Borbíró Andris összes cikke

Vissza a jövőbe
2013. február 12.

KIBERKEDD: THE CYBERNETIC SAMURAI

698755655_8e3d4da631.jpgA képeslap-romantikával átitatott Ázsia-imádat ugyanúgy a nyolcvanas évek báját öregbíti, mint a keménytökű rosszfiúk fekete izompólóra felvett zakói, a levehetetlen napszemüvegek vagy a kócos hajú nyakig farmer csajok: tinifiúk Kung Fu stílusban csapkodták egymást a suli udvarán, csajok a nyugati titkosügynökök fejét elcsavaró keleti gésa-szépségekre irigykedtek, sőt még Van Damme és Steven Seagal is ázsiai harcművész akart lenni – és akkor a nindzsákról még nem is beszéltünk. Igaz ugyan, hogy a jobbára a B-kategória kelléktárába sorolódó karakterek és kultúrális mozaik-darabkák hitelessége egy kínai gyártósoron fröccsöntött neonszínű Buddha nyakláncéval vetekedett, de zabáltuk őket így is.

Mindez remekül megágyazott a másik oknak, amiért Japán kiemelt helyet foglalhat el a cyberpunk műfaj helyszínei és forrásául szolgáló kultúrái között: az informatika területén felmutatott technikai fölényük, valamint már-már őrületbe hajló precizitásuk, tökéletességre törekvésük remekül rímelt az akkoriban kialakuló technokrata, exponenciálisan emelkedő órajelre kattogó zsáner igényeire. Nem csoda, hogy a cyberpunk műfajt nyugati oldalról körülhatároló-megteremtő külföldi regényekben (Neurománc, Snow Crash) éppúgy megkerülhetetlennek tűnnek a japán elemek, mint – természetesen – a mára alapművé vált mangákban (Akira, Appleseed, Dominion, Ghost in the Shell).

A '86-os Cybernetic Samurai-tól emiatt egyszerre vártam kreatív ős-cyberpunk ötleteket és ponyvás cheesy/guilty fun-t. Örömmel jelenthetem: megkaptam mindkettőt.

A harmadik világháború utáni, nukleáris fegyverek ütötte sebeit nyalogató világban rég leköszönt államformák, és kényszerűség által kialakított társadalmi berendezkedések bukkannak fel. Japán visszatért a szigorú tradíciókövetéshez: a második világháború utáni modernitás korszakát patriarchaizálódott, erőszakos világ váltja. Kormány van, ám valójában a nagyvállalatok irányítják az országot, az ő folyamatosan változó erőviszonyaik, az éppen aktuális piacvezetők iránti irigység, a kormány önkényes piaci szabályozást végző tagjaival folytatott színfalak mögötti tárgyalások alakítják a játékszabályokat.

A nyitányban az erősen hendikepes Dr Elizabeth O'Neill-t eme kegyetlen világnak egy védett zugában ismerhetjük meg. Leszbikus, öregedő, tolókocsis amerikai kutatónőként próbál érvényesülni, egyetlen fegyvere az esze, ő ugyanis az egyik örök sci-fi vágyálom, a mesterséges intelligenciák szakértője. A Yoshimitsu TeleCommunications klán a cégbirodalom méretét tekintve a kisebb mammutok egyike, hála azonban a szamurájlelkű CEO, az öreg cégalapító Yoshimitsu innovatív, bátor hajlamainak, hatalmas technológiai fölényre tesznek szert, mikor az amerikai kutató és nemzetközi csapata életre hívja az első valódi mesterséges, virtuális személyiséget.

Az egyik legérdekesebb része a könyvnek, ahogy a komplex programozással megalkotott, fejlett problémamegoldó készséggel rendelkező AI-k és az Elizabeth valódi álmát, az emberi kiszámíthatatlansággal, daccal, érzelmekkel bíró valódi öntudat közti különbséget kapargatja, vagy ahogy Elizabeth fejlesztési módszerét ismerteti, mely az emberi evolúcióhoz hasonló, a mutáció apró hibáit az életképesebb lény felé vezető út lépéseiként használja fel. Victor Milán nem riad vissza a sok oldalon át folyó, hard sci-fi-re jellemző elmélkedésektől sem, melyeket romantikus epizódok, meglepően hosszú virtuális szexjelenetek, zsoldoscsapatok ütközeteinek leírásai és aprólékosan ismertetett politikai ármánykodás dialógusai váltanak. A nagy hatalmú, elektronikus cégtudat-felhőt egyre nagyobb magabiztossággal kezelő TOKUGAWA ugyanis olyan piaci fölényt jelent, amelyet sem az állami szervek, sem a konkurensek nem néznek jó szemmel...

A történet élvezeti értékét nagyban befolyásolja, hogy túl tudunk-e lépni a történet ezen, az egyik központi karakterén át kommunikált, a fikció dialógusainak hitelessége mögül néhol kikandikáló nagyon amerikai motívumon: egy intelligens, nyílt látókörű (saját hazájával bizonyos okok miatt amúgy is hadilábon álló) amerikai mennyivel japánabb tud lenni a múltjukra nem büszke Tékozló Japánoknál.

Ami miatt el lehet lépni e mellett a (számomra egyébként gyakran bosszantó) amerikai kultúrgyarmatosító attitűd mellett, az, hogy Milán nem szimpatizál egyik hősével sem annyira, hogy gyengéire, hibáira ne mutasson rá. Bőven lesz időnk megkedvelni, de megutálni is a vizionárius, de saját lelki defektjeitől megszabadulni képtelen Elizabeth-et, az egyrészt megkapóan emberi, másrészt viszont örökké szögletes gondolkodású, emiatt szociopatának ható kibernetikus szamurájt, TOKUGAWA-t, és a bonyolult, többször fókuszt és főszereplőt(!) váltó történet többi szereplőjét.

Helyenként naiv és ponyvaregényes fordulatokkal élő, mégis igényesen megszerkesztett történettel bíró, okos, és ami a legjobb, meglepni képes könyv a Cybernetic Samurai, mely a cyberpunk, a hard sci-fi és a poszt-apokaliptikus, atomháborús történetek elemeit keveri, mindezt a Hagakure, a híres-hírhedt szamurájkódex borzongató világszemléletével nyakon öntve. Érdemes próbát tenni vele - ráadásul ha ráérzel az ízére, a folytatást is biztosan élvezni fogod.

2013. február 6.

Megtört város

broken-city.jpgPont tegnap néztem meg, ha nem is nagy várakozással, de mindenképpen jó szórakozást remélve, a Femme Fatale-t, amely egy túlértékelt rendező egyik legrosszabb filmjének bizonyult. Az igazsághoz persze hozzátartozik: annyi exploitív meztelenség még éppen van benne, hogy ne lehessen mondani, nem nyújt semmi szórakoztatást egy hétfőtől megfáradt férfiembernek, de szeretni azért mégsem lehet, mert összeszedetlen, következetlen, ostoba és pofátlanul didaktikus.

Valószínűleg ezen negatív élmény hatására volt kisebb gyomros a Megtört város (amelyet az interneten jóindulattal sokan szintén neo-noirnak próbálnak kategorizálni), mint számítottam rá - sőt egészen nézhetőnek bizonyult, bár ebben a zseniális formát hozó Russel Crowe mellett az is közrejátszhatott, hogy a RottenTomatoes.com 25%-os átlagos értékelésétől megrettenve én komoly kínokra készültem...

De azért fájt így is éppen eléggé, hogy egy élvonalbeli(nek mondott) színészeket szerepeltető hollywoodi filmbe ma éppen csak annyi kreatív munkát és értelmes ötletet pakolnak bele, mint egy átlagosan lapos, budget árú lövöldözős konzoljátékba - vagy éppen a Drót című sorozat bármelyik hosszabb jelenetébe.

Már ott bakit vét a film, hogy főhőse kifejezetten ellenszenves, pedig együttérzésünkre egyre növekvő mértékben számít. A nézői ellenszenv kiváltó oka a film felütése, egy magát megadó gyanúsított öntörvényű meggyilkolása, melynek jogosságát a film nem feszegeti. Ez a trauma talán a karakter drámai töltetet biztosítaná, nem tudjuk meg: nincs se rendesen megírva, se rendesen eljátszva, se a film végén tisztességgel feloldva. Az ex-zsaru magánnyomozó karaktere így motivációiban, reakcióiban hiteltelenné válik, ráadásul nehezítésként Mark "Kőarc" Wahlberg formálja meg, aki még a Shooterbeli teljesítményét is alulmúlja (tényleg, a Boogie Nights-on kívül, ahol egy buta és botegyszerű jellemet kellett játszania, van ennek a fickónak érdemi alakítása?). A film a többi esélyét is elcseszi: a cselekmény fordulatai sablonosak, az akciójelenetek során - sajnos már megszokott módon - élvezhetetlenül rángatják a kamerát és a zoomot, a finálé pedig nemcsak hogy megtippelhető, de az addig izzadtsággal, túlzásokkal és sértő egyszerűsítések árán kiharcolt pozőr-cinikus hangulatot is tönkreteszi.

Két dolog van, ami miatt mégsem merő kín a Megtört város. Az egyik Russel Crowe már említett remeklése: New York újraválasztásáért kampányoló, hétköznapi módon erőszakos és elegánsan sunyi polgármesterét alakítja, két lábon járó apakomplexum-alapanyag, férfias és kemény, a fizikai és szellemi megfélemlítés és megszégyenítés módszereit egyazon könnyedséggel bevető lelki terrorista. (Egyébként pedig ő a filmben megállás nélkül zajló, a Dallast is megszégyenítő whisky-vedelés egyetlen hiteles versenyzője is - Marky Mark, vedeld csak a teát, ha Russel Crowe úgy szisszent még egy korty után is, hogy érzi az ember, a forgatáson is ragaszkodhatott egy igazi scotch-hoz, úgysincs esélyed alkoholistát játszani...)

A másik, ami le tudja kötni a nézőt, nem a film szövetébe szándékosan beleszőtt hozzávaló, inkább játékos analitikus nézőpont: a poszt-9/11 filmek után most poszt-Irak-kudarc/siker filmek jönnek majd? (Lásd még: Zero Dark Thirty.) Hősünk már az a zsaru, akinek még indokait sem kell megismernünk a gyilkolásra, és azt sem kérdezi meg tőle senki (utólag sem!), hogy vajon indokolt-e egy beszélgetés közben politikusokat ütni, falhoz verni, vízben fojtogatni vagy fegyverrel fenyegetni, ha látszólag ugyanannyi idő alatt békésebben is el lehetett volna intézni a dolgot. Jack Bauer elbújhat, Bill Taggart még csak nem is dühös, mikor kegyetlenkedik, inkább csak közömbösen figyeli-hagyja, ahogy a forgatókönyv egy komornak szánt, de a 21. századi jelenünk kibaszott valóságát még így is csak ovismód utánozni próbáló cselekményen marionett-bábuként rángatja végig. (Amerika, elszámolsz-e előbb-utóbb magaddal, vagy maradsz a mentség-kaptafánál?)

Ti meg nézzétek inkább újra a Drótot, de tényleg!


MEGTÖRT VÁROS
Broken City, 2013
Rendezte: Allen Hughes

2013. január 24.

Itó Projekt: Harmónia

harmony_cimlap_700.pngVan egy japán film, Suicide Club című, amely lenyűgöző erejű jelenettel indul: középiskolás korú lányok és fiúk hosszú lánca vár a metró peronján, kézen fogva állnak, egy gyermekdalt énekelnek, és ahogy a szerelvény közeledik az állomáshoz, előrelépnek és a sínek közé ugranak egyszerre, mintha csak egy játszótéren volnának, a szerelvény fékezni kezd, hiába, nagy sebességgel csapódik a testek tömegébe, belső szerveken csúsznak a fékező kerekek, a metró és a peron közti résen hektoliter vér fröcsköl ki az utasokra... Borzongató erejű képsor, talán a legerősebb filmes tömeges öngyilkosságot ábrázoló jelenet.

A Harmónia is eme szigorú vallási-kulturális tabu megsértéséből meríti borzongató töltetét. Az embertömegek eltökélt, fatalista lemming-halálának aktusát ösztönösen - jobb híján? - a modern civilizációs életmódunkat átszövő frusztrációhoz kötjük. Dühödt érzelmi agresszivitása ellenére mégis intellektuális, pszichológiai horror-rím ez, Camus Közönyének rambó-testvére, fémmé kovácsolt, borotvaélesre fent spleen a torkunkon. Ebben a hidegen, élettelenül paradicsomi világban, melyből a betegségeket, a genetikai hibákat, sőt még a csúnyaságot is száműzték, az egészség közüggyé vált, a test köztulajdonná, az egyén egyetlen helyes döntési halmaza pedig altruista közérdekké. Szép az új világ, csak rettenetes a felismerés: mi - legalábbis az, amit ma így hívunk - már nem is kellünk bele.

A történet három lány sorsát kíséri végig, kezdve a tinédzserkorukban közösen megkísérelt öngyilkossággal, melybe csak egyikük hal bele, folytatva a kettő másik kísérletével, ahogy feldolgozni próbálják árulásukat - a túlélést. Kirie Tuan lázadozik az ökotársadalom ellen, Mihie Miach-al, a fiatal lánytrió halott szellemi vezérével folytat végtelen, öngyűlöletbe és szégyenbe csomagolt eszmecseréket, és veszélyes afrikai kiküldetéseket szükségessé tevő munkát folytat a modern világ határain túlra, hogy szabadon dohányozhasson és alkoholt fogyaszthasson, ez ugyanis lehetetlen lenne a civilizáció óvó karjai között, mígnem a katasztrófa méretű tömeges öngyilkosság utáni nyomozás személyes eredményekre nem kezd vezetni.

A Harmónia az egyik legfurcsább disztópia, amelyet valaha olvastam, Philip K. Dick regényeihez hasonló elidegenítő, rémisztő jóslat, melyben nem egy erőszakos, a 20. századi értelemben vett diktatórikus rendszer, hanem egészségügyi és közbiztonsági értelemben is tökéletes társadalom fenyegeti az emberi személyiséget. Számomra tovább növeli PKD-vel való párhuzamot, hogy itt is a legszétesettebb, látnoki nagyotmondások működnek a legjobban, hideg borzalmat injekciózva a bőrünk alá, míg a hagyományosabb műfaji elemek jobbára sablonosak, így művinek hatnak, a párbeszédek suták, a zárlat pedig hangulatromboló és majdnem annyira szükségtelen, mint a regényt végigkísérő, XML-re hajazó EML tag-ek (a rövidítés az Emoticon Markup Language kifejezést jelöli).

Azt hiszem, a Harmónia azon kevés esetek egyike, amikor egy mű értelmezésében valóban segít (és nem csak bulvár-éhségünket csillapítja-serkenti) a művész magánéletének egy tragikus darabkája: Itó Projekt a rákkal folytatott hosszú évek küzdelmei alatt írta és halála előtt egy évvel fejezte be ezt a regényt, melyben az emberiséget betegségeitől, fájdalmaitól végképp megszabadító, paradicsominak hangzó korszakáról kiderül: csupán langyos pokol.

William Gibson írta valahol, hogy míg a sci-fi írók azt próbálják kitalálni, mennyire lesz fejlett hétköznapi valóságunk tíz év múlva, ha az ember elmegy Japánba, megnézheti a saját szemével, milyen lesz öt év múlva. Lehet benne valami: míg az USA-ban pár éve siker tudott lenni az Én, a robot feldolgozása, Tokióban már rég emberformájú robotoktól lehetett eligazítást kérni, ha egy utas megtévedt kissé a metróvonalak labirintusában. Ez járt a fejemben, miközben a Harmóniát olvastam.

Nem kétlem, hogy Itó Projekt jóslata pontos, még ha innen, Közép-(Kelet?-)Európából kissé meg is kell erőltetnünk a képzeletünk, hogy elképzeljünk egy ennyire tökéletesen egészség-orientált államképet. De aki előtt felrémlett  valaha a konstans digitális hangyacsata nagyfelbontású képe mögött a jóléti társadalmak képessége arra, hogy vak mammutként tiporjanak át azon az Egyénen, kinek szobra elé igyekeznek éppen, hogy a földet csókolják lábai előtt - na, az be fog szarni, de nagyon.

2013. január 8.

Utolsó esély: Game On!

Ritkán van olyan program Budapesten, amiről aztán teljesen egyértelmű, hogy tisztavérű geek-ek hatalmas tömegét fogja vonzani - ha úgy tetszik, kötelező esemény. (A Ghost In The Shell premier ugrik be példaként, vagy a témájában is kapcsolódó Pixelhősök bemutatós beszélgetés, ahol is megható volt korombeliekkel és 20 évvel idősebbekkel együtt ovációval köszönteni CoVboy-t, ki CoV-ért, ki az 576-ért.)

A Game On kiállítás sokunk számára ilyen volt, és ha esetleg kihagytad volna annak ellenére, hogy szeretsz játszani és nem a CoD 4-gyel kezdted, ma van az utolsó alkalom, hogy bepótold. (Ha ügyes vagy, még egy kupont is megcsíphetsz, amivel fele áron is megnézheted a kiállítást.) De továbbmegyek: ezt akkor is élvezni fogod, ha igenis ma kezdted, vagy esetleg eddig csak szenvedője voltál valaki más játékfüggőségének - mint a csajom annak, mikor másfél órára a vécén ragadtam egy PSP-vel meg egy különösen csúnya bossfight-tal...

Na, az ilyen őrülteknek kötelező (volt) a Game On, a többieknek csak melegen ajánlott.

Az eszméletlen mennyiségű játékot, amelyet a kiállítás felsorakoztat, kipróbálható formában, spéci mecha-kontrollerekkel, húszéves, vektoros 3D szemüvegekkel és tucatnyi másik nyalánksággal egyetemben, meg sem próbálom felsorolni, olvasni is fárasztó lenne, nem is jegyzeteltem... Elég legyen annyi, hogy öt óra ottlét után engem úgy kellett kidobni a szekusoknak, pedig istenuccse, arra számítottam, hogy két-három óra alatt a végére érek a kínálatnak. Nem tagadom: rettentően élveztem a játékok eme féktelen, határok nélküli habzsolását, kor és nem szerint meglepően sokszínű társaságban (igen, a fiatal, csinos gamer csajok relatíve magas száma meglepett, és itt még csak nem is a visongós 12-14 éves anime con-os közönségre kell gondolni).

Szeretnék ugyanakkor néhány kritikus észrevételt is megfogalmazni a Game On-nal kapcsolatban. A kiállítás főleg a konzolos játékokra, illetve magukra a konzolgenerációk sorára koncentrál, némi kultúrtörténeti visszatekintéssel a kezdetekre. Ez után azonban senki nem fogja kezünket, követhető időrend nincsen, tematikus csak hellyel-közzel, sok tábla nem is volt kirakva a falra, csak letámasztva valahová, de a maradék ismeretterjesztő szöveget is nehéz volt elolvasni a sötétben, nem voltak informálódásra alkalmas kivilágított sarkok. Az, hogy néhány öregebb konzol megadja magát ilyenkor, ennyi konzol esetén meg lehet érteni, de a lefagyott gépeket újra lehetett volna indítani. Műszakilag hozzáértő kezelőszemélyzetből azonban egyet sem láttam, kizárólag biztonsági embereket (akik viszont zárás előtt 15 perccel meglehetősen erőszakosan hajtották ki a jónépet), még a lemerült Wii távirányítókban sem cserélte senki az elemet. Ehhez képest már csak apróság, hogy a férfivécé nem működött, nőiből is csak az egyik.

Nem tudom, hogy csak a kiállítás végére fáradt el ennyire a dolog vagy nem, mindenesetre nem fizettem kevesebbet én sem a jegyért, mint aki az elején jött. Nagy kár, hogy ilyen dolgokra nem figyeltek, de még ezek sem voltak képesek elrontani az összességében pozitív élményt. Amolyan Yodás zárásként: "Game on, I will!"

2012. december 18.

KIBERKEDD: Cypher (2002)

cypher.jpgMost induló KIBERKEDD című rovatunkban klasszikus és kevésbé ismert sci-fi műveket rántunk virtuális mikroszkópunk alá,különös tekintettel cyberpunk filmekre, könyvekre és képregényekre. Kommentben hadba szállni és célpontokat ajánlani ér!

Van Örkénynek egy egypercese, mely a lényegi cselekmény, leírás, sőt a kerek, állítmányt tartalmazó mondatok teljes elvonásával a történetmesélést puszta alkotóelemeire redukálja: a helyszín-elemek, tárgyak és események tételes felsorolása (kerékpárnyom, kiáltás, amalgámtömés) még kirakósjátéknak is kevés, nincsenek támpontok, a jelenet sokadik deriváltjából nem előállítható, százféleképp összeilleszthető darabokban hever előttünk.

A Cypher persze nem tör a narráció mibenlétét boncolgató groteszk remekmű babérjaira, melyeket akár Umberto Eco is megirigyelhetne, a párhuzamot csupán az említett csavaros, nagyravágyó, ám meglehetősen kis költségvetésű alkotás inkoherenciája, vázlatossága kínálja fel. Aprólékosan elmesélt, menekülési lehetőséget nem kínáló kontroll-, megalo- és infomán disztópia helyett stílusosan tálalt leltárt kapunk, mely nagy mértékben elvárja a nézői, a történetmesélővel szembeni gyanakvás félretevését. De nem akarok igazságtalan lenni, sem bárkit elijeszteni az amúgy is sovány választék eme vitathatatlan jogosságú képviselőjétől: a film minden hibája mellett szerethető, és bőven rendelkezik vitathatatlan érdemekkel is.

Vincenzo Natali filmjét, ha kellene, cyberpunk sci-fi-ként kategorizálnám. Jogosnak érzem a fenti metszet megjelölését: bár a legtöbb cyberpunk mű lényegénél – nem létező definíciójánál? – fogva tartalmaz tudományos-fantasztikus elemeket, egyes képviselői inkább tekinthetőek akciófilmnek (Johnny Mnemonic), mások kísérleti horrornak (Tetsuo & a nyomában kisarjadó japán cyberpunk hullám) vagy abszurd vígjátéknak (Brazil), mint klasszikus értelemben vett sci-fi-nek. A Cypher cselekményét, mint oly sok társa az elmúlt évtizedből, klausztrofób mikrokörnyezetbe zárja, nem kis részben Philip K. Dick stílusának és művei népszerűségének, valamint kényelmes adaptációs lehetőségeinek köszönhetően. Jelen esetben ez a nagyvállalati kémkedés nagyvonalúan felrajzolt környezetét jelenti, az eleve paranoid cyberpunk így kapja meg az összeesküvésekkel teli kémfilmek csavaros fordulatokban és sokatmondó, ám kevés szilárd halmazállapotú tudást kínáló párbeszédekben dús körítését.

Hősünk kémként kezdi meg pályafutását a történet elején, ám hamarabb válik kettős ügynökké, mint hogy kimondhatná, hogy háromperkettő, aztán hármassá, aztán tetszés szerinti hatványkitevőjűvé, de megnyugtató, hogy mintha ő maga legalább annyira el lenne veszve támpontok híján, mint a néző. Így hát nyugodtan hátradőlhetünk és várhatunk a csavaros, Agatha Christie-t idéző zárlatra, ami épp csak annyival a vége előtt kitalálható, hogy ne kelljen megállítani a filmet a három akciós Straropramen indukálta pisiszünetre.

cypher2.jpg

Könnyebb azonban a karosszékből felállva a negatívumokon élcelődni - gondolok itt elsősorban az aprólékosság fentebb fejtegetett hiányára, a mellékszereplők ábrázolásának elnagyoltságára és a sablonos fordulatokra -, mint a film pozitív tulajdonságait anélkül méltatni, hogy a meglepetés erejét el ne rontsuk. Márpedig Natali ráérzésének vannak olyan, már-már Terry Gilliam-et vagy Jean-Pierre Jeunet-t idéző meglódulásai, mint például a zseniális és horrorisztikus agymosott konferencia tűpontos szatírája.

Én pedig - habár hasonlóan felemás érzelmekkel viseltetek a lehengerlően kezdődő, csalódást keltően továbbvitt és lezárt Kocka iránt is, mely talán a későbbiekben még terítékre kerül - az ilyen pillanatok miatt érzem úgy mégis, hogy van remény: a régóta pletykáktól övezett Neurománc megfilmesítés (mely ki tudja, valaha elkészül-e egyáltalán, és hogy valóban Natali rendezheti-e), ha tökéletes nem is lesz, legalább meglepetéseket tartogat majd.

És ez több, mint amit napjaink mainstream filmtermésének 95%-a elmondhat magáról.

2012. október 17.

Lavie Tidhar: Oszama

oszama-d00016E115825c61439a1.jpgHuszonegy gramm. Azt mondják, ennyi az emberi lélek súlya. Vagy egy minőségibb papírlapnak. Az Oszama főhőse vékonyabb az utóbbinál: Joe-nak hívják, magánnyomozó, whisky-t vedel és alig van ügyfele, míg egy nap be nem állít hozzá egy titokzatosan viselkedő nő egy megbízással és egy kimeríthetetlen biankó hitelkártyával. Ismerős? Az olvasó gyanakodni kezd, joggal: én is hátra-hátrapillantok a villamoson zavaromban, vajon mikor ugrik elő az író, mikor leplezi le magát, hogy kandi kamera, szabad nevetni?

Nem, nevetni nem szabad, legfeljebb összemosolyogni és nekiveselkedni a rejvényfejtésnek. A szöveg beszélgetni akar és provokál, Fekete Cipőjű férfiakat és ősrégi filmes utalásokat dobál ránk, a Big Brother valóságshow-ra kacsintgat - nincs mit tenni, be kell szállni a játékba. Joe közben már könyékig jár a nyomozásban, de a nyomok kuszák, mindenki le akarja beszélni a kutakodásról, ráadásul néha még össze is verik. Who Watches The Watchmen?

Az Oszama poszt-cyberpunk fél évszázaddal PKD után, mikor az összeesküvés-elméletek és a politikai krimik véletlenül sem találhatóak meg még a retró-étlapon sem, a terrorizmust viszont hiába unjuk, csak nem tudjuk megérteni, felcímkézve polcra tenni. Hipszter 9/11 blues, kicsit másképp.

A leplezetlen műfajkeverés és az utalások, idézetek sokasága rég nem számít újdonságnak sem a nyomtatott, sem a mozgóképes fickióban. Az emberi kultúrát pár kattintásnyi távolságra összerántó szélessávú csodaország hatására ráadásul muszáj egyre szisztematikusabban kezelni a rengeteg elérhető alkotást, így a kényszeresen kategorizálásnak köszönhetően megszokottá vált, ha egy filmet, könyvet vagy zenét négy-öt műfaj stiláris metszetében igyekszünk elhelyezni. Az Oszama elsőre zavarba ejtő eklektikussága nem erény, hanem lehetőség: nem gyakran olvashatunk ugyan személyes emlékekkel teli, alternatív valóságban játszódó noir / paranoid krimi / melodráma / fantasztikus regényt, de a fő kérdés az, hogy mit hoz ki ebből Lavie Tidhar?

A szerző sokszínű kulturális háttere (élt izraeli kibucban, Dél-Afrikában, Ázsiában és Londonban is) egyszerre előny és hátrány: Tidhar érezhetően sok hatásból tud dolgozni, az átlag olvasó számára ismeretlen helyzeteket is élethűen, részletgazdagan ír le, legyen szó vientiáni városképről, kabuli utcákról, new york-i, geek-ektől nyüzsgő "con"-okról vagy éppen londoni kocsmákról. De hátrány is, mert talán nehezebb fogódzót találnia, nehezebb arányokat tartania, mérlegelnie, hogy mi az, amire több magyarázatot kell szánni. Igazi világpolgáros elveszettség-érzet jön át a lapokon, de a történetnek ez szerencsés módon talán még előnyére is válik.

Tidhar Madeleine-sütije egy öngyilkos merénylet robbanása: az Oszama ügyesen úsztatja át a fókuszt a regény első felében hangsúlyos rejtvényfejtésről a lírai, személyesebb, megfoghatatlan cselekményű második részre. Itt már tényleg az emlékek kavarognak sűrű folyamként - amely áradásban még a főszereplő karaktere is oldékonynak mutatkozik -, mert rengeteg ember elfojtott emléke sejlik fel, kiknek gazdái tán felerészben már halottak, amerikai repülőroncsba csavarodtak vagy közel-keleti városok konzulátusai előtt robbantak fel buszokban vagy szakadtak szét gyalogosan.

A másik fele pedig emlékezik, megértés helyett is. Így bomlik fel végül személyes, feldolgozandó tragédiák rémisztően nagy felbontású mozaikjává azon ködös fiók tartalma a fejünkben, ahova azt a bizonyos néhány órás híradó-adást pakoltuk 9/11-ről meg a tengernyi rövidke újsághírt öngyilkos merényletekről azelőtt és azóta is. És Tidhar valószínűleg pont ezt akarta.

2012. május 24.

Lauren Beukes: Zoo City

Szeretem, ha egy könyv már az alapötletével megfog, mert egész egyszerűen annyi érdekes könyv, képregény és tucat más médiumban elmesélt történet szerepel a listámon, hogy egyre nehezebbnek érzem türelmesen időt adni a nehezebben induló alkotásoknak, kivéve, ha nagyon bízok a szerző(k)ben. Ez persze közös élménye minden jóravaló geeknek, sőt minden olyan internet-használónak, akinek van legalább 1 db érdeklődési köre. A  probléma csak az, hogy az ötletes indulást sokszor a fantasztikus könyvek tág műfaji határai között is csak nyögve-nyelősen navigálni képes, klisés kivitelezés követi.

A Zoo City szerencsére azon regények közé tartozik, melynek nem ver át a hátsó borítón található összefoglalója, se nem éled fel hiába az első pár fejezet után az olvasói remény: ha a felütés beindítja a fantáziád, akkor az egészet kajálni fogod.

A könyv az alternatív valóságban a komoly bűnt elkövetett emberek mellé megmagyarázhatatlan oknál fogva egy állat szegődik, melytől a nagyobb fizikai távolság elviselhetetlen fájdalmat okoz, esetleges elpusztulása pedig a tulajdonos néhány percen belüli gyors lefolyású és elkerülhetetlen halálával jár. Az állatok azonban a sok kényelmetlenség mellett - képzeld el, milyen lehet mondjuk egy tarajos sünnel vagy egy tarantulával a kocsidban (dzsekidben) mászkálni egész nap, akit még etetned is kell! - egy különleges képességgel, "shavival" is felruházzák a vétkest, akik gyakran ebből próbálnak megélni valahogyan.

Az állatosodás ugyanis a komoly bűnök miatt társadalmi kirekesztéssel is jár történetünk színhelyén, Dél-Afrikában (a Föld más-más vidékein különféle módon reagálnak rá a népek), és mivel rejtegetni csak ideig-óráig lehet őket, a megbélyegzettek gyorsan a társadalom peremére sodródnak ebben az amúgy sem túlságosan gazdag és biztonságos országban.

Hősünk állata egy lajhár - nem a legpraktikusabb méret... -, shavija pedig az elveszett tárgyak megtalálása. Ez a képesség persze ideális egy jó kis szövevényes, nyomozós történethez, mely jó pár meglepő szituációt tartogat. Ilyet azonban olvastunk már sokat, a könyv sokkal inkább köszönheti sikerét és egzotikumát johannesburgi helyszínének: az USA nagyvárosainak gangsta rap-jét vagy a legújabb New York-i menőzős szlenget mindenki vágja, aki amcsi sorozatokat vagy filmeket néz, Dél-Afrikáról ellenben sokkal ritkábban hallunk (én konkrétan csak egy filmre, a Tsotsi-ra tudok visszaemlékezni).

A Zoo City legnagyobb erénye azonban számomra mégis az, hogy elbaszott poszt-posztmodern világunkban, a kötelező műfajkeverés és az ötlettelenség korszakában olyan merészen és lazán képes saját hangján megszólalni, hogy azt egészen felüdítő volt olvasni. A fantasztikus történet-alap és a detektívregényeket idéző nyomozós-rendőröket kerülgetős cselekményváz gyönyörűen összeáll a dél-afrikai országok valóságára rámutatni kívánó, már-már tényfeltáró hangulatú epizódokkal, nem sértő a személyes és országok feletti felelősség kérdését feszegető moralizálás sem, és működik a szerelmi (vagy inkább magánéleti) szál is, mert végre tényleg életszagú.

