Kockás ing és esernyő – évek óta elképzelhetetlen nélkülük bármilyen oktatásügyi tiltakozás. Az utóbbi időben azonban új szimbóluma lett a megmozdulásoknak. De honnan jön a körbe írt felkiáltójel?

Míg az előbbi két szimbólum organikusan jött létre (az esernyők 2016 februárjában lepték el először - akkor még csak szükségből az esős demonstráción - a Kossuth teret, majd pedig Klinghammer István volt felsőoktatási államtitkár nevezte „borotválatlan, kócos, kockás inges tanári karnak” a tüntetőket), ahogy egy ideig a biciklicsengővel is utaltak a tiltakozó tanárok Balog Zoltán szavaira, aki szerint „túltoltuk a biciklit egy kicsit”. A most mindenhol látható jelkép, a körbe írt felkiáltójel viszont két ember nevéhez köthető.

Horgas Péter látványtervező és Molnár Áron, a noÁr Mozgalom legismertebb arca alkották meg közösen a körbe zárt felkiáltójelet, amit azóta már támad a Megafon is, mondván, kifejezetten hasonlít az Indesit logójára.

link Forrás

Nyilván nem onnan jött az ötlet, viszont meglepő, hogy ilyen hirtelen vált ennyire láthatóvá. Márpedig az utóbbi hetek megmozdulásain kivétel nélkül találkozhatunk vele. A noÁr Mozgalom felhívással is élt: arra kérték a tiltakozókat, hogy formálják meg a jelet, és küldjenek róla fotót. Már több mint 250 képet kaptak:

link Forrás

Horgas Pétert kérdeztük arról, hogyan jött létre az új szimbólum, mit jelképez, és miért válhatott ilyen népszerűvé.

Miért pont ti ketten?

Áron régi barátom, kollégák is vagyunk, sokszor dolgoztunk együtt színházi projekteken. Ő egy civil mozgalmat vezet, ami elhatárolódik a pártpolitikától, én pedig a Civil Bázist, ami közpolitikával foglalkozik, vagyis bár vannak kapcsolataink egyes pártokkal, de mi is a jelenlegi pártoktól független közösség vagyunk. Kettőnk közt ez okoz azért néha véleménykülönbségeket, de alapvetően jó barátok vagyunk, és sok akcióban vettünk részt közösen.

Miben más a mostani tiltakozás, mint a korábbiak?

Amikor Törley Katát és tanártársait kirúgták a Kölcsey Ferenc Gimnáziumból, hirtelen felgyorsult a különböző, oktatással foglalkozó szervezetek közti munka, kiadtak közösen egy szolidaritási felhívást, amit 48 óra alatt közel 50 szervezet írt alá. Ez elgondolkoztatott. Látszott, hogy itt most már nemcsak az oktatásról van szó, hanem arról is, hogy a szolidaritás mint hívószó, amire évek óta vágyunk, megvalósulni látszik. A rezsim tudatosan törekszik arra, hogy megossza a társadalmat, egymás ellen hergeljen egyes csoportokat. Ebből van sokunknak elegünk, és sokat dolgozunk azért, hogy ez a szétszakított társadalmi szövet összébb húzódjon. Ezen a ponton egyértelmű volt, hogy olyan emberként, aki művészettel, kultúrával foglalkozik, van dolgunk. Nekem is, Áronnak is.

Hogy lett ebből felkiáltójel?

Leültünk egy kora reggel kávézni, és Áron mondta, hogy kellene egy szimbólum, ami ezt a – kicsit félek kimondani – összefogást erősíti meg. Sok ötletet összeraktunk, sok minden felmerült, aztán Áron egyszer csak bedobta, hogy egy felkiáltójel kéne, hogy kifejezze a felhívást. Én meg hozzátettem, hogy nem csak azt, hanem a közösséget is meg kellene jeleníteni. Aztán Áron hozott egy tollat meg egy szalvétát a pultról, és mondta, hogy rajzoljak. Azt gondoltam, hogy a felkiáltójel jó, de kéne, hogy legyen valami »teste« is. Így merült fel, hogy rakjuk egy körbe, de úgy, hogy a pont körül legyen nyitott, mert az a lényeg, hogy várjuk a szervezeteket és embereket, és az együttműködést így tudjuk megjeleníteni. Végül ebben maradtunk, én meg még aznap, amikor volt útközben egy fél órám, megrajzoltam, átküldtem Áronéknak, a grafikusuk még javított egy kicsit, rajta, csinált különböző verziókat – így lett végül meg a végső forma.

