Adósságok és méregdrága lakások közt fulladoznak a fejlett világ középosztályai

  • A fejlett országok többségében évtizedek kellenek ahhoz, hogy egy család kikeveredjen a szegénységből. Magyarországon ehhez hét generációra van szükség, Skandináviában 2-3 is elég.
  • Miközben nehéz kilépni a szülők árnyékából, világszerte szenvednek a középosztályok is. Egyre nehezebben bírkóznak meg a lakásárakkal és a munkaerőpiaci elvárásokkal, de anyagilag is egyre sebezhetőbbek.
  • Az OECD két, Magyarországon kedden bemutatott kötetben elemzi a társadalmi mobilitás állását és a középosztályok helyzetét. 

Az elmúlt évtizedek kiölték az amerikai álmot a fejlett országokból. Az itt élők egyre nagyobb arányban gondolják, hogy elsősorban a szülők által felhamozott vagyonok és más privilégiumok határozzák meg, mire viszi az ember, semmint a kitartó tanulás, a munka és az érdemek. Az anyagi előrejutás egyre nehézkesebbnek, a társadalmi lecsúszás veszélye pedig egyre fenyegetőbbnek tűnik.

Sajnos ez nemcsak az emberek fejében, hanem a valóságban is így van, legalábbis ez derül ki az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) két kötetéből, amiket kedden mutattak be Budapesten a TÁRKI szervezésében. 

Ezek közül az egyik a társadalmi mobilitás kérdésével foglalkozik, vagyis azzal, hogy a milyen esélyekkel lehet egyről a kettőre jutni, mennyire álmodozhat jó állásról és kényelmes életről egy tanulatlan szülő gyereke, és mennyire kell félniük a lecsúszástól a felső rétegek tagjainak. A másik a nyomás alatt levő, kifacsart középosztályokról szól, amelyek világszerte egyre nagyobb terhet visznek a vállukon, és nem látják a kiutat. 

A két kötetet teljes egészében és rövidítve is el lehet olvasni angolul („Under Pressure: The Squeezed Middle Class” illetve „A Broken Social Elevator? How to Promote Social Mobility”), most a legfontosabb eredményeket foglaljuk össze. 

Ragadós padló, ragadós plafon

Egy elképzelt, ideális esetben semennyire nem befolyásolná az ember jövőjét, előrelépési lehetőségeit, hogy milyen családba születik. Ilyen persze sehol nincs, még a skandináv országokban is 2-3 generációba telik, mire egy család felküzdi magát a társadalom legszegényebb 10 százalékából az átlag környékére.

Ez elsőre soknak tűnik, hiszen évtizedekről van szó, pedig máshol még rosszabb a helyzet: Franciaországban ugyanehhez 6, Magyarországon 7, Kolumbiában pedig 11 generáció kell. 

A grafikonból is látszik, hogy a mobilitási adatok jelentősen eltérnek az OECD-országokban, de általában azért mindenhol igaz, hogy kereseti, oktatási és munkaerőpiaci szempontból is nagyon nehéz előrelépni.

  • A legkevesebbet kereső 25 százalék harmadának a gyerekei is ebben az alsó 25 százalékban fognak megöregedni.
  • Az általános iskolát végzettek gyerekeinek 42 százaléka nem fejezi be a középiskolát, míg a diplomások gyerekeinél ez az arány csak 7 százalék. Közben az alacsony iskolai végzettségűek gyerekeinek csak 12 százaléka jut el a diplomáig.
  • A kétkezi munkások gyerekeinek alig 25 százaléka tölt be valamilyen magasabb szintű pozíciót. 

Eközben a magasabb státuszú családok gyerekei nagyrészt nyugodtak lehetnek afelől, hogy nekik is jó fizetésük, diplomájuk és magas presztízsű állásuk lesz.

  • A legjobban kereső 25 százalék gyerekeinek 40 százalékos esélyük van rá, hogy ebben a kategóriában maradnak, és csak 16 százalékuk zuhan le az alsó negyedbe.
  • A diplomások gyerekeinek 63 százaléka diplomát szerez.
  • A menedzserek és más magas státuszú munkát végzők gyerekeinek fele ugyanilyen állásokat tud megcsípni.

