Mi a jó eget kavar Putyin Szíriában?

  • Kisfiam, nagyon vigyázz magadra Donyecknél!
  • Ne aggódj mama, már Damaszkuszban vagyok.

A 2011 tavaszán kezdődött szíriai polgárháborúban az ISIS felbukkanása, diadalmenete majd megtorpanása óta nem sok történt. Szíria romokban hever, több mint 200 000-en meghaltak, és az ország 18 milliós lakosságának nagyjából fele kénytelen volt elmenekülni otthonából, részben Szírián belül, részben külföldre. Az utóbbiak egy része próbál most eljutni a paradicsomba, ahol Angela Merkel mindenkinek munkát és boldogságot osztogat.

Szíriában viszont megmerevedtek a frontvonalak. Egyfajta mexikói felállás alakult ki, amelyben a háromszög csúcsain Aszad damaszkuszi rezsimje (ringsegédjei: Oroszország és Irán), az ellene felkelést indító ellenzékiek (ringsegédek: Amerika és szövetségeseinek jó része) illetve az ISIS (ringsegédek: Szaúd-Arábia és mindenféle szélsőségesnél is szélsőségesebb iszlamisták) állnak. Ezt a háromszereplős patthelyzetet tovább bonyolítják a kurdok és a törökök, valamint a Közel-Kelet törzsi/szektás konfliktusainak garmada, Szíria szempontjából azonban alapvetően mégis ez a háromszög a lényeg.

Ennek folyományaként pedig az Európába özönlő menekültek szempontjából is éppen ez a háromszög az igazán fontos.

Szíria keleti, sivatagos részén az ISIS rémuralkodik, a nyugati, sűrűn lakott országrész, benne a főváros Damaszkusszal Aszadé, a “felkelők” pedig délnyugaton és északnyugaton tudták beásni magukat. Időnként valamelyik küzdő fél kisebb győzelmet arat - például az ISIS Palmürában - de a frontok most már hónapok óta elég merevek. Pont, mint a westernfilmek mexikói felállásaiban.

Ha a háromszögben nem áll ott Clint Eastwood - és Szíriában nem áll ott semmiféle Clint Eastwood - a mexikói felállást általában valamilyen külső tényező segítségével sikerül feloldani. A szíriai polgárháború azonban az utóbbi években olyan véres és olyan kaotikus lett, hogy a nagyhatalmak közül senki sem mert komolyan, teljes mellszélességgel beavatkozni. Egyszerűen túl bonyolult volt a helyzet, és túl kicsi az esély nemhogy a győzelemre, de még a tisztességes visszavonulásra is.

A háttérben mindenki segítette saját szíriai kedvenceit, volt, aki fegyvert küldött, volt, aki pénzt, sőt, még néhány vadászgép is felszállt. Ennél többre azonban egyik fél támogatói sem vállalkoztak, így amikor augusztusban az oroszok hirtelen aktívabb szíriai jelenlétre kapcsoltak, először mindenki meglepődött, aztán vadul elkezdte számolgatni, hogy ez vajon mit jelenthet a szíriai polgárháború, az egész közel-keleti konfliktus, az európai menekültválság és persze a globális hatalmi egyensúly szempontjából.

Szíria és Oroszország együttműködése nem újkeletű dolog, még a hidegháború éveiben virágzott ki a mostani Aszad, Bassár édesapja és diktátorelődje, Hafez és a Szovjetunió között. A szovjeteknek minden Amerika- és Izraelellenes szövetséges jól jött a régióban, a barátság pedig a Szovjetunió összeomlása után is megmaradt. A damaszkuszi vezérkar és a magasrangú titkosszolgák jelentős része Moszkvában tanulta ki a szakmát, esetenként még oroszul is beszél, és máig kiváló kapcsolatokat ápol az egykori kollégákkal-barátokkal-tartótisztekkel.

Oroszország egyetlen haditengerészeti támaszpontja a Földközi-tengeren ma Szíriában van (bár már aláírták a megállapodást a ciprusi orosz jelenlétről, Aszad Moszkva egyik legfontosabb hadiipari vásárlója, és a különféle haditechnikai eszközök kezelésének oktatására, ezek szervízelésére folyamatosan tartózkodnak orosz állampolgárok Szíriában.

