Aranypánt-díj: hétköznapi roma hősök

  • Lehet, hogy nem ők nyerik a borászati aranyérmet, de nagyon sok helyen ők művelik a szőlőt. 
  • Lehet, hogy nem ők nyerik a közbeszerzést, de ők aszfaltozzák az utakat. És vezetik a villamost, sütik a kenyeret, vágják a hajat. 
  • Teszik a dolgukat, mint mindenki más, még ha nem is jut számukra annyi megbecsülés.
  • Ez itt az Aranypánt-díj, a Roma Sajtóközpont kampánya.

„Homlokomon két aranypánt van. Az egyik a cigányságom, a másik a magyarságom”.

Városi legendák szövik át, de sokak szerint az idézet Péli Tamás festőtől származik, aki büszkén viselte mindkét pántját. Az RSK idén először adja át az Aranypánt-díjat annak a roma személynek, aki tevékenységével, munkájával elismerést, megbecsülést vívott ki a környezetében és méltán nevezhetjük hétköznapi hősnek.

A következőkben tíz személy portréját olvashatjátok, akik roma közösségek és roma civil szervezetek ajánlásai alapján lettek az Aranypánt-díj jelöltjei. Az elismerést az a hétköznapi roma hős kapja, akire a legtöbben szavaznak.

Arató Miklósné

Arato Miklosne 1

Korábban egy fatelepen ládákat szegelt. Ma 85 betegre vigyáz 35 beosztottjával a nyíregyházi Sántha Kálmán szakkórház gerontopszichiátriai osztályának főnővére, aki tizenöt éve dolgozik az egészségügyben. „Mi a siker? Nekem az, ha egy beteg újra tud ülni, vagy járni.”

[collapsible title="Rózsa portréját ide kattintva olvashatod el"]

Mi a siker? Nekem az, ha egy beteg újra tud ülni, vagy járni. Más itt a mértékegység”- mondja Arató Miklósné a nyíregyházi Sántha Kálmán szakkórház gerontopszichiátriai osztályának főnővére, aki tizenöt éve dolgozik az egészségügyben. Előtte egy fatelepen ládákat szegelt. Még a mai napig emlékszik rá, hogy egy nap alatt 24 raklapot és 110 oldalt tudott összeszegelni. Ma 85 betegre vigyáz 35 beosztottjával. A folyamatos küzdés a kirekesztettség ellen gyerekkora óta az egész életét meghatározza.

„Nagykállón születtem, oláh cigány családba. Elképzelhetetlenül szegények voltunk. Heten vagyunk testvérek, én vagyok a legidősebb. Mivel édesanyám folyamatosan dolgozott, apám pedig járt fel a fővárost építeni, gyakorlatilag én neveltem fel a testvéreimet” – mesél a nehéz kezdetekről a főnővér, aki kilenc évesen már teljes háztartást vezetett. Heti kétszer, ha járt iskolába, ki kellett érdemelnie, hogy tanulhasson. „Így is nagyon jól végeztem el az iskolát, de apám nem engedte, hogy tovább tanuljak.” – meséli a főnővér, miközben folyamatosan kávéval és süteménnyel kínál. „Kérőim voltak bőven, de én inkább elmentem édesanyámmal a ládagyárba dolgozni 15 évesen.” Kemény munkahely volt, de szerette, itt ismerkedett meg a férjével is, akivel már 29 éve házasok, és három gyerekük született. Apja azt sem bocsátotta meg, hogy nem roma férfihez ment hozzá, pedig férje még cigányul is megtanult. Igaz, a másik oldalon sem kezdődött zökkenőmentesen a családegyesítés, anyósa sem fogadta el az elején, de aztán megbékélt. Férje nem engedte, hogy többet a ládagyárban dolgozzon, először a posztógyárba ment, aztán maradt a három gyerekkel otthon. Világos bőrű, szőke, zöld szemű fiai apjukra hasonlítanak - sokszor nem hitték el, hogy a barna cigány asszony az anyjuk. „A lányom hasonlít rám”- nyugtat meg minket Rózsa, aki még a felénél se tart, de a szánk tátva marad.

„Nagyon szerettem olvasni, és mindig is éreztem, hogy többre vágyom. A könyvekből csodálkoztam rá, hogy van olyan, hogy strucc, Eiffel torony és Amerika. A gyerekek mellett elhatároztam, hogy tanulni fogok” Az eltökélt asszony elvégezte az ápolási asszisztensi tanfolyamot, majd egy évig járt be minden héten a kórházba, hogy vegyék fel segédápolónak, de nem kellett. Már mindegyik csoporttársát felvették, de őt mindig elutasítottak.

Pályafutásában a fordulópontot egy rendkívül fura közjáték jelentette. Egy napon ugyanis fia a kórházzal szemközti boltban egy játékért rimánkodott neki, amit nem tudott megvenni. Erre egy, a jelenetet végighallgató férfi felháborodottan kérdőre vonta, hogy miért nem dolgozik, ha nincs pénze. Erre a megszégyenített asszony kifakadt és elmondta a történetét. Másnap behívták a kórházba és felvettek segédápolónak. „Kiderült, hogy az úr egy híres ügyvéd volt, aki egy telefonnal elintézte a felvételemet. Így kezdődött” – meséli a filmbeillő történetet. A folytatás pedig a kemény munka és gyereknevelés mellett a tanulás lett. Először az érettségi, majd az egészségügyi főiskola következett. A főiskolai diploma után kihagyhatatlan volt az egyetemi is. Közben folyamatosan bizonyítania kellett munkahelyén is, mert Rózsa szerint ő nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy valamiből probléma legyen, vagy valamiből hiánya legyen. Az első diploma megszerzésekkor vett egy nagy levegőt és beadta pályázatát a főnővéri posztért. Az elején nehezen fogadták, de szakmaisága és a mellette álló személyek támogatása konszolidálta a helyzetet.

Egyedi kutatásokat is végez transzkulturális ápolás terén, melyet több egészségügyi képzésen és konferenciákon is előad. Rózsa gyerekei is leérettségiztek, felsőoktatásba járnak. Sőt, hat testvérét is addig noszogatta, míg rávette őket, hogy érettségizzenek le.

Rózsa családjával azóta is Nagykállón él a telepen. A helyszínválasztást firtató kérdésre, gyorsan eloszlatja az alternatívák lehetőségét: „Hol máshol laknék? Hiszen ott a család.”

[/collapsible]

Bacsiné Balogh Erzsébet

Bacsine Balogh Erzsebet

Főállásban betanított gyári munkás. Szabadidejének egy részében bírósági ülnökként keresi az igazságot. A maradék idejében beás nyelvre fordít verseket és meséket, de élete legfőbb művének a négy gyermekét tartja.

[collapsible title="Erzsébet portréját ide kattintva olvashatod el"]

Bacsiné Balogh Erzsébet főállásban betanított gyári munkás. Szabadidejének egy részében bírósági ülnökként keresi az igazságot. A maradék idejében beás nyelvre fordít verseket és meséket, de élete legfőbb művének mégis a négy gyermekét tartja.

A GE Hungary nagykanizsai gyárcsarnokba lépve a gépek fülsiketítő zajában már értem, hogy miért is adtak füldugót a portán. A tűzben izzó lámpák mellett védőszemüvegben elhaladva érkezünk meg Erzsikéhez a „leszedő-csomagoló sorra”. Ennél a fázisnál már a kézi csomagolás történik. A kész és minőségileg is ellenőrzött lámpákat itt rakják a dobozokba a munkások. Egy hosszú, kopottas asztalt ülnek körbe a zöldszínű védőköpenybe öltözött asszonyok, a kezük pedig olyan gyorsan jár, hogy nem is bírom követni. Erzsébet hibátlan mosolyú, sötét hajú szépasszony, szerényen nyújtja bemutatkozásra a kezét.

