„Az életem addig tart, mint az övé”

  • Mi visz rá egy nőt arra, hogy kitartson a férfi mellett, akiről először csak sejti, később bizonyosságot is szerez róla, hogy súlyos bűncselekmények elkövetője lehet?
  • Az életveszélyes fenyegetések vagy a vak szerelem okozzák, hogy kétségbeesetten falaz neki, azon az áron is, hogy maga is bűnrészessé válhat?
  • Meddig lehet hivatkozni arra, hogy a tisztesség és a betyárbecsület úgy kívánja, hogy ne áruljuk el társunkat, miközben már a napnál világosabb, hogy annak köze lehet ártatlan emberek halálához?
  • Tódor János riporter évek óta kutatja a magyar kriminalisztika történetének egyik legsúlyosabb esetét, amelyet cigánygyilkosságok néven ismerünk. Ezúttal az ügy egyetlen női főszereplőjének, koronatanújának motivációit próbálja megérteni.
  • Ez az írás nem moralizál, csak egy, a nem mindennapi események csapdájába vergődő, a miértekre magyarázatot kereső asszony - az idő előre haladtával változó - monológjait rakja egymás mellé.

A negyvenes éveiben járó elvált asszonyt (továbbiakban F.-né Ny. É.) munkahelyén ismerkedett meg a 43 éves terhelttel (továbbiakban K. Á.), akinek rövid időn belül a szeretője lett. A nő hivatali munkája mellett egy zenei klubot vezetett Debrecenben. Ide vette föl K. Á.-t hangtechnikusnak, későbbi bűntársait (a másodrendű terheltet K. Á. öccsét, annak barátját, a harmadrendű terheltet, illetve utóbb a negyedrendű terheltet) pedig alkalmi jegyszedőként-kidobóként foglalkoztatta. Kapcsolatuk akkor sem szakadt meg, amikor K. Á. külföldön vállalt munkát, mint ahogy az után is tartott, hogy a férfi hazatérése után megnősült, és nem sokkal elfogásuk előtt gyermeke született.

K.-nak továbbra is kulcsa volt F.-né lakásához, ahova számítógépezni nap közben is feljárt későbbi tettestársaival. Az egyik gyilkosság után autójuk elakadt a sárban, a hangtechnikus pedig az asszonyt hívta éjszaka, hogy segítsen nekik. Ő oda is ment a kocsijával, a közeli téeszből traktort hívott, kihúzták a sárba ragadt autót, amit lemostak, majd a két kocsival visszaindultak a városba. Attól a naptól lényeges változás állt be addig kiegyensúlyozott kapcsolatukban. Sokan már azt is furcsállták, hogy az asszony – aki az utolsó két gyilkosság idején már tudhatta, de legalábbis sejthette, mit művel szeretője - nem vádlottként, hanem tanúként szerepelt a bűnügyben. F.-né Ny. É.-t már az első fokú tárgyalás közben feljelentette a tanácsvezető bíró hamis tanúzás gyanújával, a büntetőeljárás jelenleg is folyik ellene. (Ezért szerepel a neve csak kezdőbetűkkel ebben a cikkben.)

„Én úgy érzem, nem ölhetett meg senkit”

Elsőfokú ítélethirdetésére vezetik K. Árpád elsőrendű vádlottat a Budapest Környéki Törvényszéken 2013. augusztus 6-án. Fotó: Koszticsák Szilárd/MTI

