Bozók György összes cikke

2018. június 16.
2018. május 25.
2018. február 15.
2017. október 14.
2017. szeptember 18.
2017. augusztus 12.
2017. június 8.
2017. május 8.
2017. február 10.
2016. augusztus 2.
2016. július 19.
2016. május 30.
2016. május 14.
2016. április 12.
2016. március 3.
2016. február 22.
2016. január 19.
2015. november 13.
2015. szeptember 24.
2015. június 5.
2015. április 29.
2015. április 18.
2015. április 6.
2015. január 28.
2014. november 26.
2014. június 3.
2014. február 25.

Zombie Holocaust

zombie_holocaust1.jpgFabrizio De Angelis szerette a pénzt. És  nem volt hülye az öreg, tökéletesen tudta, hogyan tegyen rá szert. Mindig tisztában volt vele, hogy mikor mire van szüksége az olasz filmiparnak, lázasan követte a nagy szomszéd kontinens filmes trendjeit, vagyis ha egészen pontosan akarok fogalmazni, akkor tudta, hogy a makaróni mellett mikor mit lehet lenyomni a digó közönség torkán. Első fontosabb munkája a később méltán hírhedtté vált Umberto Lenzihez kötötte: ez volt a Napoli Violenta, a Betti-trilógia középső darabja. Lenzi után később olyan egyéb, az olasz filmiparban sztárnak nevezhető színészek és rendezők dolgoztak a kezei alatt mint, Laura Gemser, Maurizio Merli, Ian McCulloch, Ivan Rassimov, Enzo G Castellari (aki szerint Fulci neki köszönheti a Zombi 2 rendezői székét) és Joe D’Amato, a pornó európai fenegyereke.

Az köztudott tény, hogy a '70-es években az olasz filmipar talán legnagyobb fénykorát élte. Szinte pillanatok alatt építettek komplett iparágakat egy-egy sikeres amerikai produkció köré, és sorozatban gyártották azok olcsó, ám annál szórakoztatóbb másolataikat. A szorgos munkáskezek, ha kellett westerneket, ha kellett, rendőrfilmeket pakoltak össze nonstop a futószalag mellett - a trendek tehát mindig is erősen befolyásolták az olasz mozit. Aztán az évtized második felében olyan masszív horrorláz lengte körbe nagy csizmát, hogy a fal adta a másikat. A dolog indikátora George A. Romero volt, aki az 1968-as Az élőhalottak éjszakájával akaratán kívül is egy régi műfaj új alapjait tette le, hogy aztán filmjének 1978-ban elkészült folytatásával, a zseniális A holtak hajnalával valóságos lavinát indítson el. A zombifilmes őrület egészen a '90-es évekig tartott, és szinte megszámlálhatatlan jobb, és hát hogy is fogalmazzak szépen, kevésbé jobb alkotással örvendeztette meg a világot. A bő 10-15 éves divathullám leginkább ikonikus és legsikeresebb olasz filmje minden kétséget kizáróan Lucio Fulci 1979-es Zombi 2-je lett. Ezt De Angelis is tudta, hiszen ő volt a producere.

De Angelis hajlamos volt az utolsó cseppet is kifacsarni a keblén dédelgetett gyermekeiből, és érezte, hogy a zombitémában gazdagon akad még kiaknázható líra. Ez az érzés pedig vagy egy jól irányzott kópiát vagy egy folytatást jelentett nála. Ez esetben az előbbi mellett döntött, és már-már kényszeresen összeházasította a Zombi 2-t a korszak másik legendásan hírhedt és zseniális filmjével, Ruggero Deodato Cannibal Holocaustjával. A vadházasságból született szuperötvözet a rohadt mód kreatív Zombie Holocaust címet kapta.  A rendezői székbe az akkortájt 67. életévét taposó, tömegfilmeken edződött Marino Girolamit ültették, aki hírnevét ennek a filmnek, és a Commissario Betti kalandjait jegyző trilógia első és utolsó részének köszönheti.

A cselekmény New Yorkban indul, ahol egy helyi kórház dolgozói különös csonkításokkal tarkított halottgyalázásokra derítenek fényt. A sorozatos  bűncselekmények után csapdát állítanak az elkövetőnek, akiről hamar kiderül, hogy tettei hátterében különös törzsi rítusok húzódnak meg - lelepleződése után egy gyönyörűen megkoreografált snitt keretein belül kiveti magát a kórház ablakán. A főorvos egyik kedves, fiatal pártfogoltja, a meglehetősen attraktív körvonalakkal rendelkező Lori, aki mellesleg antropológus is egyben, rájön, hogy a törzsi csonkítások nyomai egy bizonyos Kito nevezetű szigetre vezetnek. Lori és Dr. Chandler (nem, nem a Jóbarátokból) néhány újságíró társaságában elindulnak a szigetre, hogy kiderítsék, mi is zajlik az események hátterében. Miután kisebb nehézségek árán elérik céljukat (félre akarják vezetni őket, hogy ne derüljön ki a sziget sötét titka), megismerkednek az ottani orvossal, aki látszólag arra tette fel az életét, hogy gyógyítsa a helyi őslakosokat. Az ottani kannibál törzzsel való első találkozás után azonban hőseink gyorsan rájönnek, hogy a pszichopata orvos az őslakosokon folytatott különös kísérletek eredményeit rejtegeti a szigeten, és ezzel az elsőszámú célpontjává lépnek elő. Lehetőségeik híján azonnal menekülőre fogják a dolgot, azonban lábaik nyomán végtagok szakadnak, szemek fröccsennek és belek omlanak.

zombie_holocaust3.jpgHa finoman és diplomatikusan akarok fogalmazni, akkor azt kell mondanom, hogy a sztori még az én olasz filmek iránt táplált mérhetetlen szeretetem ellenére sem mondható túl progresszívnek. Nincs is ezzel semmi baj, hiszen lássuk be, hogy egy ilyen filmtől az ember nem vár mélyenszántó bergmani gondolatokat. Amit viszont várunk tőle, azt megkapjuk, méghozzá tömény esszencia formájában. A felvonultatott erőszak, a szinte vállalhatatlan színészi játék és a plágiumtól bűzlő szkript együttesen adják a film szépségét. Bár a veterán Girolami rendezésén erősen látszik, hogy nem mozgott otthonosan a műfajban, De Angelis vezetésével sikerült egy szórakoztató filmet összehozniuk, ízlésesen lekoppintva a Zombi 2-t, amelyből rengeteg dramaturgiai elem visszaköszön. De Angelis nem bízta a véletlenre a dolgot: előkapta Ian FUCKIN McCulloch-t és pár kisebb szereplőt Fulci filmjéből és elreptette őket az eredeti film forgatási helyszíneire. A végeredményre nem lehet panaszunk, hiszen mindenfajta fogyatékossága ellenére a Zombie Holocaustnak nincs egyetlen unalmas pillanata sem. És bár hiányzik belőle az a nyomasztó légkör, amely a Zombi 2-t körbelengte, és megtekintése közben a félelemtől sem rondítunk magunk alá, mégis tartalmaz megannyi groteszk és megmosolyogtató képsort, amelyek láttán egycsapásra beleszeret az ember.

A fillérekből és pillanatok alatt összelapátolt film aztán Fulci és Deodato oldalvizein szépen beevezett, és összekalapozta a Ferrarit De Angelisnek. Később, a '80-as évek derekán a globális méreteket öltő VHS-mánia a világ minden tájára eljuttatta, és azóta az olasz B-horror egyik legikonikusabb darabjaként tartjuk számon. Persze, nincs mit szépíteni rajta, eredményei ellenére a Zombi Holocaust továbbra is egy olcsó iparosmunka marad - az azonban kétségtelen, hogy kor- és fajtársai közül az egyik legjobb.