„Én egy nyolc gyerekes, beás, cigány családból származom” – kezdi a történetét - „Mi még az erdőszélén egy szoba- konyhás házban laktunk, petróleumlámpánál a térdünkön tanultunk és akkor még nem is gondoltam volna, hogy majd egyszer ennyi igazi lámpa fog engem körül venni” – repül vissza jó pár évtizedet az időben az 59 éves asszony. A szülei is munkásemberek voltak, az édesapja az útfenntartóknál, majd a téglagyárban dolgozott évtizedeken át. Az édesanyja a gyereknevelés mellett háztáji állatokat tartott, kertet művelt.

„Mi csak a hátsó padban ülhettünk” – idézi fel az iskolai élményeit, majd folytatja - „Nem telt a menzára. Az iskolatársaim pedig a tudtomon kívül összeadták a pénzt, csakhogy én is ehessek velük az iskolában.”– meséli Erzsébet, aki a mai napig elérzékenyül osztálytársai évtizedekkel korábbi jóságára gondolva.

A továbbtanulásra sajnos már nem volt lehetősége, nyolc osztályig jutott. Hamar be kellett állnia a kenyérkeresők sorába, gyári munkás lett belőle, de lelkében mindig is többre vágyott. Levelezőn elvégzett egy gyors- és gépíró tanfolyamot is. Majd férjez ment, családot alapított és a városba költöztek. Négy gyereke született. „Őket már nem ültették a hátsó padba”. Mind a négy gyermeke leérettségizett, szakmákat is tanultak. Ketten külföldön keresik a boldogulást, a másik kettő pedig itthon.

Az asszony megbecsültségét jelzi, hogy hosszú évek óta laikus bírósági ülnökként is tevékenykedik. A bíróval és a másik ülnök társával együtt, közösen hozzák meg az ítéleteket. Az adott ügy kapcsán a bíró mellett ő is kérdezhet a felperestől, alperestől a szakértőktől és a tanúktól egyaránt.„Már a tekintetekből is olvasni tudok, rájövök ki az, aki hazudik, nagyokat mond és nincs mögötte semmi” – ad ízelítőt a bírósági évek alatt felszedett emberismeretéből.

Elfordul, hogy csodálkozó tekintetekkel találkozik a tárgyaló teremben. Ilyenkor szinte hallja a ki nem mondott szavaikat: „Ugyan mit keres itt ez a cigányasszony?”

Erzsike a roma kulturális -és közéletbe is bekapcsolódott. „Nagykanizsán épült meg munkánknak köszönhetően az első roma holokauszt emlékmű is, amire nagyon büszke vagyok” – emeli ki közéleti tevékenysége legfontosabb eredményét. Példaképének és ihletőjének távoli rokonát, Orsós Jakab írót és szobrászt tartja, aki alkotásaiban a beás cigányok életét és problémáit dolgozta fel.

Az identitására büszke asszony szabadidejében sokat tesz egyre kevesebbek által beszélt anyanyelve, az óromán dialektuson alapuló beás nyelv megőrzésért is: magyarról fordít verseket és meséket beás nyelvre. „Jó lenne egy könyvben viszontlátni a fordításokat” – avat be egyik vágyába az asszony, akinek a számítógépén már alig akad szabad memória a sok szövegtől.

Az írás és olvasás központi szerepet játszott az egész családja életében, gyerekeit pedig arra terelte, hogy tanuljanak, hogy ne kelljen olyan nehéz fizikai munkát végezniük, mint neki - „és így is lett!” – mondja ezt már mosolyogva. „Én még a térdemen, petróleum mellett tanultam, az unokáim már íróasztalon és lámpafénynél fognak. Én még annak idején, az erdőszélen éltem, a gyerekeim már komfortos, városi lakásban laknak.”

[/collapsible]

Balogh Ibolya

Igen szegény, zömmel cigány családokból érkező gyerekek óvónénije. A családias, nyitott légkörű óvodában mint tyúkanyó köré, gyűlnek Ibikéhez a gyerekek. „Ez itt a békesség szigete” – mondja az óvónő, aki maga szőtte meséivel varázsol egy szebb világot a rábízott csöppségeknek.

Balogh Ibi1

[collapsible title="Ibolya portréját ide kattintva olvashatod el"]

Az Oltalom Alapítvány Dankó utcai óvodájába mintegy 40 gyerek jár, igen szegény, zömmel cigány családokból. Családias, nyitott a légkör. A gyerekek bátrak, kíváncsiak: nevetve jönnek, és kérés nélkül bemutatkoznak. Ez itt a békesség szigete – mondja Balogh Ibolya, Ibike, az óvónő, aki meséivel varázsol egy szebb világot a rábízott csöppségeknek.

Ibike Nagyecseden nőtt föl. A szabolcsi kisváros az oláhcigány kultúra és folklór bölcsője. A cigány népzene legismertebb művelői innen származnak, az ő hagyományaikat, zenéiket, táncaikat másolták, értelmezték újra a táncház mozgalommal egyidőben meginduló cigány népzenei együttesek, tánccsoportok.

Édesapja nemcsak a telepi szegények sorából „lógott ki”, de érettségijével a nem cigányok körében is ritka madárnak számított. A telepen gázsónak, „nem cigány”-nak csúfolták. Persze ez inkább ugratás volt, mert közben tisztelték is: ügyes-bajos dolgaikat ő intézte. Az apa villanyszerelő lett, Budapesten a metróépítkezéseken dolgozott, a híres fekete vonattal ingázott a főváros és a szabolcsi település között, amíg a tüdeje bírta. Az asztma végül hazakényszerítette.

Apám olyan okos volt, mint a nap! Írástudatlan anyukámnak meg ez a szigorú anyai ösztöne, békességet, meleget árasztó természete, bölcsessége felért apám lexikális tudásával – emlékezik vissza Ibike.
Férjével, Balogh Jánossal egész kicsi koruktól ismerik egymást, együtt jártak iskolába is. Nótáival és gitározásával meghódította a fiatal Ibike szívét a jó kiállású, büszke cigány ember, aki állandóan jött-ment, mindenféle hivatalos ügyeket intézett a cigányoknak. Ő protezsálta be feleségét is az óvodai állásra Nagyecseden. Ibike volt az első érettségizett cigány nő a településen. A kollégák és a tanács nagyon örült a tanult cigány asszony érkezésének, persze ezzel egy felelősséget is átháríthattak: a cigány gyerekek nevelését onnantól egy „közülük való” segítette.

Nagyecseden az egyenlőtlen viszonyok ellenére az együttélést a békesség és egyfajta kölcsönösség jellemezte. Volt, hogy a cigányok segítették ki a magyarokat, akár pénzzel is, akik aztán később viszonozták, például kisebb munkákra elhívták a cigányokat.

„A férfiak sokat jártak napszámba is, mert a magyarok nem mentek már akkoriban sem, a cigányok viszont nem kaptak földet. A férfiak többsége az építőiparban dolgozott”

– ad számot a hetvenes-nyolcvanas évek mindennapjairól Ibike.