A formával eléggé beletaláltatok valamibe, régóta nem volt olyan látható szimbóluma egyetlen tiltakozásnak sem, mint a jelenleginek.

Ez számunkra is megrendítő, hogy lerajzolsz valamit, másnap pedig már önálló életre kel, és az emberek elkezdik használni, tömegesen. Csodálatos, megtisztelő, váratlan.De azért ahhoz, hogy egy ilyen szimbólum létre tudjon jönni, sok év tapasztalatára van szükség.

Szerinted miért válhatott ennyire népszerűvé?

Amikor látványtervezőként egy teret vagy felületet, színt kitalálok a színpadra vagy filmre, mindig használok olyan jeleket és eszközöket, amelyek nem a tudatra hatnak, hanem érzéseket indítanak el. Ilyenből nagyon sok van – az aranymetszéstől a dekomponálásig –, amikor a néző nem tudja megfogalmazni, hogy miért vált ki belőle érzelmeket egy adott látvány. Amikor például Tarkovszkij a filmjeiben zöldeket, kékeszöldeket használ, a színekkel jelenít meg egyfajta szorongást, és egyben valami éteriséget, ez az ő filmjeinek a sajátossága. Amikor ma egy rendező tudatosan készít fekete-fehér filmet, annak is van emocionális üzenete. De ugyanígy lehet a tárhasználattal is játszani: amikor a színpadon rendet akarunk megjeleníteni, gyakran használjuk például a szimmetriát. És így tovább.

Ahogy ebben a jelben a felkiáltójel pontja illeszkedik a körbe, az is sugall egyfajta erőt, rendet. A vörös mint intenzív szín, akár fekete, akár fehér háttér előtt van, megjelenít egy mozgalmi erőt, a forma pedig utal a gördülésre. Nagyon sok mindenre lehet belőle asszociálni.

Ahogy azt sokan meg is teszik: nincs olyan tiltakozás, ahol ne jelenne meg.

Szeretném hinni, hogy mostanra egy kritikus tömeg értette és érezte meg, hogy nem fog máshogy menni, csak akkor, ha szolidárisak vagyunk egymással. Az oktatás sokakat érint, de ez a tiltakozás már többről szól, mint az oktatásról. Nemcsak azért, mert mindenki tapasztalja, hogy ilyen a helyzet, hanem azért is, mert ezen a helyzeten keresztül most sikerült megjeleníteni, hogy az oktatásban tapasztalható állapotok egy rendszer működésének a következményei. Ugyanezeket a következményeket tapasztaljuk az egészségügyben, a kultúrában, színházban, filmkészítésben és megannyi más helyen is.

Elég sokan meg is mozdultak.

Amibe most zuhan az ország, az félelmetes. Egyre többen érzik, hogy nincs más út, csak az együttműködés. Ezért is örültem nagyon, amikor a diákok a színpadon mondták el, hogy ez többről szól, mint az oktatásról. Attól tartok, hogy itt olyan kataklizmának nézünk novemberben-decemberben elébe, amit sokan, egyre többen érzékelünk. Mindig azon jár a fejem, hogy télen azzal kellene foglalkoznunk, hogy lesznek olyan fiatalok, akik nem azért nem mennek be az iskolába, mert sztrájkolnak, hanem azért, mert nem lesz miben menniük.

És ezért nagyon fontos, hogy a társadalmi szolidaritás megjelenjen, mert az állam nem működik államként, le lettek építve azok a funkciói, amelyek egy modern, európai állam funkciói lennének. Érdekes kérdés, hogy mihez kezd majd a rezsim ezzel a tiltakozással, hogyan reagál rá, képes lesz-e egyáltalán reagálni, és milyen eszközökkel teszi azt. Azt láttuk eddig is, hogy az erőszak csak olaj volt a tűzre. Hogy meddig hajlandóak elmenni, azt nem lehet tudni. De mint midig: ott van a politikai kérdés, hogy hogyan tovább. Mi van ez után a rezsim után? Erről is kell beszélni, hogy a magára hagyott társadalomnak ki kell termelnie az új politikai elitjét. És attól tarok, ez nagyon hamar fel fog merülni.

A kör, benne egy felkiáltójellel erről szól, ezt erősíti meg: hogy össze kell fognunk és figyelnünk kell egymásra, ebben a nagyon félelmetes helyzetben. Pláne, hogy nem látjuk, mi van utána.Arról, hogy a diáktüntetéseken miért a Pál utcai fiúk betétdala szól minden alkalommal, itt írtunk bővebben.