2013. június 18.

A sötétség serege

armofdash0.jpgA horrorfilmes sorozatoknak megvan a maguk debil, vagy olykor szórakoztató „fejlődési” életciklusa. A vérkomoly első részt követi a humoros második, azt a gagyi harmadik, majd jön a foshegy negyedik és így tovább. A hosszúra nyúló szériákba néha be-beférkőzik egy-két nézhető darab, de nagy általánosságban minden frencsájzméretűre bővülő történetfolyamra igaz, hogy már a második résznél abba kellett volna hagyni. Amerikában azonban nem szokás levágni a fejőstehenet, még akkor sem, ha már gebe, zöldet szarik, és savanyú a teje. Pénz beszél, kutyaszar táncol. Ezzel semmi újat nem mondtam. A sötétség serege (Army of Darkness), ami a Gonosz halott nem is igazán harmadik része, viszont pont azt a szabályt erősíti. Tudjátok ami, a kivételre vonatkozik.

„Hail to the king, baby!”

Raimi és kis csapata ott veszi fel a fonalat, ahol a második részben letette. Nem kívánok belemenni a film cselekményének ismertetésébe, mert teljesen felesleges. Sokkal érdekesebb az a metamorfózis, amelyen a film ikonikus főszereplője, és ezzel az egész sorozat átesett. Kezdetben adott volt a gyámoltalan, nyomokban némi határozottságot tartalmazó Ash, aki A sötétség seregében már időutazó macsóként szórja fűszermaglövő gép módjára a laza beszólásokat. És ez rohadt jól áll neki! Nem csak azért, mert Bruce Campbell a világ egyik legvagányabb csókája, hanem azért is, mert Sam Raimi és a tesója által összedobott forgatókönyv tökéletesen fuzionál vele és a rendezéssel. A röhejes dumák, a szándékos álhősiességet reprezentáló shotok olyan jól keverednek a látvánnyal és a középkori környezettel, hogy hiába tudjuk, hogy alapvetően iszonyat gagyi, amit látunk, mégis imádjuk. Mert érződik, hogy nem volt a stábban egyetlen ember sem, aki komolyan gondolta volna a filmnek akár egyetlen pillanatát is.

A keletkező katyvasz legfontosabb alkotóeleme a film központi figurája. A sötétség serege a trilógia talán azon része, amihez leginkább illik Bruce Campbell harsány, erősen eltúlzott alakítása. Az egész film egy olyan one man show, ami után még a nagy Rudy Ray Moore is elismerősen csettintene. Elég csak arra gondolnunk, hogy a filmben Ash árcsenemije önmaga gonosz énje, akit egyszerűen kivetett magából, majd feldarabolt, hogy aztán tésztaképűen visszatérve terrorizálja a békés feudalista őslakosokat. A cselekmény jól láthatóan egyetlen szereplő köré épül, a keletkező hézagokat pedig csendben, ugyanakkor esztétikusan tölti ki a film többi karaktere. Nem is nagyon működhetne a dolog másképp, mert a feszes forgatókönyv és a rövid játékidő nem ad lehetőséget mellék-, vagy egyéb erőltetett szerelmi szálak kibontására. Hozzáteszem, hogy nincs is rá szükség.

ARMY OF DARKNESS 02 resize.jpg

A sorozat második és harmadik része között eltelt jó 5 év alatt jelentős fejlődésen ment át a filmipar, amiből itt szerencsére semmilyen referenciát nem kapunk. Rendszeresen kacsintgat vissza ránk az első Gonosz halott (boszorkány átalakulása, a vizes gödör démonja, etc.), hogy az előző részekhez képest mérsékeltebb erőszakhullám finoman görgesse tovább a már megszokott és megkövetelt gore faktort. Ami működött az első két részben, és megfelelt már Ray Harryhausennek is (R.I.P.), az Raimit és a nézőt ezúttal is tökéletesen kielégítette. Spriccelő vér, stop-motionnel mozgatott csontvázak, gumiszörnyek, vetített háttér és mechanikus bábok. Minek variálni azt, ami egyszer vagy többször már bevált?

A rendezés vérprofi, akárcsak a vágások és a kamerakezelés. A filmet látván az ember elgondolkodik, hogy aki képes volt egy olyan sorozatot megalkotni, mint a Gonosz halott, hogy adhatta a nevét a Pókember 3-hoz. A sötétség serege egy gyors tempójú, a '60-as évek peplum filmjeit idéző középkori kaland, amely gazdagon merít a '70-es, '80-as évek horrorfilmjeiből, meghintve némi Three Stooges humorral. A kapott végeredmény pedig, Gonosz halott ide vagy oda, önmagában is képes megállni a helyét. Még a mai napig is.

2013. március 12.

The Punisher

punisher890.jpgA 80-as éveket nyugodtan nevezhetjük az amerikai akciófilm nagy korszakának. Az évtized, amely még/már hírből sem ismerte a politikai korrektséget, amikor minden olasz maffiózó volt és minden ázsiairól nyugodtan el lehetett sütni valami gagyi, rasszista viccet, maga volt a valóságos "guilty pleasure". Ha fogod mindezt az esszenciát, és beleraksz pár ninja kinézetű japánt és egy Dolph Lundgrent, már kész is a Punisher film.

Mark Goldblatt 1989-es alkotása sosem kapott igazi amerikai premiert. Miután a New World Pictures lehúzta a rolót, a közel 10 milliós költségvetéssel rendelkező film csak nemzetközi terjesztést kapott, hogy aztán pár évvel később az amerikai videotékák polcain kössön ki. Pedig mindenfajta hibája ellenére tökéletesen reprezentálja a 80-as évek második felében önálló képregénysorozatot kapó karakter árasztotta hangulatot. Van benne morbid humor, erőszak és fegyver. Rohadt sok fegyver, amelyek közül Castle egy adott típust csak egyszer hajlandó használni.

A film 5 évvel azután játszódik, hogy Castle családját az olasz maffia kiirtotta. A szívét tápláló harag és igazságtalanság arra ösztökélte, hogy saját maga tegyen rendet. Csatornában élő elzárkózott bosszúállóként, miközben szisztematikusan és brutálisan, mint gazt gyomlálja ki a szervezett bűnözést a köznapi szóbeszédéből, egy szál seggben, seizában ülve (tradicionális japán térdelő ülés) beszélget istennel. Munkáját rendkívül sikeresen végzi, hiszen kis hadjáratának köszönhetően olyannyira meggyengíti a szembenálló családokat, hogy azok kénytelenek szövetséget kötni egymással. Ez felkelti a yakuza érdeklődését is, akik új meghódítandó területeket vélnek felfedezni a megtépázott „cosa nostra” birodalmában. A Lady Tanaka vezette yakuza a helyi maffiát a legérzékenyebb pontján támadja meg. Elrabolja a vezetők gyerekeit. Más egyéb alternatívát nem találva, a maffia kénytelen egyfajta laza szövetséget kötni a Castle-vel, hogy segítsen kiszabadítani elrabolt gyermekeiket.