Néhány évvel később a nagyecsedi óvónő az akkor már Pesten, a tanácsnál dolgozó férje után ment a fővárosba, ahol hamarosan bekapcsolódott a XV. kerületi Romano Kher – Cigány Ház tábori programjaiba. Ma már családos emberek az egykori gyerekek, akik Ibikét, mint védelmező tyúkanyót vették körül, hallgatták véget nem érő meséit a roma mozgalom velencei-tavi, visegrádi, pécsi, tatai, pestszentlőrinci és főleg balatonszemesi táboraiban. Ibike harminc éven keresztül, legalább hetven táborban segítette a gyerekek egészséges identitásának fejlődését, tanította őket a szülőföldjén aktív cigány kultúra fortélyaira mesékkel, mondókákkal, foglalkozásokkal, szerepjátékokkal.

„Nem volt olyan este, hogy apukám, vagy anyukám ne mondott volna mesét. Beleszőtték a mindennapi eseményeket, amik megtörténtek velük. Persze nem volt tévé, nem volt internet, és összejártak a szegény cigány emberek. Mi, gyerekek ott szaladgáltunk a tűz körül, és oda-odafigyeltünk az öregekre, akik egymásnak mesélték a történeteket, meg persze sokszor direkt nekünk, gyerekeknek” – avat be varázslatos tudományának gyökereibe az óvónő, akinek meséiből egy csokorra való az ezredforduló környékén CD-n is megjelent, Mesék a Teleki térről címmel.

A városi élet történetei, kifejezései Ibike meséibe is betüremkedtek. Most is így mesél az óvodásoknak: nem felolvas nekik, mondja a mesét, és beleszövi a mindennapokat, az utcát, a villamost és persze a tanultakat. Mondókákat, dalokat, verseket. A meséinek keretet adó szereplőket, a királylányt, a szerencsét próbáló három fiút az óvodások neveivel személyesíti meg, akik ilyenkor szegény-szomorú mindennapjaikat káprázatos pompára cserélhetik. De nagyobb gyerekekkel is foglalkozik, 25 éve oktatja cigány nyelvre és tánckultúrára az iskolás korosztályt.

„Ismerem a világukat, hiszen én is nagy szegénységből jöttem. Nem volt víz, villany, fűtés, kilométerekre jártunk az iskolába. De legalább ott volt a közösség, a mesék, a hagyományok. Hát ezt próbálom megteremteni itt ezeknek a gyerekeknek. Igyekszem velük megértetni, hogy nem csak a számítógép a fontos, sokkal fontosabb az a tudás, ami megmarad a fejükben. Mert ha megnyomok egy gombot, akkor én is tudom. De ha nem a gombot nyomom, hanem a fejemből kotorom elő, az sokkal többet ér!” – foglalja össze ars poeticáját a pedagógus.

[/collapsible]

Ganyi Károly

Ganyi Karoly 1

A harmincegy éves Károly ritka betegséggel született, melynek következtében akár egy kézfogástól eltörhet a keze. Életében minőségi változást hozott a számítógép és az internet. Egy internetes adományozásnak köszönheti azt is, hogy ma már szabadon közlekedik a kerekesszékhez kötött férfi. A sok-sok felé irányuló szeretetet viszonozva létrehozott egy jótékonysági honlapot, ahol daganatos és súlyos születési sérült gyerekeknek gyűjt adományokat.

[collapsible title="Károly portréját ide kattintva olvashatod el"]

Ózd belvárosának egyik négyemeletes társasháza előtt már készülnek a tavaszra, ássák a virágágyást az ott lakók. A tisztaságtól ragyogó lakásban Karcsi kézfogással fogad minket, akkor még fel sem fogom, hogy ezzel akár össze is törhetném a kezét. „Az anyaméhben szülés közben eltörött a mellkasa, akkor még nem tudtuk, hogy üvegcsontú a gyerek. Mára már sajnos tudjuk, hogy osteogenesis imperfecta az orvosi diagnózisa ennek a betegségének” – kezdi az anyuka a harmincegy éves fia történetét, aki három éves koráig szó szerint életveszélyben volt. Szülei így lemondhattak dédelgetett álmukról, hogy fiukból a felmenőkhöz hasonlóan muzsikus lesz, pedig már a cimbalmot is kinézték Karcsinak. Persze ez volt a legkisebb gond, fiuk mozgáskorlátozott lett egy életre. Egy speciális kisméretű elektromos kerekesszéket csináltattak Karcsinak, amivel a lakásban tudott közlekedni.

Az iskolai előrehaladásban nem volt legyőzhetetlen akadály számára: szorgalmasan tanult, kiváló memóriáját és kommunikációs képességeit versmondó versenyeken is kamatoztatta. Karcsi életében minőségi változást hozott, amikor a számítógép és az internet segítségével kapcsolatba kerülhetett a világgal és az emberekkel. De ez nem volt elég, többet akart tudni egy átlagos felhasználónál, éjjel-nappal bújta a szaklapokat, majd elvégzett egy számítógép-kezelői tanfolyamot is – persze jelesen vizsgázott mindenből. Eközben rengeteg barátra tett szert, sokan személyesen is meglátogatták. A lakásból azonban segítség nélkül nem jutott ki, ami egyre kínosabbá vált a felnőtté váló fiú számára.

Tudod, hogy hány lépcső vezet fel az ajtónkig? Összesen hét! Tudod ezek a lépcsők jelentették nekem a rabságot, de mára már a szabadságot is!”

– mondja ezt már felélénkülve. Karcsi megálmodta, hogy egy szerkezettel akár egyedül is lejuthatna a lépcsőkön, a hiányzó összegre pedig egy barátja segítségével az internetes gyűjtést szervezett. Ma már ennek köszönhetően önállóan közlekedhet és irány a város!

Ez a jócselekedet adta vissza az életkedvét és arra ösztönözte, hogy viszonozza a sok-sok felé irányuló szeretetet. Létrehozta a www.tegyjot.hu elnevezésű jótékonysági honlapot, ahol daganatos és súlyos születési sérült gyerekeknek gyűjt adományokat. „Ez úgy működik, hogy a szülők elküldik nekem a beteg gyerek rövid történetét a gyerek fotójával. Én kiteszem az oldalra és feltüntetem, hogy az adott kisgyereknek mire van szüksége.” Van, akinek egy drága műtéti eljárásra, másvalakinek légzéskönnyítő gépre, de akad olyan jelentkező is, akinek egy cukormérő is nagyban megkönnyítené a hétköznapjait.

A felajánlott összeget közvetlenül a segítségkérőnek juttatják el az adományozók. Karcsi telefonon is kapcsolatot tart a szülőkkel, amiben ma már szerte az egész országban hat kollégája is segít. „Lett életcélom!” – mondja lelkesen. Ez a tevékenység folyamatos elfoglaltságot, ügyintézést jelent Karcsinak. A honlappal minden nap törődni kell, a folyamatosan érkező levelekre pedig válaszolni. A beszélgetés közben is folyamatosan jönnek az üzenetek, és többször csörög a telefonja is. Arra is gondot fordít, hogy motivációs idézeteket is felkerüljenek oldalra, mert mint mondja: „vannak, akik még nálam is rosszabb állapotban vannak!”

