Megszenvedtek azért az olcsóbb hamburgerért

Az, hogy állatokat le kell leölni azért, hogy az ember táplálkozzon, nagyjából és egészében mindenkinek megvan, elfogadja, hozzászokott.

Az már kevésbé, hogy milyen elképesztő dolgokat tudnak a szabadjára engedett kutatók elkövetni  a költséghatékonyabb (nagyobb profitot hozó) termelés érdekében.

Az Egyesült Államokban egy szövetségi, azaz az adófizetők pénzéből finanszírozott állatkísérleteket végző kutatóintézet körül kirobbant botrány azt bizonyítja, az ember fantáziája egészen határtalan, ha szabadjára engedik - a nebraskai Szövetségi Húsállatkutató Központban (US Meat Animal Research Center) pont ez történt: a tudósokkal.

A New York Times hosszas cikkben számolt be a vérfagyasztó részletekről, és arról is, ha a szövetségi kutatók még nem is, a fogyasztók talán változnak.

Bárány DeLuxe TDi

Pedig első blikkre nem tűnnek túl brutálisnak azok az új fajták, amiket a kutatók szerettek volna kitenyészteni:

  • Vadonélő házi birka
  • Ikreket ellő tehén
  • Szuperszapora, de karcsú, zsírmentes disznó

Botrány akkor lett, miután kiderült, hogy a meglehetősen halvány eredményeket produkáló állatkísérletek során olyan mértékben kegyetlenkedtek az állatokkal, hogy az még a legrutinosabb húsipari szereplőket is kiakasztotta, az állatvédőkről, állatorvosokról és az adófizetőkről nem is beszélve.

Az intézetet még 1965-ben hozták létre azzal a céllal, hogy mindenféle kutatásokkal segítsék az amerikai, magánkézben lévő mezőgazdaságot: új, az állattenyésztést profitábilisabbá tévő eljárások kidolgozására, hogy a báránycomb nagyobb legyen, a marhahús olcsóbb, stb.

Miután az Egyesült Államokban az 1966-os állatvédelmi törvény a kísérletek végzését jelentősen megszigorította, így pl. egy állattenyésztésből élő cég már nem végezhetett kísérleteket, a törvény adta kiskaput igyekeztek kihasználni az iparág szereplői: az ilyen típusú kutatóintézetek maradtak az egyedüli helyek, ahol szinte bármit meg lehetett csinálni az állatokkal.

A Mezőgazdasági Minisztérium pedig csupán résnyire nyitott szemmel ellenőrizte, mi folyik Nebraskában. Az intézet szövetségi pénzekből és magánpénzekből működött.

Mit fogunk enni?

Az évtizedeken át végzett kísérletek miatti a balhé meglehetősen lassan kezdett terebélyesedni, de ahogy egyre több volt kutató, állatorvos szólalt meg, úgy nőtt a sztori, míg aztán komolyabb lapok - így a New York Times is - elkezdett vele foglalkozni.

Az intézet vezetője egyelőre nem nyilatkozott (a botrány tavaly május óta dagad), de az NYT körbekérdezett rengeteg munkatársat, hogy mégis, mi volt a cél. A kérdésre egész egyszerű volt a válasz: 2050-re közel 9 milliárd embert kell etetni, amire a mai kapacitás egyszerűen nem elég. Valamit tenni kell.

Csakhogy a több évtizedes kutatások és eredmények mindig együtt jártak a nem kívánt mellékhatásokkal, amelyek újabb és újabb problémák megoldását jelentették.

Így volt ez például a disznók esetében.

El szerették volna érni, hogy a kocák több malacot elljenek. Ezt egyrészt az alom létszámának növelésével, az anyadisznó élettartamának meghosszabbításával és súlyának gyarapításával érték el.

A kevesebb több

Csakhogy a 12 malacot ellő, és nagyobb súlyú koca - nem véletlenül dolgozott rajta sok időt az evolúció - folyamatosan összenyomta az alom nagy részét, így hiába lett több malac, ha több is halt meg.

Ráadásul cél volt az is, hogy a disznóhús kevésbé legyen zsíros, ám a zsírszegény disznó egyszerűen gyengének bizonyult a megnövekedett alom életben tartására.

Ja, és még valami: nagyobb alom, nagyobb ólakat kívánt volna, ám az ilyen dolgokra a kutatóintézetnek sem pénze, sem energiája, és ahogy a beszámolókból kitűnik, ambíciója sem nagyon.

Ugyanígy próbálkoztak a juhtenyésztés költségeinek csökkentésével: a háziasított birka túlságosan sok törődést (juhászt, istállót) igényel, ezért - gondolták logikusan a kutatók - minél önállóbb, "vadabb" birkákat kell kitenyészteni.

