Te még mindig a telefonodon hallgatod a szöszös, kásás mp3-akat?

Képzeljük el, ahogy egy magára valamit is adó, igényes zenész készülő számának stúdiófelvétele alatt napokig, hetekig dolgozik vállvetve a londoni szimfonikusokkal meg a hangmérnökökkel, hogy úgy zengjen az a hárfa, úgy susogjon az a fuvola, ahogy egy hárfának zengenie, egy fuvolának susognia kell. Aztán mire a nagy műgonddal megalkotott felvétel mp3-as változata a Spotify-on, az iTuneson, a Deezeren vagy még kalandosabb utakon eljut a nagyközönséghez, a hárfazengésből nyikorgás, a fuvolasusogásból süvítés lesz, és a magára valamit adó, igényes zenész azt veszi észre, hogy milliók hallgatják pocsék minőségben azt, amire ő az életét tette fel.

Így járt Neil Young is, a magára közismerten valamit adó, igényes zenész, csak ő a többiekkel ellentétben nem nyavalygott, hanem cselekedett: kitalált egy zenelejátszót, ami nemhogy az mp3-nál, hanem elvben még a cd-nél is jobb minőségű hangot ad ki magából, és elkezdte rá gyűjteni a pénzt. Zengjen az a hárfa, susogjon az a fuvola!

A kampány a Kickstarter történetének egyik legsikeresebb vállalkozása lett, a kitűzött cél, a 800 000 dollár órák alatt összejött. Az igényes zenész egy hónap alatt összesen hatmilliót kalapozott össze a Ponónak elnevezett lejátszóra, amit a világsajtó a Spiegeltől a Magyar Nemzetig látatlanban a zenelejátszók forradalmának nevezett.

Ez volt tavaly tavasszal. Aki időben beszállt a kampányba, december környékén meg is kapta postán a Ponóját, és most mi is kaptunk kölcsön egyet, hogy kipróbálhassuk, mi igaz a forradalomból. Köszönjük, Csaba!

De mi kerül ezen a Ponón 400 dollárba?

Mi, mi, hát a csomagolás. A Pono igazán elegáns, mondhatni exkluzív fadobozban érkezik, exkluzív kartonbetéttel, még annál is exkluzívabb, krémszínű filccel bélelt, krémszínű műbőr tokban. Ha szivar lenne, már nyert volna. Maga a készülék viszont a formáját és az arányait tekintve is egészen különös, háromszög keresztmetszetű hasáb, ráadásul akkora, hogy épp elfér egy nagy tenyérben, és épp elég figyelemfelkeltő módon, de még nem szemérmetlenül dudorodik egy szűk farmer zsebében. Egy rövid, vaskos Tobleronét tessenek elképzelni. Megvan? Pont olyan.

pono_1
A háromszög keresztmetszet egyébként egyáltalán nem újdonság, biztos van, aki emlékszik az iRiver nevű mp3-lejátszóra egy évtizeddel ezelőttről. Csakhogy az 512 Mb-s iRiver akkora volt, mint a hüvelykujjam, a Pono meg inkább, mint az öklöm - na jó, de mennyivel több zene fér rá! A Toblerone-forma feltétlen előnye ugyanakkor, hogy a Pono rendesen felfekszik az asztalra, és ezzel együtt a kijelző is automatikusan vízszintesre vált, ahogy az okostelefonoké. Kár, hogy asztali lejátszónak túl könnyű, egy komolyabb fejhallgató nehéz zsinórja is elhúzza a helyéről. Méretre, súlyra sem asztali, sem hordozható lejátszónak nem ideális, dehát nem is ez a lényeg, ugye. Hanem a hang.

Ha leszámítjuk a csomagolást, a Pono 100 000 forintos árához képest kifejezetten olcsó benyomást kelt. Az átlátszó műanyag ház, amibe a tesztkészüléket öltöztették (létezik amúgy rikító sárgában, ezüstben és feketében is), arra jó, hogy látszanak a készülék belei a nyomtatott áramkörökkel meg az akkumulátorral, de sajnos kitűnően látszanak rajta az ujjlenyomatok is. Nem látszanak viszont rendesen a kezelőgombok, és el kell vizsgálódni egy ideig, mire kiderül, hol a hangerő, a két lyuk közül melyikbe megy a fejhallgató, és melyik a vonalkimenet, de azt a pár lyukat hamar megjegyzi az ember. Ami viszont igazán szörnyű: a készülék közepén, közvetlenül a kijelző alatt ronda légbuborékok tanyáznak. Először azt hittem, a védő celofán az, de nem, ezek gyári, valószínűleg ragasztásból származó légbuborékok, amik nyilván az átlátszó ház miatt váltak láthatóvá. Mindegy, nem az a lényeg. Hanem a hang.