Mark Goldblatt mondhatni tökéletesen kitanulta a szakmát James Cameron mellett. Tudja hogyan kell egy filmet működőképes akciójelenetekkel megtűzdelni, tudja, hogy fontos a sebesség, és azt is, hogy a jó film egy percre sem veszíti el a kapcsolatát a nézőjével. Ezen elveket azonban sajnos csak részben sikerült adaptálnia. A film logikai bakijaiba most nem akarok belemenni, mert ilyeneket csak az nem talál, aki nem akar. Hogy az adaptációs képességeire mennyire volt hatással a vágóolló és a produceri nyomás, azt nem tudni, de az tény, hogy Boaz Yakin eredeti forgatókönyve jóval összetettebb és drámaibb módon mutatta be Castle karakterét.

punisher896.jpgA végleges verziójú filmben ugyanis az átlagnéző nem igazán tudja átélni, és teljes mértékben talán megérteni sem azt a lelki metamorfózist, amin Castle karaktere keresztülment, és ami arra késztette, hogy egymaga szálljon szembe az alvilággal. A családját ért tragédia bemutatása ugyanis lekorlátozódik pár flashback jelenetre, amely a főszerepelő motivációnak csupán a felszínét karcolgatja. Ráadásul a dolog miértjére se kapunk választ. De a legnagyobb gond mégsem ez, hanem sokkal inkább az, hogy hiányzik az a rohadt koponyás póló. Castle koponya nélkül pedig olyan, mint Superman S betű nélkül. Fasza, meg minden, de valahogy mégsem az igazi. Lundgren ennek ellenére nagyjából jól hozza a főszereplő karakterét, ahogyan Louis Gossett Jr. alakítására sem lehet különösebb panaszunk. De hát, lássuk be, hogy egy ilyen film nem támaszt túlzottan nagy elvárásokat a színészekkel szemben.

Összességében tehát nem olyan rossz film a '89-es The Punisher. Ha félre tudja tenni az ember a logikai hibáit és a film hiányosságait, na és a megannyi negatív kritikát, akkor igenis lehet rajta jól szórakozni. Persze, kell hozzá egyfajta alázat és rajongás a karakter irányába (ha nem is akkora, mint az én esetemben), de ha ez megvan, és a néző még a '80-as, '90-es évek Megtorló/Büntető képregényi iránt is táplál némi érdeklődést, akkor nem fog rossz szájízzel felállni a film végén. Persze, lehet, hogy elfogult vagyok. De hát, ha a robbanásokat nem számítjuk, 91 ember patkol el a filmben. Ha valami, akkor ez csak képes odaszögezni egy igazi geek-et a képernyő elé. Nem?

2013. január 10.

Beast of 2012 - The Berzerker szerint

Először is szeretném előre bocsájtani, hogy a listám évszámok tekintetében nem teljesen koherens, mert található benne néhány olyan film, amely bár tavalyi, mégis vagy idén került bemutatásra nálunk, vagy idén jelent meg hordozható formátumban. Most pedig jöhetnek a közhelyek. Volt idén minden. Blockbuster, sportfilm, mozis varázslat, szar-szemét szórakoztató szar, és természetesen csalódások. Sok-sok csalódás. És bár bevallom őszintén, idén nem tudtam olyan elánnal belemélyülni a celluloid poklába, mint korábban, azért így is sikerült elcsípnem pár olyan filmet, ami elégedett mosolyt csalt az arcomra, és pár olyat is, ami sikeresen kiidegelt.

avnegers2012.jpg

Amik után csettintettem:

Avengers:

Ha képregényőrült vagy, és neked is tetszett Joss Whedon filmje, akkor tudod miért írtam ide. Ha képregényőrült vagy, és nem tetszett, akkor komoly gondok vannak veled. Ha nem szereted a képregényeket, de tetszett a film, akkor vihargyorsan szokjál rá, ha pedig nem szereted a képregényeket, és nem tetszett a film, akkor mit keresel itt?

Warrior:

Bár a film erősen 2011-es, nálunk mégis idén került bemutatásra. A forgatókönyv alapján egyszerű, mint a faék, milliószor felbüfögött szituációkból építkezik (családi viszályra épített bunyósfilm), de hála a színészeknek, mégis képes olyan elementáris erővel magával ragadni az embert, hogy az valami elképesztő. És mielőtt mindenki a meglehetősen túlértékelt Dark Knight Rises kapcsán kezdi el emlegetni Tom Hardy színészi képességeit, javaslom, hogy  tessék megnézni a Warriort. Mert amit ebben a filmben művel, az konkrétan zseniális!

Snowtown:

Az idei év talán legnyomasztóbb hangvételű filmje volt. A kisvárosi közösségben és látszólag rendezett környezetben élő család mindennapjaira rátelepülő, a felszín alatt rejlő borzalom fokozatos kicsúcsosodásának lehetünk szemtanúi, melynek végeredménye Ausztrália egyik legbrutálisabb sorozatgyilkosságába torkollik. Bár a film sokkal inkább dráma, mint horror, a játékidő alatt mérnöki precizitással fokozódó nyomasztó atmoszféra szépen lassan képes hatalmába keríteni a nézőt.

Chillerama:

Vannak, akik szerint igazi fejhajtás az '50-es és a '90-es évek közötti korszak trashfilmjei előtt, és vannak, akik szerint értékelhetetlen, unalmas szemét.  Mivel az én listámra felkerült, talán egyértelmű, hogy jómagam az előbbi táborba tartozom. Indokolatlan gusztustalanság, primitív humor és totális öncélúság násztánca a filmművészet talán legdeviánsabb korszakának oltárán.

Looper:

Bruce Willis öregszik. Gondolom, lassan elindul majd a kivénhedt nagypapákat alakító vígjátékok irányába (imádom a fickót, de a dráma azért nem az erőssége), de előtte azért még szétrúg pár segget, és szétloccsant pár fejet. Műfajok közötti gátfutás, melynek a vége egy igazi drámába torkollik, némi gyilkosság után persze. Összességében a végeredmény egy igazi tökös akció sci-fi volt, olyan, amilyenhez már nagyon régen nem volt szerencsénk.

Hugo:

Martin Scorsese talán a legszarabb filmjéért kapta meg anno az Oscar-díjat, aminek a miértjeibe most nem akarok belemenni. Viszont a Hugo elé teljesen tudatlanul ültem le anno, értsd úgy, hogy semmit sem tudtam róla. De valahogy már az első pillanatban magával ragadott. Az egészből árad a mozizás szeretete, és annak ellenére, hogy megpróbálja gyerekfilmnek beállítani magát, nagyon nem az. Aki egy kicsit is szereti a mozit, és ezután a film után nem érez valami furcsa, belső, pozitív melegséget, azzal komoly gond van. Aki pedig szereti Melies filmjeit, annak egyenesen kötelező!


Cabin in the Woods:

A film első megtekintése közben egészen a feléig azon gondolkodtam, hogy mi a szart akarnak ebből kihozni. Csak a végén jöttem rá, hogy teljesen feleslegesen gondolkodtam ezen, mert rohadtul lényegtelen! A végén művelt gore parádé pedig egyenesen szenzációs volt! Újabb ékes bizonyíték arra, hogy a horror még ma sem halt meg. Csak hasznosabb, ha nem veszi mindig olyan komolyan magát.

Amik után anyáztam:

The Expendables 2:

Imádtam anno az Expendablest. Aki egy kicsit és átélte a '80-as, '90-es évek akciófilmjeit, az tudja miért. Olyan nagy elvárásokkal ültem neki a folytatásnak, és olyan mértékben estem pofára, hogy az elképesztő. A folytatás ugyanis önmaga és a fent emlegetett akciófilm nagy korszakának sas kabarét megszégyenítő primitív paródiája lett. Pedig a film első fele még rendben volt. Igen, addig, amíg az egykoron szebb időket megélő (mára a szar poénok fő céltáblájává váló) Chuck Norris meg nem jelent. Ott valami nagyon elkúródott.

The Man with the Iron Fist:

Szép dolog a hommage. De attól, hogy valaki nagyon szeret és tisztel valamit, és szeretné ennek celluloid kinyilatkoztatását vászonra vinni, attól még nem ártana azt a „képet” keretbe tenni. Pedig isten az atyám, valami perverz okból kifolyólag passzolna a kung fu-hoz a sok „muthafuck” meg „niggah”.

