Alig fordult elő olyan az időszak az elmúlt 25 évben, amikor az aktuális kormányok a vállalt világnézetükhöz passzoló társadalompolitikát folytattak volna. Ezzel szorosan összefügg, hogy a kormányok többségének nem is volt egyértelmű társadalompolitikája, nem voltak világos elképzeléseik a társadalmi céljaikról, legkevésbé arról, hogy hogyan lehetne az emberek alapvető szükségleteit kielégíteni, meg hogy hogyan lehetne a társadalmi egyenlőtlenségeket mérsékelni.

Az első kormány, amelyik szakított ezzel a zavaros hagyománnyal, épp a 2010 utáni Fidesz-kormány lett: ennek a kormányzatnak van a legkoherensebb, törvényekkel is jól követhető programja a társadalom átalakítására. Ez azonban ellentmond majdnem mindennek, amit eddig európai szociális modellként ismerünk.

Többek között ezeket a megállapításokat járja körül a március végén megjelenő, Magyar társadalom- és szociálpolitika, 1990–2015 című könyv, amit Ferge Zsuzsa írt, de amihez számos szociálpolitikai kutató tematikus tanulmányokkal járult hozzá.

„A könyvben ciklusonként végigelemeztük azokat a lépéseket, melyeknek köze volt az elvonás-elosztás kérdéséhez, és megvizsgáltuk, hogy bizonyos alapvető értékek, mint az igazságosság, az egyenlőség, az újraelosztás helyessége, a nyilvánosság, a demokrácia értékei mennyire fejeződtek ki a törvényekben” – mondta el a kötet koncepciójáról Ferge Zsuzsa Széchenyi-díjas szociológus.

Tiszta képletek persze nincsenek Ferge szerint, de azt végig lehetett követni, hogyan hullámzott ezeknek az értékeknek a megjelenése, és hogy mennyire kiemelkedik a 2010 óta eltelt hat év abban, ahogy a kormányintézkedések szintjén jelent meg az egyenlőtlenség helyeslése, a szegényeknek ártó, a közép- és felső osztályoknak kedvező intézkedések bevezetése, az egyéni és intézményi autonómiák visszaszorítása.

Még a szocialisták is csak alig voltak szocialisták

Az elmúlt 25 év néhány rövidebb szakaszát leszámítva a magyar kormányok alapvetően neoliberális gazdaságpolitikát folytattak. Ezt a politikát a hetvenes évek reformer közgazdászai alapozták meg, akik maximális radikalizmussal fordultak szembe a parancsgazdaság kötöttségeivel, merevségeivel. A szabad piacot tartották olyan intézménynek, mely a társadalom problémáit megoldja, ha minimálisra csökkentik az állami beavatkozást. Kis állam, kis adók – ez volt az SZDSZ alapelgondolása, amihez az MSZP is boldogan csatlakozott. A rendszerváltás utáni évek gyakorlatát ez vezette, a magánosítástól kezdve a mai napig.

„Ugyan az Orbán-kormány intézkedéseiben a neokonzervatív elemek, azaz a hierarchiacsinálás, a szegényellenesség, a munkanélküli-ellenesség, az érdemesség túlhangsúlyozása, a szankciók erősítése is megjelennek, a gazdaságpolitikában számos neoliberális elem is jelen van” – mondja Ferge, aki szerint az egyik legérdekesebb tanulsága az elmúlt 25 év vizsgálatának, hogy még a magukat szocialistáknak nevező kormányok is mennyire kevéssé voltak szocialisták:

„Még a programjuk is nagyon kevéssé mutatott szociáldemokrata elemeket, kevés vagy semmi szó nem esett egyenlőségről, szegénységről, társadalmi integrációról. A 25 év alatt összesen ha 2-3 év volt, amikor megjelentek az ilyen típusú elemek, például Medgyessy Péter kormányzásának elején. De akik magukat szocialistának nevezték, nem nagyon foglalkoztak talán még azzal sem, hogy mi ennek az elméleti tartalma.”

Gyurcsány Ferenc könyve pedig már a harmadik útról szólt, a Giddens-féle továbblépésről a hagyományos szociáldemokráciától lényegében a piacpártiság irányába. Ami ott megjelent, az már egy erősen neoliberális beütésű szociáldemokratának nevezett elmélet volt.

