Annyira berúgott ez a két brit, hogy a fél világ őket nézi. De miért?

2016 január 2., szombat 15:22
161




Az interneten majdnem annyi vicces vagy '"vicces" kép kering részegekről, mint macskákról, repüőgép-anyahajókról vagy szexuális aktusokról. Az orosz internet pedig gyakorlatilag másból sem áll, ha nem számítjuk a személyautók fedélzeti kamerájával készült filmeket. 2016 első netes közösségi szenzációja mégis egy olyan fénykép, amin részeg emberek láthatók.

A fotót a manchesteri Joel Goodman készítette és a Manchester Evening News szilveszteri buligalériájában jelent meg a "Rendőrök elkapnak egy férfit míg egy másik a földön hever" címmel. Az is tudható, hogy a helyszín az ismert brit kikötőváros központjában a The Printworks nevű szórakoztató központ előtti útszakasz.

Annak ellenére, hogy Nagy-Britanniában könnyebb részeget fotózni, mint fűszálat, a kép azonnal megragadta a közönséget, akik vad megosztásba kezdtek, de nem akárhogy: szinte mindenki azt emeli ki, hogy a fotó mennyire festményszerű és sokat egyesen gyönyörűnek tartják. Mi lehet a drámaian erős hatás oka?

Nem akarom túl sokáig csigázni a csigázandókat: ezt a fotót az emberek azért találják festményszerűnek, mert rendkívül festményszerű.

Na de mégis miért?

id. Pieter Bruegel: Parasztlakodalom

Mégis hírképről van szó, közelítsünk először a témája felől. A pórnép hétköznapi és ünnepi szórakozásainak az ábrázolása a korai németalföldi mesterek jóvoltából került be az elfogadott festészeti témák közé. A mitológiai és csatajelenetek, illetve bibliai történetek után ők hozták be témának a parasztokat. Az nem is kétséges, hogy itt XXI. századi parasztok a főszereplők. A bulizó prolik tematikája ugyanakkor nem kizárólag a németalföldiek sajátja: a XV. század festészetétől kezdve többé-kevésbé népszerű zsánernek számít, amit olyan későbbi irányzatok is felkaptak, mint a rokokó vagy az impresszionizmus.

Pierre-Auguste Renoir: Le Moulin de le Galette

A mulatozó prolik látványát ráadásul még a művelt szemlélő agya sem automatikusan köti össze a festészettel, úgyhogy ennél mélyebbre kell ásnunk!



A képen megjelenő motívumok közül a kompozíció egyik gyújtópontjában heverő férfi ragadja meg talán a legerősebben a tekintetet. Ő is a néző képzőművészeti emlékeit kavarja fel, csak éppen nem festményre utal. A haldokló harcos/gladiátor/gallus figurája a herllénisztikus görög és az érett római művészet, azon belül a szobrászat klasszikus toposza. Ők döbbentek rá először, hogy egy mozgásában erőteljesen korlátozott, normál állapotában viszont erőtől duzzadó harcos minimális mozgással járó agóniája adott esetben több feszültséget képes hordozni, mint egy ágaskodó lovas-kardlengetős csatajelenet.

De miért érezzük a képet inkább festményszerűnek a szobrászati utalás ellenére?

Erre nemsokára visszatérek, addig azonban vándoroltassuk tovább a tekintetünket a Részeg Gladiátorról! Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy izgalmas, mellérendelő szerkezetű képpel állunk szemben, ahol legalább négy párhuzamos mikrotörténet zajlik éppen. Gondolom már rá is vágtad, hogy ki az a nagyon híres festő, akinek a képein hatalmas, bonyolult kompozíció részeként vicces, bizarr vagy egyenesen hátborzongató mikrotörténetek zajlanak egymással egyidőben, ugyanazon a képsíkon, hogy a néző valamiféle nagy egész befogadásával szemben kénytelen legyen maga ösvényt törni az események sűrűjében. És önmaga filmrendező-operatőreként legyen kénytelen végigpásztázni a grandiózus képsíkot, a maga szubketív sorrendjében életre keltve a festményre fagyott időt. Igen, természetesen Hyeronimus Boschról van szó.