Ghost Rider 2:

Nem kívánok sok karaktert fecsérelni erre a filmre. Legyen elég annyi, hogy nálam az év szarhegyén ez volt a cseresznye.

Futottak még:

The Amazing Spider-Man:

Jó volt látni, hogy hálivúd képes volt új életet lehelni egy már kiherélt karakterbe. Raimi filmjei ugyanis valami olyan irányba vitték el kedvenc pókunkat, amit nagyon nem szerettünk. Marc Webb filmje azonban sötétebb, emberközelibb és sokkal realisztikusabb lett elődjeinél. Ráadásul, visszatérve a klasszikus univerzumba, Parker végre megint patronból lövi a hálót!

Dredd:

Bőven volt csorba, amit az új Dredd-filmnek ki kellett köszörülnie. És bár a film összességében tökéletesen hozza a képregények hangulatát, és az a rohadt sisak is végig Dredd fején marad, a film látványvilága nálam erősen hagyott kívánnivalót maga után. A CGI-vér, a sok lassítás, a túlzottan „digitális” képi világ által felállított akadályok között sajnos sok helyen megbukik a sebes történet. Mondjuk ez legyen a legnagyobb bajunk. Pláne ha melléállítjuk Stallone 95-ös filmnek hívott valamijét.

Chronicle:

Két dologban voltam biztos a film után. Ha véletlenül szuperképességekre tennék szert, tuti én is arra használnám, hogy kandi kamera üzemmódban szívassam a jónépet. A másik pedig az, hogy képesek még manapság a „found footage”-t jól használni. Pedig komolyan azt hittem, hogy nem lehet.

Prometheus:

Ha van, aminek fokozatosan csökken az élvezeti értéke minden megtekintés alkalmával, akkor az a Prometheus. Ahogy hagy magának időt az ember arra, hogy belemélyüljön a filmbe, úgy csorbul a beleerőltetett eposziság és dráma, egészen eddig, amíg csak a film horrormotívumai lesznek képesek rá, hogy túllendítsék a nézőt a cselekményen. Lehet, hogy több szünetet kell tartani két megtekintés között? De ezt majd az idő eldönti.

Dark Knight Rises:

A film, amiben az eddig két lábbal a földön álló Batman elrugaszkodik kissé a karakterének realitást adó táptalajról. Tudatosságához és hosszához azonban nem férhet kétség. És bár nem merném kijelenteni egyértelműen, hogy nem lett jó film, az a bizonyos hiányérzet mindig bennem lesz, akárhányszor nézem meg.

Hiába na…ez az év sem különbözött sokban az előzőektől. Jó is volt, és rossz is. De talán majd az idei! Na persze… Tudom, mindig olyan negatív vagyok.

2012. július 25.

Panelprogram: The Punisher v3 #05

Akiben valaha is megfogalmazódott a gondolat, hogy képregény olvasásra adja a fejét, és képes volt elrugaszkodni a szuperhősöktől, az előbb vagy utóbb tuti kapcsoltba került Garth Ennis nevével. Emberünknek olyan zseniális címekhez volt köze, mint a Hitman, vagy a Preacher, és hát Ír révén természetesen a pályája elején ő is sokat hozzátett a 2000 AD világához.

A fickót én úgy alapbeállításaiban tartom zseniálisnak, még ahogy egy nagyon jó barátom fogalmazott autopilot üzemmódjában is. Amikor a 2000-es évek elején Ennis elkezdte írni a Punisher-t, a sorozat gyakorlatilag második virágzását kezdte élte a kezei alatt. Első 12 részes storylinejában, melynek Welcome Back Frank volt a címe Castle összetűzésbe került a Gnucci családdal, és egyik kis interakciójuk során Ma Gnucci-t behajította az állatkertben néhány jeges medve közé. Bár a hölgy kissé megsínylette a csetepatét azért sikeresen túlélte, és kórházi ágyán Castle az 5. szám elején az alábbi kis képeslappal kedveskedett neki.

„The scum in this city need a wake-up call.”

punisher 05.jpg

2012. július 5.

Bakumatsu

bakumatsu 3 350.jpgA Togukawa sógunátus több mint 200 évig tartó időszaka a japán történelem legérdekesebb periódusa volt. Az 1603-ban, a Sekigaharai csata után Togukawa Ieyashu által alapított dinasztia egészen 1868-ig bitorolta a hatalmat Japán és a Császár felett. A 50-as évek elejére az addig beton szilárd rendszer azonban megingani látszott. Matthew C. Perry kapitány japánba érkezése, és főként, a magával hozott amerikai technológia bebizonyította az addig elszigetelt ország lakói számára, hogy jelentős lemaradásban vannak a nyugati civilizációhoz képest.Az országot gyakorlatilag ellepték a csempészáruk, melyek között jócskán akadtak lőfegyverek is. Az elmaradottság felismerése hamar viszályt szított a sógunátushoz hű shinsengumi (vidéki parasztokból verbuválódott szamuráj csoportosulás), és a fejlődést támogató, később a Sonno Joi zászlaja alatt egyesülő három nagy szamuráj klán között. Az uralkodó rezsim folyamatosan próbálta fenntartani hatalmát különböző újításokkal. Ilyen volt az 1854 és 56 között zajlott Ansei reform, amely során a sógunátus dán és holland felszerelésű gőzhajókat rendelt hatalma megszilárdítása érdekében, és megalapították az első nyugati stílusú tengerész kiképző központot is Nagasakiban. Az országon belüli ellentéteket azonban nem csak a nyugati hódítók, hanem az 1854 és 55 között zajló nagy földrengéshullám is jelentősen kiélezte. Ezt az Edo korszak utolsó, 1853 és 1867 között tartó, bel- és külviszálytól sújtott periódusát szokás Bakumatsu-nak nevezni, amely szabad fordításban annyit tesz, hogy „a függöny legördül”.
Bakumatsu 1 350.jpgDaisuke Ito 1970-ben készült filmje ebbe az időszakba kalauzolja el nézőjét, középpontjába pedig a korszak egyik legjelentősebb sógun ellenes figuráját, Sakamoto Ryoma-t helyezi. Ryoma nem kisebb jelentőségű tettel vonult be a történelembe, minthogy összehozta Japán három legnagyobb szamuráj klánjának szövetségét, melyet a Tosa, a Satsuma és a Choshu alkottak. Különösen kemény diónak számított a Satsuma és a Chosu klánok egy asztalhoz ültetése, hiszen a két fél egymás legnagyobb riválisának számított. A film Ryoma életének abba az időszakába kapcsolódik be, amikor még a Tosa klán tagjaként megbízást kap, hogy ölje meg  Katsu Kaishu-t a Togukawa sógunátus egyik magas rangú tisztségviselőjét. Kettejük találkozása fontos szerepet töltött be Ryoma életében, hiszen a Kaishu posztjának ellenére a modernizáció egyik legnagyobb támogatója volt. Ryoma a hatására hagyta ott a Tosa klánt, hogy a háttérből irányítsa az átalakulást. Részletesen kísérhetjük végig a klánok egy asztalhoz ültetését, Ryoma és Shintaro Nakaoka egymáshoz fűződő kapcsolatát, és az ellenük elkövetett sikeres merényletet.
A film ízig-vérig igazi jidaigeki alkotás, melynek középpontjában főként a politikai ármánykodás és Ryoma életének bemutatása áll. Tökéletesen keveredik benne a történelemhű korkép és a fikció. Ebből kifolyólag viszonylag kevesebb szerepet kapnak a klasszikus chambarákra jellemző epikus csatajelenetek, helyette azonban tökéletes betekintést nyerhetünk az adott kor társadalmi berendezkedésébe, és megismerhetjük annak fontosabb szereplőit. Ez azonban talán a film egyik, és egyben egyetlen negatív tulajdonsága is, hiszen úgy kezeli nézőjét, mint aki rendelkezik a szükséges történelmi háttérismerettel. Nem azt mondom, hogy teljesen érthetetlen a kellő ismeretanyag nélkül, de kétségtelen, hogy a szükséges háttértudás nagyban hozzájárul a film megértéséhez.
bakumatsu 2 350.jpgA rendezés egyébként visszafogottsága ellenére feszesnek és gördülékenynek mondható, melyet tökéletesen egészít ki Kinnosuke Nakamura és Tatsuya Nakadai zseniális alakítása. Kettőjük végső merénylete előtti párbeszéde már-már epikus módon képviselteti a szamuráj eszmék hagyatékának és a fejlődésnek az összeütközését. Hiszen Nakaoka hiába áll jóban-rosszban barátja mellett, szívében mélyen él a hagakure szelleme. Nézeteltéréseik folyamatosan színesítik a filmet, ám végső „összeütközésük” még inkább megérteti a nézővel kapcsolatuk metaforáját, és annak fontosságát.
Kinnosuke Nakamura amellett, hogy a film címszerepét játszotta, produceri posztot is betöltött a forgatás alatt. Bár a pályáját jellemző addigi munkássága tükrében szinte teljes szabadságot kapott a Toei Studiótól, az 1970-re a japán filmipart elért gazdasági válság az ő kezeit is jelentősen gúzsba kötötte. A mozi iránti érdeklődés alább hagyott, és a már befutott sztárok nagy része is igyekezett a tévés forgalmazás felé menekülni karrierje megmentése érdekében. Kinnosuke ennek ellenére igyekezett filmjének minden anyagi támogatást megadni azért, hogy a sajátjának érzett alkotást minél grandiózusabbnak mutassa be. Bár a Bakumatsu meglehetősen intelligens és korhű film benyomását keltette, a sok párbeszéd és a vontatott vonalvezetés miatt hamar megbukott a pénztáraknál. A nézők egyszerűen túl unalmasnak találták, ez pedig majdnem teljesen csődbe is vitte a vállalkozást. Produkciós cége megmentése érdekében végül Kinnosuke is a televíziózás felé fordult. A film lassúsága és háttérismeretet igénytő történetvezetése ellenére úgy gondolom, hogy mindenképpen élvezetes lehet azok számára, akiket érdekel a japán történelem, és nem csak a látványos összecsapások miatt  néznek chambarát.
2012. március 14.

