Neil Gaiman: Aki elfelejtette Ray Bradburyt

Felejtek, és ez megrémít.

Nem jutnak eszembe szavak, bár a fogalmakra még emlékszem. Legalábbis remélem, hogy így van. Ha mégsem, akkor nem tudok róla. Honnan is venném észre éppen azt, ha fokozatosan elfelejtem a különböző fogalmakat?

Ez azért különösen sajátos, mert mindig is kiváló volt az emlékezetem. Minden megmaradt a fejemben. A memóriám néha annyira remekül működött, hogy néha mintha olyasmire is emlékeztem volna, ami még meg sem történt. Fordított memória…

Erre valószínűleg nincsen szó, igaz? Ha olyasmire emlékeznék, ami még meg sem történt. De nem úgy nincsen meg a megfelelő szó, mint ahogyan mostanában: amikor mondanék valamit, de hiába próbálom megtalálni a helyes kifejezést, egyszerűen nincsen meg, mintha valaki csak úgy elcsente volna a fejemből az éjszaka.

Fiatalkoromban egy nagy házban éltem, sok más emberrel együtt. Diák voltam akkoriban. A konyhában mindenkinek járt egy polc, rajta takaros cetlin az illető neve, és a hűtőben is mindenkinek jutott egy külön kis sarok, ahol saját dolgait tartotta: tojást, sajtot, joghurtot, tejet. Ebben a kérdésben mindig is nagyon akkurátus voltam, sohasem nyúltam más holmijához. A többiek kevésbé voltak… Na tessék. Nem jut eszembe a szó. Azt jelenti, hogy „gondosan betartja a szabályokat”. A többi lakó tehát nem volt ilyen. Sokszor megtörtént, hogy hiába kerestem valamimet a hűtőben, egyszerűen nyoma veszett.

Űrhajókra gondolok, rengeteg űrhajóra az égen, olyan sok van belőlük, mintha ezüst sáskaraj zsizsegne az éjszaka mályvaszín hátterén.

Akkoriban a szobámból is tünedeztek el holmik. A bakancsom. Emlékszem, hogy lába kélt a bakancsomnak. Vagy inkább úgy fogalmazok, hogy egyszer csak „elveszett”, mert én magam nem láttam, amint éppen „lába kél”. Valaki más lábán távozott. Vagy a nagy szótáram. Ugyanaz a ház, ugyanaz az időszak. A mellettem álló polchoz fordultam (minden az ágyam mellé került: saját szobában laktam, de akkora volt, mint egy gardróbszekrény, amelyben éppen elfér egy fekhely). A polcra néztem, és már nem volt ott a szótár, csak egy szótár alakú lyuk maradt helyette, jelezve, hol nincsen éppen a szótáram.

Nyomtalanul eltűntek a szavak, ráadásul a könyvvel együtt, amelyben érkeztek. A rákövetkező hónapban még elvitték a rádiómat, egy tubus borotvahabomat, egy tömb jegyzetpapírt és egy doboz ceruzát. És a joghurtomat. Illetve – mint azzal egy áramszünet idején szembesültem – a gyertyáimat.

Most éppen egy fiúra gondolok, aki új cipőt visel, és hisz benne, hogy örökké képes futni. Nem, erről nem ugrik be. Egy aszályos városra, ahol örökké szakad az eső. Egy sivatagi útra, ahol az utazók délibábot látnak. Egy dinoszauruszra, aki filmproducer. A délibáb Kubla kán kéjpalotája volt.

Nem…

Néha megesik, hogy az eltűnt szavak váratlanul egészen más irányból lopóznak vissza hozzám. Mondjuk nem emlékszem egy szóra… Tegyük fel, hogy egy vörös bolygó lakóiról beszélgetek valakivel, és egyszer csak rádöbbenek, nem is rémlik, hogy hívják őket vagy a bolygót. Talán az is bevillan, hogy a hiányzó szó valamelyik változata előfordul egy mondatban vagy egy történet címében. _________ krónikák. A kedvenc ________. Ha még ebből sem ugrik be, akkor más irányból közelítem meg a problémát. Kis, zöld emberkékre gondolok, vagy magas, füstös bőrű, szelíd idegenekre: bőrük sötét, s a szemük arany… és ebben a pillanatban ott vár rám az a szó, hogy marslakó, mint egy barát vagy egy szerető társ a hosszú nap végén.
Miután a rádiómnak is lába kélt, elköltöztem abból a házból. Túlságosan felőrölt, hogy lassan tünedezett el mindaz, amiről azt hittem, csak az enyém, és mégis darabonként, tárgyanként, szavanként kellett búcsút mondanom neki.

Tizenkét éves koromban hallottam egy öregember meséjét, amit soha többé nem felejtettem el.

