“A rakéta megszabadítja az embert a láncaitól. A gravitációtól, amely még mindig ehhez a bolyóhoz köti őt. A rakéta megnyitja majd neki a mennyek kapuját”.

Ez az idézet az amerikai Űr- és Rakétakutatási Központ/Múzeum bejáratánál olvasható a falon, Huntsville-ban. Ez az alabamai kisváros volt az amerikai űrprogram szíve a 60-as években, itt tervezték és fejlesztették azokat a rakétákat, amelyek a Gemini majd az Apollo program űrhajósait szállították a világűrbe. A központba a National Geographic jóvoltából jutottam el, egy nemzetközi újságírócsapat részeként, annak az apropóján, hogy nemsokára bemutatják a csatorna Mars-sorozatának új évadát. A Mars-utazásnak pedig elég sok köze van a rakétákhoz.

A fenti idézet valójában az egyik leglehetetlenebb dolog a világon: a német származású, náci párttagsággal és SS-tiszti ranggal is rendelkező Wernher von Braun mondta, aki a II. világháború és a német V-2-es rakéta kifejlesztése után az Egyesült Államokba költözött,

ahol egy ideig még az utcára is csak kísérővel mehetett ki, aztán viszont amerikai nemzeti hős lett belőle.

Ehhez von Braunnak nem kellett mást csinálnia, csak azt, amit azelőtt is: rakétákat építeni. Ez végül eljuttatta Huntsville-ba, ahol az ő vezetésével alkották meg minden idők legnagyobb rakétáját, a Saturn V-öt. Ez az a rakéta, amely Neil Armstrongékat eljuttatta a Holdra.

A huntsville-i űrkutatási múzeum majd minden szeglete ezt a sikert énekli meg. Tele van a Gemini és az Apollo-program során használt relikviákkal, illetve von Braun munkásságát bemutató anyagokkal, beleértve például az íróasztalát (a náci múltat azért mellőzték).

Ami viszont a legfontosabb:

a múzeum hangárjában őriznek egy eredeti, életnagyságú Saturn V rakétát. Ez a valaha volt legnagyobb és legerősebb rakéta a világon.

Az az üzenet, amelyet ez a rakétatípus a Mars-utazás számára hordoz, még a náci tudósból lett amerikai hős sztorijánál is képtelenebb. Saturn V-ből összesen csak 13-at lőttek fel a világűrbe, mielőtt befejezték volna a gyártását. Jelenleg pedig az a helyzet, hogy hiába volna rá szükség, az emberiség képtelen előállítani hasonló rakétát. Anélkül pedig nem lesz Mars-utazás.

Ha begyújtották, beleremegett a föld

Eredeti Saturn V rakétát látni nem egyszerű, csak három helyen lehet a világon:

• Van egy a Johnson Space Centerben, Houstonban. Ez a legautentikusabb darab, mert ezt tényleg űrutazásra építették (a parancsnoki modulja az Apollo 19-es küldetéssel ment volna a Holdra). Csak szegény a 70-es évektől kezdve a kertben rohadt, mire 2005-ben eszébe nem jutott a NASA-nak betenni egy hangárba.
• Van egy a Kennedy Space Centerben, Floridában. Ez is hasonlóan hányattatott sorsú.
• És van egy a huntsville-i múzeumban. Ez a rakéta ugyanakkor csak egy tesztrakéta, nem valódi kilövéshez építették.

De attól még hatalmas.

A háromfázisú rakéta egyes részeit egyszerűen felfüggesztették egymás mögé a hangárban, amelyet kifejezetten azért építettek, hogy megóvják a rakétát az időjárástól az utókornak. Ha a fizikai jellemzőit nézzük, a Saturn V tetőtől talpig 110 méteres hosszú, a tömege meg majd 3000 tonna. Már ha meg van töltve üzemanyaggal, amely a tömeg közel 90 százalékát teszi ki.

“Maguk biztosan olyan kocsit vezetnek, amely 150 lóerős. Na, ez a rakéta 180 millió lóerős, erre képes” - mondta rakéta hajtóművei alatt állva Lowell Zoller.

A 82 éves fizikus már jó ideje a huntsville-i múzeumban tart előadásokat a rakétáról, előtte több mint 40 éven keresztül dolgozott a NASA-nak, a 60-es években részt vett a Saturn rakéták építésében is. Szívesen lett volna asztronauta is, de állítása szerint túl magas volt hozzá, nem fért volna be az űrhajóba. A rakétáért viszont láthatóan nagyon lelkesedik, nem győzte hangsúlyozni, micsoda teljesítmény kellett ahhoz, hogy von Braun csapata a 14 méter magas és 12 tonna súlyú V-2-estől eljusson ehhez a monstrumig.

De tényleg, gondoljunk csak bele!

A rakétának egyszerre kellett erősnek és könnyűnek lennie, hiszen a kilövések során minden a súlyon múlik, azaz hogy mekkora tömeget kell megmozdítani és kiszakítani a gravitáció öleléséből. Az üzemanyag égéséhez szükséges oxigént a rakétának szintén fel kellett vinnie az űrbe, ráadásul cseppfolyósítva, úgy kevesebb helyet foglal. Az öt darab F-1-es hajtóműv olyan gyorsan zabálta az oxigént, hogy még az is probléma volt, hogyan tudják a rakéta üzemanyagtartályából ekkora sebességgel a hajtóműbe juttatni az üzemanyagot.

