A héten egymást követték a komolynak látszó fordulatok Oroszország és a nyugati államok kapcsolatában, az orosz külügyminiszter ugyanis bejelentette, hogy országa megszakítja a diplomáciai kapcsolatokat a NATO-val. Ezzel még fagyosabbá vált a már eddig is elég rossz viszony, a diplomáciai kapcsolatok (és kémek) hiánya pedig még paranoiásabbá tehetik a feleket. A lépésnek arra is hatása lehet, hogy a NATO mennyire tudja majd új kihívásokra, egész konkrétan Kínára fordítani a figyelmét.

Szergej Lavrov hétfőn jelentette be, hogy Moszkva bezárja a NATO-hoz delegált nagykövetségét, a fontos kérdésekben ezután, ha nagyon muszáj, a belgiumi orosz nagykövetet lehet keresni. Emellett azt is bejelentette, hogy bezárják a NATO Moszkvában lévő katonai misszióját és a moszkvai belga nagykövetségen működő NATO információs irodát is. Az orosz külügyminiszter a bejelentéssel arra reagált, hogy a NATO október 6-án kiutasította az orosz követség 8 diplomatáját, mondván, hogy a diplomáciai missziójukon túlterjedő információs tevékenységet folytatnak, vagyis kémek. Az orosz követségen ezután mindössze 10 diplomata maradt volna, őket viszont már inkább hazahívják.

Kém over

Az orosz-NATO viszony már egy ideje elég rossz, aminek amolyan hőmérője volt az orosz NATO-nagykövetség dolgozói létszáma. Legutóbb 2018-ban csökkentette a NATO az orosz követség létszámát 30-ról 20 főre, nem sokkal azután, hogy az orosz katonai titkosszolgálat ügynökei Angliában novicsok idegméreggel megmérgezték Szergej Szkripal volt orosz ügynököt és lányát. Innen csökkent most 10 főre a létszám, a nyolc, kémkedésért kitiltott diplomata mellett ugyanis két betöltetlen pozíciót is megszüntetett az észak-atlanti szövetség.

A NATO és Oroszország között amúgy már többször megszakadt a kapcsolat: egyszer 2008-ban, miután Oroszország elfoglalta Grúzia területének egyötödét, majd 2014-ben, amikor az oroszok támogatta szakadárok és az egyenruha és felségjelzés nélküli orosz katonák annektálták a Krím-félszigetet és Ukrajna keleti részét. Viszont idővel mindig helyreállt a békés viszony, már amennyire a folyamatos, fagyos feszültséget annak lehet nevezni.

Jójárt Krisztián, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai és Védelmi Kutatóintézetének külső munkatársa szerint annak, hogy most talán véglegesen megszakadt a diplomáciai kapcsolat az orosz kormány és a NATO között, olyan nagy gyakorlati jelentősége nincs. Oroszországot a diplomáciai kapcsolatok megléte eddig sem tartotta vissza attól, hogy különböző operatív akciókat hajtson végre Európában és kavarni próbáljon az Egyesült Államokban, ahogy annak sincs a szakértő szerint túl nagy valószínűsége, hogy a kapcsolatok hiánya miatt majd felbátorodnak az oroszok, és sűrűbbek lesznek az olyan akciók, mint amilyen a Szergej Szkripal elleni merénylet vagy a csehországi lőszerraktár 2014-es felrobbantása volt. Ez utóbbiról idén derült ki, hogy valószínűleg az orosz titkosszolgálathoz köthető, ami miatt eléggé meg is romlott a cseh-orosz viszony, és Jójárt szerint az orosz diplomaták októberi kiutasításának is lehet köze ehhez az esethez.

Olyan hatása viszont lehet a diplomáciai kapcsolatok megszakadásának, hogy megbízható diplomaták és kémek nélkül a két fél között nem áramlik olyan jól az információ, ami kevésbé megalapozott, sőt, paranoid döntésekhez is vezethet. Jójárt szerint érdemes megnézni, mi történt az 1970-es években, amikor az amerikai kémelhárítás szinte teljesen felszámolta az Egyesült Államokban tevékenykedő szovjet kémhálózatot. Megbízható információk hiányában ezután a szovjet vezetés a leginkább paranoid elképzeléseknek is teret engedett arról, hogy mire is készülnek az amerikaiak. Ebből a szempontból szerinte kontraproduktív döntésnek is bizonyulhat a NATO részéről, hogy kiutasította a kémkedő diplomatákat. Az valószínűleg senkinek nem volt meglepetés, hogy a NATO-val kapcsolatot tartó orosz diplomaták egyben a hírszerzésnek is dolgoznak, viszont a diplomaták látható, nyomon követhető, megfigyelhető emberek, akiket az orosz titkosszolgálat ezután megpróbál majd kevésbé látható ügynökökkel helyettesíteni, ha sikerül. Amíg viszont nem sikerül, addig mind hivatalos, mind titkosszolgálati úton kevesebb információ áramlik majd a NATO és az orosz kormány között, ami nehezebbé teszi a megalapozott döntéshozatalt, főleg abban az információs vagy dezinformációs zajban, amit amúgy nagy részt maguk az oroszok gerjesztenek és erősítenek.

Persze nem a NATO-diplomaták voltak az orosz kormány és a nyugat legfontosabb csatornái, az igazán fontos kérdéseket az orosz és amerikai felek más fórumokon is rendezni tudják. Az orosz vezérkari főnök például nemrég Helsinkiben tárgyalt amerikai kollégájával. Ami pedig a moszkvai NATO-missziót és információs irodát illeti, velük már egy ideje amúgy sem akart senki szóba állni az orosz kormányból, úgyhogy nem akkora érvágás, hogy hazahívják az ott dolgozókat.