Megkérdeztem, hogy melyik segítségnyújtásra a legbüszkébb, de azt mondja, senkit nem tudna kiemelni. „Nekem soha nem lehet gyerekem, de így van több mint kétszáz. Amikor meghal valamelyikük, akkor egy kicsit én is vele halok. Ez a legnehezebb az egészben!” – sóhajt közben, majd folytatja – „Nekem nem számít, hogy ki a cigány és ki a nem cigány, én minden beteg kisgyereken segítek! Ezt csak azért hangsúlyozom, mert nekem sajnos az egészségügyben volt már rossz tapasztalatom a származásom miatt, de erről inkább megfeledkezni akarok!”

A harmincegy éve alatt sok mindent megélt már Karcsi, jót is rosszat is. Ezeket ki is írta magából és el is juttatta egy kiadóhoz. Egy igazi, keménykötésű életrajzi könyv a következő álma. A címe: Csontkemény harc. Szeretné elmondani saját példáján keresztül az embereknek, hogy minden helyzetből lehet kiút! De persze a könyvhöz is pénz kellene, ami természetesen Karcsinak nincs. „Inkább már a beteg gyerekeknek gyűjtök, mint a saját könyvem kiadására!” – zárja végül a beszélgetést.

[/collapsible]

Horváth József

Horvath Jozsef2

Cigánytelepen nőtt fel, tízéves kora óta dolgozik, kezdetben építkezéseken. Izmos karját nagy tetoválás, sárkány motívum díszíti, amit napközben eltakar a fehér köpeny. A 26 éves kutató most épp egy világszerte egyedülálló diagnosztikai eljáráson dolgozik. Kutatásának lényege, hogy már korai stádiumában is kimutatható legyen a szájüregi rák.

[collapsible title="József portréját ide kattintva olvashatod el"]

A sok petri-csésze és kémcső láttán egyből a Totál Szívás című amerikai sorozat jut eszembe, de Horváth József, a Debreceni Egyetem laboratóriumában molekuláris genetikával foglalkozó kutató biológus egy mosollyal megnyugtat - nem amfetamint állítanak elő. Egy munkatársa, miközben le sem veszi szemét az előtte lévő pörgő, forgó üvegcsékről halkan hozzátette - „Az már rég készen van a hűtőben!”

Érezhetően oldott a hangulat, miközben a 26 éves kutató épp egy világszerte egyedülálló diagnosztikai eljáráson dolgozik. Komolyan. Kutatásának lényege, hogy már korai stádiumában egy egyszerű nyál-mintavétellel is kimutatható legyen a szájüregi rák. A korai diagnózis pedig a túlélési esélyt nagyban javítja. Röviden valahogy így hangzik József kutatása. Ez a történet már önmagában is sikertörténet, egy orvosi szaklapban hosszú oldalakat érdemelne a téma, de a lelkesen magyarázó biológust inkább arra kérem, hogy gyerekkoráról meséljen. Azt talán könnyebben megértem.

„Karcagon születtem, négyen vagyunk testvérek. Egy cigány telepen nőttem fel. Karcagon két telep is van, mi a déli részen éltünk. Két-három ezer ember él ott ma is. Nagyon szegény a családom. Szüleim rokkantnyugdíjasok. Apámnak szakmája volt, anyám 3 osztályt végzett. Apám nagyon szeretett olvasni, erre tisztán emlékszem. Nagyon sok könyvünk volt otthon. Sajnos hamar elváltak, anyám nevelt minket fel. Tíz éves korom óta dolgozom, kellett a pénz. Gyerekkoromban főleg építkezéseken segítettem.

Persze közben nekem nem volt gond a tanulással, sőt. Azt vettem észre, hogy elég, ha az órán figyelek és tudok mindent. Nem kellett külön tanulni, házit írni. Az általános iskola ahova jártam Karcagon, integrált iskola volt akkor. Ma már nem az, csak cigány gyerekek járnak oda, és ez így nagyon nincs jól. A tanulás nagyon jól ment, de a magatartással mindig voltak problémák. Forrófejű, hirtelen haragú gyerek voltam, és voltak stiklijeim. Kitűnő diák, kettes magatartással”- meséli József, aki ma már inkább egy buddhista szerzetes nyugalmát árasztja. A jó eszű diáknak egyenes út vezetett a középiskolába: először a pécsi Gandhi Gimnázium diákja lett. Aztán anyagi nehézségek miatt haza kellett jönnie családjához és Karcagon fejezte be a középiskolát.

„Ez akkor nagy törés volt az életemben, főleg a szüleim válása. De végül nem bántam, hogy így alakult, mert a karcagi biológia tanárnőmtől kaptam meg azt a támogatást, ami nélkül ma nem lehetnék itt. Ő volt a mentorom, aki nem engedte, hogy elkallódjak a nehéz időszakban. Felkészített a felvételire, versenyekre vitt.”

Az egyetemen pedig Csermely Péter biokémikus lett a példaképe és mentora. „Nemcsak megkérdőjelezhetetlen tudása, hanem szerénysége és szakmai alázata miatt nézek fel rá. Mégis azt kell mondanom, hogy a legnagyobb harcos a világon az édesanyám. Ezt a díjat neki kellene megkapnia. Visszatérve a gyerekkoromhoz és a drogokhoz: a telepi gyerekkori barátaim nagy része sajnos drogfüggő lett. De én nem szégyellem, hogy honnan jöttem, büszke vagyok rá, rájuk is. A legelső kutatásomat épp ezért a drogokról készítettem, azt vizsgáltam, hogy hogyan hatnak az agy működésére.”

A telepi haverok is felnéznek Józsira és ugyanúgy bandáznak vele, mint régen. Csak azt nem értik, hogy miért nincsen még az okos fiúnak családja. „Először biztos egzisztenciát szeretnék teremteni, aztán jöhetnek a gyerekek. Ezt pedig lehet, hogy külföldön fogom elérni. Szeretnék egy ideig az Egyesült Államokban egy rákkutató központban dolgozni egy nemzetközi csapattal, hogy szakmailag tovább fejlődhessek - foglalja össze céltudatosan a következő évek terveit a fiatal kutató, aki miközben szépen összehajtogatja fehér köpenyét, a civil ruhája alól előtűnik óriási bicepsze, és rajta egy még nagyobb sárkánytetoválás. Meglepettségemre szerényen reflektál:

„Gondolom, nem így képzeltél el egy molekuláris genetikust. A fehér köpeny eltakar mindent, még a rassz jegyeket is. Amúgy több mint tíz éve edzem keményen, a sárkányt pedig én rajzoltam.”

- mosolyog folyamatosan József, akinek okos szemében a telepi srácok csibészsége is megvillan.

[/collapsible]

Katona István

Katona Istvan

A huszonöt éves szociális munkás a gyerekek fejlesztését nem csak hivatásaként, de szabadidejében is űzi, nehéz sorsú növendékei országos sportbajnokságokon is kitűnően szerepeltek. A folyton elfoglalt szociális szakember nem mondott le arról sem, hogy kedvenc hobbijához, a fodrászathoz valamikor megszerezze a képesítést is.

[collapsible title="István portréját ide kattintva olvashatod el"]
A huszonöt éves fiatalember szakmai életútja rövidsége ellenére is figyelemreméltó. A családsegítő központ munkatársaként nehéz sorsú gyerekek fejlesztésével foglalkozott, növendékei országos sportbajnokságokon is kitűnően szerepeltek. A szociális szakember feleségével most saját egzisztenciájuk megteremtésére koncentrál, de szabadidejében továbbra is segíti a rászoruló fiatalokat, és nem mondott le arról sem, hogy végre megszerezze a fodrász képesítést.

