Simone Biles felvállalta, hogy ő is ember, és egyszerűen nem éri meg belerohadni a rá nehezedő nyomásba
2021 július 29., 04:10
Az amerikai torna legújabb csillaga a világ egyik leghányatottabb sorsú népének is szerzett egy aranyat
Sunisa „Suni” Lee ezüstért utazott Tokióba. A 18 éves amerikai tornász a felemáskorláton ugyan a világ legjobbjának számít, de az egyéni összetettben ő is előre elkönyvelte csapattársa, a tornasport aktív legendája, Simone Biles győzelmét. „Nem is gondoltam rá, hogy az aranyért küzdhetek. Meggyőződésem volt, hogy az ezüstért szállok versenybe” – nyilatkozta ő maga is, miután csütörtökön végül megszerezte a győzelmet.
Amihez persze kellett az olimpia tán legdrámaibb történése, Simone Biles váratlan mentális megingása is. Biles, aki rendkívül veszélyes és bonyolult gyakorlatairól ismert, köztük olyanokról, amelyeket rajta kívül csak férfi tornászok képesek végrehajtani, a női csapatverseny döntőjében készült ki. Gerendagyakorlata közben, egy ugrás alatt rátört az, amit az amerikai tornazsargonban „twistiesnek” neveznek, és amit kábé csavarhatnéknak fordíthatnánk. A jelenséget úgy jellemezhetnénk, hogy miközben éppen egy két és fél csavaros szaltót ugrott, hirtelen átvillant az agyán, hogy mégis mit csinál. Az izommemória helyét a tudatos gondolkozás vette át, amitől dezorientálódott, és végül másfél után megállította a hossztengelye körüli forgást. A csavarhatnék rémisztő állapot, ilyenkor a tornászok, akik amúgy éveken át rögzítik a mozdulatsorukat, hirtelen nem tudják kontrollálni a forgást. Akkor is elkezdenek hossztengelyük körül forogni, amikor nem kéne, vagy éppen ellenkezőleg, a levegőben megáll a mozgásuk. Mondanom se kell tán, hogy ez akár életveszélyes is lehet, nem csoda, hogy Biles inkább jelezte, saját biztonsága érdekében visszalép.
Biles visszalépésével adódott hát a lehetőség, amivel a hat éves kora óta erre készülő Lee élni is tudott. Győzelmével szinte biztossá vált, hogy a következő, párizsi olimpián már ő lesz az amerikai tornasport arca, amivel egyben népére, a hányatott sorsú hmongokra (ezt kábé úgy kell ejteni, „momb”; a h teljesen néma, a szó végi, „ng”-vel jelölt félhang pedig olyan, mint egy befogott orral kiejtett „m”).
De kik ezek a hmongok?
A hmongok a genetikai és nyelvészeti bizonyítékok, illetve saját legendáik szerint a modern Kína Hupej, Hunan és Csiangszi tartományai által határolt területről, a Sárga-folyó vidékéről származnak, onnan vándoroltak dél, Indokína irányába. A 9-11 milliósra tett hmong népesség így most javarészt Kína déli vidékein, Vietnamban, Laosztban és Thaiföldön él, illetve a 20. század eseményei nyomán az Egyesült Államokban is népes a diaszpóra. Saját országuk nincs, a 18. századi han migráció nyomán ősi területeiken kisebbségbe szorultak. Ebben nem kis szerepe volt szervezett üldözésüknek. A hanok barbárként tekintettek az őslakos népességre, a 18. században üldözésnek és népirtásnak is ki voltak téve.
Népszerűségüknek nem tett jót a környéken, hogy az elnyomott kisebbség tagjaiként rendre az európai gyarmatosítók mellé álltak a térség szabadságharcaiban. A bő negyed századon át tartó vietnami háborúk során a franciák és az amerikaiak is sok hmongot toboroztak a kommunista gerillák elleni harcokra Vietnamban, illetve később a Laoszban vívott titkos háborúhoz is.
Az amerikaiak kivonulásuk után első körben egyáltalán nem gondoskodtak hátrahagyott szövetségeseikről. Dél-Vietnam eleste után is első körben mindössze ezer hmongot menekítettek ki a kommunista uralom alá került országból. A következő három évben még úgy harmincezer hmong menekült az USA-ba. Változást az 1980-ban elfogadott menekülttörvény hozott, a hmong migráció második hullámában már tízezrek érkeztek, így az évezred végére már kétszázezresre, azóta pedig már háromszázezer fölé nőtt a hmong népesség az Egyesült Államokban,
Az USA-n belül a legtöbb hmong Kaliforniában él, de a legnépesebb közösségük a minnesotai St. Paul-ban alakult ki, negyvenezren élnek a 2,65 milliós népességű városban.
Sunisa Lee is innen, St. Paulból származik, szülei gyerekként vándoroltak be Laoszból. Tornázni is itt kezdett hatéves korában, St. Paul Little Canada nevű elővárosában. A mai napig gyerekkori klubjában versenyez. Családtörténete legalább annyira tragikus, mint a népéé: 2019 augusztusában, pár nappal Lee első felnőtt amerikai bajnoki szereplése előtt apja, John Lee (aki két éves kora óta neveli Sunisát, aki a nevét is felvette), lezuhant egy létráról, és deréktól lefele lebénult. 2020-ban pedig nagynénjét és nagybátyját is elvesztette, akik mindketten a koronavírus-világjárvány áldozatául estek. Lee azt mondta, ezek a tragédiák „csak keményebbé tették”.
Ki szeresse a hmongokat?
Hogy családja és közössége hogyan élte meg győzelmét? Helyi idő szerint csütörtök hajnalban hatalmas tömeg gyűlt össze egy St. Paul-i rendezvényteremben. Lee tág rokonságán túl a hmong közösségből még rengetegen gyűltek itt össze, hogy egy online streamen élőben követhessék a versenyt, amit az amerikai jogokat birtokló NBC ebben a kereskedelmi szempontból előnytelen idősávban nem közvetített élőben. Így reagáltak, mikor gerendagyakorlata után átvette a vezetést a versenyben:
link
Forrás
És így, amikor a végső győzelmet is megszerezte:
link
Forrás
Hogy a győzelem hogyan hatott közösségére, azt a második generációs hmong-amerikai író, Phillipe Thao írta meg a Washington Postnak. Cikke elején felidézi a hmongok alapmondását: „egy hmongnak szeretnie kell a hmongokat, mert ki más szeretné a hmongokat”. Mint írja, üldözött, ország nélküli népcsoportként „a népünk szeretete az egyetlen, ha már nincs hely, amit szerethetnénk”. Lee győzelme tehát szerinte mindenek előtt népének is győzelem, amely „olyan érzés, mintha a történelem, ami eddig csak az eltörlésünkre tört, végre elismerne minket. És nem azért, mert a világ végre felfigyelt ránk, hanem mert beleírtuk magunkat.”
Thao szavai nem üres frázisok csupán, Lee sikerében tényleg szerepet vállalt egész közössége. Apja balesete után a St. Paul-i hmong közösség pólóvásárlásokkal és adományokkal támogatta a családját, és amikor július elején útnak indult Tokióba, otthona közelében nagy búcsúpartit is tartottak. Thao szerint ebben nyilván szerepe volt annak is, hogy Lee az első hmong-amerikai olimpikon, de mint írja, az ilyen kiállás egymásért alapvető része a hmong kultúrának, amit több évszázadnyi üldözés összetartóvá kovácsolt.