Végül, de egyáltalán nem utolsósorban, nagyon megnyerő volt számomra az a nehezen meghatározható hangulat, ami azzal jár, mikor az író mindent csak közelről mutat meg, de mégis úgy érezzük, mintha felsejlene az egész kép és összeállna valamilyen általános érvényű mögöttes tartalom, ami a maga valójában mérete, banalitása miatt vagy más okból nem elmondható. Számomra William Gibson ennek a módszernek a mestere, a címlapon a tőle vett idézet méltatja a Zoo City-t. És ezúttal a keserű szájíz elmarad, nem csak írók mutyiznak: Lauren Beukes stílusérzéke tényleg kiváló, és ez még csak a második könyve. Érdemes figyelni rá.

 

Kiadó: 

Ad Astra


Terjedelem: 360 oldal
Ára: 2390 Ft

2012. március 25.

Georges Simenon: A kísértetek

Bevallom, nemrég találtam csak rá Simenonra, pedig ifjabb koromban (na, ezen a többiek most biztos röhögnek) faltam a detektívtörténeteket és a krimiket. Imádtam Conan Doyle-t, megvolt az Agatha Christie korszakom is, megtaláltam Poe klaszikusait, később azonban elkezdtem bizonyos értelemben túlfeszítettnek, túl romantikusnak érezni a különleges nyomozási módszereket, a zseniális meglátásokat, a kitalálhatatlanságuk miatt megsejthető váratlan befejezéseket. Mert az élet nem ilyen, vagy csak nagyon ritkán ilyen, mint ahogy az igazi noir sem fekete-fehér, mert a bűn éppen attól ijesztő, hogy nem éjfekete, hanem mindenkiben ott lapul és mindenki szürke, a rendőri munka pedig minden bizonnyal sokkal nagyobb részt bürokrácia, mint automata fegyverek teli tárjainak kiürítése punk hajú dél-amerikaiakra vagy ökölpárbaj szőke orosz testépítőkkel repülőgépek hajtóművei előtt állva...

Szóval öregszem, na. A Drót egy epizódja nagyobbat üt, mint egy James Bond-film, a Sin City-t gyerekfilmnek látom egy régi olasz vagy francia krimihez képest - és, mielőtt teljesen elfelejteném, miről is kezdtem írni: igaza volt Tandorinak (kit a könyv hátulján idéz a kiadó), Simenon tényleg zseniálisan jól ír.

A kísértetek nem Maigret-regény: kisvárosi, zárt közösségben játszódó  krimitörténet, egyben régi vágású regény, Maugham-ot idéző dióhéjban összefoglalt életutakkal, származások és házasságok által kijelölt sorsokkal és rigorózus napirendekkel. Hossza azonban barátságosan rövid, stílusa gördülékeny, cselekménye pedig távolról sem lomha, így nem válik nyomasztóvá, fullasztóvá.

Az elbeszélés stílusát és lényegében az egész könyv hangulatát meghatározó alapötlet az elbeszélő személye: miután bevezeti a tipikus amatőr, önjelölt nyomozó karakterét (a szembeszomszédot, a szegény származású, de igen dolgos Kachoudas szabómestert), Simenon magát a magányos öregasszonyok éjszakai gyilkosát, a köztiszteletben álló Léon Labbé kalapkereskedőt teszi meg főszereplőnek. A könyv feszültségét az ő motivációjának és mindennapi élete egy-két meglehetősen bizarr részletének rejtélyén kívül így különös, a szokásostól eltérő módon éppen az adja, hogy az olvasó Léonnal együtt próbálja kitalálni, mit csinál, mire gondol éppen Kachoudas, ki társadalmi státuszát tekintve jócskán Labbé úr alatt áll, ellenben szemtanújává válik az egyik gyilkosságnak a sokból.

És Labbé úr ezt furcsa módon még csak nem is bánja, sőt!

A macska-egér játék lassanként, fantaszikusan megírt hétköznapi jelenetek és a berögzült közösségi életben megjelenő apró törések, jelentéktelen eltérések során bomlik ki a két szomszéd között (reggeli üdvözlés boltnyitáskor,esti kártyaparti a kocsmában), és a várhatótól igencsak eltérő módon ér véget. De A kísértetek nem a váratlan fordulatok és merész leleplezések története, sokkal inkább kis bűnökön hizlalt ember-szagú gonosztettek krónikája: keserű életszerűségével borzongató.

2012. február 22.

A némafilmes

Ha valaki a 21. században némafilmet forgat, az még egyértelműbb gesztus, mint a fekete-fehér film, mert annál is elidegenítőbb, szokatlanabb, ingerszegényebb a mai nézők számára. A kérdés tehát elsősorban nem az, hogy nagy tömegeket fog-e lenyűgözni az alkotás (nem fog), vagy hogy hogyan fog rá reagálni az IMAX 3D filmek közönsége (sehogy, mert véletlenül sem fogják megnézni), hanem az, hogy egy némafilmekkel közelebbi ismeretségbe került, ne adj' isten szerelembe esett nézőt leköt-e. Továbbá ott az első (film a filmben) jelenettől kezdve a levegőben vibráló kérdés: a mindannyiunkban megbúvó nosztalgiát célozta be inkább a rendező egy ízig-vérig korhű némafilmmel vagy posztmodern, gondolkodós-ironikus stílusgyakorlattá futtatja ki majd filmjét?

Nos, a felütésből ez még nem egyértelmű: George Valentin a vászon mögül nézi saját filmjének utolsó képkockáit, majd egymillió dolláros vigyorral a színpadra lép, és - süket tapsviharban hajbókol, a filmszínház zenekara már pihen, de A némafilmes hangsávját nemsokára újra egy szimfonikus zenekar foglalja el egyedüliként, a szereplők pedig csupán mimikával, gesztusokkal, olykor - ha nagyon muszáj - szöveges inzertekkel kommunikálnak.

A történet is ismerősen indul: a gazdag, sikeres színészt a véletlen sodorja össze egy csinos rajongójával, ki szintén a mozgóképek világába vágyakozik, s bája, tánctudása hamarosan szerepet is szerez neki. Mr Valentin úriember, de feleségével rossz a viszonya, Peppy Miller viszont elbűvölő, fiatal, csinos és még rajong is érte. A várható következmények pedig legalább annyi gondot zúdítanak a filmsztár nyakába, mint a "rettegett" új médium, a hangosfilm megérkezése. ("A közönség friss húst kíván, márpedig a közönség sohasem téved, George", mondja John Goodman hollywoodi nagykutya karaktere vállvonogatva, szájában kötelező szivarral, szeláví!-fejjel.) Az árral szemben úszókkal pedig tudjuk, mi történik...

A némafilmes tehát kitaposott úton halad: egy kicsi mindenből, inkább tiszteletadás és emlékmű egy korszaknak, mint a némafilm médiumával valódi játékot, párbeszédet kezdeni merő posztmodern mű. Az ősöreg amerikai toposzok, egy ember felemelkedését és bukását illusztráló jelenetek ennek megfelelően jobban is működnek, kerek egészt alkotnak, melyet a hangosfilmes momentumok csak alkalmanként, hangsúlyos helyeken bontanak meg.

Mégis, a filmet pont ezek az (elsőre) váratlan disszonáns pillanatok teszik egyedivé - csakúgy, mint Peppy-t rajzolt anyajegye -, mely a kissé hosszú játékidő ellenére is igen szórakoztató lehet a múltba utazni kedvelők számára. Ebben pedig legalább akkora szerepe van a remek színészgárdának (és a mesebeli intelligenciájú kiskutyának, akit lehetetlen nem imádni), mint a frappáns lezárásnak, mely utólag mutat rá a történet egy olyan kirakósdarabkájára, melyről addig észre sem vettük, hogy hiányzik.

2011. december 22.

Lakatos István: Dobozváros

Nagyon szeretem a meséket. Gyerekkoromban is szerettem őket. Szociológusok tanulmányaiban és szakkönyvekben feldolgozott téma, hogy miként jön létre egy nép mese-kincstára, hogyan rétegződnek egymásra egy adott területen belül a népmesék, a városi történetek… Lényegében: hogyan dolgozzák fel a fölnőttek a világ szabályait, következetlenségeit, és hogyan adják át azt egyszerűsítve, a formálatlanabb gyermeki tudat számára becsomagolva a következő generációnak. De én nem bánom, hogy erre a területre sosem tudtam ennyire tudatosan, analitikus igénnyel nézni, mert a legszebb élményeim mindig kicsit titokzatosak, lényegében gyermekiek maradtak. Talán ezért lettem „geek”. Talán mindannyiunkra igaz ez, nem tudom. Hagyjuk magunkat elvarázsolni, hagyjuk az Eszünket félreállni, utat adni a teremtő erőnek, a Képzeletünknek.

Sajnálom, ha kicsit túl személyesre sikerült a felütés. De a Dobozváros ezt tette velem. Visszarepített a gyermekkoromba, amikor Lázár Ervin meséit faltam sorra. (Már régebben elhatároztam: az én kölykeim biztos, hogy nem tévé-tápon, hanem Lázár Ervin-koszton fognak felnőni!) Fantasztikumban gazdagok, de klisék erőltetett utánzása nélkül, magyarok, de nemzetiszín szalag nélkül, humorosak, de nem súlytalanok, mert mindig ott figyelt bennük egy kis szomorúság is (jött föl a lépcsőn…), kontrasztnak. Ahogy és amit Lakatos István mesél, az ugyanezért kötött le engem.

A történetről nem mondanék túl sokat, mert nem szabad. Gyönyörűen bontakozik ki a szüleitől elszakított gyermek alapszituációjából, aki egy merőben ismeretlen világba csöppen, rácsodálkozva az eleddig rejtett titkokra és konfliktusokba keveredve az új szabályokkal. Valójában tehát ismerős módokon éli meg a hétköznapi felnövekvéssel járó folyamatokat, de mindezt egy fantáziadús, sziporkázó ötletekkel teli világban, a mágikus realizmus kelet-európai hagyományainak megfelelően. A mese (fontosságához és szépségéhez mérve csúnya kifejezéssel illetett) nevelő célzatú tartalmai őszintén, de feltűnés nélkül simulnak az elbeszélés szövetébe, kezdve a család szerepén, a felelősségtudaton és környezetvédelmen át egészen a legizgalmasabb – és véleményem szerint a szerző által is kiemelten kezelt – mondanivalóig, a fantázia és kreativitás védelmének egyre sürgetőbb feladatáig.

Nem áll szándékomban egyet sem ellőni a sűrűs sorakozó csúcspontok közül (legfeljebb ami amúgy is kitalálható a borítóból és az ajánló szövegből), úgyhogy legyen elég ennyi, kedvcsinálónak: a tó víztömegével végrehajtott műveletek, a háztetőn leszánkázás, a sárkányos üldözés, a patkánycsapat politizálása, az elveszett játékok terme és még száz másik jelenet késztetett elismerő, belső szemeimmel az epizódot vizualizáló körbepillantásra vagy éppen hangos felkuncogásra tömegközlekedési járműveken, utastársaim megrökönyödésére. (Az egyikük meg is kérdezte a könyv címét…)

A (fekete-fehér) illusztrációk természetesen nagyon szépek, számukban és méretükben is szerények, mígnem a kellő előkészítés után (tudjátok, Zalán nagyon szerette a képregényeket!) egy gyönyörű, Stanislaw Lemet idéző, mese-a-mesében fejezet erejéig le nem dobják fékjeiket, hogy végre kitörjenek a margóról, szétfeszítve a próza kereteit. Így végül mégsem hazudtolja meg magát István, és a gyanútlan, meseregényt olvasó gyerek, ha csak pár oldal erejéig is, de igazi KÉPREGÉNYT böngésszen (ki tudja, tán életében először – mert a papa napilapjának comic stripje ebben a mezőnyben nem ér pontot). És helyén van az egész, mert a könyv az könyv, nem ijesztő, megvehető, eladható. De suttyomban azért becsempészi a képregényt is otthon a polcra...

Van egy anekdota, amelyben egy híres humoristának azt mondja egy politikus: „Ön egy komikus – vicceljen!”, mire az így felel: „Ön politikus – hazudjon!” Már a könyv felénél sejtettem, valakinek rám kell majd szólnia, hogy bizony kritizáljam meg szúrósan összevont szemöldökkel a Dobozvárost, mielőtt összeborzolom a haját és talán egy fröccsöt is keverek neki. Nos, megtörtént, méghozzá a szerző által személyesen, úgyhogy kritizálok: habár a korszellemhez igazodó (vagy inkább azzal feleselő) intertextualitás, az önreflektív utalások a képregények és filmek világára hozzáadnak a regény bájához és abszolút létjogosultságuk van, mégis úgy éreztem, hogy a kelleténél eggyel többször szerepelt (általában egy-egy fejezet legelején) a zsánerfilmek toposzaira való direkt utalás.

A történet azután olykor szembemegy az elvárásokkal, máskor nagyjából megfelel nekik, például egy előre sejthető és valóban bekövetkező deus ex machina fordulat formájában, de néhol úgy éreztem, magyarázat nélkül is világos volna még egy fiatalabb korú olvasó számára is a cselekmény viszonyulása az adott műfaji kliséhez, legyen az „juszt se!” ellenszegülés vagy éppen az adott toposz (megfelelő arányérzékkel való alkalmazás esetén egyébként sem elítélhető, sőt részben elvárt) felhasználása.

Márpedig a szerző arányérzékével nincs gond, a magyarázatok talán csak védekezésképpen vagy valóban a gyermek olvasók kedvéért kerültek be. (Érdekes egyébként, van egy tizenkét éves unokatestvérem, aki Spongyabobon és más pörgős szövegű, groteszk fordulatokkal és felnőtt poénokkal telitömött rajzfilmsorozatokon edződött, és engem nagyon meglepett, hogy mennyire vette a felnőttek vicceit, mennyire értette a komolyabb filmeket, amiket alkalmanként megnézett velem és idősebb testvéreivel.)

A hátsó borító tíz évnél idősebb gyerekeknek ajánlja a könyvet, amihez én nyugodt szívvel hozzávettem volna a felnőtteket is, mert szürke, inges-nyakkendős gumiembernek kell lenni, hogy valaki ne élvezze a Dobozvárost. Az a gyermek pedig, aki egy kis szomorúságot vagy a világ érzéketlenségének, fenyegető voltának egy kisebb dózisát nem tudja kezelni, már a nagycsoportot sem éli túl az óvodában.

Egy jelenet volt csak, amit túlzottan erősnek tartok: amikor Zalán egy vonatszerelvény aljába zárva utazik, miközben nyakába folyik egy öntudatlan, elkábított felnőtt ürüléke, még engem is sokkolt kissé, és nem biztos, hogy egy tizenpáréves kölyök könnyen álomba tudna merülni ilyen képek után. Az összes többi ijesztés, vér és halál sokkal kezelhetőbb, indokoltabb, még ha nem is mindennapibb. (Az viszont én is vallom: torz, jellemző kortünet, hogy a mindennapi élettel járó olyan negatív témákat, mint az öregség, halál vagy a szexualitás, sokkal jobban szégyelli, rejtegeti a média és a szórakoztatóipar, mint a gyilkolást és a háborút.)

A Dobozváros nem az a regény, amit Hollywood filmsiker-szériaként adaptálna, és nem csak azért, mert történetesen nem angolul írták meg, párral odébb tőlünk. Kicsit túl darabos, túl merész, gyorsan kapcsol az érzelmi regiszterek között. De ez a legjobb benne. Partnernek tekinti az olvasót, legyen az átlagosnál csak pörköltfoltos fogpiszkáló-hegynyi szöggel nyitottabb felnőtt vagy olvasni tudó gyermek (a szó átvitt értelmében, azaz nem elég ismerni a betűket, meg kell tudni érteni őket, sőt szeretni tudni - meggyőződésem, hogy aki tud olvasni, az szeret is, valamit, akármit, ami hozzá közel áll). Ennyire ritka kincs ma, hogy fáradtságot kell venni – pedig elég csak egész kis kiszerelésben –, hogy az olvasó kulcsot kapjon egy másik világhoz. Ami ráadásul a sajátja.

 

P.S.: Tessék kézbe venni egy könyvesboltban! Tessék beleolvasni, és két óra múlva körülnézni, hogy miért esteledett be közben az utcán! Még nem késő, tessék megvenni Karácsonyra - mindenkinek!

2011. december 7.

Karin Alvtegen: Árnyak

Az Árnyak az Animus Kiadó "Skandináv krimik" sorozatában látott napvilágot, de véleményem szerint sokkal közelibb rokona a klasszikus görög drámáknak, mint a "ki tette?" kérdés feszültségére építő, vagy éppen a legősibb, legegyértelműbb emberi bűn, a gyilkosság elkövetésének indítékait, körülményeit és következményeit boncolgató krimiknek. Nem azt elemzi, hogy hogyan jut el egy ember a gyilkosságig és hogyan hat rá tette utólag; vizsgálódásának középpontjában sokkal inkább szereplőinek lelkiállapota áll, hangsúllyal a szó második részén. Saját problémáik, életüket alapjaiban meghatározó örökség-sorsuk börtönébe fagyott karaktereket ismerhetünk meg, a mozgás pedig kevés - igaz, mikor mégis van, hangos roppanással tör szét életeket. De felbukkan a drámák egy kedvelt toposza is: az öröklött bűnök és hajlamok elől nincs menekvés, a végzete mindenkire ott vár valamelyik sarok mögött, miközben az emberek buzgón menetelnek felé. A bűnhődés itt bűn nélkül, avagy elkövetése előtt is alanyi jogon jár.

Gerda Parssonnak, az egyedül élő öregasszony a halála senkit sem érdekel, ezért a halálát elrendezni köteles szociális munkás beletúr a néni famíliájának krónikájába. Gerda, a házvezetőnő karaktere körül bontakozik ki lassanként a Ragnerfeldt család titkokkal teli története, élükön Axellel, az ünnepelt, Nobel-díjas íróval és író feleségével, örökségét gondozó író fiával és annak író feleségével, egy szülei által elhagyott másik íróval és annak (még a többieknél is depressziósabb) író barátjával. (Csak nem az írók lelkivilágáról próbál valamit elmondani Karin Alvtegen? Vagy csak szeret magából és író ismerőseiből kiindulva karaktereket teremteni? A kérdés nem hagy nyugodni. Vagy talán mégis.)

Mondják, a műfajoknak kialakulnak kötelező elemei, a zsánersztorik legjobbjai azonban éppen azzal válnak erőssé és emlékezetessé, ahogyan eltérnek a konvencióktól. Nos, egyvalami biztos: nem ez a könyv fogja lerombolni sztereotípiáinkat a sötét, depresszív érzelmekről, melyek a skandináv jóléti társadalmak megélhetési problémák által kevéssé borzolt felszíne alatt lappanganak. Svédországban mindenki iszik, csak az nem csalja élettársát, aki eleve egész életében magányos, és csak az nem utálja szüleit, akinek már meghaltak, vagy aki eleve nem is ismerte őket. Illetve, ha jobban belegondolok, még ő is...

Ha elkapott az Engedj be! (oppardon, Hívj be!) és a Tetovált lány óta fertőző skandináv-mánia, jó eséllyel az Árnyak is be fog jönni, mert nem szégyenlősködik, machetével vágja fel karaktereit a lélektani boncasztalon, és tömény, katartikus jelenetekkel zárul. Első fogyasztóként azonban könnyen megfekheti a gyomrotokat, ahogy az enyémmel is tette - ha érdekel, mindenképpen Karácsony előtt állj neki, így legalább könnyebb lesz elviselni az ünnepeket körülvevő álszent giccsparádét. De hát A kitaszított és az Árulás (már címükkel is kellemes perceket ígérő) írójától ne is várjon kevesebbet az ember.

2011. szeptember 9.

10 változtatás, amivel Lucas még NEM erőszakolta meg a Star Wars-t

Lukács György teljesen meggárgyult - ez már tény, a Star Wars őstrilógián felcseperedett geek világ hitetlenkedését már rég felváltotta a csendes, izzó, telhetetlen harag. Még a beígért buzerálatlan verziókat is sajnálja tőlünk, miközben lassan, apránként megszentségteleníti a legnagyobb (ha nem is egyetlen) dolgot, amiért jelent valamit a neve a filmes világban. Mi bosszúból - bár messze álljon tőlünk, hogy ötleteket akarjunk adni neki a további rémtettekhez - összeállítottunk egy listát azokról a változtatásokról, amiket még nem szenvedett el szerencsétlen gyerekkori jóbarátunk, az Őstrilógia.

10. Yoda nem hal meg.
Az ok a változtatásra: Lucas eredetileg sem akarta kinyírni Yoda-t, csak az akkori technika sajnos nem volt elég fejlett a Lucas elképzelései szerinti, a 6. epizódot záró bulijelenethez, ahol Yoda örömében össze-vissza szaltózik, pörög és akrobatikus koktélmixerkedik a vadul pislogó Ewokokkal.

9. Leia nem Luke-ot csókolja meg az 5. epizódban, hogy Han Solo-t iriggyé tegye, hanem Chewbacca-t.
Az ok a változtatásra: Az Amerikai Vallásos És Konzervatív Gyerekpszichék Felett Őrködő Szülők szövetsége szerint a jelenet incesztust sugallmazott, hiszen később kiderül, hogy a szereplők között vérségi kötelék van.

8. Han Solo nem lövi le Greedo-t.
Az ok a változtatásra: Lucas szerint Han még mindig nem tűnt elég pozitív szereplőnek, miután beleeditálta az eredeti jelenetbe, hogy Greedo előbb lő. Az új verzióban Greedo rálő Han-ra, leönti sörrel, majd lehugyozza a Millenium Falcon-t, Han erre tejszínhabos tortát dob az arcába és elmenekül.

7. Jabba még több jelenetet kap.
Az ok a változtatásra:
Az epizódot közötti koheranciát erősítendő, Jabba még több jelenetben felbukkan, többek között elcsúszik Yoda háza mögött a Dagobah bolygó mocsarában és az AT-AT lépegetők alatt Hoth bolygó hóviharában.

6. Nem Luke feje tűnik fel Vader sisakjában a barlangos látomásjelenetben.
Mikor Luke a Dagobah bolygón Yoda segítségével Jedi lovaggá képzi magát, látomásában levágja Vader fejét, a sisakban azonban Hayden Christensen feje látható.
Az ok a változtatásra: Ugyanaz, ami a 6. epizód végi, halott Jedi-mesterek jelenésekor eszközölt változtatások esetében (azaz: ???).

5. A Han Solo lefagyasztása előtti párbeszéd máshogy zajlik le.
Az új verzió:
LEIA: Szeretlek!
HAN: Én is szeretlek, drágám!
Az ok a változtatásra:
Egy olyan pozitív szereplő, mint Han Solo, nem válaszolna úgy, hogy "Tudom" - miféle példát mutatna ez a fiataloknak?

4. Lando Carlissian nem fekete.
Az ok a változtatásra: Miért pont a fekete legyen az áruló? Nem pol.korr., nagyon nem az. Lando-t digitálisan ki kell fehéríteni.

3. Amikor felrobban az Alderaan, Vader felüvölt: "YEEEEEEEEEESSS!!!"
Az ok a változtatásra: Lucas úgy érezte, Vader nem fejezte ki eléggé érzelmeit az eredeti jelenetben, amikor csak hallgatott.

2. Luke és az öreg Ben Kenobi arcának CGI-s átrajzolása.
A végleges (haha) változatban mindkettejük arcát Hayden Christensen fogja játszani.
Az ok a változtatásra: Mark Hamill színészi teljesítményével Lucas még Mark motorbalesete előtt sem volt teljesen elégedett, így ráadásul még a két Skywalker közötti családi kapcsolat is észlelhetőbb lesz, a Koherencia érdekében természetesen. A Kenobit játszó színész, Alec Guinness pedig interjúkban panaszkodott, hogy miután visszatért szerelméhez, a színházi színészethez, a nézők csak a Star Wars miatt jöttek el megnézni, amiből neki már elege volt. Lucas ezért az ő arcát is kicserélte Haydenére, amire CGI-vel szakállat is animáltak.

1. Star Wars 4-6. epizód REMAKE
Az ok a változtatásra: Lucas eredetileg is olyan filmeknek képzelte el a Star Wars őstrilógia három epizódját, amikben a számítógépes grafikával létrehozott monumentális csatajelenetek fontosságban és a kigondolásra ráfordított időben is látványosan felülmúlják a párbeszédeket, karakterrajzokat és logikai koherenciát, csak akkor ezt a számítógépek teljesítménye és saját ifjúkori kreativitása még nem engedte meg.

2011. május 19.

Winter's Bone - A hallgatás törvénye

Egy évvel a Nem vénnek való vidék után kijött egy Red című film (amit azóta is nehézkes másoknak ajánlani, mert mindenki a tavalyi hollywoodi komédiára asszociál).  Cselekményében és megjelenésében is végtelenül egyszerű volt. Egy öreg fickóról szólt, akinek pár fiatal srác kinyírja a kutyáját, és ez nem hagyja nyugodni őt. Százszor stilizáltabb és kiélezettebb bosszútörténeteket is láttunk már, mégis őrülten hatásos volt, mert rendelkezett azzal a komor, sorsszerű, civilizált világunk máza által rejtett, de belőlünk kiirthatatlan őserővel, ami miatt két férfi néha egymásnak megy, hogy vért fakasszon. Ez az embernél-istennél erősebb természeti törvény tette annyira hatásossá az említett Coen-filmet is (ahogy McCarthy minden regényét), és emiatt akkora gyomros a szintén igen puritán, de a Redtől még jobb Winter's Bone. Csak itt a gyengébbik(?) nemé a főszerep...

Nincs mese, oda kell figyelni a puncis filmesekre! A Hurt Locker után itt a következő női rendezőjű, kemény, szikár remekmű (mondanám, hogy férfi-film, de épp az a jó, hogy nem csak az). A Winter's Bone
(bocsássatok meg, utálom az eredeti cím költőiségét a VHS-es korszak B-film szagú sablonosságra cserélő magyar címet) sem akciójelenetekkel, ökölpárbajokkal és erőszakos jelenetekkel dolgozik, végig digitális kézikamerát használ, zenét alig, effekteket egyáltalán nem, ráadásul az egészet helyszínen és temérdek amatőrszínésszel vették fel, de az első (véleményem szerint szándékosan házimozi-hangulatú, a nézőt lelassító-bevonó) tíz perc után ez már senkinek nem fog feltűnni.

Hősünk egy hallgatag, 17 éves lány, akinek jelleméről kezdetben annyira keveset tudunk, hogy nehéz azonosulni vele, és még később is, amikor (kizárólag megfigyelőként, egy-egy jelenet tükrében) lassan megismerjük, inkább megfigyelőként mellette állva érezzük magunkat, mintsem a bőrében. A történet is lassan adja meg magát: az apa lelépett, az anya megőrült (nem kommunikál senkivel, csak létezik), a kistestvérek fiatalok az érdemi munkához, a családfenntartás súlya csakis a lány vállát nyomja. Mivel azonban a feltételes szabadlábon levő apa nem jelenik meg egy tárgyaláson, az óvadékként zálogba helyezett ház és erdő - a család teljes vagyona - veszélybe kerül. Elő kell keríteni a férfit, akit látszólag semelyik családtagja nem szeret, senki sem árul el róla semmit és senki sem próbál meg segíteni a kilátástalan kutatást folytató lányon.

A balladaszerű történetvezetés és az információvisszatartás módszere a karakterek bemutatásától a konkrét, kézzelfogható kérdésekig (mi történt az apával? miért viselkedik mindenki olyan furcsán? mit mer kockára tenni hősnőnk, hogy megtudja az igazságot?) megtölti az egyszerű képeket, a zárkózott arcokat, és hihetetlenül intenzív feszültséggel ruházza fel a filmet. Minden, amit egy hasonló történetben megszoktunk, és itt nincs - a könnyes jelenetekben csúcsosodó melodráma, az amerikai szellem számára szent morális Igazság keresése -, éppen hiányával teszi még erősebbé a suta beszélgetéseket, a csupasz gesztusokat, a sétálós átvezető jeleneteket, a kiismerhetetlen pillantásokat. Ez a lány csak enni akar, és enni adni a családjának. És ehhez szenvednie kell, és másoknak szenvedést okoznia.

Persze az apja különbözik bármely más embertől a lány szemében is, aki éppen nem az apja, de ez csak egy sokadlagos információ, valahol hátul, és csak pár másodpercnyi játékidő teszi egyértelművé. A család az család, ugyanakkor vadállat is, mint minden más ember. (Kedvenc jelenetem, mikor valaki a saját nagyapjához küldi a lányt, majd hozzáteszi: "Vigyázz vele! Nekem ő a nagyapám, és még én is nagyon figyelek, hogy mit mondok neki...") Veszélyes film, mert egész másféle valóságot mutat, mint amit mi nézők bizonyára sokan, kényelmesen berendezett életünkben körülnézve látunk. És mégis érezzük, hogy mennyire igaz az is - sőt mennyire igazabb és alapvetőbb.

Nem mondok többet a cselekményről, szándékosan nem mondtam eddig sem sokat. Nézzétek meg, ne várjatok semmi nagyot, finom film ez, csendben kell befogadni. És utána csendben bámulni magunk elé. Hiába ülünk civilizációnk akármilyen tornyán, jó néha emlékeztetni magunkat, hogy még mindig a dzsungelben vagyunk, és hogy minél közelebb jutunk a létfenntarthatóság határához, annál hamarább készen állunk fogfehéret villantani.

 

 

Winter's Bone - A hallgatás törvénye (2010)
Rendezte: Debra Granik
Írta: Debra Granik és Anne Rosellini, Daniel Woodrell regénye alapján

2011. április 28.

Nicholas Christopher: Bestiárium

Mindig jó érzés egy könyvet elkezdeni, ami már a nulladik pillanatban felkelti az ember érdeklődését - olyan ez, mint szóba elegyedni egy csajjal, aki már a bár túlsó oldaláról izgalmasnak tűnt. A Bestiárium hangulatos borítóval és a szerepjátékozással töltött "régi szép időket" felidéző címével egyből megfogott, még ha a hátoldal ajánlói és a kis felbontású kép a fülszövegben elővigyázatosságra is intett (bár egyik sem kell magát a könyvet jellemezze, tudom - de hát én már csak ilyen előítéletes olvasó vagyok).

Hősünk Xeno, igazi multikulti hátterű bronxi srác, európai és hazulról hozott mítoszokkal terhelt felmenőkkel (Amerikai istenek, valaki?), a szülésbe belehalt anyával, fiát elhanyagoló tengerész apával, vietnami harci tapasztalattal és az ezekből következő megannyi komplexussal. Az iskolában csak a történelem érdeklni, és mivel egyes családtagjaitól első kézből hallott fantasztikus állatokról (sőt halott nagyanyja rókává változik és lelép - hát ki tudná ezt feldolgozni?), a bestiáriumok megszállottjává válik, különös tekintettel a Bibliával egyidősnek mondott Karaván Bestiáriumra... amit azonban sokan kutattak már és több száz éve nem sikerült a nyomára akadni.

Műfaji szempontból igazi kajla fülű keverék a regény. A mitológiai elemek és a különös szörnyetegek ígérő ellenére nem áll közelebbi rokonsággal a fantasztikus kalandregényekkel, sokkal inkább a pár éve Dan Brown által divatba hozott történelmi kultúr-krimik sorába áll be, ahol a hősök több száz éve végbement események és több ezer éves tárgyak után nyomoznak. Ilyen esetekben mindig fontos kérdés, hogy a könyv univerzumában megtörténnek-e valóban a természetfeletti vagy mágikus események, vagy hőseink racionális magyarázatot találnak-e a látszólag megmagyarázhatatlanra.