A sárospataki fiatalember kereskedő családban nőtt fel. Édesapja eredetileg kőműves volt, de az ipar hanyatlásával, feleségével áttértek a kereskedelemre, amibe a gyerekek is besegítettek. „Nem nélkülöztünk semmiben, igaz, tehetősek se voltunk, de volt számítógépem, volt Nintendóm, szóval minden, ami egy átlagos gyereknek. Tisztesen éltünk Sárospatak belvárosában, a város közepén, jó környezetben” – foglalja össze tömören a gyerekkori hátteret.

A legfőbb érték otthon a tanulás volt, a szülők ezt várták el, de ő balhés srácokkal haverkodott. Tetszett neki az életmódjuk, a vagányságuk. A jogosítvány és a kocsi, ezek imponáltak neki elsősorban.
Az iskolában érte először hátrány a származása miatt. Nem értette, miért ültetik folyton a hátsó padba. Amikor aztán egy osztálytársa lebüdöscigányozta, számon kérte az illetőt. Az osztályfőnök már úgy fordította le, hogy István terrorizálja a többieket. Ez a jelző, a terrorista, rajta is maradt: épp akkor volt WTC elleni New York-i merénylet. István egyébként nem egy harcias alak, de öntudatosságát az ilyen és hasonló esetek fejlesztették, ma is jogaiért kiálló embernek ismeri a környezete.

Az általánosból hatosztályos, nívós gimnáziumba került, ahol összesen hárman voltak cigányok, a nővére és egy unokatestvére. Kitűnő tanuló nővérével szemben István nem jeleskedett a tanulásban, 17 éves korában azonban gyökeresen megváltozott az élete, hozott egy fontos döntést. Édesanyja súlyosan lebetegedett, ami az egész családot megviselte. S bár addig is istenfélő emberek voltak, rendszeres templomba járók, innentől sokkal fontosabb szerepe volt a vallásnak a család életében, István pedig elhatározta, hogy mindent megtesz, hogy édesanyjának ne okozzon csalódást.

Ezt persze leginkább az iskolában tudta elérni, igyekezete a jegyein is meglátszott. Érettségi után az ELTE-re felvételizett szociológia és szociális munkás szakokra. Édesanyja könnyes szemmel újságolta neki a postán érkező hírt: felvették.

Az egyetemen az első kötelező gyakorlaton egy családsegítőbe került, ekkor döntötte el, hogy gyerekekkel szeretne foglalkozni. Segített a gondozott családok gyerekeinek a tanulmányaikban, sportolni vitte őket, és egy idő után azt vette észre, hogy már a szabadidejét is erre áldozza.

Később egy kimondottan szegregált fővárosi általános iskolába került, ahol fociedzéseket tartott a fiataloknak. Aztán elvitte őket bokszolni. Hamar jöttek a sikerek: a magyar bajnokságon harmadik helyezést is elértek a tanítványok. Közben a tanulmányaikra is igyekezett odafigyelni, de tartotta a kapcsolatot az iskola tanáraival, a szülőkkel, segített ösztöndíjak megszerzésében is.

„Nehéz sorsuk van. Aki ilyen közegben tanul és nő fel, annak nem egyszerű kikerülnie a nyomorból. A tanárok nem foglalkoztak velük, viszont gyakran verték őket. Több tanár ittasan járt be tanítani”

- osztja meg keserű élményeit István.

A KÖZÉRT Ifjúsági Egyesületnél folytatta a gyerekekkel való foglalkozást. A kilencedik kerületben működő civil szervezet a környékbeli gyerekeknek és fiataloknak szervez szabadidős foglalkozásokat. Az iskolában magatartásproblémásnak nyilvánított, nehéz sorsú gyerekek figyelmét kezdetben 15 percig is nehéz volt fenntartani, de István szereti a kihívásokat.

A délutáni foglalkozásokra járó vagány utcagyerekekhez Istvánt a középiskolából hozott hobbija, a fodrászkodás is közelebb vitte: ezek a gyerekek nagyon fontosnak tartják a legújabb sérótrendeket, igazi presztízskérdés náluk a megfelelő frizura. István autodidakta módon tanulta ki a szakmát, kezdetben édesapján és a haverokon gyakorolt. Aztán akárhova ment, a tudását mindenhol bevetette. Eddig nem volt ideje képesítést is szerezni, de nem tett le róla.

István mostanában váltott, megnősült, és az egzisztenciájuk megteremtésére koncentrál, főállásban egy kereskedelmi cég utazó marketingese, de nem szakadt el az eredeti szakmájától sem. Vallási közösségében segíti a nehéz helyzetű fiatalokat. Korábbi diákjaival persze gyakran összefut, akik tisztelettel szólítják meg, bátyjuknak tekintik.

„Nyitott szemmel járok, keresem a lehetőséget, hogyan tudnék még többet segíteni. Azért tanultam, hogy másokon segítsek”

– foglalja össze hitvallásszerűen Katona István, amit a maga és a világ viszonyáról gondol.
[/collapsible]

Lakatos Kálmán

Lakatos Kalman

Kálmán javít és szerel, tulajdonképpen mindent, ami elromlik. Néha emberi kapcsolatokat is helyrehoz, például roma és nem roma gyerekek között, amikor a nyolcadik kerületi cigány gyerekeket viszi squash-olni Budára. Két éve él párjával Budapesten, de az Újlipótvárosban majdnem mindenkit név szerint ismer. 

[collapsible title="Kálmán portréját ide kattintva olvashatod el"]

A budapesti Szent István park egyik patinás társasházának gondnoki lakásán találkozunk Kálmánnal és családjával. A takaros otthont még melegebbé teszi a frissen főzött kávé és a romásan elkészített lecsó illata. A férfi büszkén meséli, hogy párjával közös vállalkozásuk révén hét társasházban végeznek gondnoki, karbantartói feladatokat - a környék legnagyobb megelégedésére.
Pedig alig több mint két éve még akár koszovói menekültnek is nézhették volna a Keleti pályaudvarra mindössze néhány szatyorral megékező férfit, aki még azt sem tudta, hogy párjával aznap hol fog aludni.

„Először barátoknál húztuk meg magunkat, később egy volt munkatársam lakását béreltük ki, amiben nem volt csak egy matrac. Akkoriban hívtak minket a gyöngyöspatai cigányoknak bútor-adományt pakolni, egész nap cipeltük a bútorokat, aztán mentünk haza az üres lakásba. De egy percig nem bántuk, tudtuk, hogy olyanoknak segítünk, akiknek nagyobb szüksége van rá”

– meséli Kálmán, aki a nehéz kezdetek ellenére mindvégig bízott magában és a szerencséjében. És igaza lett: néhány héttel később pályázaton elnyerték az első gondnoki állást és vele a lakást, amiben jelenleg is élnek. Persze nem a szerencsén múlott, hogy a 15 jelentkező közül pont őket válasszák: Kálmán és felesége is ingatlankezelői képesítéssel rendelkezik, a férfi víz-gáz szerelői végzettsége és sok éves tapasztalata szintén sokat nyomhatott a latban.

Kálmán szülővárosában, a Borsod megyei Encsen tanulta ki a kétkezi szakmát, pedig apja híres zenészdinasztia sarja volt. A fiút azonban inkább a sport érdekelte, ami mellett nem volt idő zenélésre, így maradt a gázszerelés. „Egy normális szakma, amivel pénzt is kereshetsz fiam” – mondogatta édesapja, aki nem is tudta, hogy tinédzser fia akkoriban (a nyolcvanas évek közepén) már a havi hatezer forintot, többhavi átlagbért is megkereste kézilabdásként. Ha a pénz nem is, de a szenvedély több mint húsz évig a pályán tartotta a - nem túl magas lévén, bal szélső pozícióban játszó - zömök férfit.