Az erőszak oltárán - Herschell Gordon Lewis filmjei, 2. rész

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a 60-as évek amerikai filmiparában kellően elszabadultak az indulatok. Tombolt az erotika és a szexualitás a független filmesek körében, és köztudott dolog, hogy ezt csak egy lépés választja el az erőszaktól. A 60-as évek elején a stúdióterror alól felszabaduló filmesek közül néhányan az erőszakosabb, vagy ha úgy tetszik, horrorisztikusabb filmek felé vették az irányt. Az évtized eleji olyan filmek, mint Alfred Hitchcock Psycho-ja, vagy Michael Powell Peeping Tom-ja egyértelmű hatással voltak Herschell Gordon Lewis és David F. Friedman 60-as években elkövetett munkáira. 

„Az ürgéből spriccelnie kellene a vérnek, mint egy gejzírből…”

A Psycho mára klasszikussá vált zuhanyzós jelenete, és egy, az utazásaik során látott gengszterfilm katalizátorként hatott a Lewis és Friedman fejében kavargó gondolatokra, melynek hatására megszületett az elképzelés az új irányra vonatkozóan. Ez pedig a vászon vérrel való befröcskölése volt. Maga a totális mészárszék! A probléma most már csupán az volt, hogy hogyan vegyék körbe az erőszakot valamiféle történettel. A koncepció az egyik utolsó közös sexploitation filmjük, a Belle, Bare and Beautiful forgatásán született meg, melyet Friedman egy Eli Jackson nevezetű haverja magbízásából forgattak, és amelynek Jackson felesége, egy bizonyos Virginia Bell volt a címszereplője. A Miami-ban lévő Suez Hotel-t, mely forgatási helyszínként szolgált, egyfajta egyiptomi légkör lengte körbe. Lewis és Friedman szerint a helyszín tökéletes volt új filmjük a vérben és belekben tocsogó 1963-as remekmű, a Blood Feast számára. A Belle, Bare and Beautiful forgatása után tehát fogták a meglévő stábot, a 15 oldalas forgatókönyvet, a Stan Kohlberg-től kapott nevetségesen alacsony 24.500 dolláros költségvetésüket, és egy extra hét alatt leforgatták a 60-as évek legextrémebb filmjét. Ráadásul a hotel tulajával kötött különös alku fejében ingyenesen használhatták a helyet, ha engedték, hogy a film forgatásán jelen legyenek a vendégek. Később aztán olyan jó kapcsolatba kerültek a hotel tulajdonosával, hogy rendszeres visszatérő vendégeik lettek a Miami-ban zajló forgatásaik során.

A vér „trilógiája”

Maga a sztori még egy kiadós Bud Spencer-pofonnál is egyszerűbb. A főszereplője egy Fuad Ramses nevű fickó, aki egyfajta rendezvényszervezői szerepkörben, családi, és esküvői vacsorák megszervezésében tevékenykedik. Mindemellett amolyan hobbiként fiatal leányzókat áldoz fel egy Isthar nevezetű ősi babilóniai istennő számára. A film az ostoba cselekményének és Lewis rendezői munkásságának hála rendkívül lassú folyású, melyet a szűkös költségvetés finoman szólva korlátozott képességű színészgárdával volt képes felvértezni. A filmnek azonban nem is ebben rejlik az igazi ereje, sőt fontosságának mivolta sem. Lewis és Friedman fő életművé ugyanis nem szól másról, mint az igazi, explicit, zsigeri erőszakról. A forgatás alatt a stáb tagjai rendszeres látogatói voltak a helyi vegyesboltnak, ahol bárány agyvelőt, csontokat, szemgolyókat, nyelvet és egyéb dolgokat vásároltak. Gallon számra hordták a színpadi művért, melynek a vásznon való látványa képes volt kiváltani a megfelelő hatást a nézőből. Mindezek végeredményeképpen pedig olyan brutális vérengzések kerültek a film középpontjába, amelyeket a 60-as évek felcseperedő, függetlenfilmeken edződő korosztálya is csak tátott szájjal bámult, és amit maga Friedman neje csak egy szóval tudott jellemezni: „Hányadék!”.