A Bestiáriumban hamar eldől: csudálatos, ma is rejtőzködve létező lények márpedig léteznek a Földön (bár a többféle olvasatok rajongói felfoghatják őket a főhős fantáziájának vadhajtásaiként is, ha igazán szeretnék kilúgozni a könyv legizgalmasabb fűszerét). Ám a szerző sosem megy igazán közel a témához, a fantasztikus irodalom rajongói éppen csak borzongani kezdenek majd egy-egy jelenetnél, elképzelvén valami nem létezőt (amely varázslatos érzés véleményem szerint minden saját fantáziájában vándorolni kedvelő geek számára kultúrális örömeinek alapélménye) amikor a szöveg már rég száraz kultúrtörténelmi tényeket sorol vagy Xeno sikertelen könyvtárazással, archívumok kutatásával eltöltött napjait ismerteti.

Ez nem a Harry Potter, ez sokkal inkább a Száz év magány: a Varázslat csupán illúzió, a mágikus realizmust megteremteni célzó hatáselem, mellyel Nicholas Christopher saját élményeiből táplálkozva Xeno Atlas életét és a lassanként kibogozgatott, látványos befejezéssel nem rendelkező történelmi szálat színesíti. "Intellektuális regény", írják mindenütt a Bestiáriumról (a hátulján is), és talán túlságosan is az akar lenni, egybegyúrva filozófiát, csodákat, szerelmet, történelmet, háborút, családi múltat.

Nem lehet számon kérni egy könyvtől olyat, amit az nem akart teljesíteni (jelesül: fantasztikus kalandregényt), hiába Bestiárium a címe. De hát olvastam én már nagyon jó könyvet a szerelemről, a történelemről, háborúk árnyáról meg a többi témáról is (a Diadalív árnyékában például e három téma remekül megfér), de a Bestiárium nekem nem egy lélegző egész, hanem egy darabokból összerakott dolog, hasonlatosan az oroszlántestű, madárfejű, ló lábú és ki tudja még, milyen lényekhez, amiket a függelékben a szerző lelkiismeretesen felsorol. Mindenből egy pici, és mégis, egyik sem igazán. Ez az, ami miatt nekem hiányérzetem van a regénnyel kapcsolatban - és ami miatt a Márquez-rajongók és a Dan Brown-fanok lecsapnak majd rá. Ők valószínűleg nem fognak csalódni benne.


Kiadás: Metropolis  Media Group Kft, 2010
Hossz: 305 oldal, ára: 2990 Ft

2011. január 15.
2011. január 1.

2010 legjobb filmjei Ramiz szerint

2010 számomra a lufik éve volt: némelyik nagyot pukkant, némelyik csendben eresztett le, de tény, hogy a legtöbb film, amit vártam, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A Kick/Ass és a Scott Pilgrim túlpörgetett, ízléstelen esztétikája taszított (pedig utóbbiból élveztem és végigolvastam a képregényt), az Expendables, ha szórakoztatott is, sajnos sokkal többnek próbált látszani, mint ami (Stallone fejének látványa pedig kifejezetten fájt), a látványfilmek (Clash Of The Titans, Tron) üresen kongtak, még a híresebb rendezők előre beharangozott filmjei (Shutter Island, Inception) sem bizonyultak akár csak újranézésre érdemesnek sem (az egy dolog, hogy egyáltalán nem volt bennük semmi eredetiség, de a rengeteg újrahasznosításhoz képest még csak szerények, kiegyensúlyozottak sem voltak). Így hát - miközben rövidke toplistámat megírtam - kénytelen-kelletlen azzal az érzéssel zártam az évet, hogy valószínűleg rossz filmeket néztem: jövőre Hollywood helyett talán Ázsiára vagy legalábbis a kisebb független filmekre volna érdemes koncentrálni.

 

FOUR LIONS - Idén talán ez a film volt számomra a legkellemesebb meglepetés, egy bátor, pofátlanul inkorrekt szatíra Angliából, négy szerencsétlen muszlim fiatalról, akik akár egy Jóbarátok-szerű sorozatba is elmennének, ha éppen nem akarnák felrobbantani magukat valami civil embertömeg közepén. Bárkinek tiszta szívvel ajánlom!

BLACK SWAN - Elegáns női párdarab Aronofskytől a tavalyi (szintén remek) A pankrátorhoz. Az utolsó fél óra kissé önismétlő, és aki jártas az animékben, annak a történet sem lesz túl eredeti (nem írok többet, hogy ne spoilerezzek), de nagyon jól megrendezett, igen erős hatású film ez, remek színészi alakításokkal (Natalie Portman, Vincent Cassel).

CATFISH - Alapvetően nem szeretem a dokumentumfilmeket, de ezt a fura történetet elmesélő egy óra húsz percet úgy néztem végig, hogy abszolút lekötött. Ez itt az igazi Facebook-film! Utánaolvasni nem érdemes, nem csattanóra van kihegyezve, de azért jobb, ha nem tudja előre az ember a végét.

FANTASTIC MR FOX - Tavalyi, de nálunk csak idén mutatták be, és akkor is csak dvd-n, pedig ha a két évre együttesen egyetlen filmet mondhatnék csak a legjobbnak, én ezt mondanám. Mert annyira kibaszottul jó érzés megnézni! Akárhányszor!!!

UGLY AMERICANS - A sorozatok különdíját egyértelműen ennek a kattant, kiszámíthatatlanul csapongó animációs komédiasorozatnak kell adnom. Elegáns parabola az amerikai bevándorlók beilleszkedésének problémájára, egyben groteszk paródiája a divatos fantasztikus ifjúsági filmeknek (Harry Potter, Twillight és társai) - nehéz nem szeretni.

2010. december 2.

ANILOGUE - Kells titka, One Piece: Erős Világ

Az Anilogue fesztivál sajnos hagyományosan a technikai hibák és szervezésbeli bakik jegyében telik – ennek a fesztiválnak pedig jó eséllyel az a Kells titka vetítés volt a mélypontja, amin én is részt vettem. Negyed óra késéssel adták le az Anilogue támogatói spotot, ezt tíz perc szünet követte, majd ugyanaz a spot újra. Végül elindult a film is, magyar helyett angol felirattal (emiatt egy gyerek végig azt kérdezgette a szüleitől, hogy mi is történik éppen…), de az 5.1-es hangrendszert valaki rosszul dugta be valahova, így a dialógus fele nagyon halkan és tompán hallatszott (aki játszott már ilyesmivel otthon, ismeri ezt a hangzást), csak a feliratok alapján követhettük a sztorit. Tíz perc után azért sikerült keresni valakit, aki ért hozzá, de hogy ezek után miért kellett újraindítani a filmet az elejéről?...

A Kells titka kedves, ám kissé túlságosan is eklektikus mese. A helyszín egy apátság, ahol a szerzetesek legszívesebben minden idejüket kódexek írásával és illusztrálásával töltenék, ám vezetőjük az aranyért portyázó és fosztogató északi népek támadásától tartva minden erejét és minden szabad embert felhasználva egy hatalmas fal építésén fáradozik. Unokatestvére Brendan, a tizenéves főhős, aki eleinte próbálja enyhíteni a feszültséget közte és a szerzetesek között, ám mikor Aidan testvér, a legendás kódexfestő az apátságba érkezik, magával ragadja a félkész, csodálatos könyv varázsa, és nagybátyja ellen fordul. A támadás végül valóban bekövetkezik, ám Brendan legnagyobb problémája mégis a befejezetlen könyv a különleges oldallal, amit úgy tűnik, ő hivatott megfesteni.

A film elszántan egyensúlyozik a főbb történetszálak között: az írországi apátság valós történelmi eseményei összefonódnak a misztikus, A vadon hercegnőjét idéző erdei tündéres szállal és magának a könyv elkészülésének történetével, a túl sok téma azonban némileg tudatzavaros hatást eredményez: (vallás)történelemben vagy a programfüzetben tájékozatlan nézőnek például nehéz felismerni a valós adalékokat, a gyerekek pedig az apátság belső intrikáit követhetik nehezen, hiába élvezik annyira a főként őket célzó mágikus erdei kalandokat.

A Kells titka megrajzolását a kecskeméti magyar rajzfilmstúdióban végezték, amire mindenképpen büszkék lehetünk. Technikailag nincs is probléma a látványvilággal, azonban maga a rajzstílus koncepciója számomra elidegenítőleg hatott a történettől: a nagyfokú stilizáció inkább a Samurai Jack-et idézi, mintsem Hayao tematikailag hasonló történeteit (hiába esett a rendező választása éppen Magyarországra a magyar népmesék animációi miatt).

A One Piece: Erős Világ ettől minden ízében különböző élmény volt, melyre a közönség különböző csoportja valószínűleg egészen másképp tekintettek. Egy több száz részes anime-sorozathoz készült ugyanis a film, méghozzá szám szerint a tizedikként. Na már most, aki a sorozatot nem ismeri, az egészen biztosan úgy nézett a moziban, mint Rozi ugyanott (egy ilyen cipőben járó újságíró ismerősöm a film után megkérdezte: ez most mennyire számított jónak?), aki pedig a One Piece keményvonalas rajongója, igazi jól informált „belsősként” ülhetett be a vetítésre, temérdek kényeztetésre számítva magától a sorozat szülőatyjától, Eiichiro Odától.

Én valahol a kettő között voltam (kb 120 epizódot és egy filmet láttam, utána a Dragon Ball-ból már ismerős rétestészta-effektus és az erőteljes színvonalcsökkenés miatt abbahagytam a sorozatot), de mindenképpen szerettem volna moziban is tanúja lenni Monkey D. Luffy kapitány (aki a kulcstartómon is ott figyel…) és legénysége kalandjainak.

Az Erős Világ e tekintetben felülmúlta a várakozásaimat: nagyvásznon egészen elképesztő hatása volt a One Piece-ből megszokott monumentális harcoknak. Eiichiro Oda pedig semmit nem akart a véletlenre bízni, és eszméletlenül túlzásba vitt mindent. A szereplők speciális képességeitől a lebegő szigetek vadállat-lakosain át (a rendező mindig is szerette a groteszk kinézetű fantázia-lényeket) a több mint félórányi összecsapás-jelenetekig minden egyetlen célt szolgál: gigantikus, megalomán szobrot állítani a sorozatnak, megköszönve a rajongók kitartó lelkesedését (a temérdek bikinis-cicis fanservice képbeállításról nem is beszélve). Az egyre komolytalanabb túlzások, az erőltetett történetvezetés és a néhány kifejezetten gyermetegre sikerült poén azonban még nekem mint (mára kevésbé aktív, ám még mindig büszke) anime-rajongónak is túl sok volt. Régóta remélem, hogy egyszer eljön a pillanat, mikor Oda hátat fordít a biztos üzleti sikernek (legalább egyetlen film erejéig!), és egy komor, gyomorba vágóan kemény és jócskán realisztikusabb filmet készít a sorozathoz, mely néhány szálat le is mer zárni (lásd: Serenity és a Firefly-sorozat). Erre azonban, úgy tűnik, még várni kell - az Erős Világ csak keményvonalas rajongóknak ajánlható.

2010. november 30.

ANILOGUE - Kreatív szabályok

A rövidfilm-válogatások mindig az egyik legérdekesebb részét jelentik számomra az Anilogue-nak, mert igazi ötletbörzék ezek - ugyan nincs annyi idejük elmesélni egy történetet vagy bemutatni egy karakter fejlődését, mint egy egész estés filmnek, a tapasztalat szerint sokszor jót tesz a szűkös keret, legalábbis a kísérletező kedvet és kreativitást tekintve. A Kreatív szabályok hét filmecskés gyűjteményét a zsűri horvát producerként tevékenykedő hölgytagja szedte csokorba, és igen vegyes képet mutattak.

Az első művet - Felkiáltottam az élet ellen. Vagy épp érte. - nem is nevezném történetnek, a remek (komor és indusztriális) muzsika, a dialógusok és zajok hiánya, valamint a monoton, rézkarcokat idéző látványvilág inkább egy szürreális zenei klippet idézett (a Varjú ugrott be a Másféltől). A nyitány egy hajtóvadászat, egy szarvascsorda menekül az őket üldöző vadászkutyák ellől, majd megtorpannak és ellenük fordulnak. A lezárás azonban egy vicces csattanó helyett nyitott, az emberi jellemet és civilizációt az emberi szereplők és szavak hiányában is sikerrel elemzgető audiovizuális mantra. Bejött igencsak! Itt bele lehet nézni.

A külvárosban meglepett, de nagyon: nem hittem volna, hogy Schrammon, Ichi The Killeren, száz másik nyomasztó és felkavaró filmen edződött lelkemet (illetve inkább testemet...) egy 11 perces finn experimentális rövidfilm ennyire képes felkavarni. Ne vegyétek ezt dicséretnek - egy horrorfilm vagy egy torokszorító thriller jó értelemben keni falhoz az embert, A külvárosban viszont hangos és idegesítő zaj-aláfestéssel, a hallásküszöb felső frekvenciatartományát rágcsáló visító dialógusokkal és főleg rengeteg gyorsan mozgó, zavaróan életlen, végül másodpercenként tucatszor felvillanó fekete-fehér vászonnal kíván kibaszni a nézőjével, de nagyon. Persze díjat is kapott - gratulálok. Az pedig csak természetes, hogy semmiféle figyelmeztetés nem hangzott el előtte sem írásban, sem szóban (habár a szerencsétlen magyar szervezőcsajtól az is nagy teljesítmény volt, hogy bele mert szólni a  gerjedő-sípoló mikrofonba, köszönés helyett egy "utálok mikrofonba beszélni" nyitó mondattal...), márpedig ha történetesen a pánikbeteg barátommal vagy az epilepsziás ismerősömmel jöttem volna el a vetítésre, biztosan el kellett volna hagynunk a termet (én így is egész este rosszul voltam - talán nekem is van valami hajlamom ilyesmire?). Ezek pedig nem olyan ritka betegségek, hogy ne lehessen gondolni rá - ha még egy ostoba videójáték is figyelmeztetni a nézőt, a hiperintelligens experimentális filmeket is megértő és megbecsülő zsűritag miért nem tudja? A filmet amúgy itt megnézhetitek, ha ezek után valaki kedvet kapott (fene a gusztusát...), bár kétlem, hogy ugyanazt nyújtja, mint egy sötét, kicsi moziteremben harsogva, ahol a vászon kitölti az ember látómezejét.

A Morana igazi felüdülés volt: pesszimista és sötét ez is, de legalább nem üvöltött és villogott, simán csak unalmas volt. Hőse egy teletetovált vadász egy furcsa világban, repülő kutyákkal és non-stop dugó struccszerű lényekkel... vagy inkább öltönyös üzletember egy összeomlott infrastruktúrájú földi városban? Füst, drogosok, kiáltások, lövések, polgárháborús hangulat.

Hasonló témákhoz nyúlt az ötletes animációs megoldásokkal dolgozó, ám kelletténél éppen kétszer hosszabb Leviathan is, robotként mozgó emberekkel, akik minden nemzetiség zászlaja alatt egy lerombolt templom(?) romjai között meztelenül táncolnak és mosolyogva késeket mártogatnak egymásba, miután bugos PC játékokat idéző pixelfelhős remegéssel életre keltek. Amikor egy percen keresztül csak préssel szétrobbantott, vért és agyvelőket fröcskölő fejeket láthattunk, miközben büszke, himnikus indulók szóltak (okay, OKAY, WE GET IT!!!) - ettől is besokalltam elég hamar.

Az Ő, ki mér sokkal elegánsabb és - talán éppen ezért - sokkal nyomasztóbb volt. Olyan az egész, mint egy, a szokásosnál kicsivel nyomasztóbb Mrozek novella: elbutult és alultáplált emberek karavánja járja a kopár sivatagot, rendre lehajolva egy-egy földre esett müzlis dobozért vagy csokiszeletért. Nem látnak, nem hallanak: szemük előtt képernyők vetítik arcukba a szünet nélküli reklám-mannát. Vezetőjük a Termékeket szaró Bohóc-szörny, egyetlen reményük pedig a képernyőjét leszakító renegát ember, aki végül is inkább öngyilkos lesz, a karaván pedig kihal.

Az Ebéd volt a kedvencem és a begyűjtött nevetések alapján a közönség is díjazta a felüdítő humort (csak az én mániám, hogy egy animációs rövidfilm vagy legyen vicces, vagy legyen meglepő?). Itt gyalázatos angol kiejtéssel ismerteti velünk pár segítőkész narrátor az alapvető fontosságú vendéglátási szokásokat. Nagy adag szocreál és önirónia, hasznos tanácsok, a helyszíneket (ebédlő, konyha, társalgó) összekötő stop-motion animációs betétek és sok elborult arc - ez jól működő receptnek bizonyult.

A piacot szintén élveztem, ez volt a legegyszerűbb darab, szintén sok stop-motion-nel (zöldségaprítás és -mosás, befőttek elrakása stb). Életképek, gyorsított felvételek és persze megszólaló piacosok, finom kapitalizmus-kritika az importált gyümölcsökkel és zöldségekkel kapcsolatban, az áru tapogatása és az ezt övező ellenérzések - egyszóval minden, ami egy piacra kell.

Összességében nem estem hanyatt "a zsűri bemutatkozásától", habár a nyitó és a két záró alkotást sikerült szívembe zárnom - a hétből ez talán nem is rossz arány. Az Anilogue fesztiválok szokásos szervezetlensége pedig a Toldit sem kímélte, bár itt beérték egy szolid késéssel és a bizonyos egészségügyi figyelmeztetés mellőzésével (lásd fent), az Urániás vetítéseken sokkal ordasabb égések is történtek - de erről majd holnap.

2010. november 28.

ANILOGUE - Technotise: Edit és én

Az animáció - animációs vagy színészekkel forgatott filmben, videójátékokban és más szoftverekben egyaránt - hihetetlen mértékben fejlődött az elmúlt 10 évben, mára már elértük azt a szintet, hogy még a gyakorlott szemet is megzavarhatja egy profin elkészített CGI jelenet. Ennek azonban igen komoly erőforrásigénye van, a kézzel készített animációhoz pedig kevesen mernek ragaszkodni. A zászlóvivők az USA, Franciaország és Japán, hozzájuk nehéz felérni, búsulunk gyakran itt Európa keletebbik felén - a szerb Technotise azonban nem csak hogy teljesen vállalhatóan néz ki, de még azzal a szexepillel is rendelkezik, ami miatt nem csak egy sablonos cyberpunk a 90-es évek eleje óta elkészült több tucatból.

Az elődöket azért nem tudná (és szerencsére nem is akarja) letagadni a film: bátran használja a sablonokat (kell is neki, sokkal inkább műfaji film, mint filozófikus szerzői avagy művészfilm, habár az is van benne), a Ghost In The Shell-t és az Akirát egész konkrétan is megidézi.

Edit egy egyetemista lány, aki egy nehéz vizsga sokadik elbukása után úgy dönt, drogdíler/utcai sebész ismerősénél beültet a bőre alá egy illegális katonai implantot, amely idegeihez csatlakozva ellátja őt minden korábban elraktározott információval. A lánynak azonban nem csak a tanulási sebessége, hanem az étvágya és furcsa módon szervezetének vasigénye is varázslatosan megnövekedik, később pedig már víziókat is lát. Hamarosan rájön, hogy a beültetett gép terjeszkedni kezdett a szervezetében... A saját testében lakozó ismeretlen horror mellett ráadásul a lopott katonai fejlesztést kereső hatóság is fenyegeti Editet.

A cyberpunk (vagy a rendező által tákolt kifejezéssel élve: cyberfolk) műfaj megszokott történetelemei természetesen mind előkerülnek, a pörgető drogoktól a VR/AR (Virtual ill. Augmented Reality) alkalmazásokon át az implantokig meg az arctalan multikig, de szerencsére könnyeden, a néző előismereteire építve jelennek meg, véletlenül sem túlmagyarázva. A dialógusok pedig teli vannak remekül eltalált, unott-kopott-agresszív utcai szlenggel, szurkákkal és belső viccekkel. Ez teszi igazán plasztikussá a főszereplőt és haverjait, akik napjaikat drogozással, extrém (veszélyes) sportokkal, dugással és más szórakoztató tevékenységgel töltik. A lassanként kifejlődő központi szálat ezek az epizódok kísérik végig, és végül épp ők adják meg a film egyéni ízét.

A látványvilág, mely számomra központi fontosságú egy animációs filmnél, igényesen megrajzolt, még a mozgásfázisokkal való észrevehető spórolás sem bontja meg az összhatást - engem egyedül a főhősnő néha kissé furára-butára rajzolt arca zavart olykor (talán éppen azért, mert más jelenetekben, főleg mikor meztelen, annyira dögösen fest), és a zenék is menők - valóban meglepően összeszedett és élvezetes film ez.

Fun fact a végére, ajándékba: a tengernyi lelkesedéssel és imádattal elkészített, de ismeretlenségre kárhoztatott szerb animációs filmet állítólag egy kamu trailer miatt a történetekre, alapanyagra mindig (ám kiváltképp a legnagyobb kreativitást igénylő történetek, azaz sci-fi-k és fantasy-k esetében) éhes Hollywoodban kérhetetlenül meg fogják filmesíteni. Az eredmény pedig - tekintve, hogy a Technotise legfőbb erényeit odaát a kreatív-keselyűk csapata még bármiféle érdemi munka megkezdése előtt ki fogja vágni a szemétbe - borítékolhatóan érdektelen lesz.

Bár ki tudja? Bekmambetovot is elcsalták végül - hátha meghagyják benne a kelet-európai ízt és azt a kilátástalanságot és kallódás-érzetet, amit errefelé mi annyira megértünk (és talán a világháború miatt a japánok is, az Akirában gyönyörűen jelen van ez az ízig-vérig cyberpunk jellemző)... akkor még volna is értelme tán a megfilmesítésnek.

2010. november 26.

Vírusvideó mutáns lénnyel - Neill Blomkamp új projektje?

Imádtuk a Disctrict 9-et, Blomkamp kevés pénzből és rengeteg kreativitásból elkészült sci-fi filmje újabb bizonyíték volt rá, hogy aki tudományos fantasztikumra vágyik, nem feltétlenül Hollywoodra érdemes szegeznie vigyázó szemeit (ahonnan leginkább csak a gyatra Phillip K Dick feldolgozások érkeznek sorra, de inkább ne tennék). Hogy egész estés film lesz-e ebből, vírusmarketingként terjesztett reklám vagy bármi más, még nem tudni, de mindenesetre a halra és disznóra is hasonlító lény oldalára bélyegzett AGM Heartland cégnév állítólag már le van védetve.

2010. november 25.

Megkezdődött az ANILOGUE 2010!

Tegnap este megkezdődött az Anilogue 2010, továbbra is két helyszínen (Budapest és Bécs), sok-sok meghívott vendéggel, európai rövidfilmes versenyprogrammal, hazai premierekkel és persze a kemény magnak megrendezett 300 perces animációs maratonnal. Jó Anilógást mindenkinek - mi a magunk részéről igyekszünk minél több geek filmről kritikát kanyarítani nektek. Ajánlók és programok a tovább után!

A fesztivál Budapesten november 24 és 28 között zajlik a budapesti Uránia és Toldi mozikban. Jan Švankmajer, a mára klasszikussá vált cseh rendező új filmje, a Túlélni az életet (elméletben és gyakorlatban) igazi mély víznek ígérkezik, csakis gyakorlott úszóknak! Švankmajer művét rendhagyó, pszichoanalitikus vígjátéknak nevezi, és életműve utolsó darabjának szánja.

Ínyencek örülhetnek a háromszoros Oscar-jelölt Belleville randevú rendezőjének új művének, Az illuzionistának is. A filmet Jacques Tati 1956-os forgatókönyvéből készítette Sylvain Chomet. Nem véletlen, hogy a rajzolt főszereplő kísértetiesen emlékeztet Hulot úr figurájára. (Trailer)

Mamoru Hosodától - akit máris kineveztek az új Hayao Miyazakinak - a Nyári háborúkat láthatjuk, mely egy hagyományos japán család és egy világméretű közösségi portált uraló terrorista közötti gigantikus összecsapást mutat be. Kérdés, hogy a mű mennyire lesz hozzáférhető az animés előképzettséggel nem rendelkező nézők számára (Miyazaki ereje számomra éppen abban áll, hogy univerzális mesélő, könnyű ráhangolódni kortól, nemzetiségtől függetlenül). De a hardcore animéseknek sem kell aggódniuk, a lehengerlő lendületű és végeérhetetlen (rágógumi-rétestészta (R)CoVboy) One Piece sorozathoz készült film az ő igényeiket is biztosan kielégíti.

Lesznek azonban komorabb művek is szép számmal: a Viszlát, Mr. Christie! című társadalmi szatírát gyilkos humorúnak és nyomasztónak mondják, a Technotise: Edit és én igazi k-európai hangulatú szerb cyberpunk sem tűnik épp gyerekmesének és a Metropia is igazi kőkemény disztópiának ígérkezik.

Dagadhat szerencsére hazafiságtól is kebelünk, bár (természetesen) csak koprodukció miatt: a Kells titka című, Oscar-jelölt mozi ugyan ír-belga-francia gyártásban készült, de a mágikus kelta-viking történet míves rajzi kidolgozása nagyrészt a kecskeméti rajzfilmstúdió szakértelmét dicséri.

További információk a honlapon és a fesztivál-újságban!
www.anilogue.com
http://issuu.com/anilogue/docs/anilogue2010ujsag

2010. november 3.

Cory Doctorow: Kis testvér

Kering egy meglehetősen heves indulatokat keltő szerepjáték a neten. Pár száz kilobájt az egész, a 90-es évek elejét idéző szöveges kezelőfelülettel. A játszható karakter egy névtelen-arctalan CIA ügynök, akinek egy ismeretlen férfi kínvallatása a feladata. Nem tudjuk, mivel vádolják, illetve hivatalosan nem is vádolják, mert akkor nem egy eldugott pincében ülne egy székhez kötözve. Ha úgy szeretnénk, tarthatjuk őt országunk biztonságát fenyegető elszánt terroristának vagy akár hazaáruló politikusnak is, nincs jelentősége: a mi feladatunk csupán annyi, hogy szisztematikusan minél több fizikai fájdalomnak vessük alá az elgyötört férfit, hogy végül Bevalljon Mindent. És ennyit tud az egész program. Apránként, porcikánként redukálhatjuk öntudatlan ronccsá a foglyot, egyszerű szöveges parancsok begépelésével (melyeket saját magunktól kell kitalálni, nincs semmilyen “help menü”), de mindent csak egyszer tehetünk meg vele. Ha elfáradunk vagy kimerítettük kreativitásunkat, befejezhetjük a "játékot", a program pedig megmondja, hogy a kétszázvalahány-féle kínzási módszerből hányat találtunk meg.

Trükkös ez az egész. Hogy a fejlesztő szándéka mi volt, fogalmam sincs, de kétlem, hogy sok ember van, aki képes valóban beleélni magát a játszható karakter szerepébe és nem undorodni magától. Az igazi főszereplő az ismeretlen férfi - ő az, aki akár mi is lehetnénk. Gyakran hallani olyan érveket a neten (és a nyugati média és az amerikai popkultúra is eléggé alátesz ennek), hogy “képzeld el, hogy egy terrorista végez az egész családoddal - hogy éreznéd magad?”. Ez a program egy másik kérdést tesz fel: “képzeld el, hogy ártatlan vagy, de mégis bűnhődnöd kell, el fognak hurcolni és meg fognak kínozni, ráadásul teljesen törvényesen, az állam nevében - hogy éreznéd magad?“. (Vagy, ahogy a neten olvastam: miért éppen egy érzelmileg felindult, tiszta fejjel gondolkozni nem képes gyászoló ember nézőpontját tegyünk magunkévá, miért ne egy munkába átlagember helyébe képzeljük magunkat, akit betuszkolnak egy kisbuszba és zsákot húznak a fejére?)

A Kis testvér, ez a neo-cyberpunk ízű ifjúsági regény ezt a (sajnálosan) aktuális témakört járja körül, különös figyelmet fordítva a megfigyelés és megfigyeltség helyzeteire és a magánélet fenyegetettségére. Korunkban játszódik, pontosabban egy alternatív valóságban, ahol a 2001. szeptember 11-i terrortámadást egy második követi San Franciscoban. Hőseink az átlagosnál csak egy kissé geek-ebb középiskolások, akik szabadidejükben az iskolákban felszerelt járás-elemző kamerákat cselezik ki vagy éppen live action szerepjátékot játszanak a kissé paranoiddá vált Frisco utcáin. A város legforgalmasabb hídja elleni bombatámadást azonban hatalmas káosz követi, amit a Belbiztonsági Minisztérium emberei úgy számolnak fel, hogy mindenkit elvisznek, akit csak érnek. Az egyik pillanatban még az utcán futsz a bódult és megvadult tömegben, értetlenül, az agyontaposástól vagy a megkéseléstől rettegve - a következő pillanatban zsák kerül a fejedre, a kezed hátrabilincselik, és visznek valahova, és a következő órát így töltöd. Meg a következő napot. Meg az azutánit...

Bár elsőre Marcus (a.k.a. w1n5t0n), az önjelölt hekker tinédzser nem annak a főhősnek tűnik, akivel egy komolyan vehető cyberpunk könyv hőseként könnyen azonosulni tudnánk (mert - félreértés ne essék - ízig-vérig cyberpunk regény ez és nem Tom Clancy-s terrorista-elhárítós akcióponyva vagy tinire hangszerelt James Bond-regény, akármilyen tökös dolgokat is visz véghez Marcus később), a robbantás utáni események szubjektív leírása közben a könyv pillanatok alatt beránt minket ebbe a kényelmetlen nézőpontba: akármi is történt, a terrortámadás valódi hatása eltörpül azok az intézkedések mellett, amik a történtek kivizsgálása érdekében az állam rákényszerít a polgárok tömegeire.

Szerencsére Cory Doctorow mindezen igen súlyos témákat úgy tudja felvetni, hogy megtartja a fiatal hősök szemszögéből adódó kalandregényes hangulatot (minek következtében a Kis testvér első felét-kétharmadát nem olyan rohadt nyomasztó érzés olvasni, amennyire indokolt lenne), sőt még William Gibson fantasztikusan posztmodern meglátásait idéző poénokra is futja. “Az egyikük fekete volt, a másik kettő fehér, bár közülük az egyik latin származásúnak tűnt - mindegyiknél fegyver volt. Az egész úgy festett, mintha egy Benetton reklámot összekevertek volna egy kis Counter Strike-kal”, írja egy helyütt, én meg úgy érzem magam, mintha egy realisztikus sci-fi-hangulatú krimiregény helyett egy Cracked.com cikket olvasnék.

Nagyon okos, nagyon időszerű könyv - és azok közé tartozik, amiből biztosan nem látunk majd hollywoodi tiniverziót, gonosz, de lebukott politikussal (katonatiszttel) és sírós-felszabadulós zárlattal, a háttérben a jó öreg csillagos-sávossal. (Vagy ha igen, az biztos jele lesz annak, hogy ideje lesz Tibetben kolostorba vonulnom és kivájnom a szemeimet.) Gyönyörű például, ahogy kimondatlanul, de folyamatosan ütközteti az USA két legnagyobb szentségét: az Alkotmányt (“... Land of the Free and Home of the Brave”) és az ország büszkeségét, önvédelmének fontosságát, azaz megléphető nemzetbiztonsági lépések jogosságát. Az utolsó néhány fejezet egyenesen hátborzongató (a fikciót végleg félretevő utószóról nem is beszélve) - és ez a súlyos tartalom végig egy könnyed ifjúsági sci-fi regénynek van álcázva...

Egyetlen dolgot sajnáltam: odáig nem mer elmenni az író, hogy nyíltan kimondja, igenis van akkora magánélet-áldozat, ami már önmagában sem éri meg a (nemzet)biztonság növelését és a lehetséges terroristacselekmények elkerülését. (Megáll ott, hogy olyan érzékelő rendszer nem működtethető, ami nagyobb hibával dolgozik, mint ahány potenciális egyedet - jelen esetben terroristát - fel kellene ismernie. Klasszikus mérnök-probléma ez, de gyönyörűen és közérthetően tálalja.) De nem is baj, így is elég kegyetlen a gyomros a saját maguk ellen játszó, elfuserált, megalomán, “control-freak” nyugati országokról. Igazi megoldás nincs, nemhogy elérhető - csak vergődő kisemberek vannak az arctalan rendszerben. Kőkemény neo-cyberpunkot faragott Doctorow, legalább olyan okosan és merészen kritizálva az Egyesült Államokat, mint Gibson. Ha idáig eljutottál a cikkben, tudod, hogy el kell olvasnod.

