Megpróbáltam megvédeni Európát, de nem sikerült

Magyar emberként egyre nehezebb olyan úti célt találni egy néhány napos európai kiruccanásra, ami megfelel egy húsvéti hosszú hétvégére, és nem is tölti el félelemmel a nyugati civilizáció fennmaradásáért aggódó lelkünk.

Amióta a rendkívül hasznos kvota.kormany.hu oldalról megtudtam, hogy Nyugat-Európa nagyvárosainak jelentős részéhez fehér emberként még közelíteni sem szabad, a lehetőségek különösen szűkek.

Mivel valamennyi szomszédunkat gyűlölöm és/vagy lenézem, egyetlen lehetséges megoldásként Olaszország maradt. Sógoromék már jártak Rómában és Milánóban, és sokat panaszkodtak az ott élő nagy mennyiségű négerre és piszkos koldusra, ezért Párommal mi az annyira nem is távoli Bolognát és környékét, Emilia-Romagna tartományt néztük ki magunknak.

Bologna jó választásnak tűnt, hiszen egyfelől itt működik a világ legrégebbi egyeteme, így egyértelműen az Általunk védelmezett Nyugati Civilizáció egyik bölcsője, másrészt 1980-ban lelkes szélsőjobboldali aktivisták itt pörköltek úgy oda Európa kommunista ellenségeinek, hogy azt a 85 halottat csak az utóbbi években tudták felülmúlni a kontinensünkön tomboló iszlamista gyilkosok.

Sajnos gyorsan kiderült, hogy Emilia-Romagna is elesett. Bologna utcáin sétálgatva, teraszos vendéglátóhelyein fogyasztva gyakran pofátlankodnak az európai turista közelébe fekete bőrű, szemmel láthatóan jó erőben lévő, fiatal férfiak, akik sapkájukat tartva, idegesítő keveréknyelven makogva követelnek maguknak alamizsnát. Kétségbeejtő volt látni, hogy az őslakos bolognaiak nem tesznek ellenük semmit, magas, szemmel láthatóan jómódú szőke turisták pedig még kedvesen szóba is állnak velük.

I AM HUNGARIAN! UNGHERESE!

– mordultam rájuk dühösen, és ez általában elég volt ahhoz, hogy elijesszem őket. A gyávábbja Szicíliáig szaladt, majd az első gumicsónakkal hazaevezett Nigériába.

Nagyobb bajban voltam a bolognai főtéren mindenféle szirszart tukmáló, meghatározhatatlan származású, természetesen szintén férfiakkal. Ezek az idegesítő alakok villogó csecsebecséket, műanyag játékokat és apró, Soros Györgyöt ábrázoló kis amuletteket árulnak. Rájuk nem hatott az agresszív ordibálás, ezért kénytelen voltam a még otthonról hozott Magyar Idők-példányomat felmutatni. Pont olyan hatással volt rájuk, mint ördögre a tömjénfüst.

Ha előre tudom, hogy Bolognában hatalmas bangladesi közösség él, nem is megyek oda. Az is bántott, hogy időnként jellegzetesen pakisztáni külsejű, hosszú szakállas alakokba botlok, de belőlük legalább kevés volt. A banglákból viszont több van, mint a budapesti Akácfa utcában, ahol sajnos három büdös büféjük is árulja a csípős piszkot a liberális gyomrú fővárosiaknak.

Bologna belvárosában mintha az összes kisboltot bangladesiek működtetnék. A szurtos, pénzéhes képük kandikál ki minden zöldséges, esernyőbolt és éjjel-nappali közért mögül. Sajnos tőlük egy kicsit féltem, ezért csak az interneten merem róluk leírni a véleményem.

Azt viszont már nem hagytam szó nélkül, amit egyik este későn a régi piac mellett láttam. A vendéglátóhelyként is működő hentesbolt már bezárt, csak egy ránézésre talán kambodzsai kis vézna alak mozgott bent, és pucolta csillogóra az üres pult üvegének minden egyes négyzetcentiméterét.

EUROPEAN JOB! GIVE IT BACK!

– sziszegtem felé, majd elégedetten sétáltam tovább, míg ő zavartan nézett rám kifürkészhetetlen vágott szemével. Másnap egy vietnamiak által üzemeltetett kávézóban már oda is köptem a pultra.

Bolognában olyan egységesen migránssimogató a hangulat, mintha direkt örülnének az idegenek irányított inváziójának. Nem akartam hinni a szememnek, amikor megláttam, hogy a városi kórház épületeire három nyelven, olaszul, angolul és érthetetlen iszlám krikszkrakszokkal is felírták az osztályok nevét. Szerencsére ilyen esetekre mindig van nálam néhány ÜZENJÜK BRÜSSZELNEK-matrica, így sikerült eltakarnom a szégyenteljes szövegeknek legalább egy részét, de ekkor már nagyon elegem volt Bolognából.