Az orosz-kínai dilemma

Csiki Varga Tamás, a Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet munkatársa szerint sem várható, hogy a diplomáciai kapcsolatok beszüntetése miatt jelentősen változzon Oroszország viselkedése, vagy hogy nagyobb legyen valamifajta beavatkozás kockázata Európában, különösen annak keleti felén. A keleti NATO-tagállamokat továbbra is védi az észak-atlanti szövetség azon kötelezettsége, hogy ha egy tagját támadás érné, akkor a szövetség tagjai segítséget nyújtanak. Oroszország viszont eddig is elég aktív volt az olyan hibrid hadviselésben, ami még éppen nem éri el a háborús küszöböt, de eléri Oroszország célját. Csiki szerint ide tartoznak a NATO határain tartott hadgyakorlatok, a légterek vagy tengerek megsértése, de a dezinformációs kampányok, szélsőséges csoportok támogatása, a gazdasági függőségek kiépítése, erősítése és hasonlók is. Ezeknek mind az a célja, hogy csökkentsék a NATO-tagállamok társadalmi ellenálló-képességét, hogy amikor döntést kell hozni valamilyen, akár Oroszországot érintő ügyben - amihez a NATO-ban minden esetben konszenzusra van szükség -, legyenek olyan gyenge pontok a szövetségen belül, amelyekkel meg lehet gátolni, vagy lassítani lehet a döntéseket, ezzel gyengíteni az észak-atlanti szövetséget.

Abban sem várható nagy változás, hogy mi lesz például Ukrajna sorsa, amelynek vezetése nagyon szeretné elérni a NATO támogatását. Ezt politikai kommunikáció szintjén meg is kapja. Lloyd Austin amerikai védelmi miniszter például a napokban Kijevben arról beszélt, hogy egyetlen másik országnak sincs vétójoga Ukrajna NATO-tagságával kapcsolatban, kimondatlanul is Oroszországra utalva ezzel. Ez persze gyakorlatilag nem igaz, mert ha a NATO-ban döntésre kerülne a sor, a konszenzusos rendszer miatt egy tagállam is meg tudná azt akadályozni, de Csiki szerint nem is valószínű, hogy a NATO bármely tagja szeretné komolyan vállalni azt, hogy Ukrajna védelmében háborúba kelljen kezdenie Oroszországgal. Az ukrán tagság így legfeljebb azután lehetne napirenden, ha valahogy sikerülne helyreállítani az ország területi integritását, amire nincs túl nagy esély, főleg komoly NATO-támogatás nélkül.

Az eddig is fennálló, folyamatos orosz fenyegetés egy másik kérdésben viszont megoszthatja a NATO tagjait: abban, hogy mennyire forduljon a szövetség figyelme Oroszország helyett Kína felé. Arról sokat lehet mostanában olvasni, például Király András kollégám cikkében, hogy Joe Biden egyértelműen Kínát tartja a legnagyobb geopolitikai kihívásnak, ezért az Egyesült Államok mindenképpen szeretné, ha európai szövetségesei is több figyelmet fordítanának Kínára. Ha konkrét katonai segítséget nem is, politikai szolidaritást és Kínával szemben ellenségesebb hozzáállást mindenképpen elvárnának az európai tagoktól. Európán belül viszont elég megosztó ez a kérdés: a nyugati országok hajlamosabbak inkább fenyegetésként, a keletiek viszont inkább lehetőségként tekinteni a kínai gazdasági és politikai nyomulásra, ráadásul az európai NATO-tagoknak a közelsége miatt Oroszország mindig is nagyobb fenyegetés lesz, mint a Dél-Kínai-tengeren terjeszkedő Kína.

A NATO-nak 2022-ben kell majd új hosszú távú stratégiát alkotnia, Jens Stoltenberg főtitkár pedig a napokban arról beszélt, hogy a jövőben a szövetség nagyobb figyelmet akar fordítani Kínára, amelyre nem ellenségként tekintenek, de elismerik, hogy Kína a szövetség minden tagjának biztonságára hatással lehet. Csiki szerint viszont a stratégia kialakításában komoly kérdés lehet az amerikai és európai tagok között, hogy mekkora hangsúlyt kap a következő évtizedben Kína, és mekkorát Oroszország. Elképzelhető, hogy az Egyesült Államok az orosz fenyegetéssel szembeni védelem további biztosításáért cserébe kér majd határozottabb kiállást az európaiaktól Kínával szemben.

Ami Oroszországot illeti, Jójárt Krisztián úgy látja, hogy a kínai-amerikai hegemóniai párharcban szeretne erős, de független szereplő maradni. Az orosz kormány egy olyan új világrendben érdekelt, ami nem kétpólusú, és amelyben regionális nagy- és középhatalmaknak viszonylag nagy mozgástere van arra, hogy ha konfliktusosan is, de együttműködjenek egymással. Erre példa az orosz-török viszony, ami néha kifejezetten konfliktusos, de bizonyos kérdésekben, például Szíriában együttműködő. De ha mégis az látszik majd, hogy a jövőben egy kínai és egy amerikai pólusra oszlik a világ, Oroszország mindenképpen a kínai oldalra kerülne. Egyelőre viszont Putyin és Hszi Csin-ping is inkább stratégiai partnerségre, nem szövetségre törekszik a másik féllel.