Így aztán a kísérletek során a juhoknak szabad ég alatt kellett elleniük az ikresítés következtében a normálisnál (egy) több (2-3) barit, akik aztán jó eséllyel elpusztultak az időjárás vagy a prérifarkasok miatt. (Az ellő bárányt hagyományosan a gazdák összezárva tartják a kicsinyével, mert könnyen elhagyja a kölykét, ami aztán így elpusztul.)

Korábban, a hetvenes években - nem terjedt el a mezőgazdaságban ez sem - olyan birkát tenyésztettek ki, amelyiknek nem gyapjúja, hanem hajhoz hasonló, időszakosan kihulló szőre volt - meg lehetett volna vele spórolni a nyírás költségeit.

A tehenek sem jártak jobban: a hagyományosan egy borjat ellő szarvasmarhát addig-addig fertilizálták mesterségesen, míg sikerült elérni, hogy 2-3 borjat is szüljenek szerencsétlenek, hiszen így - számoltak a kutatók - két-, háromszoros lehet a nyereség.

Ők uralkodjanak

Az intézet szemléletét két példa jól mutatja be: Az egyik alapító,  Keith E. Gregory 1981-ben így érvelt a szarvasmarhákkal végzett kísérletek mellett: a szarvasmarha nagyon hatékonytalan állat, míg a harcsa tavasszal súlyának ezerszeresét is képes felszedni, addig a tehén csupán hetven százalékát. Ezen pedig javítani kell.

De előkerült a Teremtés könyve is a Bibliából, amikor arról van benne szó, hogy az Isten az ember szolgálatába állította az állatokat: ezzel az érvvel évtizedeken keresztül szerelték le az állatvédőket, aggódókat - meglehetős sikerrel. Robert R. Oltjen 1979-ben érvelt ezzel az állattenyésztést kutatók éves konferenciáján.

Csakhogy az eredmények nem igazolták vissza a kutatókat: hiába lett több malac, ha arányosan kevesebb maradt életben többek között azért, mert a fertőzések és a túlzsúfoltság tizedelte őket.

A borjúikrek programja 1981-ben indult, húsz évvel később már minden száz születésre 55 ikres születés jutott a korábbi 3 helyett. Csakhogy az ikrek körében a halálozási arány a négyszeresére ugrott (gyakori volt, hogy egyszerűen nem tudták az összegabalyodó 8-12 láb miatt kiszedni a bébiket) a szinglikhez képest, és sovány vigasz, hogy a túlélők testsúlya 50%-kal volt nagyobb, mint hagyományos társaiké.

Nem véletlen, hogy a kísérletek lezárulta után (a vezető kutató egyszerűen nyugdíjba vonult, és nem vette át senki a projektet), a piac sem nagyon kapkodott a szuper bikaspermák után.

A juhtenyésztőknél hagyományos úton realizálódó 25-33%-os halálozási arány az intézetben 50%-os lett, és mivel a bárányok sérüléseit még annyira sem jegyzőkönyvezték mint a tehenekét, vagy a disznókét, az egyebekről nem is nagyon tudni most sem.

Visszatérő probléma volt az is, hogy a szaporábbá tett állatok utódainál (birka, disznó) genetikai torzulások jelentkeztek. Mivel a kocák gyengék voltak a nagyobb alom ellátásához, hormonokkal tömték őket, amik miatt a kismalacok működésképtelen nemiszervekkel jöttek a világra.

Hogy tetszik, disznó?

Azért nehéz számokat mondani, mert bár az intézetből kipereltek az újságok és mindenféle szervezetek számos jelentést, jegyzőkönyvet, pontosan még mindig nem látni, hogy az évtizedek alatt több százezer állatot tartó intézményben melyik, miért és hogyan pusztult el.

Rengeteget szenvedhettek az állatok, derül ki a volt dolgozók, látogatók beszámolóiból. (Az intézetben összesen 44 kutató, 73 technikus dolgozik, egy időben kb. harmincezer állatot tartanak.)

"Na, ez hogy tetszik, disznó!" - üvöltötte az egyik kísérletet végző kutató a haláltusáját végző állat pofájába, emlékszik vissza Geoffrey Hirsch technikus. Amikor az esetet szóvá tette, a kutatás vezetője azzal szerelte le, hogy "az állatorvosok" mindig csak a fájdalommal foglalkoznak, és "mindent jobban tudnak".

Bár az intézet gyakorlóterepe volt a Utah-Nebraskai Állatorvosi Egyetemnek, nem sok állatorvost foglalkoztattak, sőt: egyáltalán nem volt elvárás az állatorvosi végzettség vagy felügyelet.

"A sebészet tapasztalati úton elsajátítandó művészet" -  szerelte le a kritikus hangokat egy volt kutató 2008-ban, amikor kollégáit kellett megvédenie.

