Az utóbbi hetekben a felhatalmazási törvény mellett a rémhírterjesztésre vonatkozó szabályok átírása váltotta ki a legnagyobb visszhangot a kormány rendkívüli intézkedései közül. Ellenzéki pártok, civil szervezetek és nemzetközi lapok is azért bírálták ezt a módosítást, mert kritikájuk szerint alapot adhat az újságírókkal szembeni fellépésre is. 

Néhány napja a Magyar Tudományos Akadémia Jogtudományi Intézetének blogjában is megjelent egy cikk, amelyben részletesen elemzik az új szabályozást. Bencze Mátyás és Ficsor Krisztina, a Debreceni Egyetem kutatói arra jutottak, hogy a módosítás szövege 

• túlságosan általánosan fogalmaz, túl sok mindent homályban hagy, 
• ezzel bizonytalanságban tartja az állampolgárokat, köztük az újságírókat, valamint a bíróságokat is, 
• ami alkalmas arra, hogy a szükségesnél nagyobb kontroll alatt tartsanak közérdekű információkat.

Elemzésük végén arra jutnak, hogy 

nem alaptalanok azok a vélemények, amelyek szerint a szabályozás a szólás- és sajtószabadság „önkéntes”, de aránytalan korlátozásához vezethet.

(Az „önkéntes” korlátozás azt jelenti, hogy a törvény maga félemlíti meg az újságírók illetve a források egy részét, akik nem mernek megírni vagy átadni bizonyos információkat.)

A jogi elemzés mindenekelőtt a normavilágosság követelményét kéri számon, ami rendkívüli jogrend esetén különösen fontos. Ez nem jelent mást, mint hogy érthetővé kell tenni, pontosan milyen cselekmények számítanak büntetendőnek. „Alapvető, az emberi méltóságból levezethető érdekünk fűződik ugyanis ahhoz, hogy életünket olyan normák vezéreljék, amelyek alapján előre tudunk kalkulálni, hogy milyen célokat tűzhetünk ki magunk elé és azokat milyen formában valósíthatjuk meg” – írják.

A jogi normákba foglalt általános fogalmakat sokszor a bírói gyakorlat segít értelmezni, és az Alkotmánybíróság szerint sem teljesül a normavilágosság elve, ha a szabályozás a bíróságok számára is értelmezhetetlen, vagy eltérő értelmezésekre ad lehetőséget. Ebben az esetben azonban nem beszélhetünk bírói gyakorlatról, hiszen az Index egyetlen ítéletet sem talált, ami rémhírterjesztéssel vádolt ember ügyében született volna. 

Így szól a módosított törvény (vastagon szedve az újdonságok): 

337. § (1) Aki közveszély színhelyén nagy nyilvánosság előtt a közveszéllyel összefüggésben olyan valótlan tényt vagy való tényt oly módon elferdítve állít vagy híresztel, amely a közveszély színhelyén alkalmas az emberek nagyobb csoportjában zavar vagy nyugtalanság keltésére, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

(2) Aki különleges jogrend idején nagy nyilvánosság előtt olyan valótlan tényt vagy való tényt oly módon elferdítve állít vagy híresztel, amely alkalmas arra, hogy a védekezés eredményességét akadályozza vagy meghiúsítsa, bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

Bencze és Ficsor cikküben részletesen bemutatják, milyen problémák vannak ezzel a szöveggel. 

Először is: rémhírt terjeszteni csak „közveszély színhelyén” lehet, azt azonban hivatalos adatokból nem tudni, melyik településen vannak koronavírus-fertőzöttek, és melyeken nincsenek. A szerzők szerint, ha ez így marad, akkor nehéz lesz bizonyítani a szándékosságot, vagyis hogy a rémhírterjesztéssel vádolt illető tudta-e, hogy éppen közveszély színhelyén tartózkodik. Persze úgy is lehet értelmezni, hogy az egész ország közveszély színhelyének számít, ez a felfogás azonban ellenkezik a »színhely« kifejezés általános, hétköznapi értelmével, amely egy teljes országnál jóval kisebb területet szokott jelölni, másrészt a törvénymódosítás előterjesztői indokolása is arra utal, hogy »közveszély színhelyének« inkább a fertőzés lokális gócpontjait tekinti”.