Több mint gazdaságpolitika

A szociálpolitika a kötet szerzői számára nem semleges, leíró fogalom. Koncepciójuk mögött egy társadalomfilozófiai elképzelés áll arról, hogy egy társadalmon belül hogyan működhetnek együtt a fontosabb szereplők, az állam, a piac, a civil társadalom: „Amit pontosan tudunk, hogy a piac, a modern világ legfontosabb domináns intézménye, ha magára hagyják, megeszi a társadalmat. Ezért számos védőbástyát alakítottak ki a társadalmak, hogy ne falja fel a verseny előbb magát, majd mindazokat, akik körülötte vannak”.

A legfontosabb ilyen korlát az állami beavatkozások rendszere lett, ami utóbb szociálpolitikaként intézményesült. A szociálpolitika kifejezés egyszerre fed elméleti és gyakorlati megközelítést: az elméleti oldala azt írja le, hogy milyen munkamegosztás van a szereplők között, és hogy az államnak milyen szerepei lehetnek a piaccal kapcsolatban, amelyek valahogy a társadalom jólétét és jóllétét, integráltságát szolgálják.

Ebben a filozófiában természetesen már jelen vannak értékek, teszi hozzá Ferge, és természetesen nem ez az egyetlen lehetséges filozófiája az állami beavatkozásnak.

„Mi arról a szociálpolitikáról beszélünk, ami nagyjából a XX. század eleje óta Európában kialakult, és ami mögött azok a gondolatok állnak, hogy egy társadalom integráltsága fontos, hogy azzal a problémával szembe kell nézni, hogy túlságosan nagy egyenlőtlenségek alakulnak ki azok között, akik kiszorulnak a piacról, és ezzel létük kerül veszélybe, illetve azok között, akik a mindig szűkösen rendelkezésre álló forrásokból túl sokat vesznek ki maguknak. Ezek a filozófiai-erkölcsi problémák állnak ott a szociálpolitika mögött” – mondja Ferge.

Ehhez képest létezik a szociálpolitika gyakorlati oldala, ami arról szól, hogy ezek közül az elméleti alapok közül egy kormányzat mit tesz magáévá, és mit nem. Itt olyan évtizedek óta zajló konkrét vitákról van szó, mint hogy mennyire kell progresszívnak lennie egy adórendszernek; hogyan, milyen módszerekkel kell az államnak a javak újraelosztását megoldania; melyik társadalmi csoportok speciális szükségleteit kell elismernie (részben vagy egészben fedeznie); kikkel szemben van az átlagosnál nagyobb felelőssége a társadalomnak, és így tovább.

Ehhez a kérdéshez szorosan hozzátartozik, hogy egy társadalom mit vár el a saját, megválasztott kormányától, és hogy a civil társadalom, a független intézmények, a sajtó mennyire képes kontrollálni, hogy a kormány azt teszi-e, amire felhatalmazást kapott.

„Vannak kormányok, melyeket a saját társadalmuk arra kényszerít, hogy ne tűrjék a szegénységet. Ilyenek például a skandináv államok: mindenki egyetért és részt vesz abban, hogy a béreknek megélhetési béreknek kell lenniük, hogy az adók progresszívak, és akkor több pénz jut bölcsődéktől idősek szociális ellátásáig és egészségügyig mindenre. De cserébe olyan színvonalon kell működjenek, hogy már ne kelljen piaci intézményekkel kiegészíteni őket” – idézi fel a jóléti államok legismertebb példáját Ferge, aki szerint ezekben az államokban nem sajnálják a pénzt ilyen célokra, mert meggyőződésük, hogy ezek nem pillanatnyi nyomorenyhítések, hanem beruházások a jövőbe.

Állami ellátásokra, szolgáltatásokra nemcsak a szegényeknek van szükségük, hanem a középosztály biztonságához is hozzátartozik, hogy ne kelljen szorongniuk állásvesztéstől, betegségtől, öregségtől. A skandináv jóléti államoknak nagyon fontos eleme, hogy nem különböző népességcsoportokra, hanem mindenkire koncentrálnak. Azt gondolják, hogy a középosztály ereje maga a támasza annak, hogy a jóléti rendszer működjön. Az ő adófizetésük nélkül nincs jóléti rendszer, de ennek a rendszernek ők is haszonélvezői.