Kiadó: Metropolis Media - Galaktika Fantasztikus Könyvek
Kiadás éve: 2010
Fordította: Csörgő Norbert
Eredeti cím: Little Brother
Oldalszám: 384 oldal

2010. szeptember 19.

Batman: Halotti maszk

Batman az egyik legizgalmasabb szuperhős-karakter: egyrészt nincs semmilyen természetfeletti képessége, csupán egy elszánt és magát alaposan kiképzett ember, másrészt Stan Lee Marvel-sztárjaitól eltérően távolról sem hasonlít egy fogkrémreklám-mosolyú, hordómellű, all-american rögbikapitányra (a jófiúk mindig unalmasak, nem igaz?). Igazi zárkózott figura ő, kinek sötét köpenyére rengeteg szerző vetítette már rá saját fantáziáját, újabb és újabb adalékokat adva a kánonhoz - úgy a képregény, mint a film médiumát használva. Nacume Josinori ezúttal a mangák jellegzetességeit használta fel történetéhez, kihasználva Batman maszkja és a japán nó színház álarcai közti hasonlóságot.
 
Szerencsés, hogy Nacume sajátjává meri tenni a témát: míg a felvetett kérdéseket tekintve úgy érezhetjük, számít az olvasó Batman-figurával kapcsolatos korábbi ismereteire és épít más írók munkásságára is (kétségkívül erős a hasonlóság például a hazánkban is kiadott Arkham Asylummal, ahol a Denevérember szintén a saját valódi jellemén és indítékain tépelődik), a történet maga "belülről" megáll a saját lábán: az Óvilágot, azon belül is a komor Angliát idéző gotham-i gótika nyomai eltűnnek, hirtelen minden japánná válik, Bruce Wayne eltolható papírfalak között, szamuráj-szerelésben, kezében katanával küzd láthatatlan ellenségével és a színházi maszkokként materializálódó, számára egzisztenciális fenyegetésével.
 
A kötet olvasása közben végig az az érzés kísértett, hogy a szerző (manga-ka) kölcsönkérte a Batman-karaktert, kivágta őt  eredeti környezetéből és hurkapálcikára ragasztotta, hogy nyugodtan bábozhasson vele hazai pályán - mintha valóban csak egy kinyomtatott képregény egy fekete-fehér papírdarabkájáról volna szó. Talán mások könnyebben elfogadják majd a Mangásító-Transzformációt, számomra hiányzott a mocsok, az ódon, égbe nyúló építmények és a piszkos utcasarkok.
 
Nagyobb baj azonban, hogy Nacume érdemben semmit sem tud hozzátenni a sötét lovag karakteréhez, amit ne láttunk volna már: hiába szélesebb a már-már disszociatív személyiségzavarként azonosítható hasadék a Wayne-személyiségek között, mint eddig bármikor, az öntudat fenyegetettsége nehezen átérezhető. A drámai dialógusok és monológok, a sablonos képi metaforák, valamint a harcjelenetek látványos, jelképes pózai valóban színházat idéznek, vélhetően a koncepció szerves részét képezve, ám egyúttal erős elidegenítő hatásuk is van. Batman egyéniségének fenyegetettsége ezúttal nem belülről emésztő intim pokolra, inkább egy kontrasztosan megvilágított, színpadias, poros rémfilmre emlékeztet az 50-es évekből, amiben ma már semmi ijesztő nincs.
 
A Halotti maszk meglepően pozitív értékeléseket (is) kapott a neten - hiába, napjaink egyik legnépszerűbb szuperhőse és a világszerte virágzó manga-mánia találkozása némi borítékolható biztos sikerre biztosan számíthatott. Én mégis csak azoknak a manga-rajongóknak ajánlom, akiknek bármi jobban ízlik, ha bőven megszórják a japán popkultúra
szokásos kellékeivel (és kérlek ne vegyétek ezt sértésnek, mindenkinek megvannak a maga gyengéi - én például az ártatlan tekintetű, hosszú combú és véletlenül mindig éppen alsóneműben megjelenő nőkért vagyok hálás bármilyen filmnek vagy képregénynek, akármilyen indokolatlan is a jelenlétük). Abban ugyanis biztos vagyok, hogy ez a könyv se
mangaként, se Batman-történetként nem nyújt semmi kiemelkedőt.

2010. szeptember 13.

A belső kör

A műfaji filmeknek megvannak a maguk jellegzetes, kifogyhatatlan energiájú feszültségforrásai, amik bármilyen történetnek meg tudják adni a szükséges töltést. Ami a tinivígjátékoknak a szüzesség elvesztése és a slasher-horroroknak a heveny sorozatgyilkolási hajlammá fejlődő gyermekkori trauma lehet, az a bűnfilmeknek a tiszta élet reményben végrehajtott utolsó nagy meló, a család szentségével ellenszegülő személyes vágyak vagy éppen a sehová sem vezető, mégis legyőzhetetlen bosszúvágy. A belső kör nem átallja rögtön mind a három zsánerelemet felhasználni, megfejelve egy problémás apa-fiú kapcsolattal, és legnagyobb erénye éppen az, hogy görcsös eredetiségre törekvés helyett őszintén felvállalja a műfaji sablonokat, sikerrel építve őket harmonikus egésszé.

Milo, a Franciaországban tevékenykedő örmény gengszter-família feje néhány évvel ezelőtt egy szerencsétlen akcióban elvesztette egyik fiát, így a család továbbörökítésének feladatát megmaradt utódjának szánja. Antont azonban, bár tiszteli a család értékét, sokkal inkább szerelme, idős nagyanyja ápolója foglalkoztatja: szállót szeretne nyitni, kiszállni az Életből („The Life” - bár ezzel a kifejezéssel így csak angol nyelvű művekben találkoztam) és tiszta lappal folytatni. Ezt azonban nem csak konok, eszközökben nemigen válogató édesapja akadályozza meg, de az a bizonyos lövöldözésbe torkolló rablás során egyik emberét elveszítő nyomozó is, aki hideg fejjel, de már-már megszállott elszántsággal dolgozik a Malakian klán leleplezésén és felszámolásán.

A belső kör szereplői egyszerű, világos indíttatású emberek, és a hangsúly az embereken van: esendőek, többé-kevésbé tisztában vannak hibáikkal, de készek – talán szakmájukból is adódó – fatalizmussal menni előre, engedelmeskedve az őket körülvevő törvényeknek, hasztalan viaskodva a józan ésszel. Ezt a kíméletlenül szomorú világot tökéletesen festik alá a disszonáns, merengő zongoratémák is, és a színészek is remekelnek: ott van Reno kiöregedett karaktere és bikaszerű jelleme, ahogy belül emészti magát, és ellenpontja, az érzelmes fiatal csikó (Gaspard Ulliel egyáltalán nem tapasztalatlan a filmezésben, és amolyan igazi krimis megjelenése van, remélhetőleg látjuk még), de kiváló az ápolónő madárka-karaktere is, aki csendesen figyel, ismeri a világ mocskát és nem is akar sokat, csak egy kis darab boldogságot - és persze a bosszúéhes, mégis türelmes nyomozó, kinek szakmailag profi, de olthatatlan bosszúvágyát nem sikerül félretennie, még ha az korlátozza és veszélyezteti is őt és kollegáit...

Nem rovom fel a film egyes elemeinek, főként a befejezésnek kiszámíthatóságát - végtére is egy ízig-vérig zsánerdarabot nézünk, megszoktuk a sablonokat, sőt szeretjük őket, ha jól vannak tálalva, és arra itt nem lehet sok panasz. Az egyetlen igazi hiba egy örökölt betegség, az utóbbi évek francia krimijeinek közös átka: A belső kör még jobb, sokkal jobb film lehettt volna, ha egy kicsit szárazabban fogalmaztak volna, mértékletesebben bántak volna az érzelmekkel a készítők. Ideje már visszavenni a melodrámából és visszatérni a fénykor szikárságához.

 

 

 

2010. szeptember 3.

Arthur C. Clarke és Frederik Pohl - Végső bizonyítás

Érdekes megfigyelni, hogy az öregedő sci-fi írók gyakran - időben és térben is - egyre közelebbről választanak témát. Ez történt például William Gibsonnal is utóbbi két könyve esetében, és Arthur C. Clarke is tagadhatatlanul rengeteg kéznél levő anyagot használt fel e késői regényéhez: a Végső bizonyítás legalább annyira (sőt talán még inkább) szerelmi vallomás Srí Lankához, ahol életének utolsó fél évszázadát töltötte, mintsem hagyományos hard sci-fi.

Bár a matematikus főhős (természetesen nem európai vagy amerikai - az utóbbi időben a nyugati szórakoztató média valahogyan mindig keletebbre keresi a zseniket) megszállottsága a Fermat-tétellel kapcsolatban legalább annyira a tudomány túlsúlyát ígéri a fantasztikummal szemben, mint maga a cím, az ifjúsági regényre hajazó kezdet után hamar felbukkan jónéhány mókás (amúgy szuperintelligens) idegen faj, a Földön játszódó események pedig figyelmeztetés nélkül fordulnak politikai krimibe, majd néhány terrorista-parával átitatott akciójelenet után útiregénybe oltott családi történetbe (mintha csak Stanislaw Lem és Tom Clancy is besegített volna) - és még mindig csak a könyv felénél járunk!

A főhős Randzsit Szubramanian, az éles eszű, ám szociális kapcsolatait tekintve nehézségekkel küzdő fiatal egyetemista, aki életcéljának a Fermat-tétel megoldását tekinti (a Wiles-tétel matematikus szemmel rettentően ronda és egyáltalán nem elegáns levezetését nem is igazi megoldásként elismerve). Ez végül sikerül is neki, meglehetősen iszonytató körülmények között, ám élete innentől a feje tetejére fordul, a riporterek és matematikusok hadán kívül érdeklődni kezd iránta az Egyesült Államok is, egy whisky-vedelő amerikai katona alezredes képében, és legjobb barátja is újra felkeresi, aki közben villámgyorsan lépked felfelé a világpolitika szamárlétráján. De mielőtt a limbióták és gépéltűek hada elérné a Földet, bevetésre kerül a Hangtalan Mennydörgés nevű szuperfegyver, Észak-Korea jó útra tér és mindenki vidáman énekelne, ha az emberi önzés és hatalomvágy nem fenyegetné továbbra is a világot a három gonosz nagyhatalom képében (kommunizmus és kapitalizmus itt már egyre megy)...

A Végső bizonyítás rengeteg, Arthur C. Clarke-ot és Frederick Pohl-t foglalkoztató téma kaotikus egyvelege, mely előszeretettel időzik el részleteken, miközben a lényegi, csúcspontra tartó cselekmény még a háromszázadik oldalon sem kezdődött meg. Nem tudom, hogyan oszlottak meg a két szerző között az írói feladatok, de egy erős kezű szerkesztő minden bizonnyal jót tett volna a könyvnek (persze ki meri meghúzni azt, amit efféle híres írók keze alól került ki?). Az olvasónak ugyanis folyton az az érzése, hogy két nagy mesélő ült le egy áhítatos hallgatóság elé, és egymást túllicitálva beszélnek, élvezettel rágódva a szavakon, és közben észrevétlenül megfojtják az amúgy sem igazán erős vagy eredeti történetet.

Persze az is lehetséges, hogy hiába a félrevezető cím, a zseni főhős és a részletesen ismertetett matek szakkörös feladványok, a Végső bizonyítást valójában nem is tudományos-fantasztikus műnek szánták - felfeljebb álcázták - alkotói, a könyv utolsó harmadára ugyanis (szó szerint) univerzális humanista erkölcsi üzenete határozottan fontosabbnak tetszik, mint a logikus végkifejlet. A szerzők az olyan, olvasónak szóló kiszólásoktól sem riadtak vissza (“breaking the fourth wall”), mely a fikciót általában tudományosan valóságosnak eladni kívánó műfajtól idegenek, de legalábbis szokatlanok. Ilyen megjegyzés például az, hogy a főhős által eladdig sikertelenül ostromolt Fermat-tételről az utószóban bővebben olvashatunk.

A Végső bizonyítás remek példája annak, amikor egy könyv egyszerre túl sok és túl kevés: a sok, önmagában is erős és kihívást jelentő téma és történetszál egymást akadályozza, az írók pedig mintha meg sem próbálnák szorosabbra fogni a gyeplőt, dagályos stílusban ecsetelik Radzsit kalandjait (ráadásul helyenként azzal a tipikus bosszantó, a fiatalságot barátságosan leegyszerűsítő, így lekezelő stílusban), miközben az egész Földet érintő politikai játszmák Disznófejű Nagyurai és az idegen fajok képviselői egyaránt sablonos, gyerekesen leegyszerűsített papírmasé figurákként jelennek meg, ide-oda tipegve asszisztálva az érthetetlenül befolyásossá váló főszereplőknek, akik a világ közepén - Srí Lankán - állva megmentik a világot (lényegében nem csinálva semmit).

Akármilyen jó szívvel veszi kézbe az ember, sehogy sem áll ez össze, még a legvégére sem. Csak gyűjtőknek ajánlott, és nekik is csak az apró részletek kedvéért.

Kiadó: Metropolis Media Group Kft - Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozat
Kiadás éve: 2010
Fordította: J. Magyar Nelly
Eredeti cím: The Last Theorem
Oldalszám: 436 oldal

A Galaktika kiadó könyvtrailere (hehe, nekem is folyton a Slumdog Millionaire jutott az eszembe... :))

2010. július 12.

A. E. Nourse, W. S. Burroughs - Pengefutár

A Blade Runner több szempontból is emlékezetes film: az egyik legjobb sci-fi film és egyben a legsikerültebb Philip K. Dick feldolgozás, Vangelis zenei témái legendásak, Harrison Ford és Rutger Hauer pedig egyaránt remekül játszik. A címe viszont, akárhányszor is láttam, mindig érthetetlen volt - jól csengő, izgalmas, de semmi köze nincs a történethez. A Pengefutár, mely már a címlapon is hálátlan sorsát reklamálja („Az igazi Blade Runner”), végre lerántja a leplet a rejtélyről. Alan E. Nourse Blade Runner című regénye 1975-ben jelent meg, s miután Hollywood megtalálta, William S. Burroughs írt belőle irodalmi forgatókönyvet. Ridley Scott azonban, bár a jogokat megvásárolta, végül csak a fogós címet használta fel, a történet Philip K. Dick könyvéből (Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal?) származik.

Fantáziadús és jól megírt regény a Pengefutár - bár szerelmese vagyok Ridley Scott filmjének, mégis kár, hogy ennek a könyvnek csak a címe került bele a filmtörténelembe. Igazi céltudatos sci-fi: figyelmesen, de céltudatosan bontja ki a főszálat, ahogy körbejárja témáját, és közben kevés szóval, de pontosan jellemez minden mást, hogy otthon érezhessük magunkat (csak részben) idegen világában is.

A cselekmény a közeljövőben játszódik az Egyesült Államokban, mely továbbra is büszkén lobogtatja a demokrácia és egyenlőség zászlaját, de valójában egy önellentmondásos, sokféle népcsoport és társadalmi réteg érdekellentétei által feszített ország (csakúgy, mint a valóságban). Bizonytalanul tévelygő hajóra hasonlít, melyet mindenki másmerre akar kormányozni a gazdaság- és társadalompolitika komor jéghegyei között. A legveszedelmesebb ezek közül pedig a működésképtelenné válással fenyegető egészségügyi rendszer, melyet csak a társadalom egyre kisebb hányada vesz igénybe.

Hogy hogyan jutottunk idáig? Az egyre tökéletesebb gyógymódok és technológiák miatt az emberi élet hosszabb lett, a korábban halálos betegségek kordában tarthatóak, megszelídíthetőek. Csakhogy a betegséget hordozó gének megmaradtak, és elszaporodtak az emberi fajban, hiszen az is képes volt utódokat nemzeni, akit korábban kiszűrt volna a természetes szelekció. Az emberi génkészlet veszedelmes sebességgel hígul és korcsosul - ezt mutatta ki egy tudományos kutatás, mely túlságosan is nagy hírverést kapott és melynek alapján a kormány egy átgondolatlan törvényt hozott: csak az jogosult orvosi eljárásra, aki hajlandó lemondani szaporodóképességéről.

Gyógyítás ivartalanításért...

Mindenki másnak - a modern orvoslást elvből ellenző naturistáknak, a saját vagy gyermekük szaporodóképességét féltve őrző szülőknek, az egészségbiztosítást amúgy sem fizetni képest szegényeknek és a társadalom peremén vergődőknek - marad az illegális, föld alatti orvoslás, tökéletlen eszközökkel, szűkös gyógyszerkészletekkel, állandóan az államhatalom elől rejtőzködve.

Sánta Billy pengefutár. Fiatal fiúknak való munka ez, mely a feketepiac nagykereskedői és orvosai közti kapcsolattartást szolgálja, a büntethetőség életkora alatti védőmezőben mindkét felet védve. A pengefutárokat nem zárják be évekre, nem veszik el orvosi diplomájuk és vagyonukat, ha esetleg elkapnák őket pár fecskendővel. Ettől persze még nem válik kevésbé rizikóssá a munkájuk, főleg nem akkor, amikor Billy és orvos kollegája, Doki egy influenzajárvány idején a szokásosnál sokkal több agyhártyagyulladásos esetre lesz figyelmes...

Tudományos-fantasztikus elemek, az orwelli disztópikus társadalom előképei, 20. századi, de ma is minden ízében érvényes és aktuális társadalomkritika - ez mind benne van a kötet első részét képező rövid regényben.

Ezután egy újabb címoldal következik, az irodalmi forgatókönyvé, melyet a Meztelen ebéd drogos szimfóniájáért is felelős Burroughs jegyez - és ez a lapozás talán a legizgalmasabb élmény a könyv olvasása során: a vászonra adaptálhatóság kérdései, a transzformáció izgalma, a két írás közötti feszültség dolgozik az olvasó fejében.

Burroughs-ra nem persze lehet felkészülni. Eleve hálátlan dolog egy összetett, aprólékos regény után egy szükségszerűen nyers, lecsupaszított filmvázlatot elolvasni (mekkora csalódás volt nekem a Sztrugackij fivérek Piknik az árokpartonja után a Sztalker vázlat-novellája!), de egy beat-költőt úgysem érdekelnek az ilyesmik: a regény nagy részét teljességgel kihagyja, legfeljebb utalva egy-egy létfontosságú jelenetre, más részeket (dialógusok, mondatok) egy az egyben beidéz, olykor többször is, aztán kifacsarja a cselekményt, kirántja az egész alapszituációt a történet alól, mint bűvész az asztalterítőt, és persze a végeredményt teleszórja más írásaiban is előszeretettel felbukkanó motívumaival: álló faszok, kamaszfiúk álló fasszal, ejakuáló álló faszok, síkosítóval bekent álló faszok és persze drogozás határok nélkül.

Nos... igen...

De mégis érdemes! Mert leköt, mert kiszámíthatatlan (a mai ötlet-éhes, másolást másoló világunkban ez már önmagában hatalmas erény számomra) és mert úgy burjánzik benne a fantázia, hogy abból Hollywood teljes kreatív-gárdája elélne hónapokig. Persze nem árt némi edzettség Burroughs-hoz, és hogy Ridley Scott végül csak a címet használta fel az irodalmi forgatókönyvből, végül is érthető. De aki élvezte a regényt, és némi nyitottsággal (vagy szükséges mennyiségű tudatmódosító szerrel) nekiül - pontosabban: magára engedi - ezt a beat-prózába oltott depresszív, pszichedelikus sci-fi-zanzát, azon ígérem, úgy fog áttiporni ez a harminc oldal, mint egy bulldózer. Mint egy LSD-vel és ondóval borított, rémálmokból kovácsolt, szeméttelepeken felhizlalt, tizenkétezer őrült majom által meghajtott bulldózer.

Én szóltam!

 

Kiadó: Metropolis Media Group - Galaktika Fantasztikus Könyvek
Kiadás éve: 2010
Fordította: Tamás Dénes
Eredeti cím: Blade Runner, Blade Runner - A Movie

Oldalszám: 270 oldal

A Galaktika kiadó könyvtrailere

 

2010. június 18.

China Miéville: Armada

Volt idő, amikor töménytelen mennyiségben, válogatás nélkül faltam a fantasy és sci-fi regényeket: mindegy volt, hogy minőségi műről van szó, a tizedik Dűne-másolatról vagy a századik Tolkien-nyúlásról. Előbb-utóbb azonban besokall az ember, újat akar és igazit, így hát finnyásan válogat és egyre óvatosabban áldoz (áldoz! milyen kifejező szó!) szabadidejéből egy ismeretlen könyvre.

A Perdido pályaudvar, végállomás - China Miéville első magyarul megjelent regénye – véletlenül talált meg, gyanakodva méregettem az érdekes címet, a pofás címlapot, az ígéretes ismertetőt. Aztán oldalanként magába szippantott a könyv: olvasmányos volt, könnyed, mégis mélyen kidolgozott, tapintható világgal és szereplőkkel. Komoly elvárásokkal kezdtem bele az Armadába.

A világ ugyanaz (Bas-Lag), a helyszín különböző: a történet szereplői Új-Crobuzonból indulnak el Nova Esperium fegyencgyarmata felé, ki önként menekülve, ki rabságban tartott újraformáltként (büntetésből thaumaturgiával eltorzított csápos mutánsok és gőzgépre forrasztott húsú emberek). Mielőtt azonban elérnék távoli úticéljukat, kalózok ütnek rajtuk, és erőszakkal elhurcolják őket Armadára, egy több ezer egymáshoz épített hajóból álló úszó városra.

Armada – ő a regény igazi főszereplője (ez indokolhatja a magyar címet, az angol ugyanis „The Scar”, a második kötetben előkerülő Világsebre utalva). Nem Bellis, az antipatikus, besavanyodott (néha azért dug, de véletlenül sem élvezi) kvázi-narrátor, nem is Tanner Sack, a félig polippá formált, Új-Crobuzonból kitaszított és Armadában otthonra talált újraformált, nem is Uther Doul, a Nagymenő És Hűvös Fickó (minden fantasy-ban kötelező elem, általában valamiféle kardművész – itt is…), nem is a perverz, mazochista, saját arcaikat ugyanazon minták mentén megsebző Szeretők, bár csupa remekül kidolgozott karaktert mozgat Miéville, és hál’ istennek nincs kedvence köztük, nincsenek az olvasónak tálcán felkínált azonosulási pontok, se könnyen utálható szereplők…

De a főszereplő mégis Armada. Apránként ismerjük meg a pallókkal és függőhidakkal összekötött hajók végtelenjét és különös lakóit, a minden körülmények között élni kész és képes emberek (és más fajúak) csoportjait és kasztjait, a városrészeket, a politikai frakciókat(!) – mindig csak egy-egy befogadható méretű benyomást kapunk, és megállás nélkül durrannak az ötlet-petárdák… Csak egy példa: a gőzhajók és vitorlások végtelenjében egy tartósított bálnatetem is a város részét képezi, mely csupán egy könnyű sörsátort bír el magán…

Imádnivaló a könyv erős koherenciája: a szerző ugyanazzal a könnyedséggel (komolysággal?) vezényel le egy monumentális vállalkozást, melyben mérnökök, munkások és thaumaturgiához értő tudósok tömegei dacolnak a látszólag lehetetlennel, mint egy hétköznapi kínos beszélgetést vagy éppen egy szexjelenetet egy tizenéves fiú és egy roncsolt testű nő között, aki a combjait sem tudja széttárni a lábára épített miniatűr gőzmozdony miatt… Ugyanaz az aprólékosság, természetesség és türelem.

Sajnos a történetről nem mondhatok sokat – az első kötet igen lassan építkezik, de a második elején már vastagon olyan csúcspont-jelenetek sorjáznak, hogy az embernek fogalma sincs, hogy hova viszi még őt tovább onnan a sodrás... És ha a Perdido varázslatos komplexitását nem is éri utol az Armada (a szűk térbeli határok azért mégis korlátozzák valamennyire a lehetőségeket, ha nem is az író képzeletét), azért így is varázslatos mű, az utóbbi évtized legjobbjai közé tartozik, regényként és hazai megjelenésként egyaránt – gyönyörű címlapfestménnyel és néhány figyelmetlenségből elkövetett félrefordítással és elgépeléssel tarkított, de tisztességes magyar fordítással. 

 

 

Kiadó: Galaktika Fantasztikus Könyvek
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Fordította: Juhász Viktor

Eredeti cím: The Scar
Oldalszám: kb 700 (
2 kötet)

2010. június 4.

Neal Stephenson: Snow Crash

Nehéz vállalkozás cyberpunk regényt írni: a műfaj relatíve fiatal, ugyanakkor nagyon is kiforrott, sőt már megszületésekor, a 80-as években is az volt (az persze vitatható, hogy Philip K. Dick művei irodalmi előképnek vagy már korai cyberpunknak számítanak, a kifejezés mindenesetre későbbről származik, mint az Álmodnak-e…?, de ezen aztán kár volna vitázni). Annyi biztonyos, hogy a különböző médiumokon (könyv, film, animációs film, képregény) kialakultak bizonyos – meghatározó alapművekből eredő – műfaji különbségek, melyek még ma sem oldódtak fel teljesen. A szépirodalom területén William Gibson az, akihez így vagy úgy, de viszonyulni kell, és Stephenson szerencsére megtalálta azokat a területeket, ahol ki tudott teljesedni, hozzá tudta tenni a saját ötleteit az alapokhoz.

A főszereplő neve Hiro Protagonist (azaz „Hős Főhős”), és pizzafutárként dolgozik a Maffiánál, ami egy villámgyor s pizzaszállításra szakosodott multinacionális vállalattá nőtte ki magát – és mint ilyen, tetemes fegyveres erői vannak, nem úgy, mint mondjuk az Amerikai Egyesült Államokból létrejött („Feds”) lakóparknak, ami próbál persze Nagy Testvér minőségében továbbra is létezni és az emberi jogokat taposva információkat gyűjteni, de hát kevéssé rúgnak már labdába, mióta a CIA összeolvadt a Kongresszusi Könyvtárral és a felhasználók által hozzáadott tartalomból felépülő internetes információ-gyűjteményekből…

Talán ennyiből is látszik, hogy a Snow Crash vad ötletkavalkádában észrevétlen természetességgel vegyülnek a sarkított, over-the-top viccek és a napjainkra hátborzongatóan reálissá vált, nem kevésbé groteszk tények, melyek gonosz vigyorral tudósítanak a vállalati lét Brazilt megszégyenítő, léleknyomorító pillanatairól, a pórázáról elszabadult, fékezhetetlen kapitalizmus-szörnyeteg térnyeréséről és az emberségüket fizikai és szellemi szinten egyaránt készségesen elveszteni hajlandó biomasszáról, ami mi vagyunk.

Mi az ember? Honnan származunk, honnan jön a tudásunk? Mi a világ, és mennyire megismerhető? Ezek a kérdések egyidősek a gondolkodó, öntudatra ébredt emberiséggel, és az információs társadalom egyrészt kész velejéig technokrata válaszokat adni a kérdésekre, másrészt eközben növekvő mértékben fogékony az ezotériára, a transzcendens tudásra, a bizonyíték nélküli információk fogalmának elfogadására.

Lenyűgöző ez a kettősség: a modern ember szemléletmódja, melyet a rohamléptekkel kifejlődött számítástechnika és a fizika felfedezései alakítottak ki az elmúlt évszázadban, evidenciaként kezeli a relativitás-elmélet egyes (hétköznapi tudással is felfogható) eredményeit éppúgy, mint az analógból kellően kicsi mérettartományban diszkrétté váló (egységnyi, „egy bitnyi” energia!), mintegy a digitális rendszerinkhez idomuló „természeti valóságot”, ugyanakkor ugyanezen társadalmakban fentmaradni és terjedni tudnak a belénk plántált információ-éhséget kiszolgáló, mindenre választ kínáló hiedelmek is, a kabbalizmustól a kreacionizmuson át a szcientológiáig minden...

A Transmetropolitan, Warren Ellis zseniális képregény-sorozata a hiedelmek, vallások és szekták kavalkádján keresztül világít rá erre a jelenségre, a Snow Crash azonban továbblép az információ-függő ember figuráján és egyenesen azt tételezi fel (kissé merészen), hogy agyunk már meg is kezdte az alkalmazkodást az információ magasabb szintű befogadására, ily módon kiszolgáltatottá is válva egy újfajta fenyegetésre. A teória továbbvezetése azonban valóban zseniális: a memetikát és a nyelvészetet is belekeverve a képletbe, Stephenson olyan neurolingvisztikai parancsok létezését tételezi fel, melyek vírusokként terjedve képesek fertőzni az emberiséget (az persze már a baromság határait feszegető erős túlzás, hogy ugyanazon vírus pusztán biológiai úton, a vérből kivonva is terjedni képes). A saját agyunk, tudatunk védelme ugyanis olyan igen kevéssé tárgyalt kérdéskör, mely az elkövetkező évtizedekben egészen biztos hátborzongató mértékben fog fejlődni – kell, hogy fejlődjön.

A Snow Crash tele van jó ötletekkel, de sajnos mindegyikre jut egy átgondolatlan, irreális, hatásvadász motívum is. A franchise-alapú, egyéges törvényektől és földrajzilag összefüggő államoktól mentes világkép telitalálat: a regény talán legnagyobb állítása az, hogy a kapitalizmus több, mint államforma, mert a kapitalizmus játszva át tudja lépni a demokrácia kereteit (és ez a könyv még az iraki „terrorellenes” háborúk előtt íródott!...) és felvállalni az állam szerepét, feleslegessé téve azt. Megalapozott jóslatnak bizonyult a mémek agyról agyra való terjedése: ha nem is kódolják át agyunkat, napjaink vírusmarketingjei, pár nap alatt több tízmillió emberhez eljutó netes videói és szófordulatai messze túlhaladták azokat az elképzeléseket, amelyek a 90-es évek elején, az internet széles körű elterjedése előtt reálisnak tűnhettek.

Szintén megkapó lehet sokaknak Stephenson könnyed stílusa. Gibson, ponyva közvetlenségű és szégyentelenségű cselekményszálai ellenére, dokumentál, és ennek megfelelően száraz, azaz többé-kevésbé humormentes (a „humor” szó eredeti jelentése egyébként az, hogy „nedves”). Persze nem mérnökien és szabatosan ír, mint a klasszikus sci-fi nagyjai, Arthur C. Clarke vagy a szovjet iskola szerzői, hanem ellenkezőleg, közel – túl közel – merészkedve a témáihoz: az utcához, divatjegyekhez, drogokhoz, elektronikus berendezésekhez és főként mindezeknek a mindennapi életre gyakorolt hatásaihoz, a hideg hétfők és közömbös keddek során kényelmesre koptatott és kialakított kommunikációs formákhoz és viselkedési panelekhez.

És az már csak személyes varázslata, az utánozhatatlan Gibson-touch, hogy a sok kicsi töredék, a színes, látszólag véletlenszerűen kiválasztott és bemutatott mozaikdarabka a végén az olvasó fejének egy rejtett sikátorában összeáll egy – a maga teljességében jellemezhetetlen és átláthatatlan – Nagy Képpé. (Egyvalakit jut csak most eszembe, akinek sikerült ezt a bravúrt utána csinálni, ha nem is tisztán cyberpunk műfajban: China Miéville-nek a Perdido pályaudvar, végállomásban – igaz, sokkal hosszabb terjedelemre is volt szüksége hozzá.)

De mégis, Stephenson sokkal bátrabban – a komolytalanság, csupán szórakoztatni vágyás vádját vállalva – mer viccelődni. Ha valaki ismeri a Cyberpunk 2020 című szerepjátékot, vagy még inkább az (előbbitől szégyentelenül nyúló) Shadowrunt, jó elképzelése lehet arról, hogy milyen kifacsart, groteszk helyzeteket teremthet egy, az erősek uralmára épülő, szélsőségesen igazságtalan társadalom és az emberi értékek, sőt lényünket-létünket alapvető meghatározó törvények deformálódása.