Magyarország kilóg a sorból

Általában azokban az országokban nagyobb a társadalmi mobilitás, vagyis ott könnyebb előrejutni, ahol kisebbek a jövedelmi egyenlőtlenségek. Ez logikus, hiszen a nagyobb szakadékot nehezebb is átugrani. Így van ez például Svédországban, ahol az alacsony jövedelmi egyenlőtlenség magas mobilitással párosul, akár a kereseteket, akár az oktatást, akár a foglalkozást nézzük. 

A magyar társadalom viszont kivétel ebben a mezőnyben: a jövedelmi viszonyok nemzetközi szinten nem számítanak durván egyenlőtlennek, mégis nagyon alacsony a mobilitás, a keresetek szintjén például az utolsó helyen állunk. Vagyis az OECD-ben

sehol sem olyan nehéz meghaladni a szüleink fizetését, mint nálunk.Ez azt jelenti, hogy minden második magyar fiú, akinek az apja a legjobban kereső 25 százalékba tartozik, ugyanilyen jól fog keresni. Közben a legrosszabbul kereső apák fiainak csak 19 százaléka képes eljutni a felső 25 százalékba. 

Grafika: Heller/Tárki/444

Jövedelmi egyenlőtlenségekben tényleg egészen jól állunk, bár évtizedek óta romlik a helyzet. Tóth István György, a TÁRKI vezérigazgatója és Szelényi Iván tavaly mutatták be, hogy a magyar elit évtizedek óta egyre nagyobb szeletet hasít ki az össztársadalmi jövedelemből, miközben ez az alul lévők nem gyarapodnak ilyen ütemben. 

Kifacsart, jövőkép nélküli középosztályok

A fejlett világ középosztályainak tagjai egyre igazságtalanabbnak érzik a társadalmi-gazdasági rendszert, egyre nehezebben jönnek ki a pénzükből, és a munkaerőpiaci kilátásaik is bizonytalanok. Persze ahhoz, hogy mérni lehessen ennek a csoportnak a helyzetét, tisztázni kell, mit értünk egyáltalán középosztály alatt.

Az OECD-nél egy jövedelemalapú meghatározást használtak: először is, megkeresték a háztartási jövedelmek mediánját (ezt úgy lehet megkapni, ha növekvő sorrendbe rakjuk az összes háztartás jövedelmét, és kiválasztjuk a középsőt). Majd a középosztályba soroltak minden háztartást, amelynek a jövedelme a medián 75 és 200 százaléka közé esett. 

Ezen az alapon a magyarok 67 százaléka számít középosztálybelinek,ami persze nem ugyanazt jelenti, mintha valaki Svédországban vagy Németországban tartozna a középosztályhoz, hiszen ott a mediánjövedelem és az ezzel járó életszínvonal is magasabb. (A szűk és félrecsúszott magyar középosztály helyzetéről ebben az összeállításban olvashat részletesen). 

Michael Förster, az OECD vezető szociálpolitikai elemzője a középosztályok polarizálódását emelte ki: ha a középosztályokat három részre osztjuk, azt látjuk, hogy a legalsó részét egyre jobban fenyegeti a lecsúszás. Ez nem meglepő annak fényében, hogy 

az OECD-ben a középosztálybeli háztartások 40, Magyarországon pedig 60 százaléka anyagilag sebezhető,ami azt jelenti, hogy elmaradtak a rezsivel és a hiteltörlesztéssel, nem tudják megfelelően felfűteni a lakásukat, évente elmenni egy egyhetes nyaralásra, vagy elviselni egy váratlan kiadást. Ebben nem csak nyugati országok, de például a csehek és az észtek is megelőznek minket.

Ugyanígy világszerte egyre nehezebb lakáshoz jutni. Kiszámolták például, hogy hány évi jövedelemből tud egy kétgyerekes, mediánjövedelemmel bíró pár megvásárolni egy 60 négyzetméteres, fővárosi ingatlant. Az OECD-ben 1985-ben még hét év sem kellett ehhez, de ma már majdnem 11-re van szükség. 

Ráadásul a középosztály tagjai a munkaerőpiaci pozícióikért is aggódhatnak. Láthatóan egyre több készségre van szükség ahhoz, hogy valaki megmaradjon ebben a jövedelmi sávban, nem is beszélve a robotizációról, ami sok közepes jövedelmű ember állását veszélybe sodorhatja.