Ha nem küzdünk érte, nem is védjük meg

A konzervatív és neoliberális propaganda hosszú évek óta előszeretettel hangoztatja, hogy a jóléti államoknak vége. Ez Ferge szerint nem igaz. A 2008-as válság után két kivétellel az Európai Unió összes államában növelték a jóléti kiadásokat, és ebben az adott országok lakosai partnerei voltak a kormánynak, mert megértették, hogy most új veszélyek vannak és akik érintettek, például a munkanélküliek vagy a szegények általában, a korábbinál nagyobb segítségre szorulnak.

A két ország, ahol a jóléti kiadások a válság utáni években is csökkentek, Észtország és Magyarország volt. Komoly, nem csak szociálpolitikai kérdés, hogy ez miért lehetett így.

A történelmi meghatározottság biztos, hogy szerepet játszik. Ferge Zsuzsa Szűcs Jenőt idézi, aki végiggondolta a „három Európa” kérdését, azt, hogy Magyarország és a kelet-európai államok hogyan kerültek ebben a Kelet-Nyugat felosztásban a perifériára, ahol még a feudalizmus sem volt az igazi, mert nem párosult hozzá a vazallus és az úr közötti emberi méltóság viszonya, hanem a keletibb szolgaviszony volt rá a jellemzőbb.

Ami egyben azt is jelentette, hogy az egyéni autonómiák, az ember egyéni gondolkodása, a közügyeknek közügyekké tétele mind-mind lefojtottak maradtak. Már Széchenyi Istvánnál megtalálni azokat a gondolatokat, melyek aztán Bibó Istvánnál és Szűcsnél is megjelennek: hogy a magyar közértelmesség szintje nagyon alacsony. Az emberek csak azzal foglalkoznak, ami legszűkebb érdekük, nem vitatnak meg semmit egymás között.

„Nincsenek közügyeink, nincsenek viszonyaink, nem beszélünk egymással”

– mondja Ferge, aki szerint ezért beszél Széchenyi a tanult emberfők sokaságának szükségességéről. Ezt nem egy szűk körre értette, hanem jóval általánosabban, a társadalom egészére. „Ez az a történelmi meghatározottság, ami miatt a magyar polgáriság soha nem jelent meg. Arról a polgári öntudatról van szó, hogy mit jelent olyan állampolgárnak lenni, akinek méltósága van, akinek jogai vannak, aki nem kevesebb, mint a másik.”

Erre a hátrányra rakott rá még egy lapáttal az ötven év államszocializmus, amikor végképp nem lehetett szó arról, hogy individuumok legyünk és közügyeink legyenek. És Ferge szerint nem szabadította fel ezeket a viszonyokat 1990 sem.

Pedig a rendszerváltás után volt Magyarországon egy nagyon nyugatos értelmiség, amelyik pontosan tudta, hogy egy működő demokráciának milyen intézményrendszer kell, alkotmánybíróságtól a bíróságokig. Ám ahogy Bíró András szokta mondani, elfelejtkeztek arról, hogy demokráciához nem csak intézmények, hanem demokraták is kellenek.

„Elmaradt az, hogy emberek tömegei érezzék úgy, nem a fejük fölött történnek a dolgok, hogy ők is részesei a társadalomnak. És mivel nem érezték így, nem is védték meg. Ez látszott az elmúlt 25 évben.”

De ugyanez történt az ötven év államszocializmus olyan vívmányaival is, melyek bevezetésükkor valódi segítséget jelentettek az embereknek: kialakult itt egy európai mintájú nyugdíjrendszer, a GYES, a családi ellátások rendszere. Amikor ezeket elkezdték megkérdőjelezni, lebontani, megszüntették a családi pótlék indexelését vagy a lakástámogatásokat, senki nem lázadt fel, nem védték meg ezeket az emberek.

„Amiért nem küzdöttünk meg, azért nem fogunk küzdeni akkor sem, amikor le akarják bontani.”

A falvak egyre messzebb a városoktól

A 2010 óta hatalmon lévő Fidesz-kormány politikájának koherenciáját egyetlen elem adja: minden alá van rendelve annak, hogy egy személyes központi hatalom dominálja a hatalmat és a források olyan elosztását, amit helyesnek tart. És Ferge szerint ahhoz, hogy ez a központi akarat minél jobban, az élet minél több területén érvényesülhessen, súlyos autonómiakorlátozásokra is szükség volt. Ezt látni az önkormányzatok, az egyetemek, számtalan más intézmény esetében.

