• Egy klasszikus macho ibérico kéretlen csókjával kezdődött a fordulatos telenovela, amiben a nemzetközi botránytól az éhségsztrájkig számtalan tragikus és szórakoztató kanyar volt.
• Luis Rubialesnek, a Spanyol Labdarúgó-szövetség elnökének a bukása azonban épphogy nem a latin világgal kapcsolatos sztereotípiákról szól, hanem arról, hogy ezek mennyire érvényüket vesztették mára.
• A sportvezetőt végül ugyanaz a hullám söpörte el, ami a latin kultúrkört a 21. század – legalábbis kulturálisan – leggyorsabban változó régiójává tette.

„A feminista Spanyolország egyre gyorsabban fejlődik” – kommentálta Luis Rubiales lemondását Yolanda Diaz spanyol miniszterelnök-helyettes. Rubiales azután lett közepesen ismert sportvezetőből globális főgonosz, hogy augusztus 20-án, a női focivébé döntője után megcsókolta a győztes spanyol válogatott egyik játékosát, Jenni Hermosót.

Rubiales karrierjét augusztusi cikkünkben mutattuk be részletesebben. A játékosnak közepes, a focisták érdekképviselőjeként viszont harcos és sikeres vezető 2018 óta irányította a Spanyol Labdarúgó-szövetséget. Ezalatt szinte folyamatos küzdelem folyt az ország női válogatottja, valamint annak szövetségi kapitánya, Jorge Vilda és az őt támogató sportvezetők közt. A harc egyik következménye az volt, hogy a legjobb spanyol focistanők közül többen nem is voltak hajlandóak elutazni Vilda csapatával az idei ausztráliai világbajnokságra.

A minden várakozást felülmúló szereplés azonban nem a megbékélés kiindulópontja, hanem a még sokkal nagyobb botrány kezdete lett – elsősorban Rubiales csókjának köszönhetően. A következő hetekben a botrány egyre dagadt, túlhömpölygött a spanyol társadalmon és politikán, foglalkozott vele a FIFA és az ENSZ, de Rubiales csak nem volt hajlandó eleget tenni a vele szemben felálló spanyol – szinte – egységfront követelésének, és nem mondott le a szövetség éléről.

Sőt, ahogy azt az utóbbi évek metoo-közeli hasonló eseteiben, amikor egy nagy hatalmú férfit vádoltak meg alacsonyabb beosztású nők zaklatásával, ő is egyszerre próbálta bebizonyítani, hogy nem történt semmi, és egyébként is ő a valódi áldozat. Rubiales még a lányait is képes volt belerángatni az ügybe a saját védelmében, az anyja pedig egy templomba zárkózva éhségsztrájkba kezdett fia védelmében. Szeptember 11-én azonban Rubiales lemondott.

Szabad spanyolok

Spanyolországban alapvetően két dologgal magyarázzák, hogy végül miért mondott le a sportvezető, akit törvényes úton nagyon nehéz lett volna eltávolítani a pozíciójából. Az egyik, hogy a spanyolok Portugália, Marokkó és Ukrajna társaságában megpályázták a 2030-as (férfi) focivébé megrendezését. A FIFA 2024 végén dönt a 2030-as helyszínről, és ha Rubiales még akkor is vezető pozícióban lett volna, az alaposan rontotta volna az európai-afrikai pályázat esélyeit.

A spanyol szövetségben ezt nyilván érezték, és a háttérben még a Rubialesszel egyébként talán szimpatizáló beosztottai is azon dolgozhattak, hogy a vezető személye ne lehessen a 2030-as rendezés akadálya. A spanyolországi világbajnokságra vágyó egyéb befolyásos érdekcsoportok a szponzoroktól az építőiparig szintén abban voltak érdekeltek, hogy gyorsan távozzon, talán ezek is mozgolódtak a színfalak mögött

Rubiales megkésett távozásának másik lehetséges okát az El País foglalta össze:

„a spanyol futball fejének lemondását végül az kényszerítette ki, hogy a viselkedését egyesült erővel utasította el az utca, a politika, az igazságszolgáltatás, az állami szervek és a társadalom többsége”.

Hogy ez a „többség” pontosan mit jelentett, szintén az El País mutatta be. Egy közvélemény-kutatásuk szerint a spanyolok 72 százaléka gondolja, hogy „elfogadhatatlan volt, ahogy Luis Rubiales a női vébédöntőn viselkedett”. A felmérésben a válaszadók politikai preferenciáira is rákérdeztek, és nem meglepő módon a baloldali pártok szavazói voltak a felháborodottabbak a kéretlen csók miatt. Ugyanakkor a szélsőjobboldali, a kultúrharcos kérdésekből politikai tőkét kovácsoló Vox szavazóinak több mint fele sem rokonszenvezett a futballvezető viselkedésével.

Nem véletlen, hogy a botrány kitörése után a kormányzó baloldali pártok azonnal Rubiales fejét követelték, és egyenesen arról beszéltek, hogy amit Hermosóval csinált a kamerák előtt, az bizony szexuális zaklatásnak minősül. Különösen a már idézett Yolanda Diaz és a kormány egyenlőségügyi minisztere, Irene Montero voltak kemények Rubialesszel, de a közvélemény-kutatási adatok ismeretében már egyáltalán nem meglepő, hogy a jobboldali pártoknak és úgy általában a spanyol társadalomnak is csak a legjobboldalibb, legkonzervatívabb széle állt ki mellette.

Szabad latinok

Ez a szélsőjobboldali-konzervatív szárny azonban Spanyolországban – szemben más, balszerencsésebb vidékekkel – nem tud a perifériáról beljebb törni. Ez látszott a 2023. júliusi választásokon is, ahol sokan jobboldali áttörést, a mérsékelt jobboldali Néppárt (Partido Popular – PP) és a Vox koalíciós kormányzását várták. Ez nem jött össze, mert hiába kapta a PP a legtöbb szavazatot, a Vox alulmúlta a szakértői várakozásokat. Az elsősorban kultúrharcos témákkal kampányoló, Orbán Viktor barátságát is kereső pártból mégsem kértek a spanyolok, és a Vox azóta is súlyos belső válsággal küzd.

Ez az eredmény csak megerősítette azt, ami legalább egy évtizede szembetűnő volt: Spanyolország és a tágabb latin kultúrkör egyre liberálisabb/progresszívebb egy olyan korban, amikor a világ más pontjai mintha a másik irányba száguldanának.