A szilveszteri berúgás tematikája a fotót Bosch egyik leggyakrabban reprodukált főművével, az 1500 táján elkészült, Földi paradicsom, Gyönyörök kertje és Földi gyönyörök kertje címen is ismert triptichonjával, vagyis hármas, összecsukható oltárképével rokonítja.

Bosch triptichonjának híres középső része jó pár bizarr, de éppen ezért könnyen a néző agyába égő motívumot sorakoztat fel. Visszatérő elem például, hogy mindenféle madarak piros gyümölcsökkel etetgetik-kínálgatják a gigantikus orgián résztvevő embereket.





Hasonlóan ahhoz, ahogyan képünk két főhősét a csapos korábban sörökkel kínálgathatta, melyek közül egyet a középtérben heverő Haldokló Gladiátor mellett láthatunk az úttesten.



Mivel a piros gyümölcsök Boschnál az Édenkert képmezejének jobb szélén látható fán is nőnek, egyes értelmezések szerint mindez a bűnbeesést szimbolizálja. Mások viszont a "madár - összevissza repül - föl-le - ég és föld között"-logika alapján a gyümölcsöket valamiféle isteni üzenetként vagy lelki táplálékként értelmezik.

Joel Goodman fotós azonban a jelek szerint pontosan tisztában volt azzal is, hogy a "gyümölcsöt szedni" kifejezés 1500 táján a középflamand köznyelvben annyit jelentett, hogy "szexuális kapcsolatot létesíteni". És hőseink, mi tagadás, ennek megfelelően jól be is basztak.

Az eddigi, főként tematikus elemzés magyarázatot adhat ugyan arra, hogy a Goodman-fénykép láttán az arra fogékonyak miért érezhetik magukat egy Bosch-kép világában, de arra azért még nem, hogy az átlagjúzer is miért kiált azonnal festményt a láttán.

A magyarázat a kompozícióban és a megvilágításban rejlik.

Ennek a fotónak ugyanis az a legmellbevágóbb vizuális ellenzője, hogy mind a kompozíciója, mind a megvilágítása mennyire keresetten színpadias. Ami markáns kontrasztban áll a fotó "netes hírfénykép" mivoltával.

Az eleve markánsan előtérre, középtérre és háttérre oszló képteret villámként hasítja át a Z vagy inkább villám alakban cikázó kompozíció, a távolban álldogáló nézelődőktől a Haldokló Galluson át a bundás nőig, majd onnan gyakorlatilag a néző szemébe csapva. Ez a dinamika szinte berántja a szemlélőt a kép hihetelenül mesterséges hagulatú terébe. Ezt az életidegen, a résztvevőket az esetlegességből kiemelő és időtlenné avató színpadi hatást a megvilágítással éri el a művész. A mindehonnan áradó, a figurákat szoborszerűvé varázsoló, a drámai gesztusokat felnagyító, természetellenes fény a barokk, azon belül főleg a manierista festészet sajátja.

Tintoretto: Szent Márk csodája

A barokk és manierista főművek pedig a leggyakrabb reprodukált festmények közé tartoznak, amik beleégnek a képzőművészet iránt egyébként nem is érdeklődő nezetők agyába is. Kimódoltságuk, hatalmas méreteik, eltúlzott gesztusaik és szípadiasságuk miatt a kortárs szemlélő ezeket a műveket hajlamos különösen "festményszerűnek", vagyis - ízléstől függően - korszerűtlenül művészkedőknek vagy gyönyörűeknek tekinteni.

A manierizmus ilyen tömény megjelenése, megfűszerezve egy kis Bosch-i bizarrsággal és németlaföldi tematikával még egy átlagos brit részegeket ábrázoló hírképet is képes netszenzációvá avatni.

Vagyis Caravaggio és Tintoretto nélkül a Drunken Russians típusú képek is csak fele annyit érnének, még 2016-ban is.

Kommentek

Ha kommentelnél, ahhoz Közösség vagy Belső Kör csomagra van szükséged. Ha csak olvasnád a többiek hozzászólásait, ahhoz nem kell előfizetés.

  1. Ha még nincs, regisztrálj 444 profilt
  2. Fizess elő a Közösség vagy a Belső kör csomagunkra
  3. Az előfizetésnél használt email címmel regisztrálj a Disqusra és azzal lépj be a cikkek alatt