Szeptember elején azonban kiderült, hogy orosz katonák Aszad csapatainak oldalán már fegyveres harcokban is részt vettek, ami a katonai szövetség új szintre emelését jelenti.

Az orosz fegyveresek felbukkanása azonnal vad spekulációkat indított meg a nyugati sajtóban, a NATO tagállamok pedig kifejezetten ellenségesen reagáltak. A bolgárok például lezárták a légterüket azok az orosz gépek előtt, amelyek papíron ugyan humanitárius segélyt szállítottak volna Damaszkuszba, valójában azonban nyilván egészen mást (Magyarország végül legalább egy gépet átengedett). Ezekben a napokban született a cikk elején idézett orosz vicc is.

Az oroszok élénkülő szíriai aktivitását nagyon egyszerű lenne a NATO, Európa és az USA ellen nyitott újabb frontként értelmezni, de ez a magyarázatok közül a legfelületesebb és talán a leggyengébb lábon álló is.

Az oroszok szíriai jelenléte szimbolikusnál többnek nem tekinthető. Valóban vannak katonáik és eszközeik a helyszínen, de ez nem jelent komoly erőt a nyugati szövetségesek a környéken azonnal mozgósítható haderejéhez képest. Az erőviszonyokon az állítólag Szíriába tervezett légitámaszpont sem sokat változtatna. Ez nem Kelet-Ukrajna, ahol az orosz csapatok gyakorlatilag otthon vannak.

Putyin kavarását lehet egy paranoid rezsim akciójának tekinteni, amely mindent megtesz azért, hogy ott keltsen zavart, ahol tud. Ez a hadászati trollkodás azonban nem túl értelmes egy olyan helyen, mint Szíria, ahol a mostani helyzetet gyakorlatilag lehetetlen zavarosabbá tenni.

Ahhoz, hogy az oroszok komoly katonai sikert érjenek el Szíriában, és legalább az ország egy részét stabilizálni tudják bábjuk, Aszad számára, sokkal több katonát kellene az országba vinniük. Erre nem biztos, hogy megvan a kapacitásuk az ukrán front mellett. De még ha meg is lenne, az orosz közvéleménynek nagyon nehéz lenne eladni, hogy miért viszi Putyin egy távoli országba meghalni fiaikat. Moszkva az Ukrajnából hazaszállított koporsókat is úgy dugdossa, mint egy jobb kalóz a kincsesládáját, és Szíriában, ahol sok az ellenség, valaki biztosan drámai képeket készítene a szláv nagykamaszok holttesteiről - és akkor az ISIS kezébe kerülő esetleges foglyok sorsáról még nincs is szó.

Nem valószínű, hogy Moszkvában bárki az Aszad-rezsim melletti látványos felvonulásra, a szíriai polgárháború megnyerésére készüljön. Az orosz jelenlétnek más oka kell hogy legyen, és a célok is minden bizonnyal mások.

Igen, Putyin valóban szereti bizonygatni, hogy Oroszország még mindig katonai világhatalom, de a szíriai jelenlétre a nagyzolási vágy mellett a félelem is okot adhat. Az ISIS fenyegetését minden bizonnyal a moszkvai rezsim is nagyon komolyan veszi, már csak azért is, mert a Szovjetunió összemlása után azt a legkomolyabban a csecsen konfliktusok és az ottani muszlim fegyveresek tudták megrázni az orosz közvéleményt.

Az ISIS szíriai parancsnoka egy grúz-csecsen-orosz származású férfi, és egyes becslések szerint ma ezernél is több orosz állampolgár tartozik a parancsnoksága alá. Ők Oroszországba visszaszivárogva bármire képesek lehetnek, akár a több száz halálos áldozatot követelő terrortámadások korszakát is visszahozhatnák. Akárhogy is alakul az ISIS által létrehozott államszerűség sorsa, az biztos, hogy a terrorszervezet kiszámíthatatlansága még akkor sem jön jól Putyinnak, ha egyébként imádja a káoszt.