Minden átlátszik, még a légbuboréknak tűnő ragasztónyomok is a kijelző alatt.

Az kijelző érintős ugyan, de lássuk be, nem egy egy Retina Display, és nem is egy Gorilla Glass. Éles szögben nézve bohókásan viselkedik, először színváltósat játszik, mondjuk sárgából pirosra vált az album borítója, még élesebb szögben pedig minden eltűnik, ami rajta volt, úgyhogy érdemes szemből nézni. Mindegy, nem nézegetni kell, hanem hallgatni.

A Pono legfontosabb jellemzője, hogy képes lejátszani 24 bites, 192 kHz-es digitális fájlokat, amik elvben sokkal jobb minőségűek, mint a cd-k 16 bites, 44,1 kHz-es wav-fájljai. A flac fájlformátum, aminek lejátszására a Ponót kitalálták, ugyanúgy tömörített, mint mondjuk az mp3, de ez nem veszteséges tömörítés, vagyis mindaz az információ, ami eredetileg benne volt a fájlban, benne lesz akkor is, amikor meghallgatjuk.

Ennyi a tudomány. Mint tudvalevő, a high-end audio körüli felhajtás harmada szemérmetlen marketing, harmada okkult varázslat, és csak harmada tudomány; arról pedig, hogy pontosan melyik harmada, arról nagyon sokat lehet vitatkozni. Kétségtelen, hogy az eszetlenül tömörített, 256 kbps alatti mp3-as zenék sokat veszítenek az eredeti minőségből, és a veszteséges tömörítésre egyre kevesebb szükség van akkor, amikor ilyen olcsó a bájt kilója, és ilyen gyors az internet - a Pono 64 gigabájtos tárhellyel és egy plusz 64 gigás micro-SD-kártyával jön, ami úgy 100 jó minőségű albumra elég.

(Ezen a ponton felhívnám a figyelmet Jonathan Berger zeneprofesszor munkásságára: Berger évről évre különböző minőségű zenéket hallgattatott meg a diákjaival, és évről évre arra jutott, hogy a fiataloknak konkrétan jobban tetszik a sziszegős, gyenge minőségű mp3, mint a stúdióminőségben felvett és lejátszott hanganyag. Nyilván mert azt szokták meg. Megszerették a sziszegést.)

Zsebben dudorodik, de nem szemérmetlenül

Jó, vegyük úgy, hogy a Stanford diákjai igénytelenek, és az mp3 tényleg elfogadhatatlan minőséget produkál. Akkor még mindig ott a kérdés, hogy érdemes-e 24/192-es zenét hallgatni úgy, hogy a cd-minőséget (16/44,1) azon az alapon találták ki, hogy annál többet az emberi fül úgyis képtelen meghallani. Erről még a szaklapok is összevissza beszélnek, a What Hi-Fi egyik cikkében a HRA, a nagy felbontású audió éveként ünnepli 2014-et, míg egy másik cikkében a számok mögé néz, és elismeri: nem feltétlenül igaz, hogy a több jobb.

(Ezen a ponton felhívnám a figyelmet Christopher Montgomery munkásságára. Montgomery hangmérnök, mellesleg az Ogg Vorbis formátum kifejlesztője, aki lenyűgöző elméleti háttérrel és egy komplett, analóg oszcillátorral és egyéb túlvilági eszközökkel felszerelt laboratóriumban bizonyítja be, hogy a Neil Young által propagált 24 bites mélység a 16 bithez képest az emberi fül számára a biológia, a fiziológia és a fizika jelenlegi állása szerint teljességgel felismerhetetlen, sőt a 24 bit még rosszabb is a 16 bitnél amellett, hogy hatszor több helyet foglal.)

De merje ezt valaki fennhangon kimondani egy audiofil szentélyben, hifibarlangban vagy -kuckóban, és garantálom, hogy nem jön ki onnan élve. A zenehallgatás különben sem a bitekről és a bájtokról szól. A zenehallgatás érzésről, érzékelésről, érzelemről szól.

Mégis, mibe kerül ez nekem?

Egy ötperces mp3 fájl (256 kbps, 44,1 kHz, szóval nagyjából olyan minőség, ami lejön az iTunes-on, a Deezeren vagy a Spotify-on), 9,15 megabájt. Egy ugyanilyen hosszú wav (16 bit, 44,1 kHz) 50,4 megabájt. Ugyanez a wav “nagy felbontású”, a Pono által támogatott minőségben (24 bit/194 kHz) 329 Mb. Flac formátumban, veszteségmentesen tömörítve 195 Mb.