Nem lehet azonban szó nélkül elmenni a Snow Crash gyengeségei mellett: a regény egy-egy furcsa, kiélezett, hatásvadász jelenetért gyakran feláldozza a logikát, sőt a saját korábbi állításait, szabályait is az általa lefestett világról. Már maga a regénynek címet adó jelenség, a Snow Crash is értelmetlen egy átlagos számítógép esetében (tévéknél megfigyelhető, de egészen más okból, mint amit a regény állít), de a Metaverzum egyébként is hemzseg az ésszerűtlen megoldásoktól (például miért maradnának benne a hálózat fejlődése során olyan kiskapuk és megoldások, amelyeket az „első hekkerek” kódoltak bele, mikor a net még gyerekcipőben járt? vagy hogyan lehet egy ennyire fejlett számítógépes hálózat esetében még jelentősége a manuális), és Gibson japán-mániáját sem sikerült indokolt módon a történetbe integrálni (még ha Stephenson is osztozik ebben a japán technokráciát tekintve érthető rajongásban).

További szívfájdalmat jelentett számomra a magyar fordítás néhány sutasága – fejszet? hallotta már valaki ezt a szót így leírva? – és egy-két elgépelés (ez már talán a korrektor sara), de összességében korrekt kiadvány ez, korrekt áron – a Snow Crash még a hozzám hasonló elvakult Gibson-rajongóknak is elolvasásra érdemes cyberpunk regény.

 

 

Kiadó: Galaktika Fantasztikus Könyvek
Kiadás éve: 2006 (első kiadás)
Fordította: Kodaj Dániel

Eredeti cím: Snow Crash
Oldalszám: 432

2010. május 23.

Nemzetközi Törülköző Nap - 2010. május 25.

Amíg sok jobb sorsra érdemes szerző (írók, rendezők etc) megállás nélkül forognak a sírjukban műveik félreértelmezése, gyenge adaptációi vagy pusztán elfeledése miatt, addig Douglas Adams minden bizonnyal mosolyog: életműve, különös tekintettel a Galaxis Útikalauz-"trilógiára" (végül öt rész készült el kiadói nyomásra, de igazából az első három könyv alkot szoros egységet és a színvonalukat a két folytatás nem éri el), máig idézett, sőt bálványozott művek, viccei az internetes közösség nyelvi közkincsei közé léptek.

Őrá emlékezünk ezen a napon, és arra, hogy aki igazán klufi, sahár fickó, az mindig tudja, hogy hol van a törülközője - meg persze kicsit amolyan egymásra eszmélés is ez az egész, jééé, nem csak a neten lehet fanokkal találkozni Ugyan azon lehet vitatkozni, hogy szükséges volt-e a "Kocka Büszkeség Napjával" összevonni a Mester előtti tisztelgést (geek != kocka), és az is kérdéses, hogy mit fog csinálni együtt egy csapat vadidegen Douglas Adams-fan, amíg józanok (a felvonulás helyszínétől jópár megállónyira kijelölt kocsmában néhány Gégepukkasztó után biztos fellazulnak az emberek), az azonban biztos, hogy legyél hentes, taxis, vezérigazgató, csapos, asztalos vagy ordinary sararimen egy irodai kuckóban, ha igazi stoppos vagy, ezen a napon törülközővel a nyakadban flangálsz!

Flyer a programokkal
Facebook csoport

2010. április 22.

A Főellenségek problémái...

Hatalmas videóba futottam bele a minap, mely néhány réges-régi, pixelhalmokból álló, de szívünknek oly' kedves 2D-s játék - Mario, Donkey Kong, Wolfenstein, Aladdin stb - főellenségei osztják beosztottjaikat (szóval a final boss-ok a minion-jaikat, értitek), kábé az épp nemrég halálos ítéletett kapott Hitler-videók stílusában, amiért még mindig nem sikerült megállítani a főhőst, azaz a játékost. Az én kedvenc poénom: "Do not hide power-ups, I know that you have hidden them, but he will find them, so STOP HIDING THEM! Even behind blocks!", de van még jópár. Videó a tovább után.

 

A videó megnézhető ezen a linken is:
The Video Game Bosses' Lament

 

2010. április 20.

A titánok harca

Újabb szép példája született a különféle popkulturális médiumok közötti átjárhatóságnak - vagy, kevésbé elegánsan fogalmazva, Hollywood újabb szobrot épített az amerikai szórakoztató-ipar ötlettelenségének. A titánok harca (Clash Of The Titans) ugyanis bár alapvetően az azonos című 1981-es fantasztikus film újrafeldolgozása, mégis több vonatkozásban sokkal inkább emlékeztet a God Of War című videojáték-sikerszériára (nagyon konkrét jelenet-nyúlásokra kell itt gondolni), melynek legújabb képviselője túl van egymillió eladott példányon a PlayStation 3 konzolon. Márpedig, mivel a Prince Of Persia nyomdokain haladva várhatóan ez a játék is megfilmesítésre kerülhet a közeljövőben, a kisördög azt súgja az ember fülébe, hogy A titánok harcának a piac kegyetlen törvényei szerint muszáj volt beelőznie az amúgy éppen a saját '81-es filmes eredetijéből építkező God Of War játék-adaptációt... Welcome to the jungle!

Sajnos nem ez az egyetlen pofátlan nyúlása a filmnek: az Argos városát megvédeni induló, sokszínű tagból álló és érdekszövetséget kötő maroknyi csapat egy az egyben a Gyűrű Szövetségének felel meg, a halálig hősies küzdelmet bemutató patetikus képsorok és a szánalmasan hiteltelen, a jellegzetes nagyvállalati életérzés részeként világszerte elterjedt, de még mindig nagyon amerikai ízű motivational speech-jelenet a 300-at idézi, a jósnő-szörnyek tenyérben ülő szemgolyója pedig a Faun labirintusát, de nem maradhat el a Trójából és más történelmi filmekből ismert ókori demokrácia-példázat sem, amelyet szandálba és tógába öltözött egydimenziós karakterek prezentálnak.

Itt van tehát egy történet, melynek az alacsony sorból induló, de hőssé váló és a fullos félisten-modellcsajt is bezsebelő self-made man főhősétől kezdve az összecsiszolódó (félelmüket, büszkeségüket legyőző) csapattagokon át a "how to fight like an expert for dummies" ezerszer látott jelenetéig egyetlen váratlan és előre nem megjósolható eleme sincsen. Van továbbá egy, "The Rock" Sziklánál vagy Steven Seagal-nál alig több arcjátékra képes főszereplő (akinek legnagyobb járulékos érdeme, hogy játszott az Avatárban és így becsalogat egy csomó nézőt, na meg hozzá van szokva a zöld fal és zöld bábuk előtti felvételekhez), meg néhány tehetségesebb, ám merev és illogikusan viselkedő karakterekbe börtönzött színész (Ralph Fiennes és Liam Neeson, aki lejjebb adott igényeiből, és Jedi után már csak főistent játszik). Mit lehet ezekkel kezdeni?
 
Bármit! Ma, az Álomgyárból Pénzgyárrá avanzsálódott Hollywoodban már úgyis az a tét, hogy beül-e elég néző legalább egyszer a filmre, hogy megtérüljön a rengeteg CGI borsos ára. És be fog, mert csábítanak a monumentális harcjelenetek, meg persze bizsergető az újra felkapott 3D-s technológia is, az Avatár farvizén sokan el tudnak evickélni.
 
Igaz ugyan, hogy James Cameron rengeteget energiát ölt imádott gyermekébe, igaz, hogy több száz embernyi stáb dolgozott évekig azon, hogy Pandora valóban tökéletes illúzióját kínálja a - nem is létező - valóságnak, A titánok harcáról pedig csak menet közben döntötték el, hogy 3D-s mozikban fogják vetíteni, de hát azok a nézők, akik csalódottsággal fogják szemlélni a legfeljebb két-három különböző síkban levő papírmasé figurák látványát, melyek leginkább a karácsonyi, kinyitható, kartonból készült minibetlehemeket idézik (két és fél dének szokták ezt nevezni), azok már úgyis kifizették a belépődíjat...
 
A néző pedig, jobb híján, nézi a Sam Worthington-nél is faarcúbb (haha) sivatagi szörnyvarázsló-dzsinnpredátorokat ((R) by Santito) meg a Krakent, ami pontosan addig néz ki ijesztően, amíg ki nem jön a tengerből, és azon gondolkozik, miközben a sok félszívvel odakent digitális effekt ömlik a képébe, hogy itt róla bizony megint megfeletkeztek a nagy hűhőban.

Nézzétek meg inkább az eredetit, de komolyan.

2010. február 24.

Viharsziget

Kevés ijesztőbb dolog létezhet, mint az érzés, hogy az ember nem bízhat a saját érzékeiben, sőt emlékeiben sem - de ha ráadásul az egész világ teljes egyetértésben próbálja cáfolni az általunk észlelt valóságot, hogy egy másikat, sokkal szörnyűbbet állítson a helyére, mintha mindenki összebeszélt volna ellenünk, az biztosan ezek közé tartozik. Az elmegyógyintézetek azonban éppen az ehhez hasonló félelmek markában vergődő emberekkel vannak teli, ahol a többiekkel szembeni bizalmatlanság a legnagyobb közösségi szervező erő - nem éppen ideális terep egy nyomozáshoz.

Márpedig a Leonardo DiCaprio által alakított szövetségi ügynöknek pontosan az Egyesült Államok legjobban őrzött elmegyógyintézetébe kell utaznia, hogy a külvilágtól elzárt, meredek sziklafalakkal övezett zord szigeten megtaláljon egy beteget, aki egy zárt és éjjel-nappal őrzött cellából tűnt el. A szökés lehetetlensége csak az első nehézség, amivel a főszereplőnek meg kell küzdenie, és nem is a legnyugtalanítóbb: valamiért a börtönsziget összes alkalmazottja ellenségesen viselkedik vele, még az intézet vezetői is titkolóznak, ráadásul a saját múltjának árnyaival is meg kell küzdenie a férfinak (sajnálom, egy ekkora ordas nagy filmes klisé megérdemli ezt a csontig koptatott frázist).

Nehéz olyan filmről spoiler-mentes írni, aminek már az előzeteséből sejthető minden nagyobb fordulat (lásd még: a három percben mindent összefoglaló Avatar-trailer), ami viszont nem, azok a történet-elemek és meglepetése a film legnagyobb erényeit jelentik. Még ennél is hálátlanabb azonban sok évvel ezelőtt ragyogó legendás kultrendezők - Lynch, Cronenberg, Tsukamoto és sokan mások - újabb filmjeiről objektív véleményt alkotni.

Egyfelől nyilvánvaló gátlástalanság ugyan számon kérni rajtuk, hogy minden filmjükkel túlszárnyalják vagy legalábbis elérjék életművük legértékesebb darabjainak zsenialitását, másrészt viszont aligha akad olyan filmőrült, aki ne szomorodna el a szíve mélyén, amikor Scorsese - akinek olyan korszakalkotó filmeket köszönhetünk, mint az Aljas utcák vagy a Taxisofőr vagy a Dühöngő bika - koncertfilmek vagy feldolgozások készítésével múlassa idős korának értékes napjait.

A Viharsziget legalább nem remake, csupán könyvadaptáció, egy igazi hatásvadász pszicho-thriller, mely egyaránt kölcsönöz az 50-es évek krimijeitől, a cyberpunk paranoia-szimfóniáitól, sőt a túlcsorduló melodrámától sem visszariadó ázsiai mozitól is, eredetiség azonban kevés van benne. Az utóbbi idők terméséből főként az 1408 című felejthető horrort juttatja a néző eszébe, ami szintén tobzódott a váratlan jelenetekben és a valóságot kifacsaró vizuális testcselekben, és ugyanúgy monotonná is vált, mint emez - csak az a film legalább jóval rövidebb volt.

Persze, Scorsese-t viszi a rutin, gyönyörűek a képek és minden színész a helyén van (DiCaprio különösen tündököl, mindig is utáltam az arcát, de ezúttal tényleg kiválóan játszik), nem is lenne semmi gond, de aztán a játékidő felénél eljön a pont, ahol a lappangó titok feszültségén lovagló krimiszálba belekeveredik egy másik téma.

És ez a téma (nem lövöm le!) olyan, ami önmagában is bőven elég volna egy filmnek, a magvát a nácik erőszakolták bele a világ agyába, aztán a feszült 50-es években beköltözött az emberiség tudatalattijába, a főhős pedig a második világháborús emlék-sebei miatt rezonál rájuk (részt vett a dachau-i haláltábor feltárásán... talán a film legerősebb képsorai ezek, Band of Brothers-hangulat a vásznon, néma csend a nézőtéren).

Na ez az a pont, ahol igazi fordulatot vehetne a történet (a könyvet nem olvastam, nem tudom, az merre megy tovább), ahol bátor lehetne, eredeti, alattomosan lecsapva a nézőkre és beleégve az agyukba - és ez az a pont, ahol a film meghátrál és a hátralévő több mint egy órában ugyanazt az egy poént ismételgeti a normalitás szubjektivitásáról, amit amúgy Poe már remekül elmondott egy novellában, Brad Pitt a 12 majomban és még ki tudja, hol és hányan. Azt pedig végképp nem lehet hová tenni, hogy a többször hivatkozott tézist Scorsese miért vélte szükségesnek egy külön monológ során szájba rágni.

Feszültséggel teli, de hatásvadász (ha nem is bántóan) és elkoptatott eszközökkel operáló film ez - az imdb-s top 250-es listába kerülése bohó tévedés, csak annyira komolyan vehető, mint legutóbb Scorsese "életmű-Oscarja" egy remek hongkongi krimi lemásolásáért.

2010. február 11.

Farkasember

A szörnyek a könnyen elérhető rettegés (megharap! széttép! felfal!) és végső soron az ugyanilyen egyszerűen elérhető megváltás (puff, meghalt) élményét kínálják. Félelemre márpedig szükségünk van, és a mozi felfedezése óta buzgón kínálja nekünk a megtisztító, a valódi életünk hétköznapi szorongásaival szemben az üres vászon előtt hátrahagyható Félelmet. A rémeket ráadásul még feltalálni sem kellett, csak képekbe önteni a folklórok, mesék, legendák régóta jól bevált archetípusait.

Egyes lények persze jobban állták az idő próbáját, mint mások, az utóbbi idők vámpír-dömpingje azonban óhatatlanul hozta magával a farkasember feltámasztását is. Megvolt rá az esély, hogy ő is tini-környezetbe helyezve éled majd újjá ("Teenage werewolf rule, okaaaay!", szól a fülemben a Stray Cats örökbecsűje), illetve ez részben meg is történt.

A Farkasember azonban a Twillight szériában másodhegedűst játszó barátságos,  kigyúrt, jóképű indián-farkasainál jóval közelebb helyezkedett a múlt század eleji alapművekhez: a maszkok, az ártatlan áldozatok, sőt akár hozzátartozók brutális lemészárlása miatt sokkal élesebb a bűn és bűnhődés kérdésköre, érthetőbb az önmarcangolás és valódibb a rettenet is. A romantika, a vak és eltéphetetlen szerelem azonban itt is jelen van.

Benicio Del Toro egy Amerikában élő színészt alakít, aki csak egy előadás miatt utazik vissza szülőföldjére, Angliába, ám testvére szörnyű meggyilkolása ott tartja. A fiatal és csinos özvegynek ugyanis ígéretet tesz: megtalálja a gyilkost. A sötét, ködös, hideg színekben tobzódó környezet leginkább az Álmos-völgy legendáját idézi, a helyiek itt is többet tudnak, a cigányok a farkasember-mítosz kötelező elemeként szintén megjelennek, az állhatatos Scotlan Yard-nyomozó karakterét pedig Smith ügynök és a sötét napszemüveg huszadik század eleji megfelelője, brutális arcszőrzete játssza.

Ki a farkasember? Kit fog még megharapni? És egyáltalán, ki mit tud? Klasszikus krimielemek nyomán indul meg a történet, ám a fátyol jóval a harmadik felvonás előtt fellebben, és - bár az erőszakos cselekmények száma nem csökken - a feszültséget egyre inkáb belső harcok, lelki vívódások keltik.

Nem a főszereplő, hanem egy másik karakter az (nem akarok poénokat lelőni, bár nem nehéz előre kitalálni a történéseket), aki egészen más fénybe helyezi a rémfilmek lényegi elemét, az identitás-keresést, melyet a havi ciklussal bekövetkező elfajzás tesz szükségessé. A középiskolai klikkekbe tömörülő, lényegében egészen sikeres szociális életet élő tinivámpírokkal szemben itt egyértelműen lehetetlen az időszakos szörny-lét emberi öntudatba való integrálása.

Sajnos azonban a film nem elég bátor ahhoz, hogy szakítson a hagyományokkal - persze az is lehet, hogy ez nem bátorság kérdése, és éppen a hűséges újrafeldolgozás volt a producerek célja, szembehelyezkedve a korszak divatjának behódoló vámpírfilmekkel. Ez azonban nem változtat a tényen, hogy ez a vicc csak az újszülötteknek lesz új, mindenki másnak hosszúnak tűnik majd a játékidő.

Azt azonban meg kell hagyni, a színészek kiválóak, különösen Anthony Hopkins a hideg, szigorú apa szerepében - tény, a Cannibal Lecter-es beütés talán csak a néző fejében adódik hozzá a karakterhez, de a színész kiválasztása a szerepre minden bizonnyal tudatos rendezői döntés volt. Horror-rajongók nagy örömére pedig brutalitás terén sincs szégyellnivalója a produkciónak, a készítők semmitől nem rettentek vissza: a negyed óránként bekövetkező teliholdakat letépett állkapcsok, feltépett torkok, kiontott belek és lecsapott fejek kísérik.

Farkasember-mítosz ide vagy oda, a legijesztőbb jelenetek mégsem a transzformációt bemutató jelenetek a kinövő karmakkal és az ínyből bőséges vérzés során kitüremkedő fogakkal, sem nem a vadászat-epizódok a sötét erdőben (bár moziban akkora hangerővel harsannak fel az ijesztés-effektek, hogy mindenki megugrott pár centit a székében), hanem az elmegyógyintézetes jelenet. Az a lassan jéghideg vízbe csörlőzött szék, a leszíjazott páciens rémülten meredő szemei, az utolsó lélegzet a csobbanás előtt... ez a kép az, amitől verejtékben úszva riadok majd fel a következő teliholdkor. 

2010. február 10.

Cyborg - A robotnő

POSZT-APOKALIPSZIS MOST! - SOROZAT, 14.

A legélesebb, minden mást felülíró gyermekkori emlékem Van Damme-ról az, hogy minden filmjében többször is lement spárgába, vagy éppen fel, mert lábait falak közé feszítve is meg tudta csinálni, széttárva combjait (a nemi szerv tájékának mutogatása a férfiasság hangsúlyozásának jele...), szóval állandóan spárgázott, obszcén módon, a természet törvényeinek fittyet hányva, 180 fokban nyitva lábait, tisztára mint a G. I. Joe játékkatonáim, mikor tűrőképességeiket (egyúttal végtagjaikat) feszegettem.

Amit nem tudtam Van Damme-ról, az viszont az volt, hogy temérdek tizenkettő-egy-tucat akciófilmje mellett szerepelt egy kifejezetten hangulatos poszt-apokaliptikus sci-fi-ben is - a Cyborg eddig kimaradt az életemből.

Impozáns a felvezetés: világégés utáni tájkép (egy vírus lökte fel a bizonytalan egyensúlyú civilizációt, a többit elvégezte az emberiség), roncsok és füstök és törmelék mindenütt, a kamera szenvtelenül siklik át egy keresztre feszített, de előbb minden bizonnyal megerőszakolt és megkínzott meztelen nőn... Aztán megszólal egy hang, az összeomlásról beszél, anarchiáról, éhezésről, aztán a dögvészről és az utolsó életben maradt tudóscsapatról, akik a járvány ellenszerén dolgoznak, hogy visszaállítsák a világot korábbi állapotába. Így fejezi be: "Visszaállítani? Minek? Szeretem a halált! Szeretem a szenvedést! Szeretem ezt a világot!"

Lassan végigborzongunk - a narrátorban valahogy ösztönösen bízik az ember, ő nekünk mesél, biztosan barát. Hát itt kurvára nem az, hanem ki akar nyírni, mert egy vadállat, mert élvezi, csakis azért. Egyszeri fricska volt ez, többet nem szólal meg mesélőként a szörnyű hang, csak majd a főgonosz szájából, de ez is bőven elég volt, a Félelem már megszületett.

A Félelem nem csak bennünk született meg, hanem a főhősben is, a fiatal Van Damme-ban, már régen. Idealista fiatalember ő, a "csak magammal törődök" álarc már az első jelenetben is átlátszó, tiszta tekintet rejtezik mögötte. Egy kutya világban le kell menni kutyába, csak úgy lehet túlélni - de úgy meg minek. Ezt lehet kiolvasni a szeméből. A múltja kísérti - borzalmas körülmények között vesztett el egy nőt, akihez végre, lassanként, kötődni mert, a nő gyerekei pedig a fosztogatókhoz kerültek, a civilizáció nélküli, morálisan mélybe hullott emberiség élősködő, hulladék-zabáló patkányai közé...

Flashback-ekben ismerjük meg a történteket, hősünk félbeszakadt álmaiból ismerve meg az antagonistát, egy irgalom nélküli raszta hajú szörnyeteget. A szeme valótlanul kék, az elérhetetlen hőmérsékleti nullpont kékje. A neve... Nos, nagyon sajnálom, de a neve Fender Tremolo. És nem titkolhatom azt sem el tovább, hogy a főszereplőt pedig Gibson Rickenbackernek hívják. Tényleg sajnálom. Nem tehetek róla. (Viszont van rá egy százasom, hogy honnan sikerült pénzhez jutnia a producernek, és hogy melyik támogató fizetett többet.)

A film címe amúgy egy másik történetelemre utal, egy kiborgizált nőre, aki a fejében szállít létfontosságú adatokat A-ból B-be, mellyel legyőzhető a szörnyű vírus és megmenthető a Föld. Nem túl fontos. Kellett egy cím, kellett egy Föld-megmentés. Nem érdekli különösebben se a főhőst, se minket. Csak Van Damme számít, a bosszúvágya, dühből és félelemből keverve. És a félmeztelen, kigyúrt férfitestek, acélos ökölcsapások a fejre, ködös tekintetek, áldozatok mindkét részről. Nyolcvanas évek, óh!

Tulajdonképpen, ha őszinték vagyunk, az egész film Svarci-féle frontális puszik sorozata, csak autó nélkül. Aki félrerántja a kormányt, veszít. Túl kell feszíteni a húrokat Gibson-on, hogy le tudja végül győzni Fendert.

Aki azonban e nevek alapján torzított, zsíros akkord-tömböket hall lelki füleivel, szőrös rockos zenéket, mintha szögesdrótot húznának keresztül a hallójáratán (mint mondjuk a zseniális Electric Dragon 80.000 Volt-ban), az csalódni fog. Szolgáljon vigaszul, hogy helyette gyönyörű (és nagyon is ismerős - Köbli Norbi biztos tudni fogja, honnan) szinti témák szólnak, lágyak és kegyetlenek mégis. Nyolcvanas évek, óh!

A Cyborg legnagyobb előnye, hogy pofátlanul egyszerű és őszinte. Olyan, mint egy csavargó, aki azzal áll eléd este az utcán, hogy piálni akar: lehet, hogy ronda és toprongyos, de legalább nem próbál a pofádba hazudni, mint mindenki más aznap, és ezért máris kedveled egy kicsit. A sztori tisztára mint a Mad Max-é? A sivatagban keresztre feszítős jelenet meg a Conan, a barbárból ismerős nagyon? Na és? Ki ad egy szart? (Bocsánat, ez angolul határozottan jobban hangzik.)

Egy óra húsz perc az egész, egy maszkulin mozis szobor, és mégis ki tud futni valahova. A végletek könnyűek, a végletek elfogadhatatlanok: a harcnak nem szabad hátat fordítani, a fegyvert nem szabad letenni, de az emberség elől sem lehet elmenekülni. Nem az a Hős, aki nem veszít, hanem aki képes veszíteni, és mégis visszamenni a vadonba.

Nem rossz, egyáltalán nem rossz egy velejéig bé B-filmtől.

2010. január 13.

Rock 'n Roll Szamuráj

POSZT-APOKALIPSZIS MOST! - SOROZAT, 6.

Az 50-es évek össznépi hidegháborús parája annyira sikeresen beleégette a világvége fenyegető rémét az emberiség kollektív tudatába, hogy azóta sem sikerült szabadulnunk tőle, és jó eséllyel nem is fogunk, amíg világ a világ (nyugi, most már tényleg nemsokára vége!). Az atomháborút olykor felváltják az alakváltó űrlények, a megállíthatatlan vírusok vagy a türelmetlen és robbanékony meteorok, de az tény, hogy milliószor majdnem lepusztult már a Föld a filmvásznakon, és tán még többször nem csak majdnem.

Az azonban közös a legtöbb egészséges lelkületű poszt-apokaliptikus valóságban, hogy a világégések egy kicsit lágyszívűek: sosem törekszenek a tökéletesen sikeres munkára. Egy-két tökös hőst és antihőst ugyanis mindig életben hagynak, és meztelen nőket is meg benzinfaló guruló isteneket, hogy legyen elég Ratata és Vruummm és Aaah! Aaah!. A Rock 'n' roll szamuráj (eredeti címe: Six String Samurai) nem árul zsákbamacskát: az első perctől világos, hogy a maszkulin töltetet ezúttal a huszadik század oly népszerű hathúros fétisei és a sokszor bevált élesre fent katanák hivatottak szolgáltatni.

Ezek után remélem senkit nem lep meg, ha azt mondom, hogy Elvis a Király - nem, most tényleg: ő Amerika királya -, és Las Vegasban lakott, ami a világ közepe az óceán másik oldalán és halála óta a trónkövetelők úticélja. Pontosan ide tart hősünk, nyomában egy hallgatag fiúval, akit lépten-nyomon megpróbál valaki másra sózni, és felettébb goromba vele, de persze azért nem minden nem arany, ami nem fénylik...

Látszólag minden adott tehát egy kiadós ökörködéshez, a poszt-apokaliptikus környezet és az erőteljes B-filmes hangulat pedig igazán nem lehet gátja a kibontakozásnak: senki nem vár el logikus cselekményvezetést vagy aprólékosan felépített jellemeket egy szótlan Buddy-Holly klón rockandroller haramiák tucatján vágja keresztül magát, hogy zenei párbajt vívhasson Elvis koronájáért. A komolytalanság azonban sohasem helyettesítheti a kreativitást, ahogy azt minden gyakorlott rossz-film rajongó jól tudja. Csak egyetlen módon lehet igazán elbukni: ha a néző unatkozik.

A Rock 'n' roll szamuráj azonban, sajnos, a sokat ígérő alapötleten túl nem sokat tud nyújtani, azaz nem teljesíti a saját maga által gerjesztett elvárásokat: hiányoznak a valóban látványos összecsapások, a vadállat zenei betétek és lenullázott világban játszódó filmektől elvárható fura figurák. Minden kicsit túl finom, még a humor is - pedig az aztán igazán nem pénz vagy technikai szakértelem kérdése. De nem próbál a film titokban komolyabb mondanivalót sem átadni vagy minimális eredetiséget csempészni a drámaibb jelenetekbe.

Kár érte, nem volt pedig olyan magasan az a léc. Hogy a fáradhatatlan, minimálpénzből megvalósított, simán újranézhető ökörködés mennyire nem teljesíthetetlen, arra pedig jó példa a több szempontból hasonló, rengeteg műfaji paródia-elem tartalmazó Straight To Hell. Összeszedetlennek összeszedetlen az is (talán még sokkal inkább), de annyival ötlettel telibb és változatosabb, hogy még!

Igaz, nincs benne Elvis, se katanák.

2010. január 7.

Doktor Parnasszus és a képzelet birodalma

A Doktor Parnasszus és a képzelet birodalma című legújabb Gilliam-opusz a felnőtteket is tárt karokkal váró, kíméletlen és ezerarcú giga-vidámparkok filmes megfelelője: kész színészparádé hozza a hátán a koktélcseresznyével teliszórt habos humor-hegyeket, szédítően agyament a látványvilág, zúgó fejjel jössz ki és máris visszamennél - de egy héttel később már messze nem lesz olyan éles az emlék. Az etalon, a Brazil által magasra tett lécet semmiképp sem ugorja meg.

Terry Gilliam megszállott mesélő - a szó legklasszikusabb értelmében -, aki imádja szabadjára engedni zabolátlan fantáziáját a vásznon. A hirtelen műfajváltások és a jelzés nélküli, hosszú álomjelenetek azonban nehezen követhetővé teszik műveit az avatatlan néző számára - hogy a szokatlan karakterekről, szürreális helyszínekről vagy éppen az erőteljes groteszk humorról már ne is beszéljünk.

Ennek megfelelően nem is csoda, hogy produkciói rendre veszteségesen pattannak le a lomhán totyogó mainstream masszív kitinpáncéljáról, és azt beszélik, sötét hollywoodi éjjeleken még a legkötélidegzetűbb producerek is verejtékben úszva riadnak fel néha, mert azt álmodták, hogy Gilliam legújabb filmtervén dolgoznak...

A Doktor Parnasszus forgatását ezenkívül még egy közismert tragédia, a főszerepet játszó Heath Ledger váratlan halálesete is megnehezítette. Gilliam azonban nem adta fel és nem alkudott meg: az eredmény nem tökéletes, messze nem tisztára csiszolt - de minden pillanatban kiszámíthatatlan, és ezért máma már akkor is hálásnak illenék lenni, ha nem lenne az egész olyan átkozottul szórakoztató. A fickó ugyanis, hű sidekick-jével, Charles McKeown-nal együtt ezúttal is egy beszpídezett szélvész sebességével ontja magából az ötleteket.

A történetről eddig nem sok szó esett, és nem is fog, a Doktor Parnasszus ugyanis tipikusan az a film, amiről minél kevesebbet tudsz, annál jobban fogod élvezni. A mefisztói alapokra épülő alaphelyzetet (a főhős örök életet, majd fiatalságot vesz az ördögtől, aki cserébe a még meg sem született lányra tart majd igényt 16 éves korában) a Doktor Parnasszus és a Tom Waits által megformált Ördög közti újabb fogadások tovább bonyolítják, és ha ez nem volna elég, sok jelenet (különösen az álomvilágban játszódóak) leszakad a főszálról, önmagában is növekedni kezd, mint egy pszichedelikus lázálom, és ez az egész filmet meglehetősen kuszává teszi.

Az epizódikusságra pedig az a megoldás is rátesz egy lapáttal, amit Heath Ledger pótlására találtak ki, miszerint minden fantáziavilágban valaki más játssza majd el őt. Depp erős (de fórral indul, alapból is erősen hasonlít Heath Ledger-re), Jude Law egyszerre utánozza Ledger-t és Depp-et (oké, oké, csak szemétkedek...), Colin Farrel pedig gyengén és zavarosan játszik, ráadásul ő kapta a legfontosabb drámai szerepet. Lily Cole arca inkább furcsa, mint csinos, de valószínűleg pont ez volt a cél - a hivatalos 16 éves korból viszont eléggé kilóg, pláne amikor melltartóban hever a csónakban...

A leghálásabb dolga talán az öregeknek van: Christopher Plummer dülöngélése és fetrengései egyszerre emlékeztetik az embert valami kedves öreg alkesz ismerősére és hozzák mégis az esélytelen lecsúszottság Nyugati aluljáró-szagú hétköznapi horrorját. Tom Waits pedig, ha lehet, még jobban élvezi a pipec ördög karakterét (ő amúgy rövid filmszerepeiben mindig önmagát hozza - illetve azt a színpadi persona-t, akit magából és a fantáziájából megformált).