„Az, hogy mennyire lehetünk mi elismert képviselői a saját ügyeinknek, nagyon meg lett kérdőjelezve.”

Ezzel párhuzamosan azt is látni, hogy vannak, akik tényleg nyertesei az elmúlt évek gazdaság- és társadalompolitikájának. Bár pontos számokat ma már nehéz megismerni, három-négy évvel ezelőttig jól ki lehetett számolni, hogy a társadalom hány százaléka az, amelyik szinte folyamatosan nyertes. Akkor 20 százalék körül lehetett ez az arány, és Ferge szerint azóta a kör valamennyit szélesedhetett: a bérek emelkedése és az egykulcsos adó bevezetése bővíthette a nyertesek körét.

De közben történnek olyan változások is, amelyekről a kormánykommunikáció már nem számol be: például láthatóan elindult az időskori elszegényedés folyamata. Egyrészt mert a nyugdíjaknak többé már nem kell követniük a béreket, másrészt pedig mert egyre kevesebben vannak, akik a megszerzik a munkaerőpiacon a nyugdíjhoz szükséges idő. Az elmúlt 25 évben nagyon töredezett lett a foglalkoztatás. Egyre többen vannak, főleg a nők között, akik úgy lépik át a nyugdíjkorhatárt, hogy nem jogosultak nyugdíjra. Ha igazolhatóan nincs, vagy nagyon kevés forrásuk van, akkor kaphatják meg a 28 500 Ft-os nyugdíjminimum egy kisebb-nagyobb hányadát.

„Megszűnt az előrehozott nyugdíj, megszűnt a rokkant-nyugdíj, csak rokkant-ellátás van, ami sokkal kisebb összeg. Aki nem tud állást találni 55 éves kora fölött, az lassan mindenből kiesik, nyugdíja nem lesz” – mondja Ferge.

A könyv már nyomdában volt, amikor még egy csoportot fosztottak meg az élethez való jogától. 2017-től „az egészségügyi okok miatt nem foglalkoztatható álláskeresőket”, vagyis a munkára képtelen, de rokkantellátásra mégsem jogosult munkanélkülieket törlik a munkanélküli nyilvántartásból és egyben a 22 800 forintos segélyt kapók közül is. Mellesleg ezzel – papíron - csökken a munkanélküliségi arány is.

A fiatalabb generáció számára sok helyen a közmunka segít egyelőre abban, hogy kicsit javulhasson a mindennapi helyzetük. A statisztikák szerint egy közfoglalkoztatott évente átlagosan 7 hónapban kap munkát, ilyenkor a 28 500 forintos munkanélküli ellátás vagy a 22 800 forintos segély helyett 60-70 ezer forintot is kaphat. És ez a különbség ezekben a családokban nagyon sokat jelent.

Ferge szerint „a nagy kérdés az, hogy a közmunka mit csinál az emberekkel, hogy igazi munkát végezhetnek-e, hogy ad-e biztonságot. És a közmunka minden, csak biztonságot nem hoz: a gyerekek is azt látják, hogy a szülők szoronganak, hogy beválogatják-e őket a hónapra, járhatnak kilincselni a polgármesterhez, ráadásul több kutatás alapján is úgy tűnik, hogy a közmunka valójában csak akadályozza a piacra való visszatérést, ez csak a foglalkoztatás növelésének álmegoldása.”

Egyre több az információ arról, hogy, bár vannak sikeres és „értéktermelő” start-programok, a közmunka belesimult a szokásos magyar feudális viszonyrendszerbe. A polgármester kegyként osztja a lehetőséget amiért hálát és politikai támogatást vár. Úgy spórol, hogy igazi alkalmazottait elbocsájtja és kevesebb bérért közmunkásként veszi vissza. A kiszolgáltatottak hallgatnak és továbbszolgálnak. Azt sem tudjuk, hogy valójában mennyit nőtt a foglalkoztatás az elmúlt években. A KSH a foglalkoztatottakhoz sorolja minden megjegyzés nélkül a közmunkásokat, sőt, a külföldön dolgozókat, vagy azok egy részét is. Ez együtt több százezer ember. Az eredmények jól mutatnak, csak azt nem tudjuk, miről szólnak.