Egy stúdióminőségű Flac tehát durván hússzor annyi idő alatt töltődik le és hússzor annyi helyet foglal, mint egy átlagos mp3. És az árak? Magyarország a tízmillió torrenthuszár országa, de a külföldi milliomosoknak érdekes lehet, hogy az Apple iTunesán átlagosan 1 dollárba kerül egy szám, a Pono online boltjában meg 2-be - nagyjából ugyanannyiba egyébként, mint a konkurens Hdtracksen, ami a Ponónál hosszú évekkel korábban kezdett jó minőségű zenét forgalmazni.

Hogy szól a Pono?

Audiofil felszerelés híján ezt természetesen képtelenség megmondani. Minden high end-szakértő tudja, hogy a lánc csak olyan erős, mint a leggyengébb láncszeme: sok múlhat a zsinór minőségén, a lejátszó dobozának anyagán, sőt színén (itt jön a vudu), mindenesetre egy 400 dolláros, high endnek szánt lejátszót 10 dolláros fülessel hallgatunk, akkor a hang is jó eséllyel 10 dolláros lesz.

Audiofil eszközpark híján így aztán két teljes órát töltöttem a Dob utcában, az Akusztika nevű audiofil szentélyben, igen, ott, ahonnan az egyik betévedt vevő szomorúan kullogott el, amikor kiderült, hogy a legolcsóbb erősítő, egy NAD is 120 000 forintba kerül, és az még nem is high end, csak hi-fi. Nem is tudom, mit képzelt.

Teleki Lászlóval, aki volt olyan kedves, és szánt erre két órát az életéből, hallgattuk a Ponót drága és viszonylag semleges Audio-Technica fülessel, még drágább és German Maestro fülessel és méregdrága Grado Reference fülessel, aztán hallgattuk egymilliós Gold Note rendszeren, összehasonlíottuk cd-vel és médialejátszóval, meg a közvetlen konkurenciával, a FiiO X3 hordozható lejátszóval, ami egyébként feleannyiba kerül, mint a Pono. Hallgattuk Diana Krallal, David Bowie-val, audiofil dobduettel, Vivaldival és természetesen Neil Younggal, bár meg kell mondanom, hogy a mester elég gyenge felvételt küldött democélokra.

Aztán csatlakozott hozzánk egy vásárló, és jött, amire számítottam:  csak úgy röpködött a sok dögös, dinamikus, kevés a teteje, a közép tetejét megtolja, a sok az alja, de a rengeteg hallgatásnak az lett a vége, hogy Teleki László, aki nem mellesleg kiskorától, évtizedek óta hifizik, sőt high endezik, megállapította: egész jó kis lejátszó a Pono. "Kicsit sok az alja, dehát az analóg lemezjátszó is több alulérzetre, mint a cd. Nem magamutogató, jó hang. Picikét lehetne cizelláltabb ennyi pénzért. Olyan, mint egy értett bor. Szellőztetni kell, nyalogatni" - mondta a szakember, aki szerint hosszú távon beválhat a Pono visszafogottsága az azonnali harsánysággal szemben. Neki is elhiszem.

A Pono hozzá illő audiofil környezetben, a nála kétszer drágább Grado Reference RS2 fejhallgatóval. A kijelzőn a kép eredetileg sárga, ilyen szögből már pirosra vált.

A Pono javára szól még a hozzá tartozó zeneáruház, mert aki próbálta már, tudja, hogy nem olyan egyszerű stúdióminőségű flac fájlokat összeszedni, főleg, hogy nagyon sok 24 bitesként reklámozott zene egyszerűen 16 bitről felhúzott átverés. Ha hihetünk Neil Youngnak, a Pono online boltjában legalább minden az, aminek hirdetik, és ha már 21,79 dollárt kifizettem a Harvest című lemezért (én ugyan nem, de tegyük fel), legalább biztos lehetek benne, hogy nem szöszös, kásás mp3-at kapok, hanem úgy szól a zene, ahogy a mester megálmodta.

De ahhoz, hogy a Pono igazán jó minőségi lejátszóként vonuljon be a lejátszótörténelembe, ahhoz a mesternek még sokat kell álmodnia. Különösen hogy a HRA a Sony most bemutatott lejátszója, a ZX2 nagyjából ugyanazt tudja, mint a Pono, és legalább kétszer olyan jól néz ki, mint egy meghízott Toblerone - igaz, háromszor annyiba kerül, mint a Pono, és sokkal többe, mint a Toblerone.

Aki meg egy használt autó árát akarja elkölteni egy hordozható lejátszóra, mindenképpen válassza az Astell & Kern 120 II-t, az 1800 dollár. És akkor már csak egy fejhallgató kell hozzá ugyanannyiért, hogy meg is szólaljon valahogy.