Határokat nemigen ismer és könnyen túlzásokba esik, de őrületét nehéz nem kedvelni - Terry Gilliam újabb pszichedelikus hullámvasúttal gazdagította életművét.

2010. január 4.

Sandland

POSZT-APOKALIPSZIS MOST! - SOROZAT, 2.

Ha az ember akar egy igazán jó egykötetes képregényt készíteni, mely nem szappanoperákba illő érzelmi viharokkal próbálja lekötni olvasóját, nincs tele a tizenéves szívek hullámhosszán daloló magányos, virtuóz harcosokkal, se cinikus, rigalánc-laza beszólásokkal meg kificcenő mellbimbókkal, szüksége van néhány fontos készségre. Ezek a következők: kifogyhatatlan fantázia, érző szív, kellő szerénység, remek humorérzék és egyéni rajzstílus. Akira Toriyama rendelkezik mindezzel, a Sandland-del pedig üde színfoltot festett a poszt-apokaliptikus történetek sivár pusztaságába.

Talán túlzás volna azt állítani, hogy az említett manga-ka neve széles körben ismert Magyarországon, ám ha azt mondom, Son Goku, te jó eséllyel azt mondod, kámehámehá!, és ez azért nagy szó abban az országban, ahol a legnézettebb tévéműsorok szellemi nívója még egy átlagosnál igénytelenebb papucsállatkát sem elégítene ki. A Dragon Ball-nak nevezett világméretű jelenség azonban elérte hazánkat is. Emlékszem, amikor középsuliban az egyik srác házilag varrt narancssárga harcosruhában, kék gumicsizmában és belőtt séróval jött farsangra - el nem tudom mondani, mekkora sztár volt!...

Egyszóval keményen kult lett a sorozat (persze még mindig messze nem annyira, mint a képregény-mázlista franciáknál), amiben az ominózus ORTT általi késő éjszakára száműzésének és az azt követő VHS kazettákon való terjesztésnek is nagy szerepe lehetett. (Érdemes megjegyezni azt is, hogy az 1984 és 1995 között készült, komoly mennyiségű kötetre rúgó Dragon Ball sorozat jóval szolidabb stílusban indult, és csak a későbbiekben fagyott bele az örökös hirig állapotába, rendszeres elhalálozásokkal ill. feltámadásokkal, hegyek szétpofozásával és szigorú monoton növekvő harci erő értékekkel.)

No de félre a Dragon Ball-lal! A Sandland című egykötetes mangával 2000-ben Toriyama újra békésebb vizekre evezett, bár a hasonlat nem igazán helytálló: a történet ugyanis egy sivatagos, posztapokaliptikus Földön játszódik, ahol éppen a vízből van a legnagyobb hiány. Démonokból azonban nincs: ezek a jellegzetes Toriyama-lények különböző tulajdonságokkal és megjelenéssel bírnak, az emberiséggel pedig nincsenek éppen jóban.

A képregény a félreérthetetlen, animékben gyakori környezetvédő üzenet mellett erős társadalomkritikus éllel bír, sőt magát az emberi fajt is pellengérre állítja. A démonok legfontosabb közös jellemvonása például az, hogy csínytevésre való hajlamuk ellenére sosem volnának képesek olyan szörnyűségekre, amikre a jó öreg homo sapiens még egy békés vasárnap délután is bármikor készen áll. Kedvenc jeleneim egyike: Beelzebub, Lucifer fia - aki mellesleg apja által el van tiltva a túlzásba vitt PlayStation-özéstől... -,  teljesen elhűl, sőt megretten, mikor értesül róla, hogy Rao seriff gyilkolt már a háborúban... Ilyet egy tisztességes démon Toriyama világában sosem tenne meg!

Természetesen mint minden valamirevaló kalandos történetre, a Sandland-re is áll a tétel, miszerint kell egy csapat! Jelesül: egy bátor és a végsőkig elszánt katona áll össze egy csomó, vízre és élőhelyre áhítozó démoni fajzattal, hogy kiderítsék az emberiségen uralkodó gonosz diktátor titkát, aki hatalmát a vízre kivetett monopóliumára alapozza és a népet az egekig emelt, megfizetethetetlen adóval sújtja. De az igazságig hosszú és rögös út vezet, jellemfejlődéssel, nehéz, férfias döntésekkel valamint a tisztességgel való szembenézés Japánban oly kedvelt toposzával.

Akira Toriyama igazi mesélő, aki pillanatok alatt be tud mutatni egy plasztikus, hihető jellemű karaktert, úgy, hogy bár csupa apró és egyszerű gesztust használ, mégis eléri, hogy teljes beleéléssel nevessünk rajta, együttérezzünk vele, drukkoljunk neki. És ami a leginkább zavarba ejtő: egyszerre temérdek ugyanilyen alapossággal kitalált szereplőt használ, akiket aztán összehoz, és állandóan ütközteti őket, közben néha bedob egy-egy újabbat, hogy végén a párkockás gegek és néhány oldalas epizódok epikus történetté álljanak össze - fütyül, mi meg táncolunk.

Könnyed remekmű 9-től 99 éves korig, többszöri újraolvasásra!

2009. október 12.

Calibro70

A hetvenes évek zavaros viszonyai több olyan különleges eurokult alműfajt is életre hívtak Olaszországban, melyek máig kicsiny, de masszív rajongótáborral bírnak, fénykoruk azonban már a 80-as évek előtt véget ért. Próbálkozások persze akadnak néha, de még giallo-fronton sem éppen számosak (legutóbb még a nagy Dario Argento-nak sem igazán sikerült megidézni önmagát), poliziesco-k helyett pedig manapság az öregedő francia színészekkel kell beérni a hamisíthatatlanul keserű ízű európai bűnfilm rajongóinak.

A Calibro70 lehetetlent vállalt és ahhoz képest egész szépen teljesít: minimálpénzből igyekeztek összehozni egy klasszikus olasz rendőrfilmet, pontosabban annak élet- és kis híján mérethű utánzatát. (A témával ismerkedőknek ajánlom Wostry Feri cikkjét: 1. rész, 2. rész). Lelkes és elszánt múltidézés ez, pattogós muzsikákkal (ehhez pedig itt található a kötelező hanganyag),  lepukkant rejtekhelyekkel, hosszú hajú és különös beceneveken nyomuló gengszterekkel, vödör vízbe fojtogatással, bankrablással - és egyetlen, megkerülhetetlen bökkenővel.

A "rajongóktól rajongóknak" címkével ellátható filmanyag Achilles-ina az az egyszerű tény, hogy ma nem akkor van, és minden, ami negyven éve helyt állt és ösztönből, vad hévvel reagált a valóságra, ma már történelemkönyv lapjaira kívánkozó illusztráció egy letűnt korszakhoz. Mint a lovagi játékok: minden hasonlít az eredetire, de mégsincs tétje a küzdelemnek.

No persze a szűk utcákon, fekete macskaköveken suhanó Alfa Romeo látványa így is szívmelengető, a feszes muzsika varázslatosan ismerős hangulatú és azok a frizurák, garbók és napszemüvegek is remekül hozzák a korabeli hangulatot. Mégis, az összhatás túlságosan mímelt, és a film csak akkor kezdi igazán otthon érezni magát a bőrdzsekijében, amikor könyökkel kitöri a virtuális vitrin üvegét, kirohan a képzeletbeli Filmtörténeti Múzeum "Bűnfilm" terméből az utcára, és ott féktelen dühöngésbe kezd - viszlát, drága '70-es évek!...

Calibro70

Így válik fél óra után egy ügyetlen pastiche elegáns kalapemeléssé és egyben posztmodern fricskává. Hogy ennek ki mennyire örül, személyes ízlésének függvénye, de a hosszan kitartott záró kép egészen biztosan mosolyt - mit mosolyt! őrült nagy vigyort - varázsol mindenki arcára, aki vágja a témát. És őnekik ajánlom, ha eddig nem hozta össze volna vele őket a jósors, a Franco Nero főszereplésével készült, youtube-on is fellelhető ötperces neo-noir-spagettiwestern-szösszenetet is. Mert vagyunk, akik a múltban inkább otthon érezzük magunkat, mint a jelenben, legalábbis ha filmekről van szó...

2009. július 14.

Johnny Mnemonic

Van egy csomó szépirodalmi író, akiknek a szövegei egyenesen a filmvászonra kívánkoznak. Ott vannak Rejtő regényei, zseniális karaktereivel és párbeszédekben elsütött nyelvi leleményeivel (csak neki megvolt az a balszerencséje, hogy rossz helyre és rossz időben született), vagy mondjuk Raymond Chandler, forgatókönyvbarát valós idejű cselekményvezetésével, tökös beszólások tömkelegével és cinikusan maszkulin férfifiguráival (remek noirjait tisztességgel filmre is vitték persze). Mások, nem kevésbé nagy hatású írók, gyakorlatilag adaptálhatatlanok: Lovecraft finom szövésű horrorja például rendre szétszakadt vagy felismerhetetlenné mutálódott vérszomjas és kézzelfogható – azaz megmutatható – rettenetre áhítozó, mohó rendezők kezei között. William Gibson is az utóbbiak közé tartozik, bár a későbbiekben a cyberpunk műfaj, melynek születésében múlhatatlan érdemei vannak, jópár popkulturális remekművet életre hívott.

CYBERPUNK SOROZAT, 2. RÉSZ:
William Gibson VS Hollywood, avagy Vissza a 80-as évek jövőjébe!


A Johnny Mnemonic (Mnemonik János – ügyes névválasztás!) egy Gibson korai korszakából származó rövid novella, mely későbbi műveivel ellentétben könnyen követhető és akciódús, így könnyű falatnak ígérkezett egy sci-fi-akciófilmhez. Főhőse egy adatcsempész, aki fejébe rejtett chip segítségével titkos és igen értékes információkat továbbít, melyekhez ő maga sem fér hozzá. Johnny-nak istenigaziból a töke kivan veszélyes és megterhelő munkájával, így keresetét a beültetett implant eltávolítását szolgáló műtétre gyűjti. Ám balszerencséjére "Ez Lesz Az Utolsó Melóm" közben hektoliteres szarhömpöly szakad a nyakába, így nemsokára a komplett jakuzával a nyomában kell menekülnie, hogy (1) megszabaduljon a veszélyes adatoktól, (2) kiműtse a fejéből a chipet és (3) még csak meg se dögöljön közben. Na és most jöhet a VHS kazetták hátsó borítós ismertetőjét záró három pont: …

Két nagy probléma van a filmmel: a túlzsúfoltság és az értelmetlenül csapongó cselekmény. Épkézláb forgatókönyv híján – melynek írója nehezen ítélhető el Gibson novellájának meggyalázásáért, lévén mindkettőt ő írta – a Johnny Mnemonic inkább a külsőségekben tobzódik: átveszi a legbárgyúbb csavarokat és műfaji sablonokat a 80-as évek akciófilmjeitől és sci-fijeitől (Dolph Lundgren szerepeltetése sokat elárul), telipumpálva a sztorit felesleges lövöldözésekkel (jellemző módon az eredetileg még „very technical boy”-ként jellemzett Johnny itt többször menti meg telidrótozott testőrnőjét, mint fordítva). Az ezekre rálicitálni kívánó nagyszabású film végi összecsapás pedig felváltja a novella legjobb pillanatát, a lehengerlően zseniális ötletre épülő („…Kulturális sokkal ölte meg őt.”) záró küzdelmet.

Gibson valószínűleg zavarba jött a lehetőségtől, hogy egyenesen a nagyvászonra ír, szájkosaruktól megfosztott producerek figyelő szemével a tarkóján, és Hollywood elvárásainak még azon az áron is meg akart felelni, hogy túlterheli, agyonnyomja saját művét. Mert pontosan ez történt, és csak a néző jóindulatán múlik, hogy felfigyel-e az értékes pillanatokra, értékeli-e a kivételesen megfelelő helyre került és szerényebb hozzáadott ötleteket, mint például a film eleji lövöldözés közben bevillanó anime jelenetek a háttérben futó tévé képernyőjéről, vagy a hálózat meglepően pofásan, mégis szöveghűen (egy másik mű, a Neurománc szövegére gondolok) sikerült vizuális megjelenítése, melyből kiderül, hogy az internet mégsem pusztán Csövek Sorozata…

És így hiába az agyi chip okos metaforája (információs túlterheltség, azaz az információ begyűjtése helyett a szelekció felértékelődése – Gibson talán mindenkinél előbb észrevette ezt), hiába a internacionális nagyvállalatok működésének továbbgondolása (tessék utánanézni, hogy a japán rendőrségnek hogy fő a feje, amiért a fehérgalléros jakuzák nagyvállalatait olyan nehéz megkülönböztetni a tisztessége, azaz csupán az üzleti mélyvíz nagyhalainak szokványos gengszterkedéseit meglépő mamutcégektől), a film leginkább csak a cyberpunk-rajongó konzolzsokéknak fog bejönni. Ők értékelni fogják a VR-cuccokat (a kesztyűt és a szemüveget, mint a billentyűzetnél felhasználóbarátabb ember-gép interface hardvert). A kevésbé technológia-mániás geekeket viszont csak azok az ajándék percek fogják szórakoztatni, amikben kisebb szerepekben igazi kult színészek (Udo Kier, Takeshi Kitano) tűnnek fel.

2009. június 19.

Az utolsó ház balra (Last House On The Left, 2009)

Míg az utóbbi években a franciák a tekintélyes múlttal rendelkező európai horror megújításán fáradoznak (kritikáink: Inside, Frontieres, Martyrs), filmjeikhez a vágóhídon keresve ihletet, a tengerentúlon inkább videotékákban és filmarchívumokban keresgélnek: még mindig az ezredforduló tájékán született japán szellemlányos trend sikereit, valamint a népszerű hazai horror-klasszikusokat hasznosítják újra. Lerágott csont már a panasz, hogy a hetvenes évek kirobbanó energiáját és lelkesedését fokozatosan felváltotta a profitorientált iparosmunka. A meglepő az, hogy - bár még mindig egy remekmű szükségtelen lenyúlása - Az utolsó ház balra mégis egészen élvezhető lett.

(VIGYÁZAT, SPOILEREK!)

A kiszemelt eredetinek (lásd kritikánkat az 1972-es
Last House On The Left-ről) - a forgatás megkezdése előtt - a szokásos eljárásnak megfelelően többféle előzetes feldolgozási lépésen is át kellett esnie. Először is jelen időbe helyezik a cselekményt, aláásva ezzel a hetvenes évek által hozzáadott összes jelentéstöbbletet, majd kilúgozzák belőle a politikailag inkorrekt elemeket, a karaktereket - jellemük meghamisításának árán is - tinédzseresítik a célközönség szem előtt tartásával (fiatalabb és csinosabb szereplők), valamint a biztonság kedvéért betesznek néhány, a Fűrész-széria váratlan sikere óta kötelezőnek számító hidegen megtervezett és mérnöki precizitással bemutatott trancsírozós jelenetet.

Az alaptörténet nem sokat változott: két fiatal lányt elrabol néhány „morally challenged” törvény elől menekülő ember, majd megerőszakolják és megölik őket. Az autójuk azonban totálkáros lett, így éjszakára menedéket keresnek egy közeli házaspár nyaralójában, akik történetesen éppen az egyik lány szülei: rendes, tisztességes, kedves emberek. Egészen addig, amíg rá nem jönnek, hogy kiket tisztelhetnek a vendégeikben, mert onnantól véres események sora veszi kezdetét...

Az 1972-es eredeti egy igazi cinikus, gonosz, ijesztő görbe tükör az emberi jóságról és az elégedett kispolgárok kényelmesen ártatlan morális értékrendjéről, mely a korszak népszerű bosszúfilmjeitől eltérően (mint például a műfajteremtő első rész után gyors tempóban eldurvuló és irreálissá váló Death Wish széria) nem próbálja kimenteni a felelősség alól a két teljesen átlagosnak tűnő áldozat-szülőt. Wes Craven csupán dokumentál, némi távolságtartással és rövid pórázra fogott stíluseszközökkel bizonyítva azt az ősi tételt, amit az életművében hasonló kérdéseket előszeretettel feszegető Takashi Miike a zseniális Fudoh: The New Generation nyitó inzertjében így fogalmaz meg: „Még a farkasok sem vadásszák fajtársaikat, de az emberek élve fel fogják falni egymást.”

Az újrafeldolgozott verzió azonban elveti ezt az üzletileg bizonnyal előnytelen, felkavaró mondanivalót, és apránként bemutatja a szülők ráébredését a valóságra, fájdalmuk és dühük feltörését, majd menekülési kísérletük sikertelenségét. Ily módon fájdalmukat átélhetőbbé teszi, azonosulási lehetőséget kínálva a nézőnek. Gyilkosságaik nem is hideg fejjel elkövetett szakrális rítusok, hanem a pillanat hevében történő, önmagukat is azonnal elborzasztó tettek, melyben csak éppen hogy csillan meg az akár jogosnak is vélhető bosszú fénye, melyek közül az első ráadásul sokkal inkább önvédelmi okokra visszavezethető. (Kivéve az értelmetlen és komolyan nem vehető záró képsort, mely meghazudtolja az egész filmet: totál baromság volt berakni, akármi is volt rá az ok.)

Még érdekesebb azonban az, ahogy a 2009-es változat a szerencsétlen, magatehetetlen, apja terrorja alól szabadulni csak az öngyilkosság által menekülni képes fiatal karakterét előtérbe tolja. Már a (minden baj forrásául szolgáló) fűvásárlós jelenet során kihangsúlyozza ártatlanságát, ráadásul egy közös tragédia által (elvesztett testvér) olyan kapcsot hoz létre közte és a szőke lány között, mely megalapozza a film végi nyomott hangulatú, de az eredetihez képest akkor is naivan szerencsés happy endet: a motorcsónakban ülve a srác hátrahagyja bűnös gyökereit, megtagadva apját és az ő barátait, és elfoglalja az elhunyt testvér helyét a rémült, vérző sebekkel teli család tagjai között. Kár, hogy nem mert jobban elrugaszkodni a klasszikustól, és a színészek is sajnálatosan szürkék és ripacsok. Ettől eltekintve nézhető film lett Az utolsó ház balra, mely kínál néhány kellemesen kellemetlen percet a nézőnek – legalábbis azoknak, akik nem látták az eredetit.

 

2009. június 10.

Legjobb játékzenék TOP 10 - Ramiz listája

Kedvenc játékzenéink szubjektív toplistáinak utolsó epizódja következik most. Ezúttal Ramiz állította össze legkedvesebb zenéit, vegyesen mindenféle konzolról és számítógépről, az ősidőktől napjainkig, sokféle műfajú játék sokféle műfajú zenei témáiból. Három különdíj is kiosztásra kerül, és szemezgetünk a régi 8 bites zenékből is.

 

Grim Fandango (1998, PC) - kiemelt díj: legjobb soundtrack!

Tim Schäfer legzseniálisabb játéka, egyben minden idők legjobb és legviccesebb kalandjátéka nem kis részben nagyszerű aláfestő muzsikáinak köszönhette a játékból eklektikussága (film noir + azték hitvilág + art deco + nagy adag szürreál) ellenére is szerves egészt alkotó, sűrű hangulatát. Klasszikus jazz és közép-amerikai népzenei témák nászaként született, önmagában is kifejezetten élvezetes, örök érvényű soundtrack - egyértelmű győztes az én listámon.

 

Deus Ex (2000, PC) - kiemelt díj: legjobb főtéma!

Van egy vicces mondás a netes fórumokon, amiből ún. motivational poster is született. Így szól: "minden alkalommal, ha megemlíted a Deus Ex-et, valaki azonnal újrainstallálja". És tényleg, mert annyira jó (ráadásul a veszélyes és nehezen járható FPS-RPG műfajban sikerült mindezt elérni!). A főcímzenéjétől pedig most, évekkel a játék befejezése után is libabőrös leszek, mert visszaránt abba a sötét, mocskos cyberpunk valóságba...

 

Metal Gear 1. (1987, MSX2) - kiemelt díj: legjobb párbites témák!

Miért azok a híres zeneszerzők, akik gyerekkórusokat és százhúsz csellósokat szólaltatnak meg műveikben? Szerintem sokkal menőbb egy PC speakerre olyan zenét írni, hogy az istencsászár Metal Gear saga alapjait lerakó MG 1-et játszva tökéletesen el tudj feledkezni a külvilágról és a pixelekről...

 

Bioshock (2007, X360 & PC)

A Bioshock igazi lecsó (még ha nem is nagymama 100%-osan harmonikus lecsója), ami a disztópikus sci-fi alapba lazán beledobta a mágiát és a túlélős horrorok hozzávalóit is, ráadásul mindezt megfűszerezve azzal, hogy kislányok gyilkolászására is lehetősége van a játékosnak... A zene, ennek megfelelően, varázslatos, ijesztő és beteg. Tökéletes hangulat egy majdnem tökéletes játékhoz.

Metal Gear Solid 3. - Snake Eater (2004, PS2)

Hideo Kojima, a mester egyik legjobb játékának főcímzenéje igazi telitalálat. A neszező cinek, a gyönyörű női énekhang, a szexis "Snake Eater suttogás" mind előkészítik a játék fordulatait, finomságait, és persze dögös női szereplőit. Mint valami igényesen megírt, mégis olcsó papírkötésű ponyva: "Hidegháború! Kémkedés! Szex!" Érzed? Már dobog is a szíved...

Max Payne 2. (2003, XBOX & PS2 & PC)

A Max Payne remek példa arra, amikor a játékipar a filmekből merít inspirációt. Az első részének is igen fontos adaléka volt a Visszavágó (Payback) című Point Blank-feldolgozástól (Mel Gibson legjobb filmje!) átvett állandó narráció, aminek hatását a Max Payne 2. már-már ironikus mértékig fokozta a tökéletes kiégettség-érzettel, cinizmussal, és mégis romantikus vágyódással a szerelem iránt. Ez a szívbemarkoló, komor csellótéma elmond mindent, amit a neo-noirról tudni kell. Whiskey kitöltve, cigi meggyújtva...

Heroes Of Might & Magic 3. (1999, PC)

A HOMM3 egy örökbecsű stratégiai játék, mely előtt hosszú éjszakákat töltöttem el annak idejét. A tesóm a szomszéd szobában tolta ugyanezt, és ha néha csend volt a lakásban és áthallatszott a játék háttékzenéje, mikor az egyikünk belépett egy kastélyába, a másik mindig átkiabált neki: "mi van, foglaltál egy Necropolist?", vagy "megint Inferno-val nyomulsz?". A zenék tökéletesen passzoltak az adott helyszín hangulatához - imádtuk!

C&C: Red Alert (1996, PC)

A real-time stratégia játékoknak megvan a maguk monotóniája, de az egyik PC-s nagy öreggel, a Red Alerttel így is hónapokat töltöttünk el sokan. A poposan giccses melegháborús sztori akkoriban annyira nem érdekelt, és a B-kat videók is inkább bosszantottak, mint szórakoztattak, de a zenéjéért már akkor is odavoltam.

Full Throttle (1995, PC)

A mára csupán a Star Wars-tehénről silány vagy legjobb esetben is korrekt iparmunkák lenyúzásával foglalkozó, de szebb időkben legendás kalandjátékokat készítő Lucasarts egy olyan dögös intróval indítja a Full Throttle-t, hogy azon még ma is be lehet szarni. A fantáziadús, early-Lucasarts minőségű sztorit pedig (a repülő autós jövőben éppen hogy csak vegetáló motoriparról) mi is vezethetné fel jobban, mint egy kis pörgős rock'n'roll?

Prehistorik (1991, Amiga & PC)

Megint egy pofonegyszerű téma (amit én még anno PC beeperen hallgattam hej de sokat), ami azonnal füledbe mászik. Ti is halljátok a dallamot torzított gitár-riffként zúzni, miközben Dzsó a bunkójával őskori állatokat gyepál? Ez a dallam mötálos feldolgozásért kiált!


2009. május 22.

Dominion - A tankosztag

Hogyan is kezdjem el?... Legyek talán visszafogott és tárgyilagos? Hát jó: Shirow Masamune az atyaúristen! Ennél azért részletesebben? Rendben: ő a legintelligensebb, legtehetségesebb és legkülönösebb manga-ka szerzők egyike, aki az egyetlen (nem is túl vastag) kötetes Ghost In The Shell című művével elegendő táptalajt és feldolgozandó történetet, karaktert, ötletet és sziporkát biztosított két zseniális filmhez és két fordulatos, izgalmas, 26 részes sorozathoz (valamint még egy, utóbbiakhoz köthető filmhez) is... Masamune manga Magyarországon, értitek: itt bizony Jodorowsky-szintű megjelenésről beszélünk vastagon. Még akkor is, ha ez most csak a Dominion (és a GitS-et bizony pokoli nehéz lehet megszerezni a japán jogtulajdonostól...).

Masamune fura muki, példának okáért utálja és kerüli a nyilvánosságot, pedig világhírű képregény-rajzolóként erősen érdeklődik iránta a sajtó. Ott van aztán leplezetlen mániája a lenyűgözően hosszú és feszes női combok iránt, amely erotikus és pornográf jelenetek rajzolásában csúcsosodik ki - és nem is lenne ezzel semmi gond, ő azonban előszeretettel és gátlástalanul szórja bele ezen epizódokat a legkomolyabb munkáiba is, gyakran egészen váratlan helyeken. (Főművének kevésbé jól sikerült folytatása, a Ghost In The Shell: Man-Machine Interface manga amerikai változatából például egy az egyben kivágtak egy gigantikus hardcore orgia-jelenetet, amelynek fontosságáról sokat elárul az a tény, hogy hiánya abszolút nem feltűnő...)

A Dominion manga az Appleseed sorozat után, de a Ghost In The Shell előtt született, és hogy mennyire felfogható utóbbi előképének, arról beszédes hasonlóságok árulkodnak: a Ghost In The Shell eredeti, japán címe Kokaku Kidotai, azaz Páncélozott rohamosztag, a Dominion alcíme pedig egyszerűen csak Tankosztag. Itt is egy különféle feladatokra bevethető haderő áll a történetek középpontjában, ám a cselekmény vidáman csapong a vicces, romantikus és kalandos, ám leginkább sehová sem tartó mellékszálakon, míg végül kiderül, hogy miféle tervet forral a gonosz(?) Buaku és két macskalány-katonája (nyilvánvaló szexuális fétis, de Shirow nem lenne Masamune, ha nem játszana rá erre a tényre is - ez a rakoncátlan "kipofázni a lapok mögül" játék a GitS-re már vad lábjegyzetelési lázzá fokozódik), és hogy meg tudja-e őket akadályozni a Masamune imádott nőfiguráját megtestesítő Leona Ozaki (bubisra vágott középhosszú haj, lányos arc, keskeny csípő, hosszú combok) rendőrtársainak és kedvenc pókrobotjának segítségével.

Nehéz a Tankosztagot Masamune korszakos remekművének árnyékában megítélni, és ezt egyáltalán nem sértésnek szánom: amíg az olvasónak és az írónak egyaránt világos, hogy az egész képregény tulajdonképpen egy izgalmas, látványos és főleg vicces kaland-epizódokból álló füzér (a hátsó borító szerint: "egy hanyatló világba helyezett utópisztikus ökológiai, rendőrségi akció-vígjáték"), amely szerepelteti, de mélységében nem aknázza ki a Masamune által újra és újra bonckés alá vett témákat, addig senkit sem ér csalódás.

Emiatt sajnálom egyedül, hogy a Ghost In The Shell után olvastam el a Dominion-t, pontosabban hogy az előbbi támasztotta magas elvárásaimat nem tettem félre időben. Mert, akármennyire élveztem is a hullámvasutat - a kiszámíthatatlan poénokat, a szereplők jellegzetesen animés-mangás dührohamait, a csinos macskacsajokat meg a szédületes akciójeleneteket -, mégis úgy éreztem, hogy a lassanként, darabokból összerakható világkép, mely egy erősen szennyezett légkörű - gyakorlatilag totálisan taccsra vágott -, fantasy-elemekkel fűszerezett Földet tár elénk, elsikkad a háttérben, az ökológiai üzenet túlságosan egyszerűre sikeredett (szerencsére nincs szájba rágva), és ezúttal az amúgy igen pofás mechák is "csak" hi-tech játékszerek...

Abba is hagyom, mielőtt hülyeségeket kezdek beszélni. Gyönyörű, nem csak mangásoknak must-have kiadvány a Dominion, csak kérlek, kérlek ne a Ghost In The Shell-hez mérd! Vedd, vidd, vidulj - és drukkolj, hogy sok ilyen kiadást megérjen még a magyar képregénypiac...

2009. április 16.

Dragonball: Evolúció

Adaptációk esetében mindig ott a kérdés: megadjuk-e a filmnek az esélyt, hogy magában, önálló művészeti alkotásként ítéljük meg, vagy az eredetivel hasonlítjuk össze mindenáron? Ez utóbbi választás jelen esetben különösen szigorú – ti. a Dragon Ball azon manga per anime sorozatok egyike, ami hazánkban is igen-igen népszerű státuszt vívott ki magának (az iskolában nálunk mindenki kámehámézott, de az egyik haverom még farsangkor is Son Gokunak öltözött) – mégsem fog pirulni az orcám, amiért innen közelítek. Hogy miért? Mert ez a pofátlanul összetákolt hollywoodi „termék” (a legdegradálóbb szó egy film esetében, durvább, mint ha beszólsz az anyjára!) pontosan erre a szilárd rajongói bázisra épít, egyben pedig: baszik rájuk, kérem alássan.


És még csak nem is szívtelen filmről van szó! Son Gokut, akármilyen gyökér feje van a színésznek, egészen hamar meg lehet szokni (és tényleg van némi arcbeli hasonlóság is), karakterének jellemző vonásából pedig, miszerint a harcmezőn lenyűgözően ügyes, mindenhol máshol viszont egy ismerősen és hétköznapian szerencsétlen alak módjára viselkedik, akiben kellemesen magunkra ismerhetünk, jól sikerült komédiajeleneteket hoztak ki a készítők. Ja, és Chow Yun-Fat az isten, még akkor is, amikor hülyéskedik – de ezt eddig is tudtuk. És sajnos a pozitívumoknak a végére értünk…

A Dragon Ball sorozat, biztosan sokan tudjátok, nem egyenletes mennyiségben adagolta az alkotóelemeket: eleinte könnyedebb volt, sokkal több kedves Akira Toriyama®-féle humorral, erotikus poénok tömkelegével és nagy adag meseszerűséggel. A későbbiekben azonban az egész történet elment a vég nélküli gyepálás irányába, ahol a harci erőt speciális szemüveggel olvassák le egymásról az ellenfelek („It’s over 9000!!!” – ebből például egyenesen egy internetes mém lett), a szőkébb és hosszú haj brutális képességeket jelent, és mindenkit többször meg lehet ölni.

Én mindkét fajta Dragon Ballt szerettem (bár mostanra az előbbi fajtát jobban), és kíváncsian vártam, hogy a film melyik korszakot választja. Nos, az Evolúció („természetesen” semmi értelme a címnek, ne is keressétek…) hangulatában közelebb áll a nem véresen komolyan vehető, komikus elemekkel megpakolt vonalhoz, a jó alaposan lebutított történet azonban minimum világmegváltásról kell szóljon, ugyebár…


A legnagyobb méreg ez: a film nem bízik eléggé az alapanyagban, annak dacára, hogy annak híre és minőségi volta veszi rá a nézőket, hogy egyáltalán beüljenek a moziba. Toriyama természetes, szándékosan egyszerű mesélői stílusát kidobták, és a történetet amerikai tinédzserfilmek kliséivel és tizedrangú, tévére készült sci-fi sorozatok eszköztárából kölcsönzött fordulatokkal tömték tele. Biztosan az járt a fejükben, hogy aki soha nem olvasott vagy nézett Dragon Ballt, az megnyugtatóan otthonosan érezze magát a sokszor látott sablonok között, így hangzanak el olyan örökbecsűek is (legalább tízszer), mint a „az a fő, hogy bízz magadban!!!”, amitől én rögtön falra mászok, aztán ott a „megígértem, hogy nem verekszem” (pedig valójában már a kis Son Goku is milyen lazán elvert bárkit!), sőt kissé bátortalanul még az „ő a kiválasztott” patron is eldurran.

