A Biden-doktrína: bizalmaskodó pragmatizmus

július 7., szerda 16:26

"Petro, nem kapod meg a milliárd dollárodat. Rendben, megtarthatod a legfőbb ügyészed. Csak fogd fel, hogy ha megtartod, nem fizetünk" - idézte fel "A Biden-doktrína" című cikkében Steve Clemons, az Atlantic újságírója 2016-ban Joe Biden akkori alelnök egyik legendás külpolitikai pillanatát. Clemons akkor még úgy írt Bidenről, mint az alelnökről, akiből nem lesz elnök. Nem is sejthette, hogy alig négy évvel később pont ez a momentum lesz az elnökválasztási kampány egyik sokat emlegetett témája, pár hónapra rá pedig Joe Biden az Egyesült Államok elnöke lesz.

Joe Biden és Vlagyimir Putyin próbálnak mosolyogni egymásra 2021. június 16-i csúcstalálkozójuk kezdetén. Fotó: MIKHAIL METZEL/AFP

De most nem ezért idézem fel, hanem mert lassan fél évvel a hivatalba lépése után elérkezettnek éreztem az időt, hogy magam is hódoljak az Egyesült Államok külpolitikájával foglalkozók kedvenc hobbijának, az aktuális elnök külpolitikai doktrínája felvázolásának. Ennek pedig az efféle bizalmaskodó közvetlenkedés tűnik az egyik alapjának.

Monroe-nak volt egy doktrínája

De ne rohanjunk ennyire előre, kezdjük magával a doktrína fogalmával. Amióta James Monroe, az Egyesült Államok aktuális elnöke 1823 decemberében kongresszusi beszédében megfogalmazta a történelembe Monre-doktrínaként bevonuló nézeteit, lényegében arról, hogy az európai nagyhatalmak lesznek szívesek tartózkodni a beavatkozástól a nyugati félteke ügyeibe, a külpolitikával foglalkozó elemzők, újságírók szeretik hangzatos, pár mondatos tézisekben összefoglalni az aktuális elnökök külpolitikai nézeteit - akár vannak nekik ilyenjeik, akár nem.

Néha nem önszántukból. Nahal Toosit, a Politico külügyi újságíróját például a szerkesztői kérték fel, hogy ugyan foglalná már össze Biden doktrínáját, amire ő egy remek metacikket írt, lényegében arról, hogy tényleg muszáj-e tömören összefoglalni azt, ami a gyakorlatban vagy kétszáz ország ügyes-bajos dolgainak és pár nemzeteken átívelő egzisztenciális krízisnek a kezelését jelenti, közben szórakoztató felsorolását adva az amerikai sajtóban 2012 (!) óta megjelent "A Biden-doktrína" című cikkeknek.

De ez ne szegje kedvünk. Még ha ténylegesen nem is létezik, és maga Biden sosem foglalta össze pár hangzatos mondatban, egy 36 évnyi, javarészt a külügyi bizottságban töltött szenátusi karrier és nyolc év, a világ kellemetlenebb problémáinak intézésével telt alelnökség után hatalomra került elnök életművéből azért levezethető valami, amire rá lehet szuszakolni a doktrína fogalmát.

Realpolitik

Életműve alapján Biden az amerikai külpolitika két nagy iskolája, az aktivista-intervencionalista, bombázva nemzetépítő idealisták és az olykor dermesztően cinikus realpolitikerek közül az utóbbiak közé sorolható. Nem volt rajongója sem Obama afganisztáni csapaterősítéseinek, sem a líbiai beavatkozásnak. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a másik népszerű felosztásban, a héják és a galambok között a galambok közé tartozna. Hisz az amerikai katonai erőben, csak úgy véli, hogy azt kizárólag akkor kéne bevetni, ha az egyrészt egyértelműen szolgálja az amerikai érdekeket, másrészt világos terv van, nem csupán az első, hanem az azt követő lépésekről is.

Ugyanez a racionalitás jellemzi a fenyegetésekre adott válaszait is. Nyilatkozatai alapján aszerint súlyozza a problémákat, hogy azok mennyiben jelentenek valódi, egzisztenciális fenyegetést az Egyesült Államokra. Jellemző például, hogy a terrorizmust, ami miatt az USA gyakorlatilag a 21. század eddig eltelt éveit végigháborúzta, nem véli ilyen egzisztenciális fenyegetésnek. Ezért fontosnak tartja, hogy az USA-nak legyenek arányos válaszai az ilyen fenyegetésekre.