„Az elfogásukat megelőző pár héten belül volt eset, hogy Á. fent aludt nálam napközben. Ha jól emlékszem délután négyig aludhatott, majd húslevest evett (K. Á. kedvence volt a húsleves, lefagyasztva is mindig lennie kellett a hűtőben - T. J.). Amikor a tettestársaival együtt voltak, állandó beszédtéma volt a cigányellenesség, más idegen országok sötét bőrű lakossága, négerek, indiaiak elleni gyűlölet. A beszélgetésekben mindig visszatérő téma volt, hogy meg kell nézni, a cigányok mennyi bűncselekményt követnek el, és milyen kevés büntetést kapnak érte. Ez nincs így jól. Az állam és a rendőrség nem tudja ellátni a feladatát, ezért állandó megoldásként mindig felmerült a cigányok fizikai pressziója. Visszatérő téma volt az olaszliszkai gyilkosság és minden olyan eset, amikor cigányok idős és védtelen embereket bántalmaztak. Reménykedtek abban, hogy a Magyar Gárda ezt meg fogja oldani. Amikor felmentünk Budapestre a Gárda alapítására, azzal szembesült T. és az öccse, hogy a Gárda öreg és gyengébb fizikumú emberekből áll, és nyíltan kifejezték csalódásukat, hogy ez nem az a csoport, amely megoldaná ezt a problémát. A történtek tudatában és ezeket, az embereket ismerve én úgy érzem, T. nem ölhetett meg senkit.”

„Az áprilisi esetet (előző éjszaka a vádirat szerint K.Á. agyonlőtt egy férfit - T. J.) követően, amikor elakadtak a sárban T.-ék, teljesen megváltozott a kapcsolatunk. Elmondhatom, hogy aki ott volt, mindenkinek megváltozott a viselkedése. T. irányomban agresszívebb lett; volt olyan, hogy egész napra kikapcsolták a telefonjaikat, nem lehetett őket elérni. Á. öccse hozzám se szólt. Úgy éreztem valami olyasmiről szereztem tudomást, amit nem lett volna szabad megtudnom. A viselkedésükből úgy éreztem, megbánták, hogy szóltak nekem. Ezt követően az esettel kapcsolatban folyamatosan fenyegetéseket kaptam, valamint Á. több esetben tettleg bántalmazott. Azt mondták, hogy erről az esetről nem beszélhetek senkinek, ha igen, ki fogják tépni a nyelvemet, és nap, mint nap az ujjukat a fejemhez tartották, szimbolizálva, hogy így fognak pisztolyt tartani a fejemhez. K.Á. több alkalommal kijelentette, hogy az életem csak addig fog tartani, amíg az övé. Azt mondta, megvan az emberem, ne izguljak, de ez nem ő lesz, mert ő szeret engem. Más lesz, aki végez velem. Az áprilisi eset után ők többször is bementek a klubba napközben is a tulaj tudta nélkül, amit én szóvá tettem nekik, és ebből komoly veszekedés lett köztünk. Á. kijelentette: én csak egy nő vagyok, nem férfi, csak egy férfi lehet az, aki irányít. Innentől kezdve ők mondják meg, hogy mi legyen. Ezután ők csinálták például a munkabeosztást, ők választották ki a pultost. Egy este hazavittem E.-t, Á. öccsének a barátnőjét, és vagy három órán át beszélgettünk régi dolgokról. Ezután visszamentem a klubba, ahol a teraszon ültek Á. és az öccse. Mikor mondtam nekik, hogy E.-vel pletyiztünk, mind a ketten nagyon kiakadtak. Az öccse elkezdett telefonálni meg sms-ezni. Á. meg mondta, üljek be a kocsiba, ahol üvöltözött velem, a fejemet a kormányba verte . Ezután E. viselkedése is megváltozott irányomban, éreztem, vele is beszélt Á. öccse.”

Az elsőrendű terhelt, K. Á. öcse, K. I. másodrendű terhelt az elsőfokú télethirdetés előtt, 2013 augusztus 6-án. MTI-fotó: Koszticsák Szilárd

„Nem tudtam, hogy ez bántalmazás – védekezett halkan, és nagyon határozatlanul a koronatanú a Pest Megyei Bíróság szerdai tárgyalásán. A vádlott tagadta, hogy egy vita hevében az asszony haját megragadta és fejét beleverte az autó kormányába, azt állította, hogy nem történt semmi különös, csak éppen veszekedtek. Karnyújtásnyira egymástól, a bírói pulpitus előtt a nő nem ellenkezett: »úgy történt, ahogy ő mondja«, de aztán mégis elismerte újra, hogy a férfi beleverte a fejét a kormányba. Próbálta ugyan elvenni a »dulakodás« élét, ám nem volt ereje cáfolni az elsőfokú terhelt kijelentését, miszerint az asszony nálánál sokkal agresszívebben viselkedik általában. »Nem tudtam, hogy ez bántalmazás« – állította többször is, hogy korábbi vallomását mégse cáfolja meg teljes egészében.” (Cigányvadászat-per blog, 2011.04.23.)