A társadalom kettészakadásának vagy szétszakadásának pontos mértékét sem lehet megmondani. A területi egyenlőtlenségek a rendszerváltás óta rohamosan nőnek régiók közt is, városok és falvak közt is. A kisfalvak egyre messzebb kerülnek a városoktól. Elsősorban Magyarország északkeleti és délnyugati részén alakultak ki már nem csak egyes falvak, hanem jelentős régiók, melyekben se munka nincs, se hozzáférés közlekedéshez, szolgáltatásokhoz. A gyerekek ott maradnak, ahová születtek, ugyanabban, ha nem rosszabb helyzetben. A társadalmi mobilitás lassul, szinte már nincs is. A cigánysággal szembeni előítéletek sosem látott magasságba szöktek.

„Azt gondolom, hogy mindenből az tűnik ki, ez a kormányzat nem hosszútávban gondolkodik A legékesebb bizonyítéka az, ahogy az iskolákhoz és a műszaki képzéshez viszonyulnak – mondja Ferge Zsuzsa. – Most olvastam éppen egy 2012-ben, a kormány által elkészített nemzeti stratégiát, ami arról szólt, hogy hogyan küzdjünk az iskolai lemorzsolódás ellen. Csodálatos szavak vannak benne, iskolák színvonalának emeléséről, arról, hogy a gyerekekkel egyénileg kell foglalkozni, piacképes végzettséget kell adni nekik. Ugyanakkor közben az alapokat kivonják az iskolákból, 16 éves korra viszik le a korhatárt, a középiskolák és egyetemek kereteit szűkítik, a szakközépiskolákat pedig lebutítják.

Úgy tűnik, hogy abból a munkaerőből, amit az iskola kibocsát, nagyon jelentős azoknak az aránya, akik nem fognak tudni tisztességes állást találni a piacon.”

Közben pedig egyre többen hagyják el az iskolát, akár még a nyolc általános megszerzése nélkül. Ez óriási visszalépés, mert 1990-re még a szocializmus is elért annyit, hogy a nyolc osztályt gyakorlatilag mindenki elvégezte.

Jóléti állam helyett a munka állama

A leszakadó falvakban vagy településrészeken élő embereket a statisztikák nem tudják megtalálni, egyre kevesebb közük van az államhoz. Arról, hogy milyen állapotok uralkodnak ott, sokszor csak szemtanúi beszámolókból lehet értesülni. Például egyre többen vannak, akik az adakozásnak a személyes útját választják, csoportokban járnak a falvakba, és viszik az élelmiszert, bútorokat, játékot, amit tudnak.

„Amit ők látnak, az a legfeneketlenebb nyomor.”

– mondja Ferge, aki szerint viszont ez a fajta állampolgári tisztesség és áldozatvállalás nem lehet megoldás. Ez elsősorban az állam feladata kéne hogy legyen, hogy vállalják fel, létezik egy szociális minimum, ami alá senki nem kerülhet Magyarországon. – Az ország egy része úgy nyomorog, ami a XXI. században nem megengedhető. Úgy nyomorognak, ami a gyerekek életét hosszútávra teszi tönkre. Ha azt kérdezi, hogy ez kinek jó, hogy így van, azt tudom mondani, hogy csak azoknak, akik a javak pillanatnyi torz eloszlásából hasznot húznak. Ez az állapot az országnak hosszú távon gazdaságilag, politikailag, kulturálisan és társadalmilag is katasztrófa.”

Közben pedig a társadalom egy jelentős részében erőteljesen él az érdemtelen szegényekről alkotott kép, hogy a legszegényebb, segélyekből tengődő emberek csak elherdálják az állami segítséget, cserébe pedig nem is akarnak dolgozni. Erre a képre játszik rá sokszor a kormányzati propaganda is.