Az egyes fokozatok egymás után váltak le, ahogy a rakéta egyre feljebb kapaszkodott az égbe, a harmadik fázis dolga már az volt, hogy kiszakítsa az űrhajót a Föld-körüli pályáról is elindítsa a Hold felé. Ezt az egész műveletet egy szobaméretű gyűrűbe épített számítógép vezérelte, amelynek a memóriája kb. akkora volt, mint ma egy e-mail mérete, a teljesítményére pedig bármelyik mai okostelefon milliókat verne rá.

Erről van szó:

Nem csoda, hogy a NASA büszke a rakétára, von Braunt pedig hősként ünnepelték azért, amiért megépítette (igaz, a Hold-utazásról kevésbé ő jut az ember eszébe, hanem sokkal inkább Neil Armstrong, aki a rakéta segítségével először a Holdra lépett). Lowell Zoller most is teljes odaadással beszélt arról, amikor 1965-ben személyesen is ott volt a rakéta F-1-es hajtóműveinek a tesztjeinél. Száz mérfölddel arrébb is hallani lehetett a hangját, amikor begyújtották, és a Richter-skála szerint 3,5-ös földmozgást okozott. “Lenyűgöző volt” - mondta.

Az idős NASA-tudós nem hiába használta a múlt időt: ilyen rakétát jelenleg egy ország sem képes építeni.

Az Apollo-17 küldetése után a Hold-programot törölték. Richard Nixon elnök egyszerűen nem akarta tovább állni a Hold-utazás valóban nagyon magas költségeit (akkoriban a NASA az USA költségvetésének 4-5 százalékát kapta). Wernher von Braun ezt nagyon is zokon vette, ő ugyanis sosem a Holdat tekintette a végső állomásnak, a német mérnök a Marsra akart embert küldeni. Ezt már jóval a Saturn rakéták megépítése előtt leírta, a Das Marsporjekt nevű munkájában, amellyel felvázolta egy lehetséges Mars-utazás forgatókönyvét. Von Braun már ekkor, 1948-ban azt írta, hogy ehhez olyan rakétákra van szükség, amely újrahasznosítható, azaz az egyes fázisai visszatérnek kilövés után visszatérnek a Földre (ilyen rakétákat fejleszt jelenleg a SpaceX). A 70-es években azonban már senkit sem érdekeltek az ötletei, ezért visszavonult a NASA-tól.

Egy évre rá az Egyesült Államok felhagyott a Saturn V rakéta gyártásával. A még legyártott, de már nem használt fázisok múzeumokba kerültek, aztán pedig szép lassan az egész gyártókapacitás az enyészeté lett.

Lowell Zoller szerint az Egyesült Államok ma már akkor sem lenne képes Saturn V-ös rakétát építeni, ha akarna. Az ehhez szükséges felszerelést az évtizedek során eladták vagy kidobták. Nincsenek meg hozzá a szakemberek, nincs meg az ellátási lánc.

Azt a négy évtizedes hátrányt, amelyet az Apollo-program és a Saturn rakéták kiiktatása okozott, pedig ma is érzi még a világ.

Hiába jelentették be az Egyesült Államok vezetői többször is az elmúlt években, hogy embert akarnak küldeni más égitestekre (elsősorban a Holdra és a Marsra), és hiába jelezte már több magáncég is, hogy fontosnak tartják a Mars-utazást, még mindig nincs a kezében senkinek sem olyan eszköz, amellyel ezt meg lehetne tenni.

A NASA 2004-ben ugyan elkezdte fejleszteni az Ares rakétát, de a 2008-as gazdasági válság kirobbanása után két évvel Barack Obama leállította a fejlesztést. Hogy aztán 2015-ben épp Obama legyen az, aki újra kitűzze célként az amerikai űrkutatás elé, hogy embert kell küldeni a Marsra. Az Ares helyett már 2010-ben nekiálltak megcsinálni a jóval olcsóbb SLS-t, azaz a Space Launch System-nek elkeresztelt rakétát.

Ha egyszer kész lesz, az SLS elvileg sokkal nagyobb tömeget lesz képes a világűrbe juttatni, mint a Saturn V. A célja az lenne, hogy a szintén NASA-fejlesztésű Orion űrhajóval karöltve visszavigye az embert a Holdra, aztán pedig irány a Mars.

Ez a program is nagy ígéretekkel indult, 2017-re már tesztrepüléseket ígértek, most azonban egyre inkább úgy tűnik, hogy ebből még jó ideig nem lesz semmi.