Elege lett

A mostani botrány egyik fő kibeszélője, James Keen, aki 1989-ban került az intézethez mint állatorvos és kutató, aztán 24 év alatt elege lett.

Első munkanapján már az első jelenet lesokkolta: egy tinédzsernek számító tehenet 6 bika hágott egy helyiségben felügyelet nélkül. (Ez annyira kényes és kockázatos folyamat, hogy mindössze 15 percre engedik össze az egyetlen bikát a nősténnyel.) A tehénnek ekkora már eltörtek a hátában a csontok, egy roncs volt, mivel a feje be volt fogva a járomba.

Ám az eutanáziát a kutatóintézet vezetője hiába kérte, nem kapott rá engedélyt, a tehén pedig pár óra múlva kimúlt.

Az újonc Keen megkérdezte a segédet, aki segítségül hívta, hogy mi a fene történt éppen. Mint kiderült, nem sok fogalma volt az ott dolgozóknak sem arról, egy-egy kutatást ki, miért és hogyan végez, az állatorvosi felügyelet pedig egyik projektnél, sőt a műtéteknél sem volt elvárás.

Keent - miután egy újságírót is magával vitt - már nem engedik be az intézetbe.

Egymás kezét mossák

A projekteket ráadásul nem is ellenőrizte a minisztériumi bürokrácián, és a projektet vezető kutatón kívül senki, általában elindításukat sem  előzte meg komolyabb, tudományos procedúra. Az NYT szemléz is egy levelet, amelyben a minisztérium - a kutatást végzendő tudós előterjesztésére - néhány sorban áldását adja egy projektre.

Tanulságos még, mit látott a neves állatvédő Joseph Thulin, amikor odalátogatott: egyből feltűnt neki, hogy közeledtükre a tehenek riadtan menekülni kezdtek. Ebből tudta, hogy ha így félnek az embertől, valaki nagyon gonosz dolgokat művelt velük.

Változnak az idők?

Az NYT-hez eljutott iratokból kiderült, hogy az intézet működését meghatározó protokollokban a "profit és a termelési" hatékonyság szavak 111-szer fordultak elő, addig a "fájdalom" mindössze egyszer.

Mostanáig sem a mezőgazdasági minisztérium, sem az intézet nem nézett túlságosan magába: továbbra is védik az elért eredményeket, és azt hangoztatják, hogy a kutatások szükségesek voltak.

A New York Times cikkének hatására azonban váratlanul megmozdultak a minisztériumban, és egy a sajtóhoz kiszivárgott köremail szerint hatvannapos állatvédelmi tervvel kell előállnia - nemcsak a nebraskai - de a minisztérium felügyelete alá tartozó hasonló intézeteknek is, a dolgozókat pedig  a minisztérium kutatási osztályának vezetője arra kérte, bármi rendellenességet tapasztalnak, jelezzék nekik. A nebraskai intézetben pedig vizsgálat indul a sajtóban megjelent állítások felderítésére.

Pedig, ahogy az újság megjegyzi, változnak az idők az élelmiszeriparban: az amerikai húsipari kutatók 2013-as konferenciáján ezt már ki lehetett tapintani: míg a nebraskai intézet kutatójának előadásában azt a kérdést forszírozta - bár nem döntötte el -, hogy az elaltatott és aztán megölt, vagy a simán megölt disznó hoz-e jobb húst a konyhára, a másnap felszólaló előadók a kérdést teljesen máshogy közelítették meg:

Melyik jár kevesebb szenvedéssel az állat számára?

A kiugrott kutató is, James Keen is azzal magyarázta, hogy mindez hogy történhetett meg, hogy egész egyszerűen a közvéleményt eddig sokkal inkább érdekelte az, hogy legyen hús azt asztalon, mint az, hogy hogyan.

A 2013-as konferencián pedig már két húsipari óriás, a Cargill és az Oscar Mayer is a két napból egyet egy új témának szentelt: hogyan kezelje a húsipar a fogyasztók egyre komolyabb, az állatokkal való emberséges bánásmódra vonatkozó elvárásait, és az NYT szerint a pénztárcák is megnyíltak, a cégek hajlandók erre is költeni már.

Nebraska azonban láthatóan még nem állt át.

Egy fiatal állatorvosgyakornok, Katherine Whitman szeretett volna egy kutatást elindítani, amely a haszonállatok fájdalom- és stresszérzetét vizsgálta volna: mindössze 3524 dollárt kért volna a kutatásra, amely szerinte "a közeljövőben egyre több fogyasztót foglalkoztat majd".

Az intézet birkaügyi szakérője elutasította a projektet, mondván, továbbra is az állatokat sújtó tüdőbetegséggel való küzdelem és a termelés hatékonyabbá tétele a cél. (NYT)

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.