A cikk szerint, ha az egész ország közveszély színhelyének számít, akkor mostantól minden bolti lopást súlyosabban kellene büntetni. De ha ettől eltekintünk, továbbra is kérdés, hogy minek számít egy internetes poszt, amit akár külföldről is meg lehet osztani. Erről egyáltalán nem esik szó a módosításban.

Ugyanígy az sem egyértelmű, mi számít elferdítésnek. Mi van, ha egy újság naponta beszámol a fertőzöttek számának növekedéséről, de a gyógyultakéról nem? Vagy ha a napi új megbetegedések számánál nem közli a tesztelések számát, annak ellenére, hogy a kettő összefügg? – teszi fel a kérdést a cikk. Ezek mind valós tények lennének, ugyanakkor alkalmasak lennének nyugtalanság keltésére is, mégis blokkolhatják a sajtó megfelelő működését, írják. 

A törvény szerint csak az számít rémhírterjesztésnek, ha valaki ezt „közveszéllyel összefüggésben” teszi. 

„Ez azt is jelenti, hogy aki közveszély színhelyén például »migránsok« által elkövetett bűncselekmények számának a növekedésével riogat alaptalanul, azt nem lehet rémhírterjesztésért felelősségre vonni.”A szerzők annak a konkretizálását is hiányolják, hogy mi számít közveszéllyel szembeni védekezésnek, amit a rémhírterjesztéssel akadályozni lehet. Az is kérdés, mikor számít a védekezés eredményesnek és eredménytelennek, vagyis az sem világos, hogy mivel lehet megakadályozni a védekezést, és mivel nem. 

Ugyanígy a nyugtalanság fogalma sem egyértelmű. Idézik azt az esetet, amelyben egy abonyi férfi a Facebookon azt híresztelte, hogy Abony egyik részén megjelent a koronavírus, és mindenkinek félnie kell. A rendőrség szerint a gyanúsított ezzel nyugtalanságot keltett, de azt „nem részletezte, hogy a nyugtalanság miben nyilvánult meg. Abban, hogy többen reagáltak a posztra és többen megosztották?” (Ráadásul mindez a Facebookon történt, amiről nem tesz említést a tövény.)

Ugyanakkor a mohácsi polgármesterrel szemben – aki azt állította, hogy a város gócponttá vált, mert az igazolt mohácsi koronavírusos beteg akár száz emberrel is találkozhatott – közveszéllyel fenyegetés gyanúja miatt indult eljárás. Bencze és Ficsor szerint e két eset alapján

„úgy tűnik, hogy a hatóságok számára sem világos, hogy milyen (büntetőjogi) szempontok alapján határolható el egymástól a közveszéllyel fenyegetés és a rémhírterjesztés”.A cikk szerzői úgy vélik, nem hanyagság vagy kapkodás miatt alakult így: mindez a magyar jogalkotás általános szemléletmódját tükrözi. A magyar jogszabályokra jellemző, túlságosan általános megfogalmazás azonban a 19. század végén volt optimális, „amikor is egy tipikus bírósági ügy megítéléséhez elegendő volt a megfelelő jogászi szakismeret és az általános élettapasztalat”. Ma viszont már olyan ügyekben is speciális ismeretekre van szükség, amikhez nincs lehetőség külön szakértőt kirendelni.

Másfelől a szerzők szerint ez a módosítás illeszkedik a kormány elmúlt években látott, szigorító büntetőpolitikájába is. A rémhírterjesztés minősített esetének bütetési tételét például most öt év szabadságvesztésre emelték. 

„Nem abban látjuk a problémát, hogy a jogalkotó egy bizonytalan ideig elhúzódó, az ország egész lakosságát fenyegető járvány megállítása érdekében változtatja és szigorítja a Btk. rendelkezéseit, hanem ennek a módjában. A törvényi feltételek sem az állampolgár (és az őket informáló újságírók) számára, sem a jogalkalmazók számára nem egyértelműek. Olyan kérdésekben kellene előre állást foglalniuk, amelyekről a járványügyi és más szakemberek is vitáznak”– írják. „Például egy polgármester, aki informálisan értesül arról, hogy fertőzési gócpont vagy több fertőzött van a településen, kétszer is megfontolja majd, hogy hivatali kötelezettsége keretében értesítse-e erről a lakosságot. A járvánnyal kapcsolatos, egyébként közérdekű információk így a szükségesnél nagyobb mértékben tarthatók kontroll alatt.”