A brutalitás és az extrém erőszak önmagában azonban édeskevés lett volna ahhoz, hogy a Blood Feast akkora sikereket érjen el, amekkorákat végülis elért. A dolog mögött ott szunnyadt Lewis és Friedman marketinges hadjárata, amely több összetevőből állt. Friedman ugyanis tisztában volt azzal, hogy az exploitation lényege abban rejlik, hogy a nézők az első sokkhatást, és az azt kiváltó izgalmat már a film megtekintése előtt megkapják. Ezen hatás erősítését szolgálta az a több százezer hányós zacskó, amelyet a filmek vetítése előtt osztottak ki a nézőknek, vagy azok a lefizetett mentősök és playboy modellek, akik pár dollárért eljátszották a bejárat előtt a nővérke, vagy a főorvos szerepét. A sorozatosan és aprólékosan megtervezett kampány odáig fajult, hogy egy kamu bírósági végzés, amely betiltotta a filmet Saratosa városában, végül tényleg életbe lépett. Friedman a forgalmazást se bízta a véletlenre, hiszen miután megállapodott több kisebb forgalmazóval a déli államokban, személyesen ment el „kiselőadást” tartani arról, hogy hogyan is kell fesztivált csinálni a film körül. Filmjük hírneve sok esetben megelőzte még a két házaló filmest is, a sikere pedig akkora volt, amekkorára még ők sem számítottak. A Blood Feast elképesztő népszerűségét látva egy sor gore film ötlete merült fel bennük, azonban Lewis tudta, hogy ezúttal szükségük lesz valami extra töltetre is. A Blood Feast sikerei ellenére egy meglehetősen egyszerű és ostoba film benyomását keltette, amivel Lewis is tisztában volt. Új filmjüknek ő ekkor már sztorit akart, és nagyobb költségvetést. Készen állt arra, hogy a Blood Feasttel ellentétben ezúttal ne az erőszakot állítsa 100%-ban a filmje középpontjába, hanem megtegye azt a bizonyos pluszlépést a közönsége felé, és közelebb hozza számukra az igazi félelmet. Ötletükkel elmentek Stan Kohlberg-hez, aki látván a Blood Feast által behozott elképesztő mennyiségű lóvét, azonnal szabad kezet adott nekik a Two Tousand Maniacs leforgatásához.

Így hát fogták magukat és elutaztak a Floridai St. Cloudba, és nekiláttak a film munkálatainak. Megjelenésükkel nem kis izgalmat keltettek az apró városka közösségében, ugyanis mindenki részesévé akart válni a készülő produkciónak. Az alkotópáros pedig ki is használta a lakosság hozzáállását, és megannyi helyi illetőségű emberkét felhasználtak a film „tömegjeleneteihez”. A film középpontjában egy kisvároska áll, amely a Polgárháború alatt elpusztult, és melynek lakói 100 évvel később halottaikból visszatérvén szisztematikusan terrorizálják a jenki turistákat.  Az egyik címszerepre ezúttal is Bill Kerwin-t választották, a Blood Feastben is szereplő  Connie Masonnel megerősítve. Az ügyeletes playmate szerepét betöltő Mason színészi kvalitásai akkoriban már meglehetősen fejlődőképesnek bizonyultak. Legalábbis a Blood Feasthez képest, amikor még a szöveget sem volt képes megtanulni, és kis kártyákról olvasta fel.

A mókás színészek és a mérhetetlen mennyiségű gore mellett a film másik érdekessége az, hogy bluegrass zenéjét maga Lewis komponálta, melyet a Pleasent Valley Boys nevezetű formáció játszott fel. A filmre költött extra költségvetés minden kétséget kizáróan a páros leglátványosabb filmjét eredményezte. A dolog pikantériája, hogy a ráfordított többlet pénz mégsem arányosan jelent meg a kasszáknál. A dolog hátterében vélhetően az állt, hogy első gore filmjükkel olyan mértékben szélesítették ki a független filmezés palettáját, hogy a következő már nem tudta ugyanazt a hatást elérni. Hiába a nagyobb költségvetés, és a kidolgozottabb forgatókönyv, a közönség már fel volt készülve az őt váró sokkhatásra. Habár a Blood Feast még viszonylag könnyedén átcsúszott a mozivezetői cenzúra karmai között, a Two Tousand Manics már jóval kevesebb moziba tudott eljutni. A dél államokban mégis rendkívül népszerűnek és jövedelmezőnek bizonyult, vélhetően a hamisíthatatlan southern hangulata miatt. A visszafogottabb siker azonban meglehetősen megnyirbálta következő filmjük, a Color Me Blood Red költségvetését.

A szűkösebb keret és az alacsonyabb vetítésszám arra késztette a párost, hogy kissé visszafogja magát és amennyire csak lehet, minimalizálja a költségvetést. Ez természetesen erősen nyomott hagyott a film erőszakszintjén is, amely már szinte szofisztikáltabb és visszafogottabb lett elődeinél. A filmet Florida állambeli Saratosa városában forgatták. A címszerep ezúttal nem a jól bevált Bill Kerwinnek jutott, hanem egy bizonyos Don Joseph nevezetű emberkének, akivel később komolyan meg is gyűlt a bajuk mindhármuknak. A színész ugyanis túlságosan bele kívánta magát vonni a filmek utómunkálataiba, és azok forgalmazási kérdéseibe, amit Lewis és Friedman az úriember stílusa miatt meglehetősen nehezményezett. A dolog aztán odáig fajult, hogy Joseph-et le is ültették egy időre, miután a Moonshine Mountains forgatása alatt szétverte Lewis szállodai szobáját. A film főszereplője egy Adam Sorg nevezetű, fogalmazzunk úgy, mérsékelten tehetséges festő, aki művészi karrierje kibontakoztatását egy Tidewater nevezetű kisvárosban folytatja. Miután a művészt egy helyi kritikus porig alázza, Adam teljesen új festészeti módszerben látja meg karrierjének jövőjét. Ugyanis úgy véli, igazi művészi festményt egyedül emberi vérrel lehet festeni. Az alapanyag megkaparintása érdekében Adam folyamatosan beszerző körútját járja, és mészárolja az útjába kerülő embereket.

Külön utakon

Ebben az időben a produkciós költségeket közösen viselték, melyet az Exchange National Bank és Stan Kohlberg is támogatott. A szűkösebb keret és az ekkora kiéleződő alkotói ellentétek azonban keményen rányomták a bélyegét az alkotópáros kapcsolatára. Lewis és Friedman viszonya a Color Me Blood Red forgatása alatt fokozatosan megromlott, és ez végül a szétválásukat eredményezte. A dolog mögött saját elmondása szerint maga Friedman állt. Amíg ő folyamatosan a konkurencia munkáit figyelte (főként az American International Pictures Poe filmjeit), és drasztikusan emelni kívánta a színvonalat, addig Lewis hitt az egyszerűségben és az igénytelenség bájában. Szerinte bőven elég volt egy jelenetet egyszer felvenni. Azt, hogy útjaik kettéválásában mekkora szerepet töltött be a pénzügyi nézeteltérés, nem tudni, de tény, hogy Lewis nemcsak Friedmannel, hanem Kohlberggel is keményen összeveszett. A dolog végeredménye az lett, hogy ott ált a film befejezetlenül és vágatlanul, és Friedman kénytelen volt egy másik vágót szerződtetni hozzá. Bár Friedman Kohlberghez fűződő viszonya nem mérgesedett el annyira, mint Lewisé, az ő kapcsolatuk is csak addig tartott, amíg Friedman eladta Kohlbergnek a Blood Feast jogait (amiért később Lewis sikertelenül pereskedett vele szemben), hogy legyen elég pénze szerencsét próbálni L.A.-ben. Friedman később aztán a The Adventures of Lucky Pierre és a Daughter of the Sun jogait eladta Lewisnak és Chicago felé vette az irányt. A „Gore Keresztapja” pedig teljesen magára maradt...


Folyt. Köv.

2011. október 26.

Élőszereplős Punisher TV sorozat indul?

Egy ideje már terjengett a pletyka képregényes körökben arról, hogy a Punisher: War Zone brutális bukásának ellenére a FOX egy élőszereplős tv sorozatot szeretne indítani a Frank Castle-el, alias Punisher-el a főszerepben. A dolog per pillanat odáig eljutott, hogy hamarosan hivatalosan is bejelntik a pilot epizód bemutatójának dátumát. 

