakadó gerincferdülése és enyhén elmebetegen bámuló szemei, valamint vonyító kántálása volt az a plusz, ami még kellett Jones pengeéles, de szerencsére nem pengés gitárjátéka mellé. A recept annyira tökéletes volt, hogy még a 30 évvel későbbi, a fiatal rajongók megfejésére indított nosztalgiaturnékon is simán működött.

Végül pedig amiért a legnehezebb bármit írni a Sex Pistolsról: a lázadás és a mondanivaló. Johnny Rotten azt mondta, hogy ők alapvetően “káoszban utaznak”, de ő is tudta, hogy ennél sokkal többet tesznek. Az igazi svindli ugyanis a Sex Pistolsban, amiért annak az utolsó koncertnek a végén az énekes gúnyosan megkérdezte a közönséget, hogy nem érezték-e magukat becsapva, a beleszarás, a káosz, az “ilyet mindenki tud” hazugsága volt. A punk hadova arról, hogy fogj egy gitárt, elég lesz két akkord, és igázd le a világot.

A Sex Pistols azért tudott két év alatt ekkorát durranni, mert az együttes minden tagja karizmatikus zseni volt, aki abban a két évben és néhány hétben kőkeményen melózott. Jó, Sid Vicious talán nem annyira. Nem feltétlenül úgy, ahogy a Pink Floyd, akiknek a trikóját a legenda szerint Rotten még 1975-ben hordta, amikor bevették az együttesbe, és amire a dinoszauruszok neve elé oda volt firkálva, hogy I HATE. De Rotten és McLaren közös vezetésével azzal csapták be igazán a világot, hogy elhitették, ilyet tényleg bárki tud, és még meg sem kell erőltetnie magát. És még ma is mennyien elhiszik - róluk szól a refrén, hogy no future for you.

Minden idők tíz legjobb punkegyüttese (ha nem számítjuk a Ramonest és a Clasht) - Korábbi részek:

Intro

10. Bad Brains

9. Dead Kennedys

8. Circle Jerks

7. NOFX

6. X

5. The Undertones

4. Fear