Harcból sincs sok, pedig a Dragon Ball későbbi sorozatainak (így a nálunk vetített Dragon Ball Z-nek is) nagy százalékát az tette ki. Ebben sem bíztak, így a lövéseket és Shenlong sárkányt is életszerűbbre próbálták venni a CGI-s effektekkel – vesztükre. Piccolo egy zöld, két lábon járó, veszélytelen gumiuborkának tűnik, aki roppant geci ugyan, de a PG besorolás keretein belül ezt még be sem tudja bizonyítani, és a többi harc is közelebb van a Herkules sorozatban eljátszott pofonokhoz (amelyeknél én még az általánosban a tesitanáromtól is nagyobbakat kaptam), mint a Dragon Ball tökös gyakásaihoz.

Bejött a papírforma, na. Kínai rendező amerikai közönségnek lebutítja a japán alapanyagot, és csodálkozik, hogy az eredmény még rajongóknak is messzire kerülendő…

Dragonball Evolution – amerikai, 2009. Rendezte: James Wong. Írta: Ben Ramsey. Operatőr: Robert McLachlan. Szereplők: Justin Chatwin (Goku), Chow Yun-Fat (Roshi mester), Joon Park (Yamcha), Jamie Chung (Chi Chi), Emmy Rossum (Bulma). Gyártó: Twentieth Century Fox. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 89 perc.

2009. április 7.

Hellsing manga (1-3. kötet)

Akinek a vámpír-mítosz fogalma Bram Stroker örökbecsűjét juttatja az eszébe (ami Stephen King véleményével ellentétben, aki az apámtól örökölt, gyertyalángos és átlyukasztott borítójú „Három klasszikus rémtörténet” könyvhöz írt előszót, igenis egy hibátlan alapmű), írjon fel egy piros pontot, és még egyet mellé, akinek emellett Bela Lugosi sápadtra meszelt arca is felrémlik lelki szemei előtt (Christopher Lee elfogadható válaszként, Gary Oldman csak fél pontért, Wesley Snipes-ért viszont dupla levonás jár).  Most viszont valami egészen másról lesz szó, méghozzá annak örömére, hogy végre magyarul is megjelent az utóbbi évek egyik legtökösebb seinen mangája, mely igazi geek-eknek való kéjhömpöly – persze, hogy a Hellsingről beszélek!



Ha egy író, legyen akármilyen nép fia, egy nemzetiségétől alapvetően távol eső kultúra valamely jeles motívumához nyúl – legyen szó magas- vagy popkulturális műről –, kell legyen annyi vér a pucájában, hogy bátran és kreativitással telve messzire rugaszkodjon a választott témától, és kész legyen teljesen szája íze szerint értelmezni, neadjisten egyesek szerint megbecsteleníteni azt. Hogy miért? Mert különben nincs értelme. Az úton elbukni kisebb szégyen, mint csonkán hagyni egy ellopott ötletet.

Kohta Hirano (ja igen, messziről leszarom a „japán & magyar VS angol névsorrend” szent háborújának kérdéskörét – előre is elnézést!), bár néhol már-már gyermeteg lelkesedéssel tetézi hőseinek lehengerlően vagány túlkapásait, gyávasággal semmiképp sem vádolható: Drakula nevét lazán visszájára fordítva teremti meg japánosan (nőiesen) macsó vámpírhősét (kiköpött Vash, de kit zavar?), mellé csap néhány lenyűgöző kebelméretekkel megáldott harcias amazont, majd rájuk ereszti a speciális képességű csatlósokkal megtámogatott komplett náci hadsereget – akik egyébként zombik, az otaku beütésű parancsnokuk pedig kattantabb, mint Hitler és százezer mexikói ugróegér együttvéve. És mindezt még az első három kötetben… Kőkemény coolság, én mondom.

De lássuk a részleteket! Sir Lady Integra egy vámpírvadász família sarja. Amikor apja meghal, őrá száll a hagyomány fenntartásának terhe, egy kis családi ellenségeskedés miatt azonban kénytelen az apja által ráhagyott titkos csodafegyverhez nyúlni, aki egy domesztikált vadállat – egy ősvámpír. Hogy mi? Nos, igen, ez Miss Integra első kérdése is, de hamar belátja, hogy a sárkány ellen sárkányfű módszere ősi fenevadak esetén is működik. Alucard pedig igen hatékony fegyver: pontosabban nem körvonalazott, mágia-szerű képességek sorát képes kiszabadítani magából, ha szükség van rá. És mivel a második világháború utáni zűrös időket Dél-Amerikában átvészelt hithű nácik éppen mozgolódni kezdenek – akik unalmas várakozás helyett zombihadsereg építésével töltötték napjaikat –, természetesen szükség is lesz.



A Hellsing – a kézenfekvő és örökzöld vámpír-tematikán kívül – két alappillérre építi gyors tempóban eszkalálódó cselekményét. Az egyiket a bivalyerős karakterek szolgáltatják: a vasakaratú, harcban edzett Lady Hellsing, a jobbkeze, a drótokkal harcoló, alkalmanként ceyloni teát szervírozó, a szerző akut britmániáját tükröző Walter, aztán a központi karakter, Alucard, a cinikus és vérszomjas halhatatlan csodafegyver, poszterekre kívánkozó tinibálvány, aki azért néha kivillantja fogai fehérjét (és megiszik pár hektó friss artériás vért), no meg a szexepiljét tekintve a nehézbombázó kategóriába sorolható vámpír-tanonc Victoria, és akkor a szerző akut náci-fétisét tükröző ellenséges szereplőkről vagy a konkurens vatikáni erőkről még nem is szóltam (pedig Anderson atya, utóbbiak legkeményebb katonája személyes kedvencem a sorozatban).

A másik pillér a „mojo”, az állandó tökösködés, a pillanatra sem komolyan vett, mégis tökéletesen működő és magával ragadó maszkulin pozőrködés. Kohta Hirano egyszerre bűvészkedik szupererőkkel, túlvilági jelenségekkel, hihetetlen közelharci trükkökkel és abszurd kaliberű kézifegyverekkel, kétoldalanként tálcán szolgálva fel a gyanútlan olvasóból a „poszterként a szobám falára!” felkiáltást kiváltó jeleneteket. És még csak azt sem lehet kijelenteni, hogy ez a politikát és történelmet ilyen szégyentelenül kihasználó, vérgőzös, morális kérdéseket szemrebbenés nélkül ledózeroló maszkulin gyilokorgia csupán a hímnemű képregény-rajongókat vonzaná. Jelentem: női rajongói is vannak a sorozatnak szép számmal.

A Hellsing fősodrától elszakítva tekintetünket további geek örömöket lelhetünk, úgymint az anime- és manga-színtérre tett utalások és kikacsintások tömkelege, még két dögös és vérszomjas nőszemély rövid bónusz történetei (az egyik apácaruhában nyomul ÉS szamurájkarddal küzd! vááá, tiszta punciszagú fétisgyűjtemény a csaj…) vagy éppen a képregénybe ágyazott vicces SD képkockák (super deformed = karikatúra-szerű stílusú, humoros jeleneteket ábrázoló rajzstílus).



A legkellemesebb meglepetés pedig számomra – melyben a mélyen vallásos olvasók nyilván nem fognak osztozni – az a merész és kegyetlenül vicces cinizmus volt, mellyel a szerző a Vatikán katonai alakulataként működő, szupertitkos Iskariót szervezetet jellemezte. A római katolikus egyház történelmi megmozdulásaira rímelő cselekményelemek (például a protestáns anglikán egyházzal történő állandó összecsapások) komolyabban nyúlnak az európai történelemhez, mint mondjuk a Neon Genesis Evangelion vagy bármely más, a kereszténységet felhasználó alkotás – még akkor is, ha végső soron ugyanolyan exploitív motívumok, mint bármi más a Hellsingben.

Kőkemény humora van Kohta Hiranónak, ami a legváratlanabb módokon és helyeken jelenik meg (kifejezetten zseniális a második kötetben az Alucard és Anderson atya közötti elmaradt múzeumi összecsapás Monty Python-szkeccsbe illő abszurd jelenete, ami a sorozat legnagyobb poénja – percekig röhögtem rajta). Az animébe kevésbé sikerült átültetni ezt, mint ahogy a látványos harcok, a gyönyörű, gravitációra fittyet hányó vérfröcskölések sem működnek ugyanúgy. A mozgóképes adaptáció egyetlen (de cseppet sem elhanyagolható) előnye a képregényhez képest a zenéje: bárkivel szívesen vitába szállok erről, de a Hellsing zongorára és gitárra épülő szétcsúszós, zajos rockzenéje igen előkelő helyet foglal el a minden idők legjobb anime soundtrack-je toplistán (ahol is az első hely örökkön-örökké a Cowboy Bebopé, de az egy másik történet, mely esetleges erőteljes, anime irányultságú olvasói érdeklődés esetén bizonnyal megéneklésre kerül).

Azoknak, akik csak a kritikák végét olvassák el a magvas szummárum miatt, nem kérvén a sok rizsából: bombabiztos vétel eme tárgyalt magyar megjelenés, 2000 forintért még betlire is tuti megéri, a rajongók pedig úgyis magukévá tették rég. Találkozott már a japán könnyű kultúra a vámpírokkal korábban is (hogyan is feledhetnénk olyan bűnös geek-öröm kategóriába eső remekműveket, mint a Yokai Daisenso, a maga hosszú nyelvű, egylábú esernyő-szörnyetegével?), de ehhez hasonló tömény királyság ritkán lát napvilágot – különösen hazánkban…

Hellsing 1-3. kötet
Kiadó: Mangafan
Terjedelem: 194 oldal
Ár: 2000 Ft/kötet

2009. március 20.

BLAME! (Nihei Tsutomu)

A japánok remekül értenek ahhoz, hogy a racionális magyarázatokra, lecsiszolt technológiai jóslatokra, koherens egészt alkotó jövőképekre fittyet hányva alkossanak a sci-fi és azonbelül a cyberpunk nehezen megfogható szubzsánerében - és az eredmény mégis pontos, találó kritika legyen arról az életformáról, ami felé tartunk, sőt amiben már benne élünk. A Tetsuo, az Electric Dragon 80.000 Volt és társaik mind közelebb fekszenek Lynch Eraserhead-éhez, mint a visszafogottabb nyugati műfaji testvéreikhez (a Robotzsarutól a Blade Runneren át a főszereplőkül precízen belőtt frizurákat és divatos bőrkabátokat választó Mátrixig). Inkább hasonlítanak zavart elmékről látleletet adó művészfilmekhez, mint szokványos disztópikus sci-fikhez, csakhogy az elme most nem egy sorozatgyilkosé vagy egy drogosé, hanem - a modern társadalomé…

 


CYBERPUNK SOROZAT, 1. RÉSZ:
Futurisztikus technopogány rémálom a kiberlabirintus végtelenjében!

Nihei Tsutomu tíz kötetes mesterművében a technikának kiszolgáltatott ember iszonytató rémálma teljes mértékben megvalósult: visszavonhatatlanul elvesztettük az irányítást a Megastruktúrának nevezett, saját kényelmünkre létrehozott hatalmas, bonyolult és komplex rendszer felett. (Valahogy úgy lehet ezt elképzelni, mint egy nagyvárost irányító számítógépes apparátust vagy egy fejlett épületelekronikai rendszert, csak SOKKAL messzebb az összetettség és az integráció irányában…). A tudomány Frankeinstein-szörnyetegei elhagytak minket: a robotok és a szilíciumlények az emberiség védelmében pusztítják saját létrehozóik leszármazottjait, akik mutálódás következtében elvesztették azon génjeiket, melyekkel kapcsolatot voltak képesek teremteni a bolygó „lelkével”, az internet ük-ük-ükunokájával, a Hálózattal.

Nem a robot lázad itt építője és istene ellen, hanem az irányítás és bármiféle kontroll híján vadul és fékezhetetlenül burjánzó, egyszerre szimbolikus és nagyon is kézzelfogható millió arcú Megastruktúra pusztít és épít az egykori emberi tervek alapján, de a mai, valódi igényeket meghallani képtelenül. A saját gépeivel szót nem értő ember rémisztő tragédiája ez, mely a számítógépek, a programozás, a szoftverek megjelenése óta kísért minket, egyre erősebben.


Hőseink a hálózati géneket mint kormányt keresve próbálják visszanyerni az irányítást a Világ (vagy csak annak a számukra az egészt jelentő része?) fölött, de a küldetés nem csak lehetetlennek, hanem értelmetlennek is tűnik: az emberi életre már jószerivel nem alkalmas a környezet, a tudás gyakorlatilag elveszett. Hiába keres és harcol fáradhatatlanul néhány, a legfejlettebb technológiákat használó technolovag a káosz ellen, ha az emberiség maradékának legnagyobb része még az ajtókat sem tudja kinyitni és egész élete a folytonos menekülésből áll. Ennek megfelelően a társadalom fogalma is értelmetlenné vált, és az irányítás lehetősége is, amiben a 21. századi ember vakon bízik, hiszen egész élete és gondolkodásmódja ezen alapul. Horror, felejts el mindent: vissza az őskorba, egy hipermodern gépmennyországba zárva…

És amit eddig leírtam, az csak egy darabka ebből a technokrata lidércnyomásból, és körülbelül az egész történet felére derül ki. Jó eséllyel így történhetett: Nihei Tsutomu bal kezébe fogta a cyberpunk velejét jelentő elveszettség- és információhiány-érzetet, jobbját a szívére tette, és megesküdött, hogy nem alkuszik: nem hoz létre kerek egészt, nem adja oda az egész felaprított kirakóst a szerencsétlen olvasónak, sőt még csak nem is feltétlenül összeillő darabokat juttat el hozzánk... Hogyan is tehetné? A megismerhetőség és kontrollálhatóság ellenkezőjéről álmodja éppen fekete-fehérbe látomásait!


Tsutomu, ha nem manga-ka volna, egész biztosan építészként dolgozna. A Blame! igazi főszereplője a „labirintus” – egy behatárolhatatlan képződmény, melynek felépítése talán logikus, de csak az álom logikájával mérhető. Az antropomorf gondolkodásmódot el lehet felejteni: hiába a lépcsők, az ajtók és a többi ismerős motívum, előbb-utóbb úgyis felbukkan egy felfoghatatlan méretű üres tér, egy feneketlen akna vagy egy végtelen magas torony a következő sarok mögött… A vonatok magukban járják végtelen útjukat, az ajtók nem nyílnak, a Konstruktorok, eme torz, burjánzó technodzsungel gigantikus kertészrobotjai a primitív emberi kolóniákat, falvakat szétzúzva építkeznek, vakon és megállíthatatlanul, csakis a mi érdekünkben…

Egy ilyen torz világban természetszerűleg az emberszerű lényeket is naivság volna emberként aposztrofálni. A Homo Sapiens faj sokféleképp mutálódott, különböző testméretű törzsek jöttek létre, mintha az Alíz Csodaországban acid tripre emlékeztető jeleneit látnánk a messzi jövő groteszk rögvalóságába vetítve. Ahogy semmire, a biológiára sem lehet támaszkodni: emberek, humanoid robotok és szilíciumlények csapnak össze, és nem látszik a különbség, talán nincs is különbség… A hősök és erősebb ellenfeleik nem esznek és nem is alszanak, legfeljebb az alsóbbrendű, fejlődésben elmaradt emberi törzsek, akikkel találkoznak, és akik változatos és erőszakos módokon pusztulnak el, saját tragikus és rövid szerepükkel is az ilyen körülmények között való túlélés lehetetlenségét példázva. Az erősebb ember: aki már nem is ember. Az evolúció könyörtelen isten...

Aztán még egy jellemző Blame!-es húzás: nincs Dr Watsonunk és nincs a sci-fire jellemző „most érkezett utazónk” sem, aki rácsodálkozásával a befogadó kérdéseit, meglepődését testesíti meg. Így, mivel még a létfontosságú információkat sem közli senki a Tiszelt Olvasóval, a párbeszédek pedig a legszigorúbb mértékben minimálisra vannak korlátozva – és nem is mindig igazán informatívan és tanulságosan alakulnak… –, ugyanolyan egyedül vagyunk mi is, eltévedve és támpontok nélkül egy felfoghatatlanul összetett, határok nélküli világban, mint a képregény szereplői maguk. A hatás tökéletes - welcome to the jungle!

 

A főhősünk, Killy, egy igazi "Blank Page": a történet nagy részében nincsen társa (és persze mikor van, akkor sem beszélget vele), nem tudunk semmit múltjáról, sem motivációjáról. Drukkolni lehet neki, de azonosulni vele nem: van rajta valami uncanny, valami zavaró benyomás, ami veszélyre int, ami miatt nem tudjuk saját jellemünket rávetíteni, ahogy egy FPS játék láthatatlan főhősére szoktuk. Nem hagyja. Visszanéz avval a kiismerhetetlen macskatekintetével, aztán elfordul és elmegy. Mi pedig követjük, és nézzük, ahogy futurisztikus keresztes lovagként járja a veszélyekkel teli technodzsungelt, a Szent Grálhoz hasonlóan elérhetetlen és megtalálhatatlan hálózati géneket keresve. Ha szükséges, gondolkozás nélkül, a legnagyobb túlerő ellen is közbeavatkozik, akárhányszor kockára téve saját életét - és mindent túlél, ebben a világban pedig ez igazán ijesztően hat. A kudarc nem halála, hanem ismeretlen célú küldetésének be nem teljesülése volna.

Ennek a szörnyű, befagyott jelennek (amit rendre "16 245 nappal később" jellegű feliratok szakítanak meg) még múltja sincsen: nincsen emlékezet, nincsenek archívumok, és ami tudás, történelem-szilánk megmaradt, ahhoz is csak kevesen tudnak hozzáférni. (Újabb pofon a mindenről tudni akaró mohó információéhségnek...) A tudományok, amik magas fokú fejlettségét ehhez a technológiailag bonyolult városstruktúra létrejöttének tükrében lehet, mintha végérvényesen eltűntek volna, semmisnek tekinthetők. Nem csak a biológia, de a fizika alapvető történyei sem működnek. A folyosókban és aknákban néha gravitációváltások történnek, a lépcsők lehetetlen helyekre vezetnek, Escher őrült festményeit megidézve, sőt még Dalí hosszú lábú szürreállatai is felbukkannak egy cameo erejéig. A tér és idő nem egzakt, a szereplők találkoznak jövőbeli önmagukkal, a kibertér összekeveredik a valósággal avatárszerű megtestesülések formájában, de még a halál sem biztos…

A koherens történetvezetésre egyre jobban fittyet hányó sorozat a zseniálisan elborult harc-epizódokon kívül a borzongató tech-horror motívumok rafinált, egyenletes fokozásával köti le figyelmünket. Az első emberi testméret-különbség a második kötetben tűnik fel, és Killy is itt veszti el először egy végtagját. A következő könyvben tanúja lehetünk az első gravitáció-változásnak, és így tovább, míg a nyolcadik kötetben már harap a fal, a lépcső pedig féreggé változik… és még mindig van hová tovább!

 


Ugyan a Blame! története a tizedik kötet végén lezárul (eddigre ugye már senki sem számít igazi, megmagyarázós és szereplők sorsát befejező végkifejletre, igaz?), a mester rövidebb mellékhajtásokkal szórakoztatja rajongóit. A Net Sphere Engineer, a Biomega és a Noise mind a fanok érdeklődésére számot tartó anyag ugyan (különösen az utóbbi, egy egykötetes előzménytörténet), lényeges újdonságokkal azonban nem szolgálnak, csupán hozzák a szintet és variálják a helyzeteket.

Mozgóképen viszont, úgy tűnik, nem működik a mágia: a Blame! Ver 0.11 című egyórás, rövid jelenetekből álló animeváltozat meg sem tudja közelíteni a manga atmoszféráját. Elsőre látszik rajta, hogy képregény-adaptáció: nagyrészt lassan tovaúszó állóképekkel dolgozik, a színek használata által biztosított túlságosan is nagy lehetőséggel pedig nem tud mit kezdeni: a piros, kék és más élénk színűre festett kontrasztok túlságosan valótlanná teszik a Blame! bizarr, mégis kézzelfogható világát. Kihagyták Killy hosszú sétáit is (a mangában rengeteget látjuk a magányos főszereplőt a Megastruktúra végtelen folyosóit, párkányait, lépcsőit és termeit járva), ami az animében persze kevésbé működött volna, de így jóval gyengébb az a varázslatos, megfoghatatlan, nyomasztóan magányos hangulat is.

Tsutomu a Blame! sorozattal - nyugodtan kimondhatjuk - kultuszművet alkotott, amely, mint ilyen, természetesen nem a nagyközönségnek szól: ugyanolyan egyedi és nehezen emészthető, mint a bevezetőben említett társai. A fáradságot azonban, a Ghost In The Shell-hez, az Akirához és a többi igen komoly hangvételű, tömény, idővel legendává magasztosult mangához hasonlóan bőségesen meghálálja.


Nihei Tsutomu: BLAME!
Terjedelem: 10 kötet (~ 10 x 250 oldal)

Készült: 1998-2003 között

2009. március 17.

Dr Sör Kálmán kalandjai & A fiú, akit Zsuzsinak hívtak

Az Eduárd bemutatja sorozat, mintegy az (itthon megjelent) színes-szagos és húzósabb árú amerikai képregények és mangák ellenpontjaként, hazai készítésű rövid  - 26 oldal, 800 Ft - és fekete-fehér történetekből áll, melyet egyszerű és kényelmesen átlapozható tűzött füzetke formátumban adtak ki. A képregény-élvezet másik válfaja ez: a nappali legszebb polcáról áhítattal leemelt és kesztyűben átlapozgatott díszes kötetekkel szemben élőhelyéül sokkal inkább vasúti fülkék, tömött buszok, kirándulótáskák és kabátzsebek szolgálnak, és így is van ez rendjén. A megjelenések közül mi most kettő, az ízlésünkhöz közelebbi darabot ragadunk ki, a romantikus lelkületű ifjúságnak szóló történeteket engedelmetekkel másoknak hagynánk meg.


Dr Sör Kálmán matematikus kalandjai
– az öregebbek (haha) emlékezhetnek rá – a Kretén magazinban kezdődtek meg, Göndöcs Gergely hirtelen felindulásból elkövetett agymenéseként. A főhős, akarom mondani főszereplő jellemvonásai az első pillanattól világosak és rémisztően ismerősek lehettek az olvasóknak, ráadásul tisztán levezethetőek legfőbb attribútumaiból: nevéből, végzettségéből és munkájából.

Sör Kálmán: milyen szép, milyen egyszerű magyar név, Kőbányai és zsíros konyharuha jut eszünkbe meg elnyűtt pulóver. Matematikus, azaz művelt és intelligencs (sic!), de antiszociális és a hétköznapi értelemben szűklátókörű emberek, juthat eszünkbe (persze pironkodva, a magas sztereotípia-faktor miatt), és lám csodát: nem ez a képregény fog rácáfolni az elvárásainkra. Végezetül: tanár, tehát embergyűlölő, erőszakos és vulgáris. Pofátlanul egyszerű a recept. Akkor miért működik mégis?

Groteszk, egyrészről. Ez a korunkban nagyon népszerű és elterjedt esztétikai minőség ott lapul minden képkockában, Göndöcs Gergely az indokolatlanságánál fogva elfogadhatatlan erőszaktól indul és onnan csak megy tovább. Néha egy-egy áldozatot megpróbál talán hanyagul ellenszenvessé tenni, de nem áltatja olvasóját azzal, hogy pusztán az idegesítő, fárasztó emberek elleni virtuális hajtóvadászatról lenne szó. Ennél sokkal pőrébb, sokkal nyersebb, ösztönibb az egész. "Milyen átmérő? Leül. Elégtelen. Vrata-brata-vrata!" És szomorú, dühös magyar poszt-szocreál, másrészről. A Napirajznál könnyedébben, de benne van ez az íz is.


A rövid, hősünket különféle szituációkba helyező történetek egyértelműen az agresszív, türelmetlen és absztraktul rövid tőmondatokban beszélő ember-szörnyetegre koncentrálnak. Csakis őróla szól itt a show, olyannyira, hogy a többi visszatérő vagy csak egy kockára beugró szereplőnek még az élete-halála sem számít: meghalnak, súly nélkül, néha feltámadnak, közben pedig szomorúan mantrázzák egysorosaikat, míg S. K. elmegy az aknavetőért vagy az elefántért, hogy kinyírja őket (saját kezűleg). Pontosan ezért fáradnak el a Sör Kálmán történetek még egy ilyen rövid füzetke végére is: a karakter csak ennyi, nem is lehet több, stílusának töménysége révén nyeri el szerepének lényegét…

Komolyabban vehető viszont a másik górcső alá vett kötet, még akkor is, ha szerzője jóval fiatalabb és nem nevezhető hivatásosnak. Felvidéki Miklós képregénye, A fiú, akit Zsuzsinak hívtak, pofonegyszerű ötletre épít: elmesél (illusztrál) egy Johnny Cash számot (A Boy Named Sue), pont. Pár perces sztori huszonhat oldalon, tuti nem kell sűríteni, de a sztori azért pörög rendesen: Zsuzsi zűrös gyerekkora, a fater, aki lelépett, az osztálytársak, akik csúfolódnak a lánynéven, a pap, aki elárulja az eredetét…

Mi lesz ebből? Ugye nem valami átlátszó dráma?, aggódhatunk (ha nem ismerjük az eredeti country számot). De aztán: „Sajnálom, de az én szívem már egy másik nőé… Ezt a nőt pedig bosszúnak hívják”, olvashatjuk a tizedik oldalon, és kétségeink eloszlanak. A stílusérzék a lényeg: hátranyalt haj, hatalmas övcsatok, pofás csizmák és ide-oda dobált gitárok adják a sztoriba a rockabilly tökösséget, mindez azonban saját elegáns paródiájával vegyül, filmes klisékkel és pozőr beállásokkal. Nem lehet nem szeretni és nem együtt érezni vele – de totálisan komolyan venni sem.


A képi világ pedig minderre rátesz még egy lapáttal: a manapság már divatból szándékosan eltúlzott, pop-artos színezési módszer, ahol váltakozó sűrűségű fekete pontok adják a textúrát, ugyanabba az idézőjelbe teszik a kissé stilizált, de kifejező figurákkal dolgozó látványvilágot, mint amibe a vagánykodós párbeszédek vagy éppen a Johnny Cash felbukkanása a történetet. És ez, akár szándékos, akár szándékolatlan, nagyon ügyes húzás.

Ha nem tudnám, milyen keserű itthon a kiadók kenyere (főleg a hazai megjelenések tekintetében), hajlamos lennék azt mondani: ilyen kiadványokat lenne érdemes nyomni a magyar piacon, nem a tizedik féle tucatmangát…

2009. március 12.

Coraline

Csodálatos dolog az emberi képzelet, és a gyermeki különösen csodálatos: a leggyötrelmesebb rémképeket képes kiötleni, még ha csak egy furcsa alakú árnyékon vagy egy teljesen szokványos parketta-reccsenésen vetheti is meg a lábát – azután pedig képes ezt a rengeteg, felnőttként érthetetlen és nehezen felidézhető, kávéfolt alakú iszonyat-pacát lemosni az agyról, összehajtogatni és begyömöszölni a psziché egyik ritkán használt nadrágzsebébe. Miután a nép- és Grimm-mesék réges-rég legalizálták az ártatlan tizen-se-évesek lelki terrorizálását, a filmvilág előtt mindig is nyitva állt a kapu a mesei elemekkel tűzdelt horrorok és a nyomasztó gyerekfilmek előtt egyaránt. Aggódó szülők számára leszögezném: a Coraline az utóbbiak táborát erősíti, nyugodtan elvihetjük rá a kölyköket – de anyu és apu sem fog unatkozni.


Korunk animációs filmjeire jellemző, hogy kézenfekvő üzletpolitikai okoktól vezetve egyszerre célozzák a fiatalabb és a felnőtt korosztályt is, így osztályozhatók például az alapján, hogy milyen többlettartalommal tudják megfogni az utóbbiakat. Míg az „állatos komédiák” beérik popkulturális utalásokkal és sikamlósan is értelmezhető duplafenekű gegekkel, időről időre érkeznek egy pofonegyszerű, ám annál hatásosabb fogással dolgozó alkotások is, jelesen: tisztességgel meg vannak írva, nem nézve hülyének célközönségük egyik végletének képviselőit sem. Jelen esetben erről van szó – persze hozott anyagból könnyű dolgozni, főleg ha az adaptáció alapjául szolgáló könyvet egy bizonyos Neil Gaiman nevű úriember írta, aki olyan világhírű remekműveket jegyez, mint az Amerikai istenek, a Sosehol vagy a Csillagpor.

A Coraline egy fiatal, de korához képest intelligens kislány története, aki szüleivel egy különös öreg házba költözik, majd azok szűkös szabadidejének köszönhetően maga kezdi felfedezni a lakot és környezetét. A mélységes kút, a barátságosan idegesítő szomszéd srác és a csodabogár szomszédok még hagyján, de egy párhuzamos álom-valóságba nyíló féregjárat aztán alaposan bekavar a család békés életének: gombszemű doppelgängerek, rabul ejtett gyermeklelkek, igazi rémálomba fordulnak az éjszakák... és a nappalok.


Henry Selick, a rendező és forgatókönyv-író ráhibázott az adaptálandó történet alaptémájára: az utóbbi években feléledt és igencsak népszerű lett a fantasy, az a tágas műfaj, melynek filmes képviselői a ’90-es év elején mintha megritkultak volna. A Coraline sok helyről merít (a könyv és a film egyaránt): a szekrény mögötti titkos átjáró a Narnia krónikájának jelentőségteljes bútordarabját idézi, a varázslatos világ felfedezése a gyermektörténetek klasszikus toposza, a finom mesei hangulatot pedig a film elejétől sejthető, nem is annyira rejtve felszolgált tanulság is erősíti. Még karakteresebbek azonban azok a már-már horrorisztikusan sötét motívumok, amik annyira jellemzőek az íróra, Gaimanra – a filmes világban pedig Tim Burton-re.

Ez utóbbi hatás letagadhatatlan, a hátborzongató módon kedves nyitó képsoroktól a szereplők hosszú, vékony, pókszerű karjáig: ahogy a történet lassan dark fantasy-ba fordul, a látványvilág is egyre komorabbá válik, ráadásul (külön örömömre) észrevétlenül csempészi be a stop-motion animáció és a bábszínház hangulatát a multiplexek világába. A hagyományos eljárás szépséghibáit persze minőségi számítógépes munka fedi el, nehogy egy darabosabb mozdulat vagy egy mozdulatlan arc a magas szintű Pixar-minőséghez szokott potenciális közönséget megzavarja (bár én kifejezetten örültem volna, ha a CGI-s mimika visszafogottabb, sőt ha teljesen elhagyják). A három dimenziós térélményt kínáló speciális vetítések kedvéért még néhány, a perspektívával játszó optika felé nyúlós és zuhanós jelenetet is készítettek, de ezek is észrevétlenül simulnak a film szövetébe.


Szürreális környezethez megfelelő aláfestés dukál: a Coraline nemcsak a szemet, a fület is a maga elvont, mégis könnyen befogadható módján kényezteti. Cérnavékony hangú gyerekkórus, vonós és zongoratémák váltakoznak, igazán fülbemászó. Nincs mese, ezt a terméket igen pontosan belőtték a marketingesek: bár látszólag sem a józan ésszel életképtelennek tűnő horror-mesefilm műfaj, sem a bábszínházos megoldás nem sorolja a mainstream-be a filmet, a Coraline valójában több olyan hullámot is megül, amik közül egy is biztosíthatja a sikert. Ennek tükrében nem is túl meglepő, hogy jelenleg 8.2 ponttal már fenn is van a Top 250-es listán az imdb-n.

