• 1972. május 26-án Brezsnyev és Nixon elnök aláírták az ABM-egyezményt, vagyis a ballisztikus rakétákat elhárító rakéták számát korlátozó megállapodást.
• A szerződést nem jóságból, hanem anyagi okokból kötötték.
• Amikor aztán harminc évvel később felmondták az egyezményt, új fegyverkezési verseny kezdődött.

A fegyverkezési versenyek sajátos logika szerint alakulnak ki. Első lépésként a szemben álló felek támadó képességeiket fejlesztik, ahogy tette azt az ötvenes évek végétől az Egyesült Államok és a Szovjetunió, amikor mindkét nagyhatalom megpróbálta túlnőni a másikat atomfegyverekben és a rakéták számában, kölcsönös paranoiába hajszolva egymást. Az USA-ban az atom-, majd a rakétarés fogalma is közszájon forgó kifejezés lett, mindkettő azt a riasztó jelenséget írta le tömören, hogy az Egyesült Államok lemaradt a szovjetektől a fegyverkezésben.

Ha már a feleknek sikerül egymás sokszoros elpusztítására elegendő fegyvert felhalmozniuk, a fegyverkezési verseny második lépcsője az elhárító fegyverek fejlesztése. Amelyik ország előbb képes hatásos védelmet, azaz elhárító fegyvert kifejleszteni, lépéskényszerbe hozza riválisát, amely vagy maga is elhárító fegyverek fejlesztésébe kezd, vagy újabb támadófegyvereket állít rendszerbe, hogy kiköszörülje az elrettentő képességein esett csorbát.

Jó ötletnek tűnt, de kiderült, hogy mégsem az

Ezt az ördögi kört törte meg ötven éve a Szovjetunió és az Egyesült Államok, amikor a hidegháború csúcsán, 1972. május 26-án, Moszkvában Leonyid Brezsnyev pártfőtitkár és Richard Nixon elnök aláírták az ABM-egyezményt, a stratégiainak nevezett ballisztikus rakétákat elhárító rakéták számát korlátozó fegyverkorlátozási egyezményt.

Hogy mi vehette rá a riválisokat egy ilyen nagy horderejű, vagy legalábbis annak tűnő fegyverkorlátozási egyezmény aláírására? Hát, nem lelkük eredendő tisztasága és szívbéli jóságuk.