Később sem szakadt el a sporttól, igaz, a labda összement és bepattogott négy fal közé. Már Pesten élt, amikor sportolói múltjának is köszönhetően felkérték, hogy fallabdázni hordjon el rászoruló budapesti roma kamaszokat egy budai elitklubba. „A nyolcker szívéből viszem a gyerekeket. Az első nap le kellett szállnunk a Boráros téren, mert volt, aki még nem látta a Dunát. Ma már egyikük versenyre jár, és fizetnek neki, hogy edzőpartner legyen” – így nyit ajtót észrevétlenül egy másik világba a sport. Persze maga a program sem önmagában arról szól, hogy nyolc roma fiatal megtanuljon squash-olni – ma már a résztvevők tanulmányain és egyéb készségein is meglátszik a nem hétköznapi integrációs program hatása.

„Ez az, amit otthonról hoztam. Encsen 3 roma telep is volt, mégsem éreztük az elnyomást akkoriban. Sőt, egymásnak segítettünk kalákában. Nem azt mondták, hogy hívjátok a cigányt, hanem szóljatok a Lakatos Bélának, mert az jó hegesztő gyerek”- eleveníti fel az évtizedekkel korábbi egészségesebb viszonyokat, ami mára sokat romlott, az élet egyre szűkebb terepein van már kapcsolat a cigányok és a „magyarok” között. „Manapság előfordul, hogy ha munkásruhában bemegyek egy közértbe, utánam jön az eladó. Ilyenkor mindig mosolyogva megköszönöm a kitüntető figyelmét”.

„Pedig dédanyám egy lengyel grófnő volt” - döbbent meg az inkább szicíliai olívabogyó termesztőnek kinéző férfi. A kutyabőr azonban még nincs kéznél: a családfakutatásban mindeddig az apai nagypapa nyíregyházi születési papírjáig jutottak – ami viszont alátámasztja a cigányprímás ős és a grófnő romantikus szerelméről szóló családi legendáriumot.

A szerelemgyerek nagypapa zenész lett, mint ahogy Kálmán apja is, aki az encsi Hernád étteremben muzsikált évtizedekig. Házmesteri vénáját azonban inkább anyjától örökölhette, aki 37 évig erősítette a helyi Áfész kötelékét, és öt bérház takarítását is elvállalta.

„Anyám is ezt tanította nekem. Munkánk által, a becsületünk végett fogadjanak el minket. Soha sehonnan nem késünk, amit elvállalnunk, azt megcsináljuk. Nekünk nem a pénz az elismerés, hanem az, ha visszahívnak minket” – vázolja fel az egyszerűnek tűnő üzleti (és életvezetési) modellt, amiből – úgy tűnik – át is örökített valamit. Előző házasságából született, már felnőtt gyerekei közül két lánya ugyanis Németországban a vendéglátásban ér el komoly anyagi sikereket, a kisebbik fiú németországi labdarúgó álmai megvalósításán dolgozik, míg nagyobbik fia tavaly végzett az egyetemen.
Párjával és két éves Hanna lányával most kertes házra gyűjtenek, amihez „kell még három év, de az se baj, ha tíz”.

Távozásunkkor Kálmán még megosztja velünk legújabb tervét: kerületi roma fiatalokat akar megtanítani modern táncolni, hogy aztán fellépjenek akár külföldön is. Kérdésemre, hogy honnan ez az ötlet, csak megvonja a vállát - „hát fiatalkoromban évekig break táncoltam, menni fog az, csak akarni kell”.

[/collapsible]

Orsós József

Orsos Jozsef

Kezdte egy bányában, folytatta a műtőben, ült a volán mögött, most 1200 embernek tart képzést a regionális közlekedési központ irodájában. Még a szélsőjobbos világnézetű utasok se tudják kihozni sodrából Józsefet, pedig 13 éves buszvezetői pályafutása alatt voltak érdekes történetei. A békességhez hosszú út vezetett. 

[collapsible title="József portréját ide kattintva olvashatod el"]

Józseffel a „fehér házban” találkozunk, ami valójában a Dél Dunántúli Közlekedési Központ patinásnak nemigen mondható központi épülete, itt található a „főnökség”. A biztos nyugalmat árasztó férfi szívélyesen invitál irodájába, míg felérünk a lépcsőn a szembejövő kollégák nagyhangon köszöntik.

„Egyszer csak jött egy érzés, hogy milyen jó lenne buszsofőrnek lenni”- kanyarodik vissza a 19 évvel ezelőtti kezdetekhez, miközben hellyel kínál minket a retrós emlékeket ébresztő irodában. A késztetés azonban nem az óvodáskori rendőr-tűzoltó-buszvezető romantikából táplálkozott, hanem a falusi sofőrök megbecsültsége mutatta a példát. Gyerekkori fogadott bátyja fuvarosként szerzett elismertséget a faluban, és a büszke, csendes roma férfi alakja idolként hatott Józsefre.

Komlón, a Kossuth-akna nevű cigány telepen született, de pici korától a Pécs melletti Görcsöny községben lakik. Az ezernyolcszáz lelkes faluban mindig jó volt a viszony a cigányok és a nem cigányok között. Az ott élő romák nagy többsége egyébként Józsefhez hasonlóan beás cigány, akik archaikus román nyelven beszélnek. „Nagymamámmal és anyámmal beásul beszéltünk otthon és én is fontosnak tartom, hogy átadjam a kultúránkat a gyerekeimnek” – büszkélkedik a gyökerekkel, de azért hozzáteszi, három lánya már az angolt és az olaszt is gördülékenyebben beszéli, mint az ősök nyelvét.

Nagymamája nagyon fontos szerepet töltött be az elvált szülők gyerekeként felcseperedő férfi életében. Az asszony írni-olvasni nem tudott, de volt olyan bölcs, hogy a nagy szegénység ellenére sem küldte el dolgozni a jó eszű fiút, hanem elengedte szakközépiskolába.

A mohácsi gépipari suliban azonban nem kezdődött túl biztatóan a csendes kamasz pályafutása: egyik osztálytársa ugyanis addig piszkálta, amíg Józsefnél elszakadt a cérna és ellökte a cigányozó srácot, aki egyből szaladt a kollégiumvezetőhöz. A félelmetes külsejű tanár azonban, ahelyett, hogy leszidta volna a megszeppent roma fiút, életre szóló tanácsokkal látta el arról, hogy ne üljön fel az ilyen zaklatásoknak. „Ezek a szavak akkor is fülemben csengtek, amikor például négy skinhead bekóstolt az egyik buszjáratomon” – hivatkozik egy hétköznapi konfliktusra, ami az intelmeknek köszönhetően csak szóváltásig fajult.

A tanár a jó szón kívül is sokat segített az önbizalomhiánnyal küszködő tininek.

„Neki köszönhetően elhittem, hogy én is képes vagyok arra, mint mások”

– emlékszik vissza életének egyik meghatározó figurájára. Jó eredményei ellenére nem iratkozott be főiskolára, mert jött egy lány, aki hatására szülővárosában, Komlón találta magát. A szerelem, egy sötét verem - mondás József számára szó szerint valóra vált, mert a városban bányásznak állt. A kemény munkával ugyanis jól lehetett keresni és Komlón meg is becsülték a bányász cigányokat. A legnagyobb sztár például Rigó Jancsi és öttagú csapata volt, akik a vonó helyett a csillét húzták olyan jól, mint senki más. A szerelem hamar elmúlt, a bányát is bezárták, József elment Pécsre műtőssegédnek.

