„Anyuka, adja olyan intézetbe a gyereket, ahol nem látja a világot, és akkor majd nem fog vágyakozni utána”

• A halmozottan sérült gyerekeknek nagyon nehéz iskolát találni Magyarországon. A speciális iskolák száma minimális, ami van, az is civil kezdeményezésből jött létre.
• A 17 éves Emhő Zakariás júniusban elvégezte az általános iskolát, az édesanyja már egy éve nem talál neki középiskolát.
• Zakariás „speciális gyerek”: nagyon szociális, jó a humorérzéke, amerikai focicsapatban játszik és lőni is jár, csak éppen halmozottan sérült és kerekesszékben ül.

Egy esős napon látogatunk el Érdre egy családi házba, ahol Zakariás él a szüleivel, két fiútestvérrel, egy kutyával és három macskával. Amikor megérkezünk, Zakariás épp ebédel, kedvesen mosolyogva köszönt minket. Annyira megnyerő a megjelenése, hogy az asztal mögött ülve, ahol nem látszik a kerekesszék, meg sem lehetne mondani róla, hogy valamilyen fogyatékossággal él.

„Zaki nagyon szociális, elképesztő módon vágyik a társaságra, bárkivel szívesen elbeszélget akár hosszan is. Azonban értelmileg nagyjából egy 5 éves szintjén van, és autisztikus tünetei is vannak. Kicsit olyan, mint a Forrest Gump és az Esőember keveréke” - mondja Emhőné Szajki Krisztina.

Zakariás szobája szinte teljesen olyan, mint egy átlagos kamasznak. Ennek megfelelően központi szerep jut a számítógépnek, amin Zakariás kamionos és vasutas szimulációs játékon szokott játszani. A falát is vonatokról készült képek borítják, de van mellettünk néhány céllövő tábla is, ugyanis Zakariás rendszeresen jár lőni légpuskával. Azt is büszkén meséli, hogy ő az irányító a diósdi amerikaifoci-csapatban, a játék kezdetén mindig az övé az első passz, de később is részt vesz a dobásokban és amiben tud. A szoba állandó kelléke még egy akvárium kis halakkal, egy Piciri névre hallgató macska, aki nélkül Zakariás nem tud elaludni, és most is épp az ágyán fekszik. Zakariás egyedül, segítség nélkül ül át a kerekesszékéből a forgószékbe, hogy megmutassa nekünk a kedvenc játékait.

Amíg Zakariás elmélyül a kamionszimulációban, mi az édesanyjával a nappaliban beszélgetünk csukott ajtó mögött, amit azzal magyaráz, hogy a fia sajnos nagyon tudatában van a fogyatékosságának, és rendkívül frusztrálja őt, ahogy az is, hogy ha erről beszélnek a feje fölött.

Mit képzel, anyuka?

Krisztina azt mondja, hogy hiába a megnyerő jellem, és az, hogy Zakariás sok mindenben mennyire önálló és aktív, az elmúlt egy évben körülbelül húsz intézmény utasította vissza a fiút. Zakariás júniusban ballagott el egy alapítvány általános iskolából, ahova speciális igényű gyerekek járnak, és amit az óvoda után szintén nagyon nehezen talált neki Krisztina. Az anya logikusnak találta, hogy általános iskola után valamilyen speciális középiskolába menjen a fia, de mivel tudta, hogy nem lesz könnyű, tavaly ilyenkor kezdett el körbekérdezni, de mindenhonnan csak az elutasítást kapta.

„Az iskoláknál el sem jutottunk odáig, hogy megnézzék Zakit, már telefonon elküldtek, amikor el kezdtem mondani, hogy mozgássérült és értelmi fogyatékos. Nekik vagy túl értelmi sérült, vagy nem eléggé, vagy túl mozgássérült vagy nem eléggé, vagy ennek a kombója: mit képzel, anyuka?”