A fejlesztés két és féléves késésben van, a Business Insider pedig épp a múlt héten számolt be arról, hogy a NASA új, belső auditjelentése az egész projektet kérdőjelbe teszi. A fő partner, a Boeing, amely a rakéta több kulcsfontosságú részének leszállításáért is felel, ugyanis durva késésben van, és a költségek is kezdenek annyira elszállni, hogy a jelentés szerint a NASA már a tervezettnél 3 évvel hamarabb kifogyhat a rakéta fejlesztésére szánt pénzből. A NASA egyik vezetője elismerte, hogy a jelentés “fair” helyzetjelentést adott, de hozzátette azt is, hogy egy ekkora és ilyen bonyolult rakéta megépítése “hosszútávú” elköteleződést igényel.

Ez pedig úgy néz ki, hogy a Hold-program óta nincs meg az amerikai kormányban.

A 70-es években inkább elindították az űrsikló-programot, ezek 30 éven keresztül végeztek Föld-körüli manővereket, állítottak pályára műholdakat, és a segítségükkel építették a Nemzetközi Űrállomást is. De sosem lettek volna képesek elhagyni a Föld-körüli pályát, nem is ez volt a céljuk (2011-ben pedig az űrsiklók is visszavonultak). Most pedig Donald Trump ugyan belengette a Mars-utazást, de kétséges, mennyire veszi komolyan magát, főleg úgy, hogy egyúttal megígérte azt is, hogy az Egyesült Államok hadserege létrehoz egy űrhaderőnemet is. Ezt pedig egyelőre senki sem tudja hová tenni.

Egyelőre csak egy autót tudtunk kilőni az űrbe

A SLS-en kívül egyelőre nincs olyan rakéta, amely szóba jöhet Mars-utazáshoz. A világ legerősebb rakétájával jelenleg a SpaceX rendelkezik, ez a Falcon Heavy, amelyet februárban lőttek fel először, Elon Musk Tesla autójával a rakterében. Ennek a rakétának a teherbírása viszont a közelébe sem ér a 40 évvel korábban gyártott Saturn V teherbírásához (viszont jóval olcsóbb az előállítása, és egyes részei újrahasznosíthatóak). A Mars-utazáshoz Elon Musk cége az egy űrhajóból és egy újrahasznosítható rakétából álló, Big Falcon Rocketnek nevezett eszközt használná. Ez azonban még sehol sincs, pedig a SpaceX jelenleg is azt tervezi, hogy a rakétával 2024-ben már embert fognak küldeni a Marshoz.

Hogy ez tényleg így lesz-e, azt nem tudni, de már jó ideje úgy néz ki, hogy egy Mars-misszió valószínűleg magánvállalatok szerepvállalásával fog létrejönni.

Egy ilyen szcenáriót vázol fel a NatGeo is a Mars-sorozatában. Ez egy félig dokumentum, félig fikciós sorozat, az alapja Stephen Petranek Életünk a Marson című könyve. A sorozat első évada arról szól, hogyan jutna el az ember a Marsra, ha tényleg nekiindulna. A válasz: egy függőlegesen landoló rakétával, amelyet egy magántársaság fejleszt ki egy a nagyobb nemzeteket tömörítő multinacionális alapítvány számára.

Erről beszélt Lowell Zoller is a Saturn V rakéta alatt állva a huntsville-i múzeumban. Szerinte a nemzeteknek szüksége van a vállalatokra, a jelenlegi költségvetésével ugyanis a NASA sehová sem lesz képes eljuttatni az űrhajósait (az űrügynökség szerint a Mars-utazás 210 milliárd dollárba kerülne, ez a többszöröse az Apollo-program költségeinek). Pedig Zoller szerint nagyon megérné erre pénzt áldozni.

“Az ok, ami miatt el kell mennünk a Marsra, az az, hogy kifejleszhessük az ehhez szükséges technológiát” - mondta.

Az idős fizikus szerint már a Saturn rakéták kifejlesztése során is rengeteg olyan, új dologra jöttek rá a tudósok, amelyek aztán az élet minden területén elterjedtek, és szerinte ezek adják a rakéta igazi értékét.

Például ott van a telemetria.

Ezt eredetileg arra használták, hogy az irányítóközpont vezetékek nélkül, valós időben kapjon adatokat a rakétáról vagy az Apollo űrhajóról. Aztán kiderült, hogy remekül használható a kórházakban is a betegek állapotának, szívverésének mérésére. És ez csak egy, a sok fejlesztés közül, a NASA-nak egy külön honlapja van, amely csak ezeket listázza, több mint kétezer hasonló dologgal.

“Azt kell szem előtt kell tartani, hogy mi itt igazából a technológiába fektetünk be. A jövőnk politikailag és gazdaságilag is egyfajta vállalkozás, amely előrefele vezet minket, és nincs nagyobb vállalkozás, amely ki tudná jelölni az utat a technológiai fejlődésnek, mint az emberes űrutazás. Hiszen az emberek érintettsége miatt a dolog különösen bonyolulttá válik, és ezért extrém kreatívnak kell hozzá lenni, hogy sikerüljön” - mondta.

A National Geographic november 18-án mutatja be a Mars című sorozatának új, második évadát. Az első évad arról szólt, hogyan lenne képes az emberiség eljutni a Marsra, és ott létrehozni egy állandó bázist, a második évad pedig arról fog szólni, mi történik, ha már nem csak a felfedezők, hanem a profitorientált cégek is megjelennek a Marson. Előzetes itt.