Történt, hogy egy szegény emberre rásötétedett az erdőben, és nem volt nála az imakönyve, melyből kikereshette volna az esti fohászt. Ezért hát így szólt:
– Istenem, minden dolgok tudója, nincsen nálam az imakönyvem, és fejből egyetlen fohászt sem tudok elmondani. Te viszont ismered az összeset. Te vagy Isten. Szóval megmondom, mit fogok tenni. Szépen felmondom az ábécét, és te majd összerakod a betűkből a megfelelő szavakat.
Hézagok vannak az elmémben, és ez megrémít.

Ikarosz! Mégsem felejtettem el minden nevet. Ikaroszra emlékszem. Túlságosan közel repült a naphoz. A történetek szerint viszont megérte. Mindig megéri próbálkozni, még akkor is, ha kudarc a vége, akkor is, ha végül meteorként hullasz alá. Jobb lángolva elégni a sötétségben, inspirálni másokat, élni, mintsem gubbasztani a sötétben, és szidni azokat, akik elvitték, de nem hozták vissza a gyertyát.

Viszont embereket is elveszítek.

Furcsa érzés. Igazából nem veszítem el őket. Nem úgy, mint amikor valaki elveszti a szüleit, például gyerekkorában, mikor megy előre a nyüzsgő tömegben, és elszántan markolja az édesanyja kezét, aztán felpillant, és nem is az anyja kezét szorongatja, hanem egy idegenét… vagy később. Arra gondolok, amikor egy barátról kell beszélni a temetésén, a toron, amikor a hamvaikat szórom szét egy virágoskertben vagy a tenger hullámai közé.

Néha azt szeretném, ha a hamvaimat egy könyvtárban szórnák szét. De akkor másnap reggel korábban jönnének be a könyvtárosok, és gyorsan összesöpörnének, mielőtt megérkeznek az első látogatók.

Mégis szeretném, ha egy könyvtárban szórnák szét a hamvaimat, esetleg egy vurstliban. Egy olyan vurstliban, amilyenek az 1930-as években léteztek, ahol felülnék a fekete… fekete…
Elfelejtettem a szót. Körhinta? Hullámvasút? Amire felül az ember, és ettől megfiatalodik. Az óriáskerék. Ez az. Egy másik vándorcirkusz is érkezik a városba, és jön vele a gonosz. „Balhüvelykem bizsereg…”
Shakespeare.

Emlékszem Shakespeare-re, a nevére, arra, ki volt ő és mi mindent írt. Egyelőre biztonságban van. Talán léteznek olyanok, akik elfelejtik Shakespeare-t. Ők kénytelenek arról a férfiról beszélni, aki „a lenni vagy nem lenni”-t írta – nem a filmet, amiben Jack Benny játszik, akit valójában Benjamin Kubelskynek hívtak, és Illinois állam Waukegan nevű településén nőtt fel, nagyjából egyórányi útra Chicagótól. Waukegan Illinois államban később Illonois állam Green Town nevű településeként vált halhatatlanná, köszönhetően annak a sok történetnek és könyvnek, amelyeket egy amerikai szerző írt, aki Waukeganből Los Angelesbe költözött. Természetesen arról a férfiról beszélek, akire eddig is gondoltam. Ha lehunyom a szememet, az arcát is látom magam előtt.

Régebben sokat nézegettem a fényképét a könyvei hátoldalán. Szelídnek tűnt, bölcsnek és kedvesnek.

Egyszer írt egy történetet Poe-ról, hogy ne felejtsék el őt. A jövőben játszódik, ahol könyveket égetnek, és már nem is tudják, miről szóltak ezek, s az elején a Marson vagyunk, bár lehetnénk akár Waukeganben vagy Los Angelesben, mint kritikusok, mint azok, akik betiltják a könyveket vagy megfeledkeznek a létezésükről, mint azok, akik elhordják a szavakat, az összes szót, a szavakkal teli szótárakat és rádiókat, mint azok, akik besétálnak abba a házba a történetben, ahol egyesével éri őket a halál: végez velük egy orangután, a kút és az inga, „az isten szerelméért, Montresor!”

Poe. Tudom, kicsoda. És Montresort is ismerem. És Benjamin Kubelskyt és a feleségét, Sadie Marksot is, akinek semmi köze a Marx fivérekhez, egyébként is Mary Livingstone néven vált ismert előadóművésszé. Mennyi név, és mind itt van a fejemben!
Tizenkét éves voltam.

Olvastam a könyveket, láttam a filmeket, és abban a pillanatban, amikor megtudtam, milyen hőfokon kap lángra a papír, elhatároztam, hogy erre emlékeznem kell. Mert valakinek emlékeznie kell a könyvekre akkor is, ha mások esetleg elégetik vagy elfelejtik őket. Mi majd az emlékezetünkbe vésünk mindent. Eggyé válunk a könyvekkel. Szerzők leszünk. A szerzők művei leszünk.