Volt olyan hely, ahol azért utasították el, mert az intézmény nem volt akadálymentes vagy „már van nekik egy kerekesszékes, és nem kell nekik több”, máshol pedig az jelentette a problémát, hogy Zakariás értelmi fogyatékos. De több iskolának az sem tetszett, hogy Zakariás nem tudna minden nap menni, ugyanis egy héten kétszer bélproblémái miatt otthon ragad. Voltak olyan intézmények is, amelyek túlzsúfoltságra hivatkozva utasították vissza. Krisztina szerint a legszomorúbb, hogy ezek mind speciális szükségletű gyerekekre szakosodott intézmények voltak.

Az iskolakeresést nagyban nehezíti, hogy Zakariás nem tud írni, olvasni és számolni, de Krisztina olyan helyre se szívesen adná a fiát, ahol csak megőrzik. A fiúban óriási a vágy, hogy hasznos legyen, hogy feladatokat kapjon. Zakariás a koronavírus kirobbanásáig nagyon aktív életet élt, az iskola mellett heti kétszer járt focizni és lőni, most pedig ezeknek a hiánya nagyon frusztrálja őt.

„Gyakorlatilag a húsomat rágta le a csontomról. Annyira megviselte ez az egész állapot lelkileg, hogy ő haszontalan, hogy volt, amikor csak ült a szobájában egész nap és sírt, hogy akar ő is tartozni valahová, és ő is akar iskolába menni, mint a többiek. Elém gurult a nap hol egyik, hol másik szakában, és elkezdett dühöngeni és sírni, kiabálni, könyörögni, hogy intézzem el, miért nem találtam még neki helyet?” – mondja Krisztina.

Zakariáson annyira eluralkodott az emiatti frusztráció, hogy gyógyszeres segítségre is szükség volt, hogy a dührohamait kezelni tudják.

„Volt olyan szakember, aki azt mondta, hogy: anyuka, adja olyan intézetbe, ahol nem látja a világot, és akkor majd nem fog vágyakozni utána. Tehát gyakorlatilag zárjam be valahova, és akkor majd nem lesz frusztráció. Ez viszont számomra nem opció” – mondja az anya.

Krisztina a Baptista Pedagógiai Intézet tanügy-igazgatási igazgatóhelyettesétől is segítséget kért, hogy hova vihetné Zakariást, aki egy komplett pedagógia stábot állított rá, hogy találjanak iskolát. Két-három hétig csak ezen dolgoztak, de ők sem találtak megfelelőt. Az igazgatóhelyettes végül azt javasolta nekik, hogy inkább keressenek egy foglalkoztatót, ahol Zakariás kevésbé szembesül a készség tárgyak hiányosságával.

Így Krisztina végül lemondott arról, hogy iskolát találjanak, és bár még nem merte elkiabálni, de úgy néz ki, hogy találtak is egy olyan alapítványi foglalkoztatót, ahol Zakariás a kertészkedéstől, az autóalkatrész-szereléstől, a sütésig és a színjátszásig választhat a foglalkozások közül. Krisztinának az is nagyon szimpatikus volt, hogy Zakariás bármikor válthat a foglalkozások között, de akár a kertben is sétálhat egyet, ha megunta a munkát, és semmi sem kötelező. Ez is alapítványi fenntartású intézmény.

„Ennek az egésznek a rákfenéje, hogy ha van is intézmény, az többnyire civil kezdeményezés eredményeképp jött létre, pedig azt gondolom, hogy ez egy össztársadalmi probléma, nem csak a mi családunkat érinti, hanem több ezer családot. Általános iskolát még csak-csak talál az ember a gyerekének, de a középiskola mintha egy vakfolt lenne a rendszerben” – mondja Krisztina, aki részt vett a Lépjünk, hogy léphessenek egyesület megalapításában is, akik többek között erre a problémára is igyekeznek megoldást találni 25 társszervezet közreműködésével.

Krisztina létrehozott egy alapítványt a fiának, amiben többek között a nagyon drága fejlesztésekre, eszközökre és az életminősége javítására gyűjtenek, de a távoli jövőre is, hogy Zakariásnak legyen majd lehetősége megfelelő ellátást találni, ha a szülei többé nem tudják a gondját viselni.