"A Fidesz veszedelmesebb, mint a szélsőjobb"

Nagyon kemény bejegyzéssel jelentkezett a Guardian online hasábjain a radikalizmuskutató holland  Cas Mudde professzor. Mudde 25 éve kíséri figyelemmel a  szélsőséges politikai mozgalmakat Európa-szerte. Jelenleg az amerikai University of Georgia tanáraként kutatja az extrém politikai alakulatokat, de korábban tanított az edinburgh-i egyetemen is és nem teljesen levegőbe beszél, amikor a magyar helyzetet elemzi, mert egy időben a budapesti Central European University vendégelőadójaként is tartott órákat. A professzor helyenként túlzásokba is esik, de egy-két ponton érdekes és megfontolandó észrevételeket tesz.

Radikális mainstream

Mudde távlatosabb jelenségek megértéséhez használja fel a magyar jobboldal előretörését. Távolról indít: elsőszámú megállapítása az, hogy a berlini fal leomlása óta megsokasodtak a radikális politikai pártok az európai kontinensen. A 90-es évek elején alig néhány szélsőjobboldali párt volt jelen a nemzeti parlamentek padsoraiban, és elképzelhetetlennek tűnt, hogy bármelyikük valaha a hatalom közelébe kerüljön. Mára sokat változott a világ, és már több európai országban is kormányra kerültek olyan pártok, amelyek korábban szélsőségesnek számítottak vagy épp ma is nyílt vagy burkolt kirekesztő nézeteket vallanak. Finnországban, Görögországban, Lettországban, Norvégiában és Svájcban is ez a helyzet.

Németh Zsolt; Orbán Viktor

Mudde talán legfontosabb megállapítása az, hogy noha a radikális pártok száma és befolyása növekvőben van, a média még így is túl sokat foglalkozik a térnyerésükkel. Ezek a pártok a választások során ritkán érik el a 10 százalékot, ezért, ha kormányra kerülnek is, politikájuk csak halványan képes megjelenni az egyes kabinetek intézkedéseiben. A szélsőjobb előrenyomulása figyelemre méltó fejlemény, de nem annyira releváns, amennyire a szenzációt kergető mainstream média beállítja - írja a holland professzor. A leghírhedtebb radikális alakulatok - mint a brit English Defence League vagy a német Pegida - elérése minimálisnak mondható ahhoz képest, mekkora felhajtás övezi őket a hírekben.

A média hangsúlytévesztésére az egyik legjobb példa Magyarország.

A magyar politikai eseményeket követő nemzetközi sajtó roppant mód kedveli a Jobbikhoz kötődő "fotogén" akcióit: amíg lehetett, a patinás európai lapok szívesen riogattak a masírozó Magyar Gárda képeivel, cigányokat ért attrocitásokkal és látványosnak mondható jobbikos vonulások felvételeivel. Eközben azonban nem vettek tudomást arról, hogy

a mainstream politikai közbeszéd önmagában is extrémizálódott,

amire Orbán Viktor kormánya az egyik legjobb élő példa, aki a halálbüntetés visszaállításával, bevándorlóknak szánt munkatáborokkal és ehhez hasonló szélsőséges ötletekkel sorozza a nemzetközi közvéleményt, miközben belföldön társadalmi konzultációnak álcázott, bűnbakképző propagandát folytat. (A Fidesz és a Jobbik politikája közti hasonlóságokról itt írtunk.)
Mudde végsősoron arról beszél, hogy ebben a megváltozott politikai klímában már nincs értelme erős ideológiai vonalakat húzni a pártok között.

Nem azt állítom, hogy Orbán szélsőjobboldali politikus. Ennyi ideológiai tánc után, ki tudhatná ezt? Amit állítok, hogy ez ma már egyáltalán nem is számít.

Mudde szerint, és talán ez a legfigyelemreméltóbb  gondolata a szövegnek, valójában teljesen mindegy, hogy Orbánt valami újszerű ideológia, vagy a puszta politikai opportunizmus hajtja a Jobbik kiszorításának irányába. A végeredmény a lényeg, éspedig az, hogy a Fidesz mára egy olyan párt lett, amit a nacionalizmus, a tekintélyelvűség és a populizmus egyvelege tart egyben. Mindaz, amivel a radikális jobboldali ideológiákat jellemezni szokás. Mudde ezen a ponton képbe helyezi a magyar politikát nem ismerő olvasókat: idézi Orbán kijelentéseit arról, hogy ő valójában 15 millió magyar miniszterelnöke akar lenni, és a magyarságot nem állampolgári alapon, hanem egyfajta "etnikai" dimenzióban közelíti meg, amit jól mutat a kettős állampolgárság intézményének bevezetése is.

Egy nem eléggé komolyan vett beszéd

A Charlie Hebdo-t ért támadás után Orbán, szembemenve a nyugati vezetők többségével, akik a sajtószabadság védelmében szólaltak fel, bevándorlóellenes kampányba kezdett, ami a mai napig kitart. Ennek a propagandának hallhattuk legújabb fejezetét a hétvégén a tusványosi fesztiválon, ahol a magyar miniszterelnök az európai értékek eltűnésétől féltette az európai közösséget, amelyet meg kell tartani az európaiak számára: Európát meg kell őrizni Európának, Magyarországot Magyarországnak. Mudde egyértelműen arra utal, hogy Orbán Európára (és azon belül Magyarországra is) egyfajta etnikai közösségként tekint és elég kemény hasonlatot hoz be a cikk végén:

szerinte a kormányfő szombati megnyilatkozása még Enoch Powell 1968-as beszédénél is durvább volt.

Powell egy konzervatív politikus volt, aki  "Rivers of blood" (Vérfolyam) címen elhíresült beszédével került be örökre az angol történelemkönyvekbe. A képviselő annak idején a gazdasági bevándorlás elharapózása és az anti-diszkriminációs törvények elfogadására reagálva arról beszélt, hogy a migrációval a "fehérek feketékké váltak", sokan idegenként érzik magukat saját hazájukban és hamarosan nem lehet majd megkülönböztetni egymástól az őshonosokat és a a betolakodókat. A nagy különbség, folytatja Mudde, hogy míg Powell kinyilatkozását óriási botrány és lemondás követte, addig

Orbán beszédét Európa agyonhallgatja,

pedig Powellel ellentétben Orbán teljhatalmú vezető egy uniós országban, aki - miközben az "európai értékek" féltéséről beszél - szervezett propagandával, szándékosan szítja a hangulatot a bevándorlók ellen. A magyar miniszterelnök emellett, 25 évvel a berlini fal lebontása után, kerítést is építtet a szerb-magyar határon, hogy megállítsa az illegális migránsokat. Mudde az Európai Uniót kárhoztatja amiatt, hogy a közösség csupán egyes elemeiben kritizálja az orbáni hatalomgyakorlást, és nem vesz tudomást magáról az illiberális államról. Az Egyesült Államok is elsősorban a Jobbikra és az antiszemitizmusra koncentrál a Fidesz bevándorlóellenes kampánya helyett. Az antirasszista mozgalmak és baloldali pártok pedig inkább az olyan szélsőjobboldali mozgalmakkal vannak elfoglalva, mint a Jobbik vagy a Pegida, holott Mudde szerint ezek kisebb fenyegetést jelentenek az európai közösségre, mint a mainstream szintre emelt kirekesztő politika.

"Míg  az antirasszisták és baloldali pártok a széleken küzdenek a radikalizmussal, az közben egyre mélyebbre rágja magát az EU szívében. Ideje a fontos dolgokra  figyelni."