Elnézést. Elkalandoztam. Mintha váratlanul véget ért volna az ösvény, amelyen eddig haladtam, és most egyedül állok a rengetegben; itt vagyok, és nem is tudom már, mit jelent az, hogy „itt”.

Tanulj be egy Shakespeare-darabot: rád Titus Andronicusként fogok hivatkozni. Te pedig, barátom, bemagolhatnál egy Agatha Christie-regényt: te leszel a Gyilkosság az Orient expresszen. Valaki majd kívülről tudja John Wilmotnak, Rochester grófjának verseit, te pedig, bárki is legyél te, aki ezt olvasod, lehetnél egy Dickens-regény, és ha tudni szeretném, mi történt Barnaby Rudge-dzsal, akkor majd megkereslek. Te majd elmeséled.

Azok pedig, akik elégetik a szavakat, és elhordják a könyveket a polcokról, a tűzőrök és a tudatlanok, akik félnek a meséktől és a mondatoktól és az álmoktól és a halloweentől és azoktól, akik történeteket tetoválnak a bőrükre és „Srácok! Ültessetek óriásgombát a pincébe!”, és ameddig fennmaradnak a szavaid, amik emberek, akik napok, amelyekből összeáll az életem, addig te is éltél és számítottál és megváltoztattad a világot, bár nem emlékszem a nevedre.

Kívülről megtanultam a könyveidet. Az agyamba égettem mindet. Hátha egyszer megérkeznek a tűzőrök.

Azt viszont nem tudom, ki vagy. Kivárok, hátha eszembe jut. Úgy, ahogyan a szótáramra vagy a rádiómra vártam, vagy a bakancsomra, meglehetősen soványka eredménnyel.
Csak egy nagy, tátongó hézag van a fejemben ott, ahol valaha te voltál.

És még ebben sem vagyok teljesen biztos.

Egyszer egy barátommal beszélgettem. „Neked nem ismerősek ezek a történetek?” – kérdeztem tőle. Az összes szöveget felmondtam neki, amit csak ismertem: azt, amelyikben a szörnyek visszatérnek a házukba, ahol egy embergyerek lakik, azt, amelyik a villámhárító-árussal kezdődik, majd megérkezik a városba a gonosz vándorcirkusz, meg azt, amelyik a marslakókról és a leomlott üvegvárosaikról meg a tökéletes csatornáikról szól. Felmondtam neki az összes szöveget, és a barátom azt felelte, sohasem hallott róluk. Azt mondta, nem is léteznek.

És aggódom.

Félek, hogy én tartom életben ezeket a meséket. Mint az egyik elbeszélés végén a hóban fel-alá mászkáló emberek, akik a különböző történeteket ismételnek szóról szóra, hogy valóságossá váljanak.

Szerintem Isten a hibás.

Úgy értem, ő sem emlékezhet mindenre, mármint Isten. Elfoglalt egy pasas. Talán egyszerűen kiszervez feladatokat, mondjuk így, hogy „Hé, te ott! Azt akarom, hogy innentől te emlékezzél a százéves háború eseményeire! Te pedig az okapira! Ott, az a másik, te emlékezzél Jack Bennyre, aki valójában Benjamin Kubelsky Illionis állam Waukegan városából!” És innentől fogva elég, ha elfelejted azt, amit Isten rád bízott, és puff neki. Nincs több okapi. Csak egy okapi alakú lyuk a világban, ami egyébként valahol átmenet az antilop és a zsiráf között. Nincs többé Jack Benny. Viszlát, Waukegan. Csak egy tátongó hézag marad az elmédben, ahol valaha egy személy vagy egy fogalom létezett.

Nem tudom.

Nem tudom, hol keresgéljek. Valóban elhagytam volna egy írót, úgy, ahogyan valaha elveszítettem a szótáramat? Vagy ami ennél is rosszabb: lehet, hogy Isten éppen rám bízta ezt az egyszerű kis feladatot, én pedig kudarcot vallottam, és azzal, hogy elfelejtettem ezt az írót, ő eltűnt a polcokról meg a szakkönyvek tárgymutatóiból, és most már csak az álmainkban létezik…

Az álmaim. Nem ismerem az álmaidat, olvasó. Elképzelhető, hogy te nem álmodsz olyan afrikai szavannáról, ami egyúttal csak egy tapéta a falon, és felfal két gyereket. Talán nem tudsz róla, hogy a Mars valójában a Mennyország, ahol drága halottaink várnak ránk, majd elemésztenek minket, ha leszáll az éj. Te nem álmodsz arról a férfiról, akit letartóztattak, mert gyalog járt.

Én viszont ilyesmikről álmodok.