Mit is mondhatnék? Utálom a gyerek- és a családi filmeket, az utóbbi évek animációs film-hullámjának nagy részét pedig nagy ívben elkerültem (fél Jégkorszak és fél Shrek bőven elég volt az elkövetkező tíz évre), a Coraline-t mégis jó érzéssel néztem végig, pár percnyi nyáltól és néhány lassabb résztől eltekintve. Ha van olyan, hogy jófajta félelem (szerintem egyértelműen van, de ez messzire visz...), akkor ez az lesz a gyerekeknek, és ha már ott vannak, az a kis tanulság, az a kis Hollywood-ízű család-tudat erősítés igazán nem fog nekik ártani... 

2009. február 24.

DILBERT - Hogyan vágjunk fapofát..., Dilbert munkahelyi túlélőkönyve

A huszadik század második felétől gombamód terjedő és növekvő multinacionális vállalatok sokféle műfajú és művészeti ágba sorolható alkotásnak szolgáltak ihlető erőként és helyszínként. Az egyszerre rémisztő, felháborító és nevetséges hangyaboly-munkakörülmények, a kifacsart céges gondolkozásmód, a magánéletbe gyakran mélyen benyomuló vezetési politika, a Vállalat belső szerveinek megfeleltethető, mégis egymással marakodó osztályok olyan remekművekben bukkannak fel, mint a Brazil (a két szűkös szobában ülő, ugyanazon a falon átlógó asztallap munkaterületéért marakodó irodistánál keményebb és pontosabb kritikáját még nem láttam filmen Gilliam-énél) Mike Judge Office Space-e vagy a remekül induló, ám később sajnos félresiklott The IT Crowd.


Dilbert, az azonos című strip-sorozat hőse majd’ húsz éve borzolja azon szerencsétlen hangyák idegeit (beleértve a heréket, a katonákat és a királynőket is), akik magukra ismernek a képsorok szereplőin. Mint oly sok, konkrét téma köré épülő strip képregényre, a Dilbertre is igaz, hogy teljes mértékben csak a tárgyalt élethelyzeteket testközelből ismerők élvezhetik ki a humorát. Mások is rácsodálkozhatnak persze a hétköznapi horrorra, a lélekölő „nine-to-five world”-re (bár nálunk korábban kezdődik és sokaknak tovább tart…), ahol a hétfő Garfield hétfője, a csütörtök Douglas Adams csütörtöke, a többi nap pedig, ha lehet, még rosszabb – de kétséges, hogy hinni fogják, s ha mégis, hogy nevetni tudnak rajta. A humor(osság) megfoghatatlan, sarokba szoríthatatlan jelenség, de a saját élményekre biztosan nagyban támaszkodik…

Scott Adams szisztematikusan lépked végig a témákon: sorra kerülnek a felvételivel, előléptetéssel, fizetés(nem)emeléssel kapcsolatos gondok, a Főnök szemétségei, az ördögi HR-esek, a hatalmas pénzeket szakítő, de megkérdőjelezhető szakmai tudású szakértők, a vállalati levélszemét-óceán, a léleknyomorító csapatépítő tréningek és minden más is…


A Dilbert legnagyobb erőssége (a remek témaválasztáson kívül) a szerző képessége arra, hogy – pontosan érezvén a groteszket és a tűrhetetlent a feje tetejére állított ötletek erőszakkal működtetett világában –, tökéletesen váratlan figurákkal, reakciókkal és fordulatokkal színesíti a valószerű szituációkat. Evvel a húzással ugyanis védekezni tud a strip képregények műszerfalba épített ősellensége, az unalmassá válás ellen: három kockákba nem sok akció fér bele, és a legbőségesebb témák is kimerítik magukat előbb-utóbb, lásd például a tökéletesen önismétlővé váló Garfield-szériát (hatalmas riszpekt ezért is a rajzolást abbahagyni tudó Bill Wattersonnak!).

A két tárgyalt kötet közt jelentős különbség van, és nem csak a külsőségekben. A Dilbert munkahelyi túlélőkönyve című keményfedeles kötetet nyilvánvalóan ajándékkönyvnek szánták. („Ha ismersz olyat, aki friss diplomás, ezzel a könyvvel nyugodtan meglepheted. Költsék csak mások a pénzüket a méregdrága mobiltelefonokra meg aktatáskákra! Az se baj, ha a magasabb elvárásoknak a te ajándékod nem felel meg, az ilyesmit úgyis tovább szokták ajándékozni”, írja a bevezető.) A cél érdekében egyfajta céges útmutatóvá fabrikálták a képregényeket: itt nem három, hanem egykockás poénokat olvashatunk szöveges magyarázó kommentárok kíséretében, amik – mint minden poénmagyarázás – természetesen egy bunkóval agyonverik a viccet. Ha valaki vágja a témát, annak úgyis leesik magától a mondanivaló, aki meg nem sokat tud a mamutvállalatok világáról, annak egy magyarázó mondat úgysem elég a megvilágosodásra.


Mindez mondjuk nem a magyar kiadó, hanem az eredeti kiadás összeállítójának sara, ám az, hogy ajándékkönyvnek szánt kiadásban ne maradjon benne elírás, sőt hiányosan nyomtatott oldal – az egyik oldalon csak a szövegbuborékok olvashatóak, a képek nem –, annál inkább. Úgyhogy hasonló célra is bátran ajánlom a Hogyan vágjunk fapofát… kötetet, azt viszont tényleg bárkinek, aki multinál húzza az igát.

Scott Adams: Hogyan vágjunk fapofát, ha a főnök megszólal
Kiadó: Nyitott Könyvműhely
Fogyasztói ár: 1980 Ft, netes ár: 1584 Ft
Kötés: puhafedelű
Terjedelem: 128 oldal

 


Scott Adams: Dilbert munkahelyi túlélőkönyve
Kiadó: Nyitott Könyvműhely
Fogyasztói ár: 1980 Ft, netes ár: 1584 Ft
Kötés: keménytáblás
Terjedelem: 208 oldal

 

2009. február 20.

Geekz VS Képregénykiadók VI. - Fumax

Interjúsorozatunk (eddigi interjúalanyaink: Képes Kiadó, Vad Virágok Könyvműhely, Kingpin, Delta Vision és Pesti Könyv Kiadó) aktuális részében a Fumax kiadót faggatjuk műhelytitkokról, a kiadó működéséről, a megjelenések sikerességéről, a magyar képregényipar helyzetéről, személyes favoritokról és minden másról, ami éppen eszünkbe jut! A kérdésekre a képregényes berkekben jól ismert Németh "Vladi" Vladimir és a kiadó második embere, Koncz Ákos válaszol.


GEEKZ: Hogyan alakult meg a kiadó, honnan jött az ötlet?

VLADI: Több mint négy éve kezdtem el a képregényes bizniszt a Comicsinvest révén, akkor megismertem sok embert, akik itthon a képregényekkel foglalkoznak. A kiadó azért jött létre, hogy a Comicsinvesttel együtt, egymást erősítve működjön. A Sin City-re azért esett a választásom, mert az egy annyira nagy, a film révén nemzetközileg ismertté vált cím volt, amiről tudtam, ha kiadjuk, az presztízst jelent, ami révén más kiadókkal is könnyebb lesz tárgyalnunk. Első könyves kiadóként persze nem lett volna könnyű megjelenni vele, ha az ismerőseim nem segítenek, mert ha az ember licenszelni akar egy könyvet, és felveszi a kapcsolatot egy külföldi kiadóval, az első kérdés az, hogy miket adott már ki, és persze jön a kérés is, hogy küldjön belőle egy példányt. A film viszont olyan ismert volt, mondhatni kultikussá vált, ami mindenképpen segítette a könyv eladását.

ÁKOS: Én a második kiadvány – ami az első mangánk –, a Princess Ai megjelenése után kerültem a céghez, azóta dolgozok itt a „kiadó második embereként” (nevet).

GEEKZ: Honnan jött a kiadó neve?

VLADI: A Fumax név a „Fumetti-Manga Comic” kifejezésből származik, és bár nem rémlik, hogy rögtön tervbe voltak véve a mangák is, de a név alapján úgy látszik, hogy az elejétől fogva benne volt a fejemben a manga kiadás ötlete is…

GEEKZ: Milyen nehézségek merültek fel a kezdetekben?

VLADI: Eleinte nem sok tapasztalatom volt a könyvkiadásában, kezdve olyan kérdéseken, mint hogy milyen papírra nyomjuk a képregényeket, vagy kiszámolni, hogy milyen áron adjuk ki a őket… Egy rutinos róka sokat segített nekem, főleg a tárgyalásokban. Van evvel kapcsolatban egy érdekes történet is. Úgy nézett ki, hogy a Warcraft lesz az első manga (igazából manhwa), amit kiadunk. Megállapodtunk a jogtulajdonossal, az amerikai TokyoPop-pal, de csak szóban, még nem volt szerződésünk. Egy AnimeConon én be is jelentettem, hogy ki fogjuk hozni a Warcraftot, mert úgy tűnt, minden flottul megy. Érdekes módon azonban egy-két héttel később megírta a TokyoPop, hogy mégsem mi kaptuk meg a címet, hanem egy másik magyar kiadó, de nem mondták meg, hogy ki. Mi akkor nagyon haragudtunk, valami turpisságot sejtettünk a dolog mögött, de végül kiderült, hogy a másik kiadó teljesen korrekt módon szerezte meg a címet, ők is tárgyaltak korábban a TokyoPop-pal. Így végül a Princess Ai lett az első mangánk, ami szintén az amerikai TokyoPop tulajdonában áll. A Rozsomák pedig azért tűnt jó választásnak, mert a mangásokon kívül az X-Men-es történet miatt a Marvel-rajongókat is érdekelni fogja. Jól menő kiadvány is lett, sőt az egyetlen üzletileg igazán sikeres Marvel kiadványunk (a magyarországi Marvel-múlt ellenére a többi nem megy elég jól).


GEEKZ: Hogy álltok fumetti-vonalon?

ÁKOS: A Dampyr volt az első fumetti műfajú képregényünk, ezt több Bonelli-cím közül választottuk ki.

VLADI: A Dampyr végül nem lett igazán sikeres, sőt mondhatjuk, hogy ezek a kiadónk legsikertelenebb termékei. Kockázatos vállalkozás volt megjelenni vele, a Bonelli-kiadványok Olaszországon kívül talán csak egyedül Dél-Amerikában népszerűek, mindenhol máshol rosszul mennek. Hogy ennek mi az oka, máig sem tudjuk, mindenesetre ilyen olcsó kiadványok se akkor, se ma nem nagyon vannak a piacon. Úgy voltunk vele, hogy egy vámpíros horrorsztori, tulajdonképpen egy színvonalas, jól megrajzolt ponyva remélhetőleg érdekelni fogja az embereket. Ezer forintért száz oldal, körülbelül másfél órás olvasási idővel (ami több, mint egy átlagos mangáé) – ez igazán kedvezőnek mondható, mégsem lett sikeres.
 


GEEKZ: Az amerikai képregény-adaptációk sem lendítik fel az érdeklődést?

VLADI: Nem igazán, sőt annyira nem, hogy a Hellboy-filmre betárazott angol nyelvű Hellboy-kiadványokból egyetlen darabot tudtunk eladni a Comicsinvesten… Reméljük, hogy a Watchmen-nek majd nagyobb sikere lesz. Amerikában veszik, mint a cukrot – pedig ez egy igazán fajsúlyos képregény, szerintem sok vásárló csalódni fog benne – tavaly év végén hónapokig vezette az eladási listákat a könyvesboltokban, ahol azelőtt csak mangák voltak. A film után persze a 300 vagy a Sin City is képregény is jobban fogyott. De a Watchmen 20 éve jelent meg, és az, hogy most az eladási listák élére került, egyszerre örvendetes és vicces – igaziból az azért szomorú, hogy a kortárs amerikai képregényes világ nem tud kitermelni egy ekkora érdeklődésre számot tartó könyvet.

ÁKOS: A Watchmen mindig is jól fogyott, a Batman hatása is nagyon érezhető (itthon és Amerikában is). Az Iron Man után viszont nem volt nagy felbuzdulás, a Hellboy után meg egyáltalán nem. Ezek után nyilván nem mertük elvállalni a Hellboy magyar kiadását, és a Képes Kiadó is elállt tőle, aki szintén gondolkozott rajta. Pedig Vladi és én is képregény-rajongók vagyunk…

GEEKZ: Ez eddigre szerintem kiderült…

ÁKOS: … igen, talán kiderült (nevet), szóval mi is vérző szívvel hozunk meg egy ilyen döntést. Mérlegeltük a Hellboy fekete-fehér megjelentetését is, aztán elálltunk tőle, úgy nem lett volna értelme. Vigyázni kell nagyon, mivel jelenik meg az ember. Azért a remény nem halt meg, hogy később egy-két kedvencet kihozzunk.

GEEKZ: Mik volnának azok a kedvencek, a szívetek csücske, amit szívesen kihoznátok, ha félretehetnétek a racionális megfontolásokat?

ÁKOS: Én az európai képregényeket favorizálom nagyon: Moebius, Bilal… aztán Robert Crumb-ot és egy-két spanyol alkotót is szívesen látnék magyarul.

VLADI: Végül is a „Vladi ajánlja” listáról bármit szívesen kiadnék magyarul… nem kizárt, hogy lesznek limitált példányszámos megjelenések (ötszáz vagy ezer példány körül), ha úgy érezzük, hogy el lehet adni.

GEEKZ: A Dominion után számíthatunk-e valamikor Ghost In The Shell kiadásra?

VLADI: Én a Ghost In The Shell-t már nagyon régen ki szerettem volna adni, de a japán jogtulajdonos, habár sokan megkeresték, elutasította az ilyen kéréseket. A képregény készítője, Shirow Masamune maga is nagyon visszahúzódó típus. De ha a Dominion után több más Masamune-mangát is kiadnánk, és látnák, hogy korrekt munkát végzünk, úgy érzem, nem mondanának nemet végül a Ghost In The Shell-re. De akkor is nehéz szülés volna: a japánok nem mennének bele, hogy két kötetre bontsuk, így több mint háromszáz oldalas lenne, sok színes oldallal, rengeteg bonyolult szöveggel… üzletileg igencsak kockázatos volna. Még a Dominion-t sem azért választottuk ki, hogy nagyot kaszáljunk rajta. Ez egy régi képregény, a mai olvasók nagy része még a ’90-es évek mangáira sem annyira vevők, nemhogy a ’80-as évekbeliekre.

GEEKZ: És mi a helyzet a Blame!-mel? Csak azért kérdem, mert a Rozsomák miatt kapcsolódik (ugyanaz az alkotó készítette) és az egyik személyes kedvencem…

VLADI: A Blame!-et biztos nem… Tíz kötetes, nagyon nem mainstream. Borítékolhatóan nem menne jól. Ráadásul nincs benne sok szöveg, a magyar olvasók pedig érzékenyek az ár-olvasási idő arányra, zavarná őket, hogy kevesebb, mint fél óra alatt a végére ér egy kétezer forintos kötetnek. Egyébként a Blame! sorozat a végére szerintem elég zavaros lesz…

ÁKOS: A cyber divat pedig lassan lecsengőben van, ezt azért látni kell. Mondjuk én nem vagyok oda az egész témáért, de azért Nihei Tsutomu elég jól csinálja.

GEEKZ: Kikkel könnyebb tárgyalni a licenszeléssel kapcsolatban, kikkel nehezebb?

VLADI: Csak az amerikaiakkal könnyű… igazából mindenki mással nehézkes. A Marvel is az olaszokon – a Paninin – keresztül megy, és habár nagyon közvetlen kapcsolatban vagyunk velük, sokszor vannak fennakadások. Az olasz mentalitásnak megfelelően túl lazán veszik a dolgokat, a japánok pedig nagyon szigorúan – kész agyrém… Az amerikaiakkal mennek a legkényelmesebben a dolgok.

GEEKZ: Hogyan jelenik meg a képregény a magyar médiában, milyen megítélés alá esik?

ÁKOS: Most volt ez a Boros-Bochkor botrány a Kneten… az általam nem sokra tartott Bumeráng című műsorukban teljesen gyermeteg dolognak ítélték a képregényt, és ez elég jól tükrözi az átlagos hozzáállást… Ugyanakkor más kulturális magazinok, például a Filmvilág vagy a Mozinet, komolyan és méltó módon foglalkoznak a témával. A reklámokon, újságokban viszont megdöbbentően sokszor látja az ember, hogy a modern vizuális kultúra mennyi mindent tanult el a képregényektől.

GEEKZ: A ti megjelenéseitekről milyen visszhang szokott érkezni?

VLADI: Jellemző módon általában azok a kiadványaink fogynak a legjobban, amiket lehúznak – akár komolyabb kritikákban, akár fanok által írt véleményekben. Ez fordítva is igaz: a Dampyr mindenkitől pozitív kritikát kapott és alig fogy… A Marvel kiadványainkra is jellemző, hogy fordított összefüggés van a tetszési index és az eladások között. Ákossal mindig azon viccelődünk, hogy nem azt fogjuk kiadni, ami tetszik az embereknek, hanem csak azokat, amit elég sokan szidnak… (nevet)

GEEKZ: Hogyan módosíthatja a piac ilyen reakciója a profilotokat?

VLADI: Ki lehet jelenteni, hogy az európai képregényekre nagyon kicsi a kereslet, gyakorlatilag jelenleg nem eladhatóak a magyar piacon, ezért ezekkel a kiadványokkal le fogunk állni a közeljövőben.

ÁKOS: Ez mindig függ a trendektől – lehet, hogy egyszer az olasz ponyva-hangulat megint divatba jön… (GEEKZ megjegyzés: bárcsak úgy alakulna…)

VLADI: Sajnos a Marvel képregények helyzete sem rózsás, mert a színes képregények előállítási költségei magasabbak, mint a fekete-fehér képregényeké (például a mangáké), és nemhogy jobban, de még rosszabbul is fogynak.

GEEKZ: Mi a helyzet a jövőbeli megjelenésekkel?

VLADI: Egy kicsit muszáj visszafogni az új megjelenéseket, mert a piac nem vesz fel ennyi friss kiadványt, túlságosan kicsi a kereslet. (A konkurencia egyébként ugyanígy lassít…) Voltak kevésbé ügyes választásaink, például a Dampyr – ezt most már befejezzük, az első hat részt már megvettük a jogtulajdonostól –, ezeket kisebb példányszámban és magasabb áron tudjuk csak kihozni, de legalább be tudjuk fejezni a sorozatot. A kiadónak el kell tudnia tartania magát, a piacnak kell meghatároznia egy vállalkozás sorsát.

ÁKOS: Érezhető a nehéz gazdasági helyzet, gyengül a vásárlóerő (ezt a Comicsinvesten keresztül is érezzük), kevesebben adnak ki több ezer forintot egy képregényre.

GEEKZ: Mi a különbség a mangák és a hagyományos képregények piaca között?

VLADI: Gyakorlatilag el lehet mondani, hogy a két piac élesen különválik: vásárlók szempontjából kicsi, maximum tíz százalékos az átfedés. A manga olvasók rétege jóval szélesebb és látványosan fejlődik, szemben a képregény-olvasókkal. Mangából jóval több jelenik meg, mint európai és amerikai képregényből összesen, ennek ellenére ezek a kiadványok nagy része sikeres tud lenni, holott a képregény-megjelenéseknek csak elenyésző hányada sikeres. A manga-olvasók körülbelül hetven százaléka lány, műfajtól függetlenül: a fiúknak szóló shonen-mangákat ugyanilyen arányban szintén lányok olvassák! Az pedig, hogy a mangák elveszik az olvasókat, elfoglalják a piacot a képregények elől, abszolút nincs így, a mangák egy teljesen új olvasóréteget hoztak létre maguknak. A lányok se Magyarországon, se Amerikában nem olvastak képregényt (az olvasók pár százaléka volt lány), mangát viszont igen. Amerikai kereskedőkkel készített riportokban olvastam, hogy vannak mangás lányok, akik később érdeklődni kezdenek a képregények iránt is.



GEEKZ: Lehet ilyesmit várni Magyarországon is?

VLADI: Mi ebben nagyon bíztunk, és próbáljuk megtéríteni a manga-olvasókat a képregények számára is, de ez egy nagyon nehézkes dolog, mert a két piac között alig van átjárás: számomra teljesen érthetetlen módon be vannak gubózva a képregény- és manga-olvasók, kevesen érdeklődnek a másik oldal iránt.

GEEKZ: Miben látjátok a magyar képregényes helyzet legnagyobb problémáját?

VLADI: A kis piacon, azaz csekély keresleten kívül főként a terjesztésben. Ha Magyarországon a terjesztés jól működne, szerintem minimum kétszerannyi képregényt lehetne eladni, mint most, a kiadók pedig nyereséget tudnának termelni. A jelenlegi helyzet mellett azonban a terjesztők gazdagodnak meg, a kiadók az ő zsebeiket tömik, nem a sajátjukat. Hogy milyen módszereik vannak? Nem vallják be a valós fogyásokat, később, lassanként csepegtetik az információt. Általános a szakmában az is, ha egy terjesztő egyszerűen csak nem fizet, és csak fenyegetőzések által lehet pénzhez jutni.

ÁKOS: És ez teljesen általános a szakmában…

VLADI: Ezek a terjesztők közt vannak óriási, nagynevű, milliárdos cégek is – és ezek veled, a fennmaradásért küzdő kis kiadóval úgy szúrnak ki, ahogy tudnak… szóval nagyon gáz a helyzet. Az már egy ügyes kiadónak számít, ami meg tud élni… Én, bevallom, besokalltam ettől. Persze látunk azért javulást is a piacon: amikor a XIII vagy a Fekete-fehér antológia megjelent, a képregények még egyáltalán nem voltak megtalálhatóak a könyvesboltokban. A hálózatok közül egyébként számunkra egyedül az Alexandra produkál normális fogyásokat, de van, akik azt mondják, hogy nekik a Libri is.

GEEKZ: Tervek a jövőre nézve az ügyben?

VLADI: Szeretnénk a saját, nem terjesztőkön keresztül történő eladásainkat növelni azzal, hogy az új megjelenések egy ideig, körülbelül másfél hónapig csak rajtunk és képregényboltokon keresztül lesznek megvásárolhatóak. Ez azért lenne fontos, mert ha mi adjuk el direkt a könyveinket, még a nagy kedvezmény (harminc százalék) ellenére is nagyobb a bevételünk. A terjesztők általában ötven – de néhányan már vérszemet kaptak, és ötvenöt vagy még több – százalékra viszik fel a jutalékukat. Ez azt jelenti, hogy a kiadvány piaci árának több mint a felét elteszik! Ha harminc százalék kedvezményt adunk is, még mindig húsz százalékkal több bevételünk lesz, amit azonnal vissza tudunk forgatni más kiadványokba, míg ha könyvesbolton keresztül adjuk el, lehet, hogy évek múlva kapjuk meg a pénzt.

ÁKOS: Aztán a vidéki lakosságot is el kéne érni valahogy. Rengeteg vidéki városban egyáltalán nem kaphatóak képregények.

GEEKZ: A képregényboltok konkurenciát jelentenek a netes eladásoknak?

VLADI: Egyáltalán nem. Mi örülnénk, ha több képregénybolt lenne, már csak azért is, mert az utcáról, plázából betérő embereket is meg tudnánk fogni esetleg a kiadványainkkal – ahogy nyilván a többi kiadó is. De hát nehezen élnek meg a boltok is…
 


GEEKZ: Mi a véleményetek a netes magyarított képregényeket tartalmazó oldalakról?

VLADI: Két kivétellel pozitív benyomásaink vannak, gyakorlatilag mindig első szóra leszedték a honosítást, amikor megjelent egy friss kiadásunk. Sőt, volt, hogy a fordító nyersfordításnak felhasználta a honosított verziót. A The Ultimates esetében nem tudtuk elérni az oldal tulajdonosát, pedig már az ismerőseit is megkerestük minden lehetséges módszerrel! Kénytelenek voltunk hát a szolgáltatónál lelövetni az oldalt, mert az amerikai jogtulajdonosokkal aláírt szerződésben vállaltuk, hogy minden hasonló esetben el kell járnunk a képregényt közzétevőkkel szemben. A másik eset pedig az volt, hogy a Rozsomákot valaki megosztotta egy magyar bittorrent oldalon – ráadásul a mi kiadásunk scan-jéről van szó, nem is honosításról! Még be is szóltak neki a felhasználók, hogy minek scan-t közzétenni, mikor vannak belőle honosítások is? Végül is egy szelídebb, majd egy erélyesebb figyelmeztetés után leszedték az anyagot az oldalról. Amúgy nincs gondunk a honosítással, csak abban kéne megegyezni szerintem, hogy a vadonatúj amerikai kiadványok esetén legalább fél, egy évet várni kéne, mert vannak boltok, amik behozzák őket (például a Trillian). De hát persze vannak képregények, amiket máshogy nehéz lenne elérni, mint scan-ben, és a legnagyobb baj még mindig nem a scan-ekkel van, hanem a képregények iránti érdeklődés csekély voltával.

GEEKZ: Köszönjük az interjút és sok szerencsét kívánunk minden jövőbeli megjelenéshez minden hazai geek nevében!

 

(Az interjú 2008 őszén készült, a csúszásért az érintettek - főként az olvasók - szíves elnézését kérjük!)

2009. február 13.

Trigun (1. kötet)

Jelentem: erős versenyzővel gazdagodott a hazai manga-front! A Trigunban ugyanis megvan minden, amit ebben a műfajban szeretünk: érdekes világ (a mai valóságunk alternatív jövője, továbbgondolása), markáns személyiségjegyekkel rendelkező szerethető karakerek, lassanként kibontakozó történet a szükséges morális töltetű problémákkal, valamint kiszámíthatatlan és dinamikus cselekmény a valóságtól könnyedén és magabiztosan elrugaszkodó harcjelenetekkel megspékelve. No és persze vannak debil poénok, váratlanul felbukkanó SD (super-deformed) stílusban megrajzolt képkockák és totál kaotikus képkeretezések is – azaz minden, amit a mangákban utálni lehet… De a Trigun nem véletlenül vált, minden kócos-kamaszos eklektikussága ellenére, híres és más szerzőket inspiráló művé.


Érzésem szerint a japánok szeretik a szélsőségeket, popkulturális táplálékukat legalábbis bizonyosan. Szeretik kitapogatni a határokat, sőt kitágítani azokat, és előszeretettel teszik mindezt olyan területeken, ahol az univerzum egyetemes törvényei szerint nem szabadna otthonosan mozogniuk, sőt semmi keresnivalójuk sincsen. (Máig minden alkalommal összefosom magam, amikor eszembe jut, hogy a világ egyik legvadabb, legtökösebb és megfoghatatlan egységessége ellenére is legváltozatosabb film(sorozat)zenéjét, mely főként blues-os és jazz-es alapokra építkezik, nem egy világhírű, öreg és rutinos néger zenész írta valahol Amerikában vagy egy laza fehér gyerek Chicagóban, hanem egy kis, törékeny japán nő - Yoko Kanno…)

A Trigun is néhány, elsőre idegennek tűnő szubzsáner egyvelegeként áll elő: a western és a klasszikus űr-sci-fi egybekeléséhez a történet középpontjába helyezett, szigorú morális elvek alapján élő csodabogár, Vash asszisztál. A helyszín mindehhez a naprendszer egy különös, emberi erővel lakhatóvá tett és kolonizált bolygója a pontosan meg nem nevezett jövőben. A táj erősen hasonlít arra, amilyennek mi ma a Marsot képzeljük: sivatagos, kopár, kihalt: az emberek városokba tömörülve próbálják túlélni a nehéz éghajlati körülményeket és az öntörvényű, szabadon fosztogató rablóbandákat. No és Vash-t, akit Emberi Tornádónak is neveznek, joggal: akármerre jár, nyomában káosz és pusztulás jár. Fején hatalmas vérdíj, sarkában pedig két biztosítási ügynök, aki a kárbecslést végzi (és akik a hősünk nyomában keletkező anyagi károkat hamarosan a „természeti katasztrófa” kategóriába sorolják be).


A történet hajtóerejét egyértelműen a főszereplő karaktere szolgáltatja. Ő a forrása a drámának, az akciónak és a comic relief-et is az ő bolondozásai szolgáltatják majd. Ezek közül az első eleinte ritkán kerül napvilágra, mégis ez a legfontosabb: Vash soha, semmilyen körülmények között nem gyilkol, és mindent megtesz, hogy bármely szituációban megakadályozza az emberölést – elveihez pedig annak ellenére is tartja magát, hogy mesterien bánik a fegyverrel és tökéletesen tisztában van (illetve részben figyelő szemünk előtt tisztába jön) az ezáltal őrá háruló felelősséggel. Klasszikus western motívum ez: ha megtehetnéd, de nem lépsz közbe, mikor ártatlanok szenvednek, te magad is részessé válsz a bűnben, ha nem is észérvek, de a lelkiismeret elnémíthatatlan szava alapján. Ez a kötelességtudat hajtotta harcba a híres, büszke amerikai hősöket, John Wayne kemény pillantású seriffjeitől A hét mesterlövész szedett-vedett társoságáig, és ez veszi rá Vash-t is, hogy megannyiszor harcba induljon a harc szándéka nélkül, úgy kockáztatva az életét, hogy közben voltaképpen ő maga is az ellenfél oldalán van (hiszen nem tehet benne kárt).

Eköré az izgalmas alapprobléma köré aztán sok szál tekeredik fel, ahogy a mellékszereplők sorra az Emberi Tornádó mellé csapódnak, kezdve a sort a két biztosítási ügynökön, majd folytatva egy láncdohányos, komor pappal – de hoppá, túllépem hatáskörömet, mert én lassan már az animéről beszélek, holott a manga első kötete a felvezetésnél ér véget! Még nem ismerjük Vash múltját, sem a visszaemlékezéseiben merengéseiben szereplő életvidám, fiatal lányt, és nem lépett színre hősünk Nemezise sem…

De ha már felhoztam az animét, engedtessék meg egy rövid összehasonlítás. A Trigun legnagyobb erénye – persze nyugodtan vitába lehet velem szállni – a zenéje. A sorozatot a Yoko Kanno neve által fentebb hivatkozott Cowboy Bebophoz hasonlóan remek, blues és western hangulatú gitárorientált muzsikák festik alá: ütemhatárokat nem tisztelő, ráérős, távolba szálló pengetés és feszes, dinamikus ritmizálás váltja egymást, no és az epizód eleji, torzított riffeket egymásra dobáló opening is megérne egy misét. Talán nem szerencsés a kronológiailag későbbi adaptációhoz hasonlítani a képregényes alapanyagot, de ezt a fajta erős hangulat-szövetet, mely a kezdetben igencsak epizódikus történetelemeket összetartaná, igencsak hiányoltam. Ráadásul a manga amúgy sem könnyű olvasmány: a zsúfolt, egymásra préselt kockákból olykor nehéz kihámozni a történéseket, különösen az akciójelenetek esetében. És ha már kukacoskodok, egy apróság a kiadással kapcsolatban: a vastag gerinc miatt a lap belsejére eső szövegbuborékok néhol nehezen olvashatóak.


Azért félreértés ne essék: a Trigun így is a hazai megjelenések legszínvonalasabb és legkomolyabban vehető címei, valamint világszerte az ismertebb mangák közé tartozik (a zene hiánya, így a visszafogottabb western-hangulat csak az animéhez képest érezhető). Nem véletlen, hogy annyi japán művészt megihletett a későbbiekben: a Beboptól a Hellsingig sok jelentős manga és anime viseli magán a Trigun hatását (a Hellsing rajzolója egy lábjegyzetben megjegyzi: többen is szóltak neki, hogy Alucard erősen emlékeztet Vash-hoz piros ruhájában és kerek szemüvegében, úgyhogy kicsit át is tervezte… de még így is erős a hasonlóság). Csak remélhetjük, hogy a további kötetek is kiadásra kerülnek, hiszen ez esetben igazán nem beszélhetünk rágógumi-rétestészta hosszúságú sorozatról: az alapsorozat három kötetből áll, ez itthon két vastagabb kötetben jelenik meg, utána pedig esetleg még a Trigun Maximumhoz is lehet szerencsénk.

Trigun 1.

Írta/rajzolta: Naito Jasuhiro
Kiadó: Delta Vision
Oldalszám: 364 oldal
Ár: 2290 Ft (bolti ár), 1945 Ft (webbolt ár)

Tovább a múltba