Három hét után befogták a Pilisben a kirándulóktól ennivalót kolduló ormányos medvét

Még 12 millió forintot szeretnénk összegyűjteni az év végéig. Köszönjük, hogy összedobjátok. Akkor nem tartozunk majd senkinek, csak köszönettel - nektek.

Aki az utóbbi hetekben a Dömös környéki népszerű erdei ösvények valamelyikén kirándult, annak jó esélye volt, hogy ilyen:

vagy ilyen 

jelenetek tanúja vagy egyik szereplője legyen.

 A képeken látható állat egy ormányos medve, amiről jól sejted, hogy nem őshonos állat, hanem dél-amerikai illetőségű és koátinak is hívják. Legendásan mozgékony gumiorra, régivilágbeli betörőre hajazó fekete álarca és aránytalanul vastag, csíkos farka miatt az állatkertek egyik legnépszerűbb lakója, ráadásul nem is nyomasztó lakója, hiszen egyáltalán nem ritka, így nem kell a kihalásától rettegni.

De a Pilisben azért garantáltan meghalt volna a hidegtől, ha a gazdája három hét bújkálás után be nem tudja fogni. A Cékla névre hallgató nőstény Márton András állatmentőé volt, de megrongálták a kifutóját, így tudott elszökni. Kezdetben talált magának élelmet, de a hideg idő beköszöntével inkább a turistákat lejmolta le, majd vándorolni kezdett. Dömösről a Holdvilág-árokig jutott, mire a gazdája megtalálta. Cékla lefogyott és kullancsok költöztek rá, de ettől eltekintve jól van.

(via Blikk)

Bónusz track: Ha van időd elolvasni, ideraktam, hogy mit írt Gerald Durrell a koátik fogságban való tartásáról az egyik legklasszabb és legszórakoztatóbb állattartós könyvben, az Állatkert a kastély körülben: 

Vannak aztán állatok, amelyeket csak a legnagyobb nehézségekkel lehet megakadályozni abban, hogy szaporodjanak a fogságban: ezek közé tartozik a koáti. 

Ez a kis dél-amerikai állatfaj kb. akkora, mint egy kisebb kutya; hosszú, gyűrűs farkát rendszerint fölfelé mereszti. Rövid, eléggé 57 görbe lábuk van, ettől medveszerű, himbálódzó lesz a járásuk; hosszú, gumiszerű, fölfelé álló orruk állandóan ide-oda szimatol, minden zugot és repedést átvizsgál, hogy ennivalót keressen. Két színben fordulnak elő: foltos zöldes-barna és meleg gesztenyeszínben. 

Az Argentínából magammal hozott pár, Martha és Mathias, a foltos fajtából valók voltak. Amint ezek elhelyezkedtek új ketrecükben az állatkertben, nagy lelkesedéssel fogtak hozzá a szaporodáshoz. Néhány érdekes dolgot vettünk ezzel kapcsolatban észre, amit érdemes megemlíteni. 

Általában Mathias volt az úr a házban. Ő járta körül rendszeresen a ketrecet, szagmirigyével jeleket hagyva, hogy mindenki tudja: ez az ő birodalma. Marthának kutya élete volt mellette, minden jó falatot elkapott előle, úgyhogy végül kénytelenek voltunk külön-külön etetni őket. Ez a múlt századbeli férfimagatartás csak akkor volt észlelhető, ha Martha nem volt terhes. 

Amint várandós lett, a helyzet megfordult. Ő lett az uralkodó személyiség, pokollá tette szegény Mathias életét, ok nélkül megtámadta, elzavarta az ételtől, és általában zsémbesen viselkedett. Hogy vajon Martha várandós-e vagy sem, azt korai stádiumában csak akkor tudtuk megállapítani, ha megfigyeltük, pillanatnyilag ki az úr a háznál. 

Az első alom négy kölyökből állt, Martha nagyon büszke volt rájuk, és nagyon jó anyának bizonyult. Nem tudhattuk előre, mit szól majd Mathias a kölykeihez, ezért különleges ketrecet építettünk számára, amelyből ugyan láthatta és szagolhatta a kicsiket, fogait azonban már nem tudta beléjük mélyeszteni, ha történetesen erre szottyant volna kedve. Később kiderült, hogy Mathias éppúgy el van tőlük ragadtatva, mint Martha, de eleinte nem akartunk kockázatot vállalni. 

Hamarosan eljött a nagy nap, amikor Martha úgy gondolta, a kicsik már eléggé megnőttek ahhoz, hogy bemutassa őket a világnak, s naponta néhány órára kivezette őket barlangjából a külső ketrecbe. A kis koáti sok tekintetben az elképzelhető legaranyosabb kis állat. Csupa fej és orr az egész, magas, értelmes homlokkal és olyan orral, amely ha lehet, kétszer olyan gumiszerű és kétszer olyan kíváncsi, mint a felnőtteké. Amellett természetüktől fogva bohócok, állandóan csetlenekbotlanak, vagy teljesen emberi módon, „kezüket" térdükön tartva, a hátsórészükön ülnek. Mindez nevetségesen kacsázó, lúdtalpú járásukkal együtt ellenállhatatlanná teszi őket. 