A szemészeti klinikán öt évet húzott le, ahol sok szép emlékekkel és a nővérként dolgozó feleségével lett gazdagabb, akivel azóta is boldog házasságban él. A családalapításhoz azonban gyenge volt a klinikai kereset: ekkor derengett fel Józsefben a gyerekkori emlék a megbecsült fuvaros Csaba bácsiról - és buszsofőrnek állt, másfélszeres fizetésért.

A Pannon Volánnál 13 évig dolgozott buszvezetőként, különböző helyi és helyközi járatokon alapozta meg megbízhatóságával és rátermettségével kapcsolatos véleményeket. Hét éve jutott el odáig, hogy megengedhette magának a felsőfokú tanulmányokat, ami nem várt lökést adott a karrierjének is. A főnöke ugyanis véletlenül megtudta, hogy főiskolára jár, két héttel később pedig már egy forgalomtiszti képzésre íratta be. Munkakörét a vállalat igényeihez igazodva, gyakorlatilag Józsefre szabva hozták létre néhány éve. Negyedévente a cég több mint ezerkétszáz buszvezetőjének részt kell vennie egy általa vezetett továbbképzésen, amelyeken az aktualitások ismertetése mellett konfliktuskezelési gyakorlatot is tartanak. Emellett sok egyéb feladat is Józsefre hárul, például neki is köszönhetően sikerült visszaszorítani a jeggyel történő visszaéléseket.

Kezdetben néhány kollégának szúrta a szemét, hogy „miért pont egy cigányt” neveztek ki föléjük, mára ezek hangok is elcsendesedtek. Az összlétszám közel tíz százalékát kitevő roma sofőrök pedig kifejezetten örültek, hogy végre egy közülük való is bekerülhetett a „fehér házba”.

József másodállásban autóvezetést is oktat, a személyautótól a buszig szinte minden járműre le lehet nála vizsgázni. Felnőttképzési mesterdiplomával a zsebében az sem meglepő, hogy egy oktatási központ beindítását vette komolyan fontolóra. A szerb cigány gyökereit sem feledő József civilben él-hal a délszláv zenéért, évekig néptáncolt, manapság pedig harmonikázással tiszteleg a zenész ősök előtt.

„Nekem szerencsén múlott, hogy most zakó van rajtam, de akkor sem lennék rosszabb ember, ha munkásruhában ülnék itt. Sokan vannak, akik nem kapták meg a lehetőséget, többre hivatottak, mint amit a sors kínál nekik”

– búcsúzik tőlünk ars poeticának is beillő szavakkal.

[/collapsible]

Lakatos Júlia

Pogacsas Julcsi

A mesekönyvek illusztrációjához Julcsi lenne az ideális modell, amikor a kedves, mosolygós cukrász nénit kellene lerajzolni. Minden nap hajnalban kel, de mosolya és energiája sosem fogy el. Házi süteményeiért mindenki rajong, de az újpestiek szerint közösségépítésben is pótolhatatlan. 

[collapsible title="Júlia portréját ide kattintva olvashatod el"]

Pogácsás Julcsi sütödéjét, az újpesti panelházak közé bezsúfolt üzletek árnyékában meghúzódó takaros kis fabódét nem egyszerű megtalálni. Persze a környékbelieknek láthatóan nem okoz nehézséget rálelni a helyre: a mosolygós asszonyra perceket kell várni, annyi a sorban álló, akik azonban nem csak a házias jellegű sütemények miatt keresik fel Julcsit.

Húzatott fogat? – kérdezi vendéglátónktól sietősen egy középkorú férfi.
Igen, kihúzták a szájsebészeten.
A pasi van még?
Nem, valami Orsi.
Csak azt akartam megkérdezni, hogy menjek e?
Hát menjen. Most nézem a hivatalos papírt, Nem Orsi, Nórának hívják.

Az ehhez hasonló párbeszédek egyáltalán nem ritkák errefelé, a környék lakói nemcsak megosztják vele gondjaikat, de a tanácsát is kikérik az ügyeikben abszolút naprakész cukrászasszonynak.
„Talán apámra ütöttem, aki jól értett az emberek nyelvén” – mesél a hajdúsági kis faluból, Bagamérről Pestre feketevonatozó kőműves apjáról, aki a hetvenes években addig sürgött-forgott, amíg barna cigányember létére kapott egy kis önkormányzati lakást Újpesten, és a családját felköltöztette a fővárosba. „Én is így szereztem ezt a helyet: addig mentem, addig kilincseltem, amíg meg nem kaptam. Ennek már hét éve” – kacsint ki jókedvűen a szemüvege alól.

Maga a történet persze közel sem ilyen szimpla. Julcsi hónapok óta munkanélküli volt már, és hiába kérlelte a munkaügyi központos előadónőt, hogy írassa be továbbképzésre, minduntalan visszautasították, hol a korára, hol az alacsony alapképzettségére hivatkozva. A fordulópont az volt, amikor egy másik előadóhoz került, aki látott benne fantáziát és végül beiskolázta cukrászképzésre, amit kitűnőre el is végzett. Munkát azonban sehol sem kapott, vagy a kora, vagy a tapasztalata, vagy a bőre színe hibádzott. Ekkor döntötte el, hogy saját lábára áll és megtalálta az újpesti lakótelep közepén üresen álldogáló fabódét. Kilincsek, mosolygás, engedélyek, még egy kis mosolygás és végül megnyitott.

„Általában kettőkor kelek, legkésőbb háromkor már itt vagyok. Bedagasztom a tésztát, ami kb. fél óra. Aztán megkezdem a sütést: almás pite, papucska, piskóta, többféle pogácsa, kókuszgolyó, linzertészta, de van nálam bejgli is, mert itt nem csak karácsonykor van karácsony” – sorolja. Amikor a különböző lekvárok piskótatésztára gyakorolt hatásáról értekezik, bevallom, elveszek és inkább az áradó illatokra koncentrálok.

„Ugyanúgy csinálok mindent, mint otthon, csak most már tudom, mi miért kell bele. Anyu mindig mondta, hogy lányom egy csipet sót tegyél bele, de nem tudtam, hogy az amiatt van, hogy legyen színe, meg kérge a süteménynek” – bújnak elő a régi receptekkel együtt a gyerekkori emlékek is - a teknőben dagasztott kalácstészta, a szomszéd Böske néni kemencéje, a húsvétok és karácsonyok hangulata.

Julcsi tíz éves koráig élt Bagaméron, de, ahogy mondja, abból a tíz évből táplálkozik azóta is. „Én anyuval mentem piacra, anyunak segítettem a konyhában, pedig csak 5 éves voltam, de tisztán emlékszem rá, mintha most lett volna” – mosolyog tovább és közben újabb vevőket szolgál ki.

„Megint volt az OTP-be, pedig már mondta, hogy nem küld többet – vonja kérdőre kedvesen az egyik idős kuncsaftot.
Igen, de tudja, a koporsónak nincsen zsebe! – válaszol nevetve a néni
Addig adjon a gyerekeinek, amíg tud. Jó egészséget, a papát is csókolom!”

Julcsi rokonságának egy része ma is Bagaméron lakik. Sokan tormatermesztőként dolgoznak, ami az egyik legnehezebb mezőgazdasági munka, de a rokonok közt van olyan cigányasszony is, aki esztergályosként dolgozott Debrecenben.