„Innentől már én is belekeveredtem valamibe, amiből nincs visszaút”

„Akkor is volt egy nagy veszekedés, amikor megtaláltam a pisztolyt a fiókban. Á. is ott volt, kérdeztem tőle, ez meg minek. Mondta, fogjam meg, hogy ne féljek tőle, tudta, hogy még a látványától is irtózom. Azt válaszoltam, többet a fegyvert nem akarom itt látni. Azt mondta, ami a szokásos, hogy én csak egy nő vagyok, majd kivette a fiókból, és kivitte a hátsó kijáraton a kocsiba. Azért mondtam, hogy szokásos, mert ő az a férfi az életemben, aki eddig tudott engem bármilyen irányba befolyásolni, irányítani, ezért azt én már megszoktam, ha ilyeneket mond nekem. Az áprilisi eset (a vádirat szerint a K. Á. által elkövetett gyilkosság- T. J.) után fordult meg bennem a gondolat, hogy ezek a fiúk talán alapítottak egy szervezetet, valami katonai szervezetet, mivel nem tetszett nekik a Magyar Gárda (…) Az elmúlt években a beszélgetések folyamán mindig elhangzott valami, de ezeket próbáltam kerülni, mert nekem túl szélsőségesek voltak a gondolataik, nézeteik, főleg Á. öccséé. Áprilistól fordult elő az is, hogy ha valamiről akartak beszélni, szóltak, üljek át egy másik asztalhoz, nem maradhattam ott. Szerettem volna tudni, hogy mi ez, mert féltettem a munkahelyemet. Azt vettem észre, hogy onnantól kezdve jobban ellenőrizték, kik vannak körülöttem, kikkel dolgozom. Gondolom, mert miután elhoztam őket akkor éjszaka, én rákérdeztem Á-tól, hogy csináltak valamit, vagy van valamilyen szervezetük. Erre csak annyit mondott, hogy nagyot hibázott, hogy engem hívott fel, bár tudta, hogy én annak nagyon örülök, hogy segíthetek, de hibázott, nem kellett volna.

Innentől már én is belekeveredtem valamibe, amiből nincs visszaút. Félelem volt bennem ezután, hogy vannak még fegyverek, amikről nem tudok. Először még nem gondoltam fegyverekre, hanem arra, hogy a klub lehet az a hely, ahol gyűléseket tartanak. Fegyverekre azért sem gondoltam, mert azokat szerintem nem lehet a klubban elrejteni. Utólag már tudom, rájöhettem volna, észrevehettem volna, de az én agyam úgy működik, hogy például, amikor meghaltak a szüleim, nem akartam ezt tudomásul venni, elfogadni. Itt is ez volt. Próbáltam kizárni az agyamból, hogy ez nem lehet, ők nem lehettek, amikor már a hírekben is elhangzott.(…) Innentől kezdve nem néztem egyáltalában tévét, hátha onnan fogok valamit hallani Á.-ról, és féltem, hogy elveszítem. Tudtam, hogy veszítenem kell, így vagy úgy, mert Á. megmondta, nem léphetek ki, nem tehetek semmit, és ha neki meg kell halnia, én is megfogok. Azt is gyakran emlegette, hogy azt az áprilisi éjszakát nem mondhatom el senkinek, és hogy hiba volt engem odavinni, mert úgyis el fogom mondani. Hallottam a híreket, de nem akartam tudomást venni róla, és ezek szerint akkor már jelezni kellett volna, hogy valamit gyanítok, sőt talán meg is előzhettem volna valamit… Mondtam neki, hogy én nem akarok benne lenni, én nem vagyok rasszista, nem akarok semmit tenni, mire ő: azt majd ő dönti el. Amíg úgy viselkedem, ahogy kell, betartom a szabályokat, addig vagyok biztonságban, és az életem addig tart, mint az övé. Bizonyságot akartam, több bizonyságot, még a nyomravezetői díjat is felemlítettem, mire Á. azt mondta, el ne higgyem, úgysem fizetik ki, és ha mégis, akkor azt az embert, aki felveszi, úgyis megtalálják.”