Tisztában van azzal is, hogy az USA egyedül nem oldhatja meg a világ problémáit, ezért törekszik rá, hogy a közös érdekek és célok mentén erősítse a szövetségeit, és amúgy is kulcsfontosságúnak tartja a személyes kapcsolatokat a külpolitika alakításában, mert szerinte csak ilyen személyes kapcsolatok során lehet valóban felmérni, hogy a másik hogyan gondolkozik, és valójában mit akar.

Joe és Bibi, a két jóbarát Fotó: DAVID FURST/AFP

Az efféle személyes viszonynak jó példája az, ami Benjamin Netanjahúhoz fűzi. Obama elnöksége alatt Izrael és az USA viszonya kissé hűvösre fordult, ám Netanjahu 2010-ben, amikor pár szerencsétlen incidens kifejezetten feszültté tette a török-izraeli viszonyt, Biden segítségét kérte, ő pedig el is tudta simítani a viszályt. 2014-ben, amikor az Észak-Amerikai Zsidó Szövetségek konferenciáján két héttel azután kellett felszólalnia, hogy az Obama-kormány egyik tagja csirkeszarnak nevezte Netanjahut, sietve közölte az egybegyűltekkel, hogy még "mindig haverok vagyunk" Netanjahuval. "Jó régen aláírtam egy képet Bibinek [Netanjahu beceneve]. Harminc éve barátok vagyunk. Azt írtam: Bibi, egy átkozott mondatoddal sem értek egyet, de szeretlek" - mesélte.

Azt teszi, amit gondol

Biden múltja irányadónak bizonyult elnöki külpolitikájában is. És még csak a nagy szavaktól se ódzkodott. A 21. század meghatározó küzdelmeként a demokráciák és a zsarnoki rendszerek küzdelmét jelölte ki. A nagyhatalmi versengés részben folyománya Trump külpolitikájának is, csak amíg Trump leginkább kereskedelmi háborúként értelmezte azt, addig Biden ideológiai küzdelemként keretezi. Ami rá is illeszthető a helyzetre, amiben Kína és Oroszország egyaránt a liberális világrend megbontásán dolgozik, előbbi kibertámadásokkal és dezinformációval bomlasztva a demokratikus társadalmakat, utóbbi gazdasági hatalmával büntetve az antidemokratikus lépéseit bírálókat - például Ausztráliát.

Hal Brand, a Johns Hopkins Nemzetközi Tanulmányok Intézetének professzora a Foreign Affairsben ezt úgy foglalta össze, hogy Biden, belátva, hogy az amerikai demokratikus rend belső kihívásokkal is küszködik, külpolitikája első lépéseként a világ demokráciáinak az ellenálló-képességét, belső kohézióját, illetve a demokratikus szolidaritást erősítené. Kína egyre növekvő globális szerepvállalását ellensúlyozandó közös fellépésre buzdítja a világ demokráciáit az olyan transznacionális problémákkal szemben, amilyen a világjárvány vagy éppen a határokon átívelő korrupció. Legalább ennyire fontosnak tartja az amerikai gazdaság versenyképességének javítását, bizonyítván, hogy a demokráciák igenis képesek polgáraik érdekében tenni.

Az eddigi lépései is ezt célozták. Első nagy nemzetközi akciója egy klímakonferencia összehívása volt, ezt pedig európai körútja követte, melyen igyekezett elsimítani a Trump idején keletkezett nézeteltéréseket. A körútja végén személyesen is találkozott Vlagyimir Putyinnal, hogy alaposan felmérje az orosz elnököt. A találkozón leghangsúlyosabban a kibertámadások miatt szólalt fel.

Mindez persze nem egyszerű, Bran, illetve az amerikai közrádió oldalán publikáló két veterán diplomata, Aaron David Miller és Richard Sokolsky is kiemelték, hogy Bidennek céljai eléréséhez, a kínai és orosz befolyás ellensúlyozásához nem csupán a világ demokráciáira, hanem pár erősen demokráciadeficites szövetséges - Törökország, a Fülöp-szigetek, Vietnam - támogatására is szüksége van. A két veterán diplomata ehhez még azt is hozzátette, hogy az oroszokkal és a kínaiakkal szembeni határozottabb fellépésről még a demokratikus szövetségeseket se lesz könnyű meggyőzni, mivel ezeknek komoly gazdasági érdekük a legalább kiegyensúlyozott kapcsolat az európai energiaellátásban megkerülhetetlen Oroszországgal, illetve a világ legnagyobb árutermelőjével, Kínával. Ebben jöhet jól, hogy Biden nem idealista, pragmatikus reálpolitikusként pedig külpolitikáját igyekszik a közös érdekek köré szervezni.