„Büszke vagyok rá, ahonnan jöttem! A tájszólásomat ezért nem is akarom levetkőzni”

– szólal meg valójában alig érzékelhető akcentussal.

A családi örökség fontos három felnőtt fiának is, akik közül ketten Londonban keresik a kenyerüket, míg a legidősebb fiú programozóként és designerként itthon találta meg a szerencséjét.
„Arra tanítottam a gyerekeimet, és ez motivál engem is, hogy ha a régi emberek a semmiből építették fel azt az életet, amit mi élünk, akkor én nem tehetem meg, hogy a szégyent hozzak rájuk” – szól a hitvallás, amit annyira komolyan vesz, hogy nem ritkán - például karácsonykor – a túlhajszoltság miatt elalszik munka közben.
Ezen inkább nevetni szokott, az azonban bosszantja, amikor egy kalap alá vesznek minden cigány embert, függetlenül attól, hogy ő maga milyen. Szomorú családi példa erre, amikor nem roma anyai nagyapját kitagadta a családja, mert elvette a falu egyik legszebb cigány lányát.

Az egész családom és mind az öt élő testvérem olyan életet él, hogy nem tagadjuk meg a gyökereinket, és a munkánk és a becsületünk által elfogadtatjuk magunkat.
Közben újabb vevők jönnek az utolsó darabokért.

„Én nem tudok sütni. Ez olyan, mint az anyukám, meg a mama, amiket sütött vidéken. Ennek olyan íze van, kóstolja meg!” – bíztat egy középkorú, vidéki gyökerű tanárnő.
Hiszek neki, megkóstolom és nekem is eszembe jut pár régi történet.

[/collapsible]

Rácz Béla

Racz Bela2

A nógrádmegyeri szakember építőipari brigádjával a rendszerváltás utáni időszakban vívott ki elismerést nagy volumenű fővárosi és vidéki építkezéseken. A Vígszínház mai arculata is sokat köszönhet a roma szakember és csapata kiemelkedő munkájának.

[collapsible title="Béla portréját ide kattintva olvashatod el"]

1993 késő nyarán Béla munkát keresve kiszúrta a Vígszínház nagy volumenű felújítását, és besétált a kivitelezőhöz. Szerencséjére pont ács-állványozó brigádból volt hiány az építkezésen, így egy próbamunka után felvették őket, Béláék pedig letették a nógrádi roma melósok névjegyét az egyik legpatinásabb magyar színház felújításánál.

Rácz Béla családjában hagyomány volt a szerszámkészítés. A nógrádmegyeri cigány vasipari KTSZ-t nagybátyja a falubeli cigányokkal összefogva alapította az ötvenes években. A 10-15 vállalkozó kedvű férfi kiskohóban felmelegített vasból, kézi üllőn, szabadkézzel készítette a vasútnak a sínszegeket. A munka mellett a KTSZ megszervezte a helyi cigány színjátszókört, tánccsoportot és zenekart is – a KiMitTud-ban is felléptek.

Béla 1977-ben szerezte meg első szakképesítését, majd speciális szerszámokat készített több mint tíz éven át. Aztán jött a visszautasíthatatlan ajánlat a sokszoros fizetésről és 18 megyeri társával együtt a halódó Szovjetúnió egyik utolsó gigaberuházásán, a tengizi gázfinomító építésén találta magát. Azóta is tartó vesebetegsége azonban minden nap emlékezteti, hogy a pénz nem minden.
A rendszerváltás az emberi kapcsolatokban is nyomott hagyott. Összehasonlíthatatlan az akkori békés együttélés a mai viszonyokkal. „Ipari tanulóként elkapkodták az osztálytársaim a magammal vitt bodagot (a cigány kenyeret) a szendvicseikért cserébe. Együttartó közösség volt a falu 90-ig. Akkoriban indult el a különbségtevés” – zárja le ezt a fejezetet Béla.

A kilencvenes években megannyi sorstársához hasonlóan belőle is kényszervállalkozó lett, másképp ugyanis munkát nem lehetett szerezni. Különböző szaktudású emberekből brigádot toborozott és elindult szerencsét próbálni Pesten és más városokban. Hamarosan sorra jöttek a megrendelések, még a Westend építésén is részt vettek két brigáddal.

Talán a legnagyobb szakmai sikereket a Vígszínház építésénél érték el, ahol több komoly szakmai kihívást jelentő feladattal birkóztak meg a kivitelező legnagyobb megelégedésére.
Kreatív állványozási technikájuknak köszönhetően például egyszerre tudtak dolgozni a parkettázók és a festők, amivel heteket spóroltak meg a feszített tempójú építkezésnek. Több hasonlóan kemény feladat közül a legnehezebb és legveszélyesebb a kupola behelyezésének előkészítése volt, ahol a mérnöki gárda Rácz Béla és brigádja tanácsaira hagyatkozott. A nógrádmegyeriek praktikus ötleteire a későbbiekben is számíthattak az építők.

A sikersztorit azonban beárnyékolta, hogy egy napon egy fiatal művezető azzal állt elő, hogy aki nem az idén barnult, azt nem szeretné látni a munkaterületen a következőkben. Béla brigádjában cigányok és nem cigányok vegyesen voltak, a munkára meg nagy szükségük volt, így nem volt mit tenni, másnap a cigányok nem jöttek. Béla persze másnap kérdőre vonta az építkezés vezetőjét, aki meg nem értette, miért ilyen kevesen jöttek dolgozni. Miután kiderült, mi történt, Bélát azonnal elküldte az otthonmaradt munkásokért, és az előítéletes művezető sem úszta meg a fiaskót következmények nélkül.

„Harmincból 29 napot dolgoztunk, hétvégén sem volt megállás, hogy a határidőket tartani lehessen” – emlékezik vissza a legkeményebb időszakra.

Ahogy a kilencvenes évek átfordult a 21. századba, úgy apadt az építőipar és vele együtt Béla vállalkozása is. A rengeteg munka viszont nyomott hagyott az egészégében: az 55 éves férfi évek óta rokkantnyugdíjas, szív-, és cukorbetegséggel, magas vérnyomással és veseproblémákkal is küszködik. A férfi és női szabó végzettségűfeleségével gyakran meglátogatja Budapesten élő lányát, két fiát és unokáit. A legkisebbik, a lány államigazgatási szakon végzett, a kisebbik fiú épp most szerezte meg a mesterdiplomáját környezetvédelmi tudományok es politika szakon, míg a nagyobbik fiú többek között munkavállalási tanácsadói diplomával rendelkezik.

[/collapsible]

Indul a szavazás

A díjátadó április 8-án a Nemzetközi Roma Napon lesz, amikor a Roma Sajtóközpont és rengeteg civilszervezeti partnere, valamint az Egyesült Államok nagykövetsége, a Norvég Civil Alap, és a magyar állam példátlan összefogásával Budapesten és számos vidéki településen megmutatjuk, hogy a romák nemcsak az ország hírnevét öregbítő legendás személyiségek révén, de az országot építő és működtető hétköznapi hősök tömegein keresztül szerves részei a magyar társadalomnak. Ez így volt és így is lesz, mert együtt vagyunk, jelen vagyunk!

Szavazni itt lehet a jelöltekre.

(A fényképeket Déri Miklós, Bacsiné Balogh Erzsébetről pedig Farkas András készítette.)

Népszerű