Pedig Ferge szerint pontosan lehet tudni, hogy ez sok szempontból hamis kép. Hogy ezeknek a legszegényebb családoknak a túlnyomó többségében a gyerekek szükségletei elsőbbséget élveznek: ha segély érkezik, ezeket elégítik ki először. A segélyezetteknek ráadásul rengeteg kötelezettségnek kell eleget tenniük. Az sem igaz, hogy nem fizetnek adót, hiszen nem csak a legkisebb megkeresett bérből jön le 15 százalék. A szegények is fizetik az (Európában legmagasabb) áfát az első elköltött fillértől kezdve: „Ha nagy a szegénység, a politikai propaganda mindig azt a gondolatot harsogja, hogy érdemtelenek, nem érdemlik meg a segítséget, csak elpazarolják. Az emberek pedig szívesen elhiszik ezt, mert felmentésként élik meg. Ez nem magyar, hanem általános jelenség.”

Ferge szerint a hosszú távon megbomlott egyensúlytalanság alapvető oka, hogy nincs munka: ami van, az a falvakból nem elérhető, nincs közlekedés, összeköttetés. Költözni nem lehet, mert ha saját házuk van és azt eladják, soha többet nem tudnak másikat venni. Ma a szegények számára lakásszerzési lehetőség nincs. Szociális bérlakás szinte nem épül, az albérletek pedig megfizethetetlenek. Albérletet 50 ezer forint alatt alig lehet találni, a minimálbér pedig százezer forint körül van.

„Nagyon nagy baj van azzal, ahogy ez az ország az elmúlt 25 évben a foglalkoztatást kezelte. Kelet-Európában eleve alacsonyabb általában a foglalkoztatás, mint Nyugaton, de Magyarországon még a régión belül is alacsony – mondja Ferge. – A közmunka és a külföldön dolgozók miatt tűnhet úgy, hogy alacsony a munkanélküliség. Közben viszont nagyon nehéz tisztán látni, mert az adatok csak a regisztrált munkanélküliekről szólnak, de már annak is számos feltétele van, hogy valaki regisztrált munkanélküli lehessen, százezrek lehetnek, akik itt sem látszanak. ”

A kötethez írt bevezető cikkében Ferge Zsuzsa Orbán Viktort idézve ír arról, hogy könyvük történelemkönyvvé válhat, ha beteljesednek a mai tendenciák, és a mindig tökéletlen, de valamennyire létező jóléti állam helyébe egyértelműen a munka állama lép: Orbán Viktor 2012-ben fogalmazta meg, hogy jóléti állam helyett munkaalapú társadalmat kell építeni.

A világ más irányba megy

Mindez párhuzamosan történik azzal, hogy a világban egyre több közgazdász és elemző ír arról, hogy az automatizáció, a robotok terjedése miatt hamarosan radikálisan alakulhat át a munkaerőpiac, számos olyan munka, amit jelenleg emberek töltenek be, rövid időn belül megszűnhet.

Ferge szerint jelenleg az a helyzet zajlik a világban, hogy miközben a termelékenység nő, azoknak a száma, akik magas termelékenységű szektorokban dolgoznak, csökken. Nem véletlen, hogy folyamatosan bővül azoknak a kutatóknak és politikusoknak a köre, akik szerint csak az alapjövedelem lehet a megoldás.

De emellett a szociológus szerint további megoldást jelenthetne a szolgáltatások bővítésének köre, itthonról is nagyon sok szolgáltatás hiányzik. Például az idős embereknek számos szükséglete van, melyek közül sokat még kevés szaktudással is el lehet látni. Az iskolákban több pedagógusra, szociális munkásra lenne szükség. Nagyon sok munka elvégzetlen, de ezek betöltéséhez állami források kellenének. Amihez viszont progresszív adóra lenne szükség. Ehhez képest mi fizetjük az egyik legalacsonyabb társasági adót az Európai Unióban és kitartunk az egykulcsos adó mellett, ami Nyugat-Európában nem létezik.

„A Világbank, az IMF, a nagy intézmények is látják már, hogy a restrikciós politikák nem hatékonyak, és nő azoknak az empirikus tanulmányoknak a száma, melyek azt mutatják, hogy az egyenlőtlenség növekedése rosszat tesz a gazdasági fejlődésnek. Akkor most mit mondjunk? Az iskolákat leszűkíteni, az egyenlőtlenséget növekedni hagyni, a termelékenységgel nem foglalkozni; ezek tragikus dolgok.”

(A Magyar társadalom- és szociálpolitika, 1990–2015 című kötet március végén jelenik meg az Osiris kiadónál, március 29-én pedig egy beszélgetés is lesz Ferge Zsuzsával és a kötet több szerzőjével Budapesten.)