Majd ha megunják, hazamennek

május 17., hétfő 17:37

Egyelőre nem tűnik úgy, hogy bármelyik érintett fél, vagy bármelyik nagyhatalom összetörné magát a palesztin-izraeli konfliktus rendezésén. Az egy hete kirobbant alacsony intenzitású háború eddigi leghalálosabb napja nemhogy megtorpanásra bírta volna a feleket, Benjamin Netanjahu miniszterelnök még vasárnap közölte, hogy hétfőn minden korábbinál intenzívebb csapásokat kíván mérni a Hamászra, a Gázai övezetet uraló terrorszervezetre.

Izraeli elhárító rakéták cikáznak az égen, miután a Hamász és a szövetségese, az Iszlám Dzsihád újra rakétákat lőtt ki a Gázai övezetből. Fotó: MAHMUD HAMS/AFP

Közben, bár a világ vezetői nyugalmat sürgetnek, Anthony Blinken amerikai külügyminiszter is csupán arról tweetelt vasárnap, hogy jó volna, ha véget érne az erőszak. De ezt csak szenvedő módban fogalmazta meg, szó se volt róla, hogy tűzszünetet követelne a harcoló felektől.

Az Egyesült Államok tartózkodását jelzi, hogy ugyan a hétvégén az amerikaiak képviseletében Izraelbe érkezett Hady Amr, de ő még csak egy különmegbízotti státust sem kapott, vagyis nem kiemelt képviselője országának, pusztán diplomáciai középvezetőként közvetít, elsősorban nem is közvetlenül a palesztinok és Izrael, hanem Izrael és a palesztinokkal egyeztető Egyiptom és Katar között.

A főszereplők elégedettek

Persze valahol érthető, hogy Joe Biden a háta közepére se kívánja a problémát, amit elődjei egyikének se sikerült még megnyugtatóan megoldania. Baja enélkül is bőven van elég, és a prioritási listán a palesztin-izraeli konfliktust nem csupán az olyan belpolitikai kérdések előzik meg, mint a koronavírus-járvány és az azt kísérő gazdasági válság kezelése, vagy az intézményi rasszizmus és a Donald Trump vereségére válaszul a republikánus többségű államokban hozott, a választójogot korlátozó új törvények problémája, hanem az USA örök háborúi közül az afganisztáni konfliktus lezárása is.

Martin Indyk - aki a most Izraelbe küldött Hady Amrrel szemben annak idején, 2013-14-ben különmegbízotti státusban közvetített Izrael és a palesztinok között - is arról ír a Foreign Affairs magazinban, hogy az Egyesült Államoknak leginkább menedzselnie kell ezt a konfliktust, ha már megoldani nem tudja, figyelmen kívül meg nem hagyhatja. De már a menedzselésben is nehézséget okoz saját Demokrata Pártja baloldala, amely hangosan bírálja a stabil szövetséges Izraelt, melynek támogatása az állam létezése óta az amerikai külpolitika alapja. Másrészt nehezíti a dolgát, hogy a helyzet látszólag egyik harcoló félnek sincs ellenére. Nem ez az első alkalom, amikor a Hamász és Izrael között háború robban ki. A legutóbb, hét éve nagyjából hasonló forgatókönyv szerint zajlottak a háborús mindennapok: a Gázát uraló Hamász az Irán által támogatott Iszlám Dzsihád asszisztálásával naponta rakéták százait lövi ki szerteszét Izraelre, amire az izraeli légierő aránytalan választ adva bombáz katonainak kijelölt célpontokat az olyan sűrűn lakott Gázai övezetben, ahol ez még a legnagyobb precizitás mellett is járulékos károkat okozna. De még csak nem is feltétlenül precízek ezek a csapások, arra például a jelen konfliktusban még nem adott magyarázatot Izrael, hogy végső soron miért is kellett lebombázni azt a 13 emeletes házat, amiben egyszerű palesztin lakók mellett az Al-Jazeera hírtelevízió és az AP hírügynökség irodája is volt.

A helyzet gyors rendezését feltétlen hátráltatja, hogy egyelőre mindkét félnek inkább előnyére válik a konfliktus. Hogy miért? Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnöknek azért, mert a harcok múlt hétfői kirobbanása előtt nagyon is reálisnak tűnt, hogy kifogy a szerencséje, és négy egymást követő előrehozott választás után távozni kényszerül a hatalomból. Szinte hihetetlen, de bő másfél hete még teljesen reális lehetőségnek tűnt, hogy a centrista izraeli ellenzék a legvalószínűtlenebb módon az izraeli szélsőjobb és az izraeli arab párt támogatásával képes lesz leváltani. Aztán a harcok kirobbanása után a múlt héten előbb az arab párt, majd a szélsőjobboldali királycsináló, Naftali Bennett is jelezte, hogy a részükről vége az egyeztetéseknek. A korrupció vádjával is szembenézni kénytelen Netanjahu így váratlanul újra biztonságban érezheti hatalmát, legalábbis a legközelebbi, két éven belül immár ötödik előrehozott választások végéig, hacsak addig nem sikerül többségi koalíciót összehoznia.

A Hamásznak sincs feltétlenül ellenére, ami történik. Már csak azért sem, mert ez a konfliktus most eredendően a mérsékeltebb palesztin pártok uralta Ciszjordániában robbant ki, az ottani erőszakra válaszul kezdte múlt hétfőn rakétákkal lőni Izraelt, ezzel a saját ellenőrzése alá tartozó területeken kívül élő palesztinok védelmezőjeként fellépve.

Minden maradhat a régiben

Indyk nem véletlenül emlegette fel a 2014-es háborút, bár az összes korábbit is felemlegethette volna. Most is a megszokott forgatókönyvek szerint alakulnak a dolgok. Az Egyesült Államok, miként most Joe Biden is, biztosítják Izraelt arról, hogy az államnak joga van megvédeni önmagát. Az Európai Unió országai, miként most is, rosszallóan ingatják az ujjukat. A helyzet lényegében akkor fog megoldódni, amikor a Hamász úgy dönt, eléggé megmutatta, hogy továbbra is a palesztin érdekek kérlelhetetlen védelmezője, így aztán Egyiptom és Katar kiközvetítheti a tűzszünetet, amiben a felek lényegében abban állapodnak meg, hogy egy ideig újra békén hagyják egymást, és visszavonhatják csapataikat, hogy azok nyugodtan készülhessenek a harcok következő fordulójára.

Indyk pesszimistának tűnő, de inkább csak realista írása szerint többen most sincs okunk reménykedni. Mint fentebb már vázoltuk, a helyzet tartós megoldása valójában egyik félnek sem érdeke – a Hamász joggal remélheti, hogy a mostani keménykedésével annak ellenére is növelheti a befolyását Ciszjordániában, hogy a világjárvány miatt elmaradtak a palesztin választások, így nem tudta átvenni a hatalmat. Az izraeli vezetés pedig újra bizonyíthatta, hogy a hadsereg még mindig képes elrettentő csapásokat mérni a palesztinokra, vagyis továbbra sem kell a helyzetet tartósan, vagy hát talán tartósabban rendező kétállami megoldásban gondolkodniuk.