Ha pedig elfogadjuk, hogy az oroszok szíriai jelenlétének célja nem a szimpla zavarkeltés, hanem egy olyan állam megteremtése, ami nemcsak stabil, de valamennyire moszkvai befolyás alatt is áll, már nincs is olyan nagy különbség Putyin és az Aszad-ellenes nyugati erők céljai közt.

Az ISIS megerősödése ugyanis olyan helyzetbe hozta az amerikai vezetést is, hogy az Al-Qaedánál is könyörtelenebb terrorszervezet további erősödésével szemben még egy Aszad-győzelem is szimpatikus végjáték lehet Szíriában. Ezen az állásponton van a következetesen Aszad-barát iráni vezetés, sőt, még Izrael is. Az arab tavasz forradalmait követő káosz a Közel-Keleten érdekelt szinte valamennyi félnél azt eredményezte, hogy édes nosztalgiával gondoljanak vissza Mubarakra, Kadhafira, sőt, még Szaddám Husszeinre is, akiknek voltak ugyan hibáik bőven, de legalább vasmarokkal tudtak rendet tartani országaikban, különösen ami az iszlamista radikalizmust illette.

Bassár el-Aszad is ilyen régi vágású arab diktátor, ráadásul nagyon ravasz politikus, akivel végső esetben ki lehet egyezni. Orosz szempontból ez a forgatókönyv, a nyugati beletörődés a damaszkuszi rezsim túlélésébe lenne a lehető legjobb végkifejlet. Ebben az esetben Putyin és katonái vágnák át a gordiuszi csomót, amit a nyugati hatalmaknak már évek óta nem sikerült, és Oroszország alaposan megerősödne a nemzetközi porondon.

Van azonban egy másik forgatókönyv is, amelyről most a Bloomberg írt. E szerint a háttérben egy ideje már titkos tárgyalások folynak a mexikói felállás három szereplőjének legfontosabb támogatói, tehát Oroszország, az USA és Szaúd-Arábia közt, amelynek célja a szíriai helyzet végleges rendezése. Most, hogy a Szíriából érkező menekültek lettek a legfontosabb téma Európában, nyilván a németek is hirtelen érdekeltek lettek a szír helyzet minél előbbi rendezésében, a menekülthullám megállításában.

Ez a végjáték-verzió szerint a látszat ellenére Putyin egy ideje már kész elengedni Aszad kezét, és az orosz katonai jelenlét az országban nem a diktátor védelmét szolgálják, hanem csak jobb alkupozíciót szeretnének a bukása utáni Szíriában.

A Bloomberg cikke szerint elképzelhető egy átmeneti időszak, amiben Aszadnak még juthat valamilyen szerep, de ennél hosszabb távon az amerikaiak nem hajlandók a hatalomban tartani. És mivel Putyin tudja, hogy az amerikai akarattal és haditechnikával ellenben nem képes Aszadot megvédeni, ki fog hátrálni mögüle, ezt látva pedig az irániak is mossák kezeiket, pedig a polgárháború alatt éppen Teherán hozta a legtöbb áldozatot a damaszkuszi rezsim védelmében.

Ezt a verziót erősíti a Guardian cikke is, amely arról számolt be, hogy az oroszok már 2012-ben felajánlották, hogy elintézik Aszad lemondását. Az akkori béketárgyalásokon részt vevő egykori finn elnök, a Nobel-békedíjas Martti Ahtisaari szerint ezt a javaslatot Amerika, Franciaország és Nagy-Britannia azzal söpörték le az asztalról, hogy a szír diktátor "úgyis mindjárt megbukik".

Amihez már csak két dolgot kell hozzátenni. Egyfelől - amint ez a cikk szépen összefoglalta - az ISIS-ről még ma is olyan keveset tudunk, annyira nem értjük, hogy mi miért történik Kelet-Szíriában és Nyugat-Irakban, hogy onnét bármilyen meglepetés elképzelhető. Másfelől pedig hogy az olyan mexikói felállásokban, amelyekben nincs jelen Clint Eastwood, aki először veszti el a türelmét és tüzel, az mindenképpen veszít, hiszen amíg az egyik ellenfelére lő, addig a másik őt puffantja le.