Kedvelték az „aki szeret, követ" játékot, felkúsztak a ketrecükben lévő ágak közt; amikor a legelső elérte a legmagasabb pontot, hirtelen megfordult, beleütközött a mögötte jövőbe, az a maga részéről szintén kénytelen volt megbökni az őt követőt, mindaddig, míg mind hátrafelé nem sorakozott lefelé az ágról, dallamosan csivogva és sipákolva egymásnak. Aztán fölmásztak a faágak közé, és merész trapézgyakorlatokat mutattak be, hátsó lábukkal markolva lógtak lefelé, vagy egyik első mancsukkal kapaszkodva, előre-hátra hintáztak, és mindent elkövettek, hogy lelökjék egymást. Noha sokszor egészen magasról pottyantak le a cementpadlóra, olyan rugalmasnak bizonyultak, mint a gumi, és sohasem ütötték meg magukat. 

Mióta valamicskét idősebbek lettek és rájöttek, hogy át tudják szuszakolni magukat a ketrec dróthálóján, ki szoktak bújni, és a korláton belül játszanak. Martha aggodalmaskodva mindig szemmel tartotta őket ezek alatt a kirándulások alatt, és ha valamilyen valódi vagy képzelt veszély fenyegette őket, izgatottan lihegve, vészkiáltásokkal rohant elő, megragadta kövér testüket a dróthálón keresztül, és visszapréselte őket a ketrec biztonságába.

Amint merészebbek lettek, egyre messzebb és messzebb mentek játszani. Ha csak kevés látogató járt arra, birkózómérkőzéseket tartottak a fő kocsiúton, amely a ketrecük mögött vezetett lefelé a lejtőn. Ez sokszor fárasztó volt, mert naponta legalább húsz jó szándékú látogató jött lihegve hozzánk azzal 58 az újsággal, hogy kiszabadult néhány állatunk, és mindig újra meg újra el kellett magyarázni az egész koáti-helyzetet. 

Egyszer, amikor a kölykök a hátsó úton játszottak, nagy ijedség érte őket, aminek hasznos hatása volt rájuk. Egyre távolabb kalandoztak ketrecük biztonságától, és az anyjuk egyre jobban aggódott. A kicsik épp most tanulták meg a bukfencezést, ezért nem voltak abban a hangulatban, hogy az anyjuk intésére hallgassanak. Jó messze jutottak már a ketrecükből, amikor Jeremy hajtott arra a hátsó úton az állatkert teherautójával. Martha figyelmeztető kiáltását hallatta, a kicsik pedig játék közben megtorpanva, hirtelen ráébredtek, hogy épp most fogja őket megtámadni egy óriási, bőgő szörnyeteg, amely elválasztja őket otthonuk biztonságától! Páni félelemmel fordultak meg, és futni kezdtek. Lúdtalpasan kacsázva elvágtattak lefelé a cerkófmajom, a csimpánz, majd a medve ketrece mögött, s még mindig nem tudjak sehová sem rejtőzni az őket üldöző szörnyeteg elől. Végre biztonságos menedéket láttak, és mind a négy bevetette magát. 

Hogy a hölgyek vécéjét épp üresen találták ebben a pillanatban, az merőben a véletlen műve volt. Jeremy, átkozva minden koátit, a fékre lépett és kiszállt. Óvatosan körülnézett, hogy megbizonyosodjék róla, nincsenek-e a közelben hölgyvendégek, aztán betört az illemhelyre, s keresni kezdte a kicsiket. Belül sehol sem látta őket, és már épp csodálkozni kezdett, hová az ördögbe tűnhettek, amikor felfigyelt az egyik fülkéből hallatszó fojtott visongásra. Akkor fedezte föl, hogy mind a négy kölyök átpréselte magát az egyik fülke ajtaja alatti résen. Jeremyt leginkább az bosszantotta, hogy egy pennyt kellett bedobnia az ajtón, hogy ki tudja szedni őket.

Még 12 millió forintot szeretnénk összegyűjteni az év végig
Eddig összegyűlt: 5,7 millió Forint

Egész évben sokan támogattátok a szerkesztőséget, a ti segítségetek nélkül a 444 nem tudna stabilan működni. Most év végéig még 12 millió forintot szeretnénk összegyűjteni, ezt a pénzt az újság bővítésére fordítanánk, például abban is segítene, hogy januártól két új riporterrel kezdjük az évet. Segíts, hogy a 444 bővülni tudjon!

Támogasd a 444 szerkesztőségét!
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok érvényesek 2019. december 2-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.