A pohár végleg a Piazza Giuseppe Verdin telt be. Az Otello szerzője biztosan nem gondolta, hogy egyszer Európa önként a mórok karjába omlik, pedig a Verdi téren ma sajnos pont ez történik minden áldott este. Mintha a bolognai egyetem teljes diáksága itt gyűlne össze, hogy vedeljen, füvet szívjon, és cselesen mosolygó néger árusoktól vásároljon sült rákot és branzino alla senegalesét, miközben a kontinenst halálos veszély fenyegeti.

AMI MAGYAR AZ CSAK JÓ LEHET!!!!

– kiáltottam végső elkeseredésemben. Hiába sütötte le szemét néhány szégyenkező diák, akik minden bizonnyal arra gondoltak, hogy mit tettek ezzel a szép, többre érdemes európai nagyvárossal. Aki megtagadja az európai értékeket, aki tárt karokkal fogadja a betolakodókat, aki nem hajlandó szembenézni a napnál is világosabb, halálos veszéllyel, az ne számítson arra, hogy mi, Magyarok majd megvédjük.

Emilia-Romagnának ugyan Bologna a fővárosa, de a negyed magyarországnyi tartomány tele van nagy múltú, Európa történetében is fontos szerepet játszó kisebb városokkal. Abban bíztam, hogy ezekben talán erősebb az egészséges életösztön. De hiába jártam be mindet Ferrarától Ravennáig, valahogy folyamatosan az volt az érzésem, hogy ezek egyszerűen megadták magukat. Nem azt mondom, hogy az összes jómódú, tökéletes öltönyű és napszemüvegű olasz imád minden színesbőrűt, de

semmi jelét nem láttam annak, hogy rosszabb véleménnyel lennének egy néger muszlimról, mint egy szicíliairól vagy kelet-európairól.

A még északolasz-mércével is jómódú Parmában a városfal melletti parkban afrikai férfiak hordái ücsörögtek és hallgattak zenét anélkül, hogy bárki odament volna rendet tenni. Ravennában, abban a Ravennában, amely a bizánci kultúra csúcsműveinek egészt sorával dicsekedhet, színesbőrűek vegyülnek a főtéri gasztrofesztiválba, és már olyan jómódúak, hogy vásárolni, fogyasztani, az életet élvezni is van pénzük, teljesen európainak tettetve magukat.

A számtalan gyomorforgató “refugees welcome” felirat és transzparens mellett összesen egyetlen falfirkát sikerült találnom egy eldugott modenai vécében, amely azonnali hazatakarodásra szólította fel az arabokat. Abban a Modenában, amelynek közvetlen szomszédjában gyártják a Lamborghinit és a Ferrarit, amelynek román kori székesegyházát az egész világ csodálja. Sajnos ezt az egyetlen európai feliratot is megpróbálta valaki lemosni, így gyorsan melléírtam egy igazi magyart is: IRTSD A SZAR ZSIDÓT.

Hiába vetettem be mindent, végül éppen a modenai katedrálisban adtam fel. Az már korábban is feltűnt, hogy az olasz iskolai osztálykirándulásokon kétségbeejtően színes a kép, fehér a barnával, barna a feketével, szürke a sárgával viháncol, szelfizget, flörtöl, mintha minden ember egyenlő lenne. A katedrálisban éppen mise volt pünkösdhétfőn, az istenétől elfordul kontinensen a hatalmas templomtér kongott az ürességtől, de legalább egyetlen, ráadásul szerencsésen fehér osztályt betereltek rá.

Nem hittem a szememnek, amikor a mise vége után az ősöreg pap a kilencévesek közt ülő egyetlen egy fekete kislányhoz sétált oda, megsimogatta az arcát és el is beszélgetett vele. Látszott a kis migránson, hogy milyen boldog, milyen sokat jelent ez neki, én pedig az összes józan eszű európai nevében szégyelltem magam, és azon gondolkodtam, hogy XVI. Benedeket tényleg Soros György mondathatta le, hogy bábját, Antikrisztus Ferencet ültesse Szent Péter trónjára.

MAGYAROK!!!!!

Nincs más megoldás, a nyugati határra is falat kell építenünk. Nevezzük kultúrfüggönynek, és örüljünk, hogy mögötte élhetünk biztonságban, emberként és európaiként.

;