 

 

A sorozat ha mindenigaz 1 órás epizódokkal operálna, és az executive produceri székben az az Ed Bernero nevezetű egykori New York-i rendőrtiszt fog csücsülni, akinek igencsak benne volt a keze anno a Criminal Minds-ban (Gyilkos Elmék), és a Third Watch-ban (Harmadik Műszak) is. Na ez volt a jó hír. A rossz pedig az, hogy állítólag igyekeznek átértelmezni a Megtorló karakterét azzal, hogy kvázi Batman-t csinálnak belőle. Frank Castle ugyanis a tervezett sorozatban egy New York-i rendőrtisztként képzelik el, aki esténként, amolyan plusz műszakban koponyás polóban ossza az igazságot New York utcáin.

Az anyátok picsáját azt!

2011. augusztus 10.

Az erőszak oltárán - Herschell Gordon Lewis filmjei, 1. rész

Herschell Gordon Lewis. A független film igazi úttörője, ugyanakkor zseniális marketinges agytröszt, aki méltán bitorolja közel 50 éve a „Gore keresztapja” megtisztelő titulusát. Azonban ahhoz, hogy megértsük filmes tevékenységének fontosságát érdemes áttekintenünk azt a politikai és társadalmi konvencióktól roskadozó korszakot, amely ellehetetlenítette, majd később lehetővé tette a független film térhódítását. Más szóval zanzásított történelemóra következik.

 

 A Hays kódex

Az 1920-as évek Amerikájának filmművészete a botrányok, és a hanyatlás évtizedét élte. A filmipar morálisan a csőd szélére került. Megannyi politikailag és erkölcsileg megkérdőjelezhető filmalkotás, off-screen botrány és korrupciós ügy hatására az stúdiók úgy döntöttek, hogy szervesen belenyúlnak a filmek készítésébe. Leigazolták hát az erősen református idősebb Will H Hays-t, akit ezek után az MPPDA (későbbi MPAA) tetejére ültettek fel, hogy kvázi rehabilitálja az amerikai filmművészetet. A szesztilalom, a cenzúra és a sajtó korlátozása így elérte hálivúdot is, amely az 1934-es produkciós, vagy más néven a Hays kódex bevezetéséhez vezetett. A kódexrendszer kiötlése két úriember, egy bizonyos Martin Quigley (a Motion Picture Herald szerkesztője) és Daniel A. Lord atya (jezsuita pap) nevéhez fűződik.  Ők nyújtották be a később Hays kódexre keresztelt útmutató tervezetét MPPDA-nak, amit aztán Hays meglehetősen hasznosnak és célravezetőnek talált.

A rendszer alapvetően két fő részre volt bontható. Az első része főként általános alapelvekről szólt, melyek leginkább a moralitást és a filmes erkölcsöt érintették. A második eleme leegyszerűsítve egy lista volt azokról a dolgokról, amelyeket tilos volt filmen ábrázolni. Ezek közé tartozott a szexualitás, a házasságon kívüli kapcsolatok, az erőszak. Nem lehetett a bűnözésről olyan filmet sem készíteni, melyben a bűnös nem nyerte el a törvény szerint neki kijáró büntetését. Sőt a papokat, és a közigazgatás embereit sem lehetett komikus, vagy negatív szerepben feltüntetni. Bizonyos esetekben azonban kivitelt képeztek ez alól a politikusok, a rendőrök és a bírók. A dolog hátterében természetesen főként az a gondolat húzódott meg, hogy a filmeket egyfajta „propaganda” módjára arra használják fel, hogy az emberek gondolkodásmódját és mindennapjait az erkölcs irányába tereljék. Ehhez ki kellett iktatni azokat az elemeket a filmművészetből, amelyek negatív mivoltuk ellenére bármilyen jellegű együttérzést vagy azonosulást válthatnak ki a nézőközönségből.

A kódexrendszer működtetése, és ellenőrzése egy bizonyos Joseph I. Breen vigyázó tekintete alatt zajlott, aki a Hayes kódex működési struktúrája szerint igyekezett ellehetetleníteni azokat a megkérdőjelezhető tartalmú alkotásokat, amelyek a rendszeren kívül próbáltak eljutni a közönséghez. Az általános erkölccsel szembemenő műveknek minősültek azok a filmek, melyek a szexualitást, a nyílt erőszakot, a bűnözést vagy a vallási dogmatikát helyezték a középpontba.

A 40-es évek közepére a stúdiórendszer betonkeménységűre szilárdult. A nagy stúdiók, nemcsak a nagyobb költségvetésű filmek készítését és forgalmazását kontrollálták, hanem az alacsonyabb büdzséjű, úgynevezett B filmek disztribúciója is az ő kezük alatt zajlott. Az általuk működtetett filmszínházak országszerte vetítették az általuk forgalmazott filmeket, azaz vászonra kerülni is csak az ő felügyeletük alatt lehetett. Bár ez nem azt jelentette, hogy Amerika összes mozija a stúdiók tulajdonát képezte, azonban megannyi meglehetősen egyoldalúan exkluzív szerződésnek köszönhetően a teljes filmszínházi hálózat a stúdió rendszer irányítása alá került.  Ez természetesen sikeresen ellehetetlenítette a rendszeren kívüli cégeket, melyek hiába tudtak filmeket készíteni, mozi és bemutató nélkül a profit is elmaradt. A 40-es évek végére az olyan „ronin” cégek, mint a Monogram, a Republic vagy a United Artist a csőd szélére kerültek.

A helyzet 1949-ben látszódott először javulni, amikor a legfelsőbb bíróság kimondta, hogy a stúdiórendszer tisztességtelen monopóliummal rendelkezik, ezért megfosztotta azt a mozihálózat kizárólagos irányításától. Ezzel megnyílt az út a rendszeren kívüli forgalmazók előtt. A bírósági döntés teljesen új stratégiai irányba kényszerítette a nagy stúdiókat, akik ezek után teljesen elhagyták a B filmek piacát. Az ezután megnyíló mozik mellett a másik legnagyobb aduász a független filmstúdiók kezében az volt, hogy önálló cégként nem kötötte őket gúzsba a Hays kódex szabályrendszere, vagyis bármiről szabadon készíthettek filmeket. Egyetlen dologvolt, ami még számukra is tabunak számított, a vallási téma. A kapuk teljes egészében 1952-ben nyíltak ki, amikor a legfelsőbb bíróság a filmekre is kiterjesztette a szólásszabadság eszméjét. Ezen a nyitott kapun pedig a korai exploitation filmesek, többek közt Lewis és Friedman gátlástalanul be is sétáltak.

Lewis és Friedman inda house

Kettejük találkozása egyszerre volt törvényszerű és meglepő. Lewis igazi értelmiséginek számított, aki egyetemi tanulmányait befejezve angol irodalomból szerzett professzori címet, majd egyetemi tanárként marketinget oktatott a Roosevelt egyetemen.  Későbbi jó kapcsolatukban a kulcs azonban egyértelműen a filmek iránti közös és önzetlen szeretetük volt. Ráadásul ebből a szempontból ki is egészítették egymást. A Kroger  Babb mellett szocializálódott Friedman tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mire van szükségük ahhoz, hogy sikereket érjenek el, és mindemellett képes volt felnyitni Lewis szemét, és kikövezni az utat az exploitation előtt. A stúdiórendszer kezei alól kikerülő mozik az esetek túlnyomó többségében azonban a mainstream filmek majmolásával próbáltak fennmaradni, és sokszor a legkevésbé sem voltak nyitottak az új, extrémebb filmek iránt. Hiába nyíltak meg tehát a mozik mindenki számára, ha a tulajdonosok körében tombolt a sznobizmus és a kapzsiság.