Ha létezett ez az ember, akkor elveszítettem. Elveszítettem a nevét. Egyesével felejtettem el a könyvei címét. Elhagytam a történeteit.
És félek, hogy lassan megőrülök, mert nem lehet, hogy ez az öregedéssel jár.
Ha valóban csak ez az egy feladatom volt az életben, és mégis kudarcot vallottam, ó, Istenem, egyvalamit tegyél meg nekem, és ha képes vagy rá, add vissza ezeket a történeteket a világnak!

Mert ha beválik a tervem, akkor – talán – emlékezni fognak rá. Mindenki emlékezni fog rá. A neve ismét egyet jelent majd az amerikai kisvárosokkal halloween idején, amikor a lehullott levelek rémült kismadarakként cikáznak a gyepen, vagy a Marssal vagy a szerelemmel. Az én nevemet pedig elnyeli a feledés.
Ha ez az ára, legyen, vállalom, csak ne legyen többé ott az a tátongó hézag az elmém könyvespolcán, mielőtt elhagynám ezt a világot.
Istenem, hallgasd meg fohászomat!
A… B… C… D… E… F… G…
AZ „AKI ELFELEJTETTE RAY BRADBURYT” SZÜLETÉSÉRŐL

Akartam írni egy elbeszélést Ray Bradburyről. Úgy, ahogyan maga Ray Bradbury írt Poe-ról „A második Usher-ház” című novellájában – amely megismertette velem Poe munkásságát.
Az edinburghi Fringe színházi fesztiválon éjszakai felolvasást tartottam egy rendkívül bensőséges hangulatú kis helyszínen. Az éjféli előadást Amandával, a feleségemmel szerveztük – dalokat adtunk elő, és történeteket olvastunk fel. Elhatároztam, hogy erre az alkalomra mindenképpen befejezem ezt az elbeszélést, és ott adom elő annak a negyven embernek, akik a díványokon és a földre helyezett párnákon üldögéltek a zsebkendőnyi méretű, csodaszép szobában, ahol normális esetben a Belt Up színtársulat szerepel a kamaradarabjaival.
Rendben, gondoltam, de ha úgyis felolvasom, akkor monológ lesz belőle.

Az ihletet az a pillanat adta, amikor egyszer elfelejtettem egy barátomat. Az illető tíz éve halt meg. És akármilyen elszántam törtem a fejemet, nem jutott eszembe a neve. Minden másra kristálytisztán emlékeztem – milyen folyóiratokban publikált, mi volt a kedvenc bourbon whiskeyje. Szóról szóra fel tudtam volna mondani az össze valaha lefolytatott beszélgetésünket. Hajszálpontosan felsorolhattam volna az összes kötetének a címét.

A neve viszont nem akart eszembe jutni, és ez borzasztóan megrémisztett. Vártam, hátha egyszer csak beugrik, megfogadtam, hogy nem keresek rá az interneten, csak várok, és majd visszatér. De ez csak nem történt meg. Mintha a barátomat formázó hézag támadt volna a világban. Sétáltam hazafelé éjszaka, és közben ábécésorrendben pörgettem a neveket a fejemben. „Al? Nem. Bob? Nem. Charles? Chris? Egyik sem…”

És ha egy íróval történne mindez? – gondoltam hirtelen. Mi lenne, ha ugyanez lenne az összes elbeszélésével? Ha mindenki más is megfeledkezne róla?
Ezt az elbeszélést kézzel írtam, és öt perccel azelőtt fejeztem be, mielőtt elindultunk volna a színházba. Elmondhatatlanul ideges voltam – még sohasem adtam elő ennyire friss írást nyilvánosan.

A felolvasás végén pedig szépen lassan felmondtam az egész ábécét.
Később legépeltem a szöveget, és elküldtem Raynek. Ezt kapta tőlem ajándékba kilencvenegyedik születésnapjára.
A hetvenedik születésnapján személyesen is részt vettem. Londonban tartották, a Természettudományi Múzeumban.
Az egész este felejthetetlen volt – akárcsak Ray Bradbury és munkássága.

NEIL GAIMAN volt az első szerző, aki ugyanazért a regényért – A temető könyve (2008) – elnyerte a Newbery és a Carnegie-díjat is. Ismert műve a Sandman című képregénysorozat, amely ma már magyarul is hozzáférhető, illetve a Hugo- és Nebula-győztes Amerikai istenek. Eddigi utolsó novellagyűjteményét, a Törékeny holmikat Harlan Ellisonnak és Ray Bradburynek ajánlotta. Három gyermeke van, és két kutyája, felesége egy ukulele büszke birtokosa.

Árnyak és rémek - Ray Bradbury emlékére: korunk angolszász spekulatív irodalmának legnagyobb alakjai tisztelegnek az elhunyt mester előtt. 

Koronavírus Hírek, háttér
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok érvényesek 2019. december 2-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.