A vártnál alacsonyabban tetőzött a Duna, mostanra már az országot is elhagyta a hatalmas víztömeg, de még eltart egy ideig, amíg minden visszaáll a normális kerékvágásba. Kedden Budapestet néztük meg, ma kicsit feljebb merészkedtünk, hogy lássuk, hogyan áll helyre az árvíz után az élet.

Szentendrén a mobilgát a város nagyját megóvta, csütörtök reggel már el is bontják. Most még csak az iszapot mossák a belvárosnál, de nem is itt volt az igazi gond (galériánk az árvíz mosta Szentendréről itt megtekinthető), hiszen kiépült, aminek ki kellett épülnie ahhoz, hogy a védekezés olajozottan működjön.

A Papsziget vonzáskörzetében, az ártéren lévő lakóházak, boltok, a kemping és egyebek viszont látványosan megsínylették a víz vonulását.

A Papszigeti út elején a kifőzde lépcsőjének tetejénél állt meg a Duna. Be már nem ment, szerencsére. A bentebb lévő házakhoz viszont napokig kenuval jártak be a helyiek, erről elég sok fotót mutatnak nekünk is. Az étterem mellé eszkábált furnérkerítés volt a kikötő, oda kötötték ki a hajókat.

A töredezett betonút csúszós a vastag iszaprétegtől, gigantikus pocsolyákon lehet átugrálni. Itt nagyjából mellkasig ért a víz még néhány nappal ezelőtt is, a fákon, sövényeken pontosan látszik, meddig hordta fel az üledéket a Duna.

A házak közt sétálva súrolás és slagozás hangja adja az alaphangot, néhol a parkoló autók mellé kenuk vannak még mindig kikötve, bár a víz már visszavonult a medrébe. A kertkapuknál gumicsizmák, van, aki már a járdát súrolja, máshol még csak szellőztetnek, a vizet tolják ki a házból.

„A homokzsákokat kéne elvinni, de nem jön értük senki” - mondja egy helyi lakos. De nem viszik, mert bár az árvíz előtt rengeteg önkéntes jött pakolni, most, hogy levonult a víz nagyja (még mindig másodfokú készültség van, csak ez már nem nagyon izgat senkit), elvétve jelentkezik bárki, hogy jönne pakolni - ezt viszont egy önkormányzati dolgozótól tudjuk meg.

Munka pedig akad bőven, és nem csak a homokzsákokkal, amelyek most kissé bukolikusan szóródnak szét a tájban.

Az egyik ház előtt utánfutóról pakolják be a padlólapokat a házba.

„Hát így kezdődik a munka, le kell cserélni a padlót. Előtte persze amit lehetett, ki kellett takarítani, ez napokig tartott” - magyarázza a tulaj. Az alsó szint felében szőnyeg volt, az kuka, cserélni kell a tapétát, és még ki tudja, mi mindent. Bár azért jobban jártak, mintha téglából lett volna a ház. Több százezres költség lesz, mire rendbe hozzák.

Bő egy évtizede vették a házat, tudták, hogy ártéren van, de még így is bevállalták, bár például biztosítást épp emiatt eleve nem köthettek rá. Eddig egyszer se jött be a Duna.

„Most már jobb, de azért amikor térdig ér a víz a házban, könnyes lesz az ember szeme” - mondja a férfi, amikor azt kérdezzük, hogy viselik, hogy gyakorlatilag az egész házukat renoválni kell. Aztán pakol tovább, gumicsizmában cuppog be a házba, a kertben még mindig áll a víz.

„Ez ilyen, aki itt él, az tudja, hogy bármikor jöhet a víz, és tudja azt is, hogy mi ilyenkor a teendő” - mondja más.

Teendő egyébként van bőven, kezdve az árammal, amit vissza kell kapcsoltatni, a fertőtlenítésig, és persze az utána következő felújítási munkálatokig. Sok helyen még csak a károk felmérése megy, pakolgatás ide-oda, és bár néhol látszik, hogy a házak eleve úgy épültek, hogy minimalizálják ezeket a vízkárokat (láttunk olyat is, ahol padlótól plafonig olyan kőburkolat volt, ami láthatóan kiállta a próbát), összességében biztosan eltart még egy darabig, mire minden olyan lesz, mint két héttel ezelőtt volt.

Egy borostyánnal benőtt kerítésre ki van írva: ELADÓ. Mögötte a kertben áll a víz, egészen a házig, az egyik ablak be van törve. Valószínűleg nem mostanában talál majd vevőre.

Eközben Szentendre belvárosában turisták sétálnak, fogy a lángos, a napsütésben a fagyi, délben szól a cigányzene az egyik étterem teraszáról. Mintha mi sem történt volna.