„Ez most hamis vallomás?! – kérdezte váratlanul a tanú miután a bíró többször figyelmeztette a hamis tanúvallomás, a hamis vád következményeire. Az asszony a tárgyalás közben rosszul lett, a bíró megengedte, hogy helyet foglaljon, így ő az ügyész mellett, a pulpitus sarkánál, közvetlenül a vádlottak előtt, ülve tanúskodott A hamis tanúzásra vonatkozó kérdés után meglepetésszerűen fölpattant, és mint mondta, a bíróság iránti tisztelete jeléül a továbbiakban állva folytatja. Időnként dinamikusan, máskor elbizonytalanodva adta elő történetét, egyre követhetetlenebbül. Rendőrségi vallomásaival szemben a bíróságon azt állította (….) hogy a vádirattal ellentétben nem hiszi, hogy a vádlottak követték el a bűncselekményeket, illetve közük lenne a támadássorozathoz. Korábbi vallomásaival kapcsolatosan azt mondta, hogy összezavarodott a rendőrségen, nem tudta mit beszél, nem tudta mit ír alá, »ennyit érnek« – próbálta sugalmazni (…) a Nemzeti Nyomozó Iroda tizenhatszor hallgatta ki, most azt állítja, nem tudta mit beszélt akkor, »mindenkinek mindent mondtam«, aláírt mindent, amit elé raktak, el sem olvasta a szöveget. (…) Azzal magyarázza magatartását, hogy teljesen összezavarodott, féltette önmagát, a gyermekét, a klub jövőjét, fenyegetve érezte magát. Akkor ért véget a zavart lelki állapot, amikor a vádiratot megismerte. Pszichés kezelés alatt állt már a t.-i eset előtt is egészen hosszú ideig, gyógyszereit pedig nem szedte rendszeresen, előfordult, hogy egyszer-egyszer kihagyta. Mostanra jött rendbe, »ép elmével rendelkezem« – erről írásos szakvéleményt is szerzett, amit átadott a bíróságnak.”(Cigányvadászat-per. blog , 2011. 04. 22.)

„Az utolsó két hétben már nem is szeretkeztünk”

„Áprilisban nem akartam ezzel a ténnyel szembesülni, de itt (az elfogásuk előtti, utolsó gyilkosság után augusztus elején –T. J.) már nem volt mit kitalálnom, hogy miért ne gondoljak erre. Nem volt ellene szóló érv sem, amellett, hogy nem láttam náluk fegyvert, de mind a négyen megjelentek a klubban, akkor, amikor nekik nem kellett volna ott lenniük. Bizonyossá vált, hogy valamilyen szinten benne vannak (…), de nem akartam elhinni, hogy Á. benne van, gyereket öl, (…) tudtam, hogy itt valami megoldhatatlan van, de nem tudtam a megoldást rá (…) Hogy mire gondoltam? Először is, hogy a gyerekkel kocsiba ülni, és elmenekülni a városból. Akkor már eszembe jutott, hogy értesíteni kéne a rendőrséget, de ott volt mellettem Á. és folyamatosan kérdezte, mint április óta mindig, hogy hova mész, miért mész haza… Én akkor még mindig arról voltam meggyőződve, hogy ez egy hatalmas szervezet, nem csak az a négy ember, akit ismerek…Az utolsó két hétben már nem is szeretkeztünk, nem volt szinte semmi kapcsolatunk.

