• A politikai kommunikációt szándékosan butítják vissza a mai kampányguruk – véli Pléh Csaba, a megismeréstudomány nemzetközi szintű úttörője, számos pszichológiai alapmű és szakfolyóirat szerkesztője, világszerte elismert, iskolateremtő pszichológus és nyelvész.
• A Fidesz Soros-kampánya szerinte csak emlékeztető oltás a párt híveinek. Hogy ne felejtsék el: van egy közös ellenség, van kit gyűlölni.
• A kormány kommunikációs stratégiáját sajnálatos hungarikumnak tartja, és egyértelműnek látja a párhuzamot a II. világháború Németországának propagandájával.
• Szőke Dániel interjúja. 

Van a kormány Soros-kampányának egyértelműen meghatározható célcsoportja?

Nyilván az eltervező politikusok, politológusok, kommunikátor-guruk kiindultak valamilyen célcsoportból. Kívülállóként csak saccolgatni lehet. Az is lehet, hogy a saccolgatásban említhető célcsoport, koncepciók a különböző egymással nem mindenben összhangban lévő guruk eltérő célcsoportjai. Szerintem a teljes lakosság csak abban a tág értelemben célcsoport, hogy a kormány kommunikátorai fent akarják tartani a gyűlölködő hangnemet és az állandó ellenség-, ha tetszik bűnbak-keresést. A Fidesz-szavazóknak ez egy emlékeztető oltás. A fő célcsoport a vélelmezett szélsőjobboldali szavazó, technikailag a Jobbik tábora. A nem is olyan rejtett antiszemita indulat mozgósítása azonban ezt a célját szerintem nem éri el. A világban és sorsában csalódott radikális jobboldali ettől nem áll át a Fidesz mellé. Úgy fogja érezni, hogy „mi ezt már régóta mondtuk”. 

Hogyan hatnak a plakátok arra, aki hisz a kormány üzeneteinek, és szintén Soros Györgyöt tartja az ország főellenségének?

A kettő nem azonos halmaz. A kormány üzeneteinek hívők jó része nem tudta, ki is ez a Soros György.  Soros, mint ügyeletes főellenség bevezetése elindult ugyan már tavasszal, még Schmidt Mária nyilatkozatával, ez a kampány azonban még nem a nagy nyilvánosság tömör üzeneteit alkalmazta. Ami a kormány üzeneteiben hívőket most eléri, az valójában a tábor új ellenségének felmutatása. Ez nem egy intellektuális tanulás, csupán egy „arc kijelölése”.

A Fidesz-üzeneteket nem kritikátlanul fogadó, nem kormánypárti befogadó mennyire tudja függetleníteni magát a képek negatív üzenetétől?

Ez nehéz kérdés. A kampány láthatóan érzelmi kondicionálást, önműködő érzelmi válaszokat szeretne kialakítani. Hadd emlékezzek vissza saját gyermekkoromra.  Titóról és számos brit és amerikai politikusról 8-10 éves gyermekként semmi mást nem tudtam, minthogy Tito a plakátokon az „imperialisták láncos kutyája”, és ehhez láttam a karikatúrákat a testes Churchillről, a frakkos Uncle Sam-sátánokról. Ma másként látom ezeket az embereket, de maga a jelölő, a „láncos kutya” szószerkezet, s az egykori karikatúrák megmaradtak negatív értékűnek.

Ezek szerint a plakátok kisebb mértékben hatnak a tudatos gondolkodásra, inkább a tudattalan gondolkodást igyekeznek befolyásolni?

A hasonló kampányok mindig a tudattalan gondolkodást, és ezzel a kahnemann-i értelmében vett gyors folyamatokat szeretnék alakítani. A gyors folyamatok azonban igen sok hosszabb távú értékalapú preferencia hatása alatt is állnak. Ugyanúgy, ahogy előhozták a már létezett antiszemita indulatokat, úgy előhozzák a pozitív értékpreferenciákat is. Természetesen folyik itt egy nem is oly rejtélyes küzdelem a tudatos és nem tudatos folyamatok között, de a kampány főként azokra irányul, akik mind tudatosan, lassú folyamataikban, mind tudattalanul, gyors folyamataikban a plakáton bemutatott „kajla gazdag” ellen vannak.

Ilyen mennyiségben erősebben hatnak a képek? Erősíti vagy gyengíti a hatást, hogy tele van az utca a kék plakátokkal, más pártok pedig alig vannak jelen?

Van általános szatiáció, az ismétlődő ingerlés unalmat eredményező hatása gyengíti a túl sok plakát hatását. Másrészt az ismerősség elfogadhatóvá tesz. Annak idején, ha jól emlékszem, Nixon amerikai elnökről mutatták ki, hogy a nem túl vonzó kinézetű elnök vizuálisan is elfogadhatóbbá vált a sok megjelenés hatására. Ennek evolúciós alapja egyszerű, ha valamit újra láttunk, az mégsem volt veszélyes. Az pedig nem lehet véletlen, hogy a Soros-plakátkampány valahogy egybeesett az új plakáttörvénnyel, ennek megvolt a politikai trükkje. Nem közömbös mozzanat az, hogy egyeduralkodó. Az utóbbi nemzedékek politikai kommunikációjának szerte a világon van egy visszabutító törekvése. Az 1950-60 as évek politikai retorikájának még alapelve volt, hogy az ellenfél érveit is bemutató érvelés sokkal meggyőzőbb. Ez a szervezés mára a múlté. A Brexit-, és Trump-típusú kampányok alátámasztják a demagógia újsütetű guruinak szervező elveit. A magyar novum pedig az a törekvés, hogy  az ellenfelet fizikailag is kiszorítsuk a kommunikációs térből. Szomorú innováció. Fel kellene terjesszék hungarikumnak.   

Milyen pszichológiai jelentősége van annak, hogy az eddigi plakátokkal ellentétben most a kritizált személy arca is látható?

„Egy kép ezer szót megér” ez itt is igaz. Maga a kép rendkívül visszataszító próbál lenni. A kék-fekete kombináció, az idős ember közelképe kifejezetten az arcot akarják ellenszenvessé tenni. De kicsit sok az áttétel, a választócédulán nem lesz ott emlékeztetőnek ez az arc.

Mennyire tudatos a szóhasználat? Mekkora jelentősége van a felszólító mondatnak, a többes szám első személy használatának?

Az „én” és a „mi” játéka a jelenlegi miniszterelnök kampányguruinak jellegzetes eszköze. A minap egyetlen rádióinterjúban onnan indított, hogy „nekem kellett a MOL 25 százalékát visszavásárolnom az oroszoktól”, és ez ment át abba, hogy „nekünk, a magyar nemzetnek” ez mibe is került. A „mi” sokszor kizáró „mi”, vagyis egy képzeletbeli közösséget mozgósít, miközben a hallgatóság egy jó része nem tartozik bele a mi közösségünkbe. A „kizáró mi” a közösségtudat erősítésének nyelvi eszköze. A felszólító mondat ebben az esetben a nem tudatos utalás egy eszköze is.  A „Ki nevet a végén?” társasjátékra utal, és ezen keresztül a forgandó szerencse témáját akarja beemelni.   

Hogyan, mire alapozva tudnak működni ezek a plakátok? Milyen társadalmi, és személyes feltételek kellenek ahhoz, hogy hassanak?

A kampány nemcsak sokak által már bírált tartalmaiban, az antiszemitizmus újra mozgósításában, hanem stílusában is szomorú hagyományokat követ. A II. világháború elején Frederic Bartlett a Cambridge-i kísérleti pszichológus nyilván katonai és politikai felkérésre írt egy rövid könyvet a német propaganda sikerének okairól. Bartlett ugyanolyan cinikus volt, mind adott helyzetben maga a propaganda irányító Goebbels lett volna. 

Az agresszív propagandának nincs titka, vélt vagy várt hamis dolgokat tényként állít be: hazudik. Ezt azonban következetesen, sziklaszilárdan és rendíthetetlenül. A világháború óta eltelt közel 80 év. Reméljük, hogy a mi világunk nem tud már olyan zárttá válni, ahol a következetes hazugság lokálisan nyerő eljárás lehet. A Soros elleni kampánynak van egy önmagára visszautaló oldala is. Soros György és mestere, Karl Popper a nyílt társadalom eszményével egyben a nyílt kommunikáció eszményét is hirdetik. A harc ellenük – harc a szellemi szabadság ellen.