Lukasenka sorsa a belarusz utcákon dől el

A hivatalos előzetes végeredmény alapján Aljakszandr Lukasenkát, az 1994 óta regnáló fehérorosz elnököt a szavazatok 80,23 százalékával választották újra. Az eredmények hírére még a hivatalos szervek tájékoztatása szerint is 33 fehérorosz településen robbantak ki kisebb-nagyobb tiltakozások, néhány helyen összecsapások a tüntetők és a rohamrendőrök között.

"Az eredmény nem volt váratlan, mindig ennyi az eredmény" - neveti el magát álnaiv nyitókérdésemre a fehéroroszországi választások végeredményéről egy, az országot nagyon alaposan ismerő, de munkájára tekintettel csak neve elhallgatását kérve beszélő forrásom. És tényleg:

• Lukasenkát 1994-ben választották meg először, akkor a szavazatok 80,6 százalékával nyert;
• hét évre rá, 2001-ben 77,4 százalékot szerzett;
• 2006-ban 84,4 százalékot;
• 2010-ben, a mostanáig legbotrányosabb újraválasztásakor 80,44 százalékot;
• 2015-ben 84,14 százalékot.

Vagyis a sorminta alapján most tényleg egy nyolcvan százalékos diadalnak kellett jönnie. A szakértők szerint amúgy benne volt, hogy az idei választáson ennél gyengébb eredményt írjanak be Lukasenka mellé. A koronavírusjárvány béna kezelése, de főként az orosz pénzcsapok elzárása miatti gazdasági nehézségek tapasztalható ellenérzéseket hoztak felszínre. Ezek aztán abban is megnyilvánultak, hogy miután a hatalom a szokásos taktikával elkezdte letartóztatni az esélyesebb ellenzéki jelölteket, Fehéroroszországban merőben szokatlan utcai tiltakozások kezdődtek. "Ezért is kellett nyolcvan százalék, a hatvan a gyengeség jele lett volna" - mondta erről forrásunk, aki nem lepődött meg az eredményeken.

Ennyit arról, hogy mit jelentenek az eredmények. Hogy valójában mi a helyzet, azt nehéz megtippelni. Fehéroroszországból évekkel ezelőtt távozott az utolsó független közvélemény-kutató is, így inkább csak sejtéseink lehetnek a rezsim valós támogatottságáról. A sejtés pedig az, hogy Lukasenkának van valós támogatottsága. 2010-ben például, amikor a választási eredményekre reagálva tízezrek tüntettek Minszkben, még a rendőrökkel is összecsapásokat provokálva, az akkor még működő független közvélemény-kutatók szerint Lukasenka valójában is simán nyert, a szavazatok 51 százalékát szerezte meg. Úgy, hogy az ellenzék jelöltje mellett valóban sokan választhatták a belarusz szavazólapokon szereplő "egyik sem" opciót, a hatalom remek trükkjét a protestszavazók leszalámizására.

Most csak külső, nem nyilvános mérések készültek, azok alapján a teljes népességben még mindig masszív, 35 százalékos volt Lukasenka támogatottsága, amire jön még 20 százaléknyi bizonytalan szavazó is. Ezek alapján valószínűnek tűnik, hogy Lukasenka csalás nélkül is nyerhetett volna.

De ez most már mindegy. Ezeknél a számoknál most sokkal nagyobb jelentősége van annak, amit a cikk elején említettünk, hogy még a belarusz hatóságok szerint is 33 városban voltak megmozdulások vasárnapról hétfőre virradó éjszaka. Ez szokatlan, de ennek is voltak jelei, ha másban nem, hát abban, hogy a váratlanul felbukkant Szvjatlana Cihanouszkaja kampányeseményei Minszken kívül is szokatlan tömegeket vonzottak. A neve elhallgatását kérő szakértőnk szerint ezt Lukasenka részben magának köszönheti. Az ellenzék fő támogatója ugyanis az a középosztály, amely alapvetően Lukasenka gazdaságpolitikájának, az Oroszországból kapott pénz redisztribúciójának köszönheti felemelkedését. Ez az a középosztály, amely most ezen források elapadása miatt került szembe Lukasenkával.

Mert bár erről tán kevesebb szó esett, és amikor esett is, inkább tűnhetett Lukasenka előremenekülő kavarásának, a jelen belarusz helyzet elsősorban Oroszország műve. A Cihanouszkaja felbukkanása előtt legesélyesebbnek tűnő két jelölt közül a választások előtt külföldre menekült, aztán a választás után szintén Moszkvába távozott neje révén Cihanouszkaja kampányába becsatlakozó Valerij Cepalkót egy orosz oligarcha emberének tartják, és a letartóztatása után szintén Cihanouszkaja mögé besoroló Babarikával szemben is felmerült, hogy alapvetően orosz, ha nem is putyini érdekeket szolgál.

Oroszország ugyanis szorosabbra kívánja fűzni a két ország viszonyát, érvényt szerezve annak a konföderációs egyezménynek, amit a saját hatalmát az oroszok és a nyugat között egyensúlyozva megőrizni próbáló Lukasenka még 1999-ben kötött. Hogy ezt kierőszakolják, elzárták a pénzcsapokat. Az orosz államhatalom mellett a gazdasági elit is lehetőséget lát Belaruszban, ahol elmaradt a privatizáció, így még hatalmas vagyonokat lehet lenyúlni.

Az oroszokon kívül Belaruszban még Lengyelország és Litvánia aktív. Mindkét ország a belarusz diaszpóra hátországa, és mindkettő határozottan érdekelt Lukasenka bukásában. Alternatívát azonban ők ketten aligha nyújthatnak, az EU-ról pedig már Ukrajna példáján kiderült, hogy pénzt legfeljebb hitel formájában tud adni.

Hogy mi lesz ebből? Jó kérdés. Egyrészt az ellenzéknek nincs igazi programja, Cihanouszkaja egyetlen ígérete az volt, hogy győzelme esetén új, tiszta választásokat fog kiírni. De Lukasenka se a programjával kápráztatta el az embereket, pedig ő maga is beismerte, hogy szükség volna reformokra. De ez a rezsim szempontjából most másodlagos, hosszú távú probléma. Az elsődleges, hogy mi lesz az utcákon. Ehhez tudni kell, hogy Lukasenka 12 ezer fős karhatalmat irányít. Ez az erő Minszkben bőven elégséges lehet, végül is az 1994 utáni belarusz történelem legnagyobb tüntetésén, Cihanouszkaja fővárosi kampánygyűlésén 63 ezren voltak, vasárnapról hétfőre virradó éjjel pedig a felvételek alapján inkább ezrekben, mint tízezrekben voltak mérhetők az utcán tiltakozók. Más kérdés, hogy a vidéki városokban mi lesz, ahol szokatlanok az ilyen tiltakozások, és ahol a rohamrendőrségnek így nincs is kellő ereje a zavargások megfékezésére.

Lukasenka sorsa ez alapján a következő napokban eldőlhet. De bárhogy is dőljön el, az még semmit se mond Belarusz további sorsáról.