A komolyabb változást, az első igazi átütő sikert arató exploiation film hozta meg a független filmesek számára. Ez a film pedig a későbbi exploitaion guru, Russ Meyer „The Immoral Mr. Teas” című nudie filmje volt. Az újonnan társuló Lewis és Friedman, meglátván a nudie filmekben rejlő lehetőséget, közös filmes pályafutásukat egyből egy, a Meyer filmjéhez nagyon hasonló alkotással kezdték. a „The Adventures of Lucky Pierre” című első igazi közös projektjük, bár erősen táplálkozik Meyer sikerfilmjéből, túllépvén kortársain, elsőként úgy nevezett cutie color-ban, vagy más néven skinamascope-ban forgatták. Ez nem más volt, mint a 20th Century Fox által kifejlesztett Cinemascope nevű 35 mm-es színes film nudie filmeknél alkalmazott szleng neve. A forgatókönyv megírása 6 órát vett igénybe és a költségvetés is nevetségesen alacsony, mindössze 7500 dollár volt. Az a tény, hogy a forgatást 3 kemény nap alatt le is zavarták, már csak hab volt azon a bizonyos tortán. 

Munkájuk során bámulatosan kiegészítették egymás tevékenységét. Amíg Lewis kezében ott volt a filmkészítéssel kapcsolatos mindennemű szükséges tudás, addig Friedman a háttérben mozgatta a szálakat, és irányította a filmek disztribúcióját. Mindkettejük mestere volt saját feladatkörének, és mindkettejüket ugyanaz motiválta. Nyereséges, ugyanakkor szórakoztató filmeket akartak csinálni minimális pénzből. Miután gyorsan felismerték a piacban rejlő lehetőségeket, képesek voltak pillanatok alatt alkalmazkodni hozzájuk.

A következő három évben a filmes duó, amolyan „zsoldosként”, megannyi pénzzel rendelkező producernek és egyéb figurának dolgozott azért, hogy nevüket megalapozzák a sexploitation filmek piacán. Ezalatt az időszak alatt közel 30 filmet készítettek, azonban ezek közül összesen 7 volt az, amelyeken meg is jelent mindkettejük neve. Ezek a következőek voltak:

1) The Adventures of Lucky Pierre (1961)
2) Daughter of the Sun (1962) (Nudist Camp film)
3) Nature's Playmates (1962) (Nudist Camp film)
4) Goldilocks and the Three Bares (1963)(Nudist Camp film)
5) Boin-n-g! (1963)
6) Scum of the Earth (1963)
7)Bell, Bare and Beautiful (1963)

Azonban ahogy ilyenkor lenni szokott, a könnyen és gyorsan érkező siker hamar telítetté tette a piacot, ami természetesen több tucat, olcsóságuk ellenére ócska kópiafilmet produkált a 60-as évek első felében. Erre Lewis és Friedman 1963-ban a Boin-n-g! című filmjükkel reagált. Ez volt az első azon 5 alkotásukból, amelyeket Stan Kohlberg mozitulajdonossal közösen készítettek. A filmmel az volt a céljuk, hogy teljes mértékben gúnyt űzzenek saját magukból, és a sexploitation piacán tevékenykedő más filmesekből. A 60-as évek közepére ugyanis egy olcsó nudie filmhez nem kellett más, mint egy kamera és pár, a siker reményében a valagát riszáló feltörekvő „leendő” modell. Na és persze csöcsök. Jó sok csöcs. Ennek aztán egyenes következménye lett az, hogy a telített piac lenyomta az árakat, és hiába volt meg a kapcsolatrendszer az olcsó mozikhoz a nagy választék miatt annyira alacsony összegekért lehetett csak belistázni a filmeket, hogy sokszor még a produkciós költségek sem térültek meg. Az igény ellenére a klasszikus sexpolitation önmagát kezdte el megfojtani. Lewis és Friedman pedig teljesen más irányba szegezte tekintetét…

Folyt. köv.

2011. július 31.

A matematika diadala

Arról már olvastam korábban, hogy külföldi tudósok unalmas óráikban, és megfelelő anyagi támogatás ellenében meghatározták a félelem differenciál egyenletét. Az egyenlet szerint a valaha készült legfélelmetesebb film Stanley Kubrick Ragyogás című klasszikusa. Hiába na, az unatkozó értelmiséginél nincsen brutálisabb dolog a világon. De amit a továbbra kattintás után láthattok, az az én földhöz ragadt mérnöki gondolkodásmódom szerint is elég komoly! 

 

 

Humán beállítottságúak számára legyen elég annyi, hogy a képen egy matematikus ürge agyszüleménye látható. A kellően pihent úriember koordináta rendszerbe foglalta kedvenc bőregerünk jelképét, és a pontjai között felírta a pontokat összekötő vonalak által határolt batman logó függvényét. Kemény dolog ezzel kezdeni a vasárnap reggelt nem?

2011. július 19.

Superman márpedig nem repül!

A képregények világában jártásabb olvasók valószínűleg már unalomig ismerik a szeptemberben esedékes DC relaunch részleteit, mely során a kiadó 52 címét indítja újra gyakorlatilag a nullától. Ez sorozatonként elétérő módon fogja újraértelmezni az adott karaktereket, azok világát, jelmezeit, és képességeit. A szeptemberi nagy esemény pikánsabb részletei először a Grant Morrison által íróként jegyzett Action Comics első számát illetően láttak napvilágot, melyet Dan Didio a DC főnöke lebegtetett meg a napokban.

 

 

Ezen információk szerint az új sorozatban eltörlik többek közt Clark Kent és Lois Lane nagy csinnadrattával 1996-ban megkötött házasságát, megszabadítják a hőst a nevelő szüleitől és a repülési képességeitől. Amivel kapcsolatban finoman megjegyezném, hogy ez igencsak ekvivalens az eredeti Joe Shuster és Jerry Seigel féle Superman képregénnyel, melyben Superman csak bazi nagyokat tudott ugrani a Földön és a Kryptonon lévő eltérő gravitációs viszonyok miatt. Dögöljek meg, de ebből még valami jó is kisülhet, pláne úgy, ha íróként egy akkora zseni jegyzi majd a sorozatot mint Grant Morrison. Én most lettem igazán baromi kíváncsi a DC relaunch okozta változásokra.

 

2011. július 8.

Batman: Year One trailer

A Warner Bros éppen a napokban dobta ki a régóta emlegetett Batman: Year One című soron következő rajzfilm adaptációjának trailer-ét, melyet a "tovább" gombra kattintva tekinthettek meg. A film Frank Miller azonos című méltán emlegetett, egyébként véleményem szerint szenzációs képregényének adaptációját takarja. Aki esetlegesen nem ismerné Miller munkáját (ha van itt ilyen, az sürgönnyel pótolja) annak bevezetőnek legyen elég annyi, hogy a cucc Batman eredettörténetének egyfajta új értelmezése volt, miután az 1985-os Crisis on Infinite Earth című eseménysorozattal a DC gyakorlatilag eltörölt minden jellegű kontinuitást a Crisis előtti időszakból. A reboot minden sorozatot érintett így szeretett bőregerünket is. Miller pedig a Year One-al indította útjára azt kontinuitást, amelyhez később a többi általa írt Batman story is kapcsolódott, úgy mint a The Dark Knight Returns, a The Dark Knight Strikes Again vagy a botrányosan szar All Star Batman and Robin.

Az új rajzfilm a készítők szerint igyekszik a lehető leghűebben visszaadni Miller munkáját, melyben Bruce Wayne Batman előtti időszakát, majd a későbbi Jim Gordon-al és Catwoman-al való kapcsolatát is bemutatja. A film július 22-én debütál a San Diego-i  Comic-Con fesztiválon, majd a dvd és a bluray változatban hivatalosan október 18-án kerül a polcokra