„- Ő a mester – mondta az asszony a vádlottról, a letartóztatás után alig tíz órával, egy debreceni újságírónak.

- Ott volt a helyszíneken?

- Azt nem tudom.

- Ő az értelmi szerző?

– Biztos vagyok benne.”

(Eddig nem ismert bizonyítékokat, telefonlehallgatási jegyzőkönyveket tárt a nyilvánosság elé a pénteki tárgyaláson a tanácsvezető bíró; Cigányvadászat-per. blog, 2012. 09.23.)

Rosszfiúk, jóleányok

A nők többsége igazából nem tud elfogadható magyarázatot adni arra, hogy mi vonzza őket a rosszfiúkhoz, miért tűrik el a lelki és fizikai agressziót. A pszichiáterek szerint a legalapvetőbb motiváló tényező, hogy egy ilyen férfival folyamatos izgalomban lehet élni. Olyan ez a létezési forma, mint egy életelixír. A nők közötti rivalizáció is hatalmas hajtóerő tud lenni. Vagyis sokan, még ha tudják is, hogy kedvesük számára más nő is létezik, felesége, gyereke is van, mégis belemennek egy ilyen kapcsolatba. Amikor „a márpedig én megmutatom, hogy sokkal jobb vagyok, mint a többi, én vagyok az igazi” gondolatok mozgatják őket, tulajdonképpen bizonyítani szeretnének, mind a világ, mind pedig önmagunk számára. Rossz választásaik összefüggésben lehetnek önértékelési problémáikkal is. A nők anyai ösztöneikre hallgatva sokszor megpróbálják jó útra téríteni a rosszfiúkat, és meg akarják szelídíteni őket. Csodálják a lázadó férfiakat, ám ez esetben sincs helye a szélsőségeknek, kijózanodással járhat, ha a kiszolgáltatott, lelkileg és olykor fizikailag is terrorizált nő félni kezd.

Bár a riportban feldolgozott esetet részleteiben nem ismeri, Tamási Erzsébet kriminológus úgy látja, hogy a nők tehetetlenségükre hivatkozva, sokszor mégis benne ragadnak egy ilyen kapcsolatokban, akkor is, ha a szeretett férfiról kiderül, hogy egy bűnöző, és megalázó módon bánik velük. Rettegnek, de nem tudnak elszakadni. Szerinte sok magányos nő kifejezetten vonzódik az extrém figurákhoz, legyenek azok menő sportolók, rockzenészek vagy éppen rasszista bűnözők. Az elvakult szeretetéhség szinte bevonza a szélhámosokat. „Gondoljon bele, hány nő levelez elítéltekkel, gyakran házasságot is kötnek olyanokkal, akiket alig ismernek.” Az ilyen kapcsolatokat nem csak altruizmus vagy a vallásosság motiválja, legalább annyira erősen benne van az is, hogy ilyenkor a nő irányít, és a börtönben lévő férfi van neki kiszolgáltatva. Kockázat nélkül lehet jó útra terelgetni a rosszfiút, legalábbis addig, amíg az a rácsok mögött van. Még a nők közötti rivalizálás is szünetelhet a feleség és a szerető között, ha bíróság elé, börtönbe kerül a „közös” férfi. A feleség a nyilvánvaló tények ellenére még azt is hajlandó elhinni, amit a férje váltig hangoztat: az elvált asszony nem is volt a szeretője. Mint ahogy a szerető is úgy érezheti, eljött az ő ideje, ha hazugságok árán is, megmentheti az őt még a börtönből is manipulálni képes emberét.

(A riport elkészítéséhez a Független Médiaközpont nyújtott támogatást az „Egységes női hang - egyenlően hallható?" című projekt keretében, amelyben a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség partnereként vesz részt. A projekt az EGT/Norvég Civil Támogatási Alap, valamint az Ökotárs Alapítvány és partnerei támogatásával valósul meg. A riport tartalma a szerző kizárólagos felelőssége, az nem feltétlenül tükrözi a támogatók nézeteit.)
Tódor János

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.