Ez a vers valamiért nagyon eltalált több ezer embert

Amikor megírtam, hogy Amerikában az év egyik legnagyobb netes szenzációja lett egy ismeretlen írónő tök átlagos novellája, eszembe jutott, hogy volt-e valami ilyesmi idén a magyar irodalomban. A Cat Person a New Yorker című közéleti-kulturális hetilapban jelent meg, így én is olyan verset vagy prózát kerestem, amit hagyományos irodalmi lap közölt, és mindenféle külső segítség nélkül elkezdett terjedni a neten. Vagyis nem videókat, Facebook-posztokat, megzenésítéseket, instaverseket néztem, hanem csak a régi jó folyóirat-publikációkat.

Nem végeztem nagy kutatást, nem tekintem ezt versenynek, és még csak azt sem akarom mondani, hogy ez valami szenzáció lenne. Egyszerűen megörültem neki, amikor rátaláltam a mindenféle divatoktól messze járó, a lehető legkevésbé trendi költő, a nagyszerű Takács Zsuzsa versére.

Takács ZsuzsaFotó: Valuska Gábor/Litera

Ez a patinás irodalmi folyóirat, a Jelenkor szeptemberi számában jelent meg, és ajánlóként-kedvcsinálóként kirakták a honlapjukra. A Jelenkor a magyar mezőnyben elég jól fogy, most emelték fel 1100-ról 1200-ra a nyomtatott példányszámot, az online felületükön pedig általában 10-20 lájk figyel egy-egy cikk alatt. Amiben nincs is semmi meglepő, máshol is ez van, ahol szépirodalmat közölnek. Ha egy kortárs verseskötet elmegy 400 példányban, az már jónak számít.

Ehhez képest Takács Zsuzsa Ha van lelkünk ugyan című versét 72 ezren olvasták és 1400 lájkot látunk rajta, pedig nem volt körülötte semmi hírverés.

Ahogy a Cat Person esetében, úgy itt sincs semmi botrányos vagy extravagáns a váratlanul népszerű szövegben. Amikor beszélgetünk, a Jelenkor főszerkesztője, Ágoston Zoltán sem próbálja megfejteni a szokatlan érdeklődés titkát, de szerinte az biztos segített, hogy a vers későmodern poétikája és humanista nézőpontja a fiataloktól az idősebbekig mindenki számára érthető, és ha máshonnan nem, akkor mondjuk Radnóti Miklós verseiből ismerős.

Nem is magyarázom tovább, inkább bemásolom - a lap és a szerző kedves hozzájárulásával - a szöveget.

Ha van lelkünk ugyan

Nincs egyetlen alakja. Hát éppen ez!
Bízhatunk-e abban, aki szüntelenül változtatja
külsejét: a Vak Remény? Hol koldus az utca-
sarkon, hol fiatal nő, mások szolgálója, aki
gazdáival együtt Auschwitzba megy, a Duna-
deltába vagy Vorkutára, és szolgálja ott is
őket: kikaparja a hó alól a gyökeret vagy kukázik
nekik. Aggastyán, aki történeteket mond, hogy
a lelket tartsa bennünk, ha van lelkünk ugyan,
és nem fajfenttartó állatok vagyunk csak.

Mikor a szokásos nyolc óra helyett hetekig tart
az éjjel vagy éveken keresztül, évtizedeken át,
s ha feltűnik a nap, csak tévedésből virrad ránk,
bízzunk-e benne még? Amikor klímás buszaikkal
megérkeznek a katasztrófaturisták lepusztult
városunkba, és zsarnokunk heréltje körbevezeti
őket a luxusszállodában, és megnyitja az arany-
csapokat, de: nem ezért fizettek – verik az asztalt –
hogy whiskyt vedeljenek a Patyomkin faluban,
hanem találkozni akarnak velünk is – mondják.

Vannak-e jogaink, szappanunk, vannak-e könyveink?
Fizetett túlóra, kórházak, iskola? – kérdezik.
Az árvaházakról faggatnak különösképp, mert
olyanban már jártak valahol, és legcikibb emlékük
az maradt. S hogy volna-e kedvünk utazni, ahogyan
ők teszik? Egy ázsiai szökőárról mesélnek, fotókat
mutogatnak: ott láthatók maguk is, magyarázzák,
nyakukban a Sony-felvevőgéppel az iszapba ragadt
tetemek fölött. Hellyel kínálnak és lazacot hozatnak:
eszünk-e velük? S mi állunk csak a bekamerázott

étteremben, kopog a szemünk, de nem eszünk.
Ha zavar, hogy néznek, elfordulnak inkább –
ajánlják – de hiszen minket mindig néznek! –
feleljük, s csak bámuljuk őket: milyen szépek.
Reménykedünk-e még? – kérdezik, s eszünkbe
jut a koldus a Petőfi Sándor utca sarkán, a fiatal
nő, aki Auschwitzba jött velünk, a Duna-deltába
vagy Vorkutára. És villognak a vakuk,
kattognak a gépek, hogy ne keverjenek össze
másokkal minket, fölírják a helyet és az évet.

Kapcsolódó
Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.
;