Ismerd meg maffiádat, úgy, ahogy eddig még egyetlen maffiát sem ismerhettél

könyv
2022 szeptember 04., 15:07
comments 1

Néhány évvel ezelőtt véletlenül – vagyis bizonyos algoritmusoknak köszönhetően – beleszaladtam a dél-londoni Meatraffle ’Ndrangheta Allotment című számába. Nem mondhatni, hogy különösebben vidám dal lett volna, de jó dal volt, beillesztettem a gyűjtésembe, hallgatgattam egy darabig. Holott akkor még nem is nagyon tudtam, hogy mi az a ’ndrangheta, utána kellett néznem. A Camorrát vagy a Cosa Nostrát tudtam, a ’ndranghetát nem.

A Meatraffle amúgy nem csinált világra szóló karriert, két lemezt adott ki összesen, a 2019-es második óta egy kislemez mellett remixekre futotta még. A ’Ndrangheta Allotment így szólt, illetve a klipje így nézett ki:

link Forrás

Amikor aztán idén július elején ügyeletes szerkesztőként észrevettem a BBC-n a hírt, mely szerint a brazil hatóságok átadták Olaszországnak Rocco Morabito maffiavezért, „akit Milánó kokainkirályaként is emlegettek”, nyomban berakattam az újságba. Morabitót ugyanis ekkor már régi ismerősömként üdvözölhettem, lévén, hogy időközben elolvastam Antonio Talia A 106-os út című könyvét, melynek ő volt az egyik főszereplője. A ’ndrangheta oszlopos tagjaként.

Az Olaszországban 2019-ben megjelent tényfeltáró kötetben még ott tartottunk, hogy bár Morabitót hosszú bujkálás után elfogták Montevideóban, később megszökött a börtönből, és eltűnt, mint a kámfor. Az élet nem áll meg – hacsak véget nem ér természetes úton, vagy véget nem vetnek neki erőszakosan –, két évre rá az olasz és a brazil rendőrök ismét a nyomára bukkantak, kattant a bilincs, és júliusban a kiadatására is sor került. Egy nyitva maradt sztori végére pontot tettek most – noha nem kizárt, hogy jönnek fordulatok ezután is.

A 106-os út lényege ez: befejezhetetlen, lezárhatatlan, egymással szorosan összefüggő, mindent behálózó történetek vannak benne. A nyugvópontok látszólagosak, a jó próbálkozik minden erejével, de nem mindig diadalmaskodik. Ám a kötetet illetően ennél fontosabb: a rosszat olyan mélységben és részletességgel képes feltárni, ábrázolni, bemutatni a szerző, ami abszolút kivételes.

A végére paradox módon úgy éreztem: ha végighajtanék a tengerparton Reggio Calabriától Bocalén, Saline Jonichén, Africón, Locrin, Sidernón és a többin át Gioiosa Ionicáig – kitérőkkel Bovába, San Lucába, az Aspromonte-hegységbe –, akkor otthon érezném magamat. A minimum, hogy tisztában lennék vele, hol is járok, és miféle emberekkel találkozom. Áthatná a túrámat valami abszurd és izgalmas feszültség. Akkor is, ha messziről jött alakként csak képzelném, hogy látom a jeleket.

Antonio Talia célja természetesen nem az volt – miként ez a 444-nek adott interjújából is kiderül –, hogy romantikus képet fessen a globálissá hízott olasz maffiák közül a legkevésbé ismertről, a calabriairól. Ellenkezőleg: földközelben, „prózai” módon próbálta kibontani a ’ndrangheta felépítését, működését, leglényegét, lefejtve róla a rárakódott misztikus rétegeket.

Hogy egy oknyomozó kötet ezzel együtt irodalmi értékeket felmutató útikönyvként vagy regényként is olvasható – mert nagyon is olvastatja magát –, az csak segíti a befogadást és a megértést. Pláne, hogy a végén két tucat oldalnyi jegyzet jelöli meg az egyes információk forrását: nyomozati anyagokat, fedett nyomozóktól szerzett értesüléseket, periratokat, újságcikkeket, terjedelmes tényfeltáró munkákat.

A 106-os út láttató erejében, súlyában, kristálytiszta drámaiságában nem kis szerepe van annak, hogy a szerző a régió szülötte. Ott nőtt fel, ott szocializálódott, ért mindent, a legsúlyosabb időkben volt gyerek és fiatal, a nyolcvanas-kilencvenes években, akkor, amikor naponta sokkolták az olasz közvéleményt és a helyi lakosságot a gyilkosságok, az emberrablások és a klánháborúk. Akkor, amikor ezen a roppant szegény vidéken a fiataloknak mindennél könnyebb volt a maffia felé sodródniuk, és mindennél nehezebb másmilyen utakat választaniuk.

Talia módszere egyszerű és hatásos – ettől lesz útikönyvszerű is az eredmény –: nem neveket, kulcsfigurákat, ügyeket sorol, ehelyett végigmegy a 106-oson a nulladik kilométertől a száznegyedikig, így az egyes településekhez kötődő események és szereplők szervezik rendszerbe a történeteket. Ezekből állnak össze egységes egésszé a részletek, és ezek nyomán ismerjük meg a neveket: a Morabitókat, a Pelléket, a Vottarikat, a Strangiókat, a Cordikat meg a többieket.

Ezáltal látjuk hatalmasra nőni azt, ami valaha lokális volt: míg egyfelől falvakon és kisvárosokon haladunk keresztül, másfelől kibomlik előttünk, hogy miként vetette meg a lábát a ’ndrangheta a világ nagyvárosaiban. Milánóban éppúgy, mint Amszterdamban és Düsseldorfban, Melbourne-ben és Hongkongban, Torontóban és Pozsonyban. Igen: hozzánk igen közel is – és itt muszáj eszünkbe jutnia, hogy lehet, hogy annál is közelebb.

photo_camera Antonio Talia Fotó: Antonio Luz

A szerző maga mondta el: a könyv megírása szempontjából fontos inspirációt jelentett számára a Kuciak–Kusnirova-gyilkosság Szlovákiában. A fiatal újságíró az olasz szervezett bűnözés és a szlovák döntéshozók közötti kapcsolatok után nyomozott, amikor megölték, a szálak Antonino Vadalához vezettek. Ő a 43-as kilométerkőnél található Bovából származik. (A könyv erről szóló részletét ide kattintva olvashatják el.)

A 106-os út nemcsak szörnyű gyilkosságok és összecsapások, hanem lebukások, letartóztatások, eljárások, perek története is. Miközben a klánok egymással harcolnak, a valamennyiükkel egyszerre harcoló bűnüldözés sem sikertelen. A ’ndrangheta megsemmisüléséről vagy ellehetetlenüléséről mindazonáltal szó sincs. Lehet, hogy felkent vezetői már nem ülhetnek össze tanácskozásaikra minden évben ugyanott – a polsi Szűzanya-kegyhely közelében –, de ha váltott helyszínekre kényszerülnek is, megtalálják a módját annak, hogy talpon maradjanak.

Rocco Morabito az Uruguay-i belügyminisztérium által kiadott fotón.
photo_camera Rocco Morabito az uruguayi belügyminisztérium által kiadott fotón Fotó: HANDOUT/AFP

Hogy Antonio Talia optimista vagy sem, nem egyértelmű. Lehet, hogy igen, de csak mértékkel, annyira, amennyire lehetséges. Egy sokat megélt reggiói családi kávézó tulajdonosáról szóló rész erre utal a könyv utolsó lapjain: „De akkor is: amazok nem jöhetnek be ezen az ajtón – folytatja Roberta, és biccent egyet a kávéház bejárata felé, amelyen egyre többen lépnek be így estefelé –, mert ez az én házam.”

Annyi biztos, hogy a 2020-as években a véres „hőskorhoz” képest csendesebb időket élnek a 106-os út környékén. A fegyverek nem dörögnek nap mint nap, bár az azért meglepő lenne, ha akár ebben a pillanatban is nem haladna valahonnan valahová néhány konténernyi olyan kokain a világtengereken, amelyből a ’ndranghetának lesz pénze. De lám, Rocco Morabito például ez idő szerint mással van elfoglalva.

(A 106-os út a 444.hu és a Cser Kiadó gondozásában jelent meg, és ahogy az összes Makro, ingyen jár a 444 Belső Kör tagjainak. Aki nem tag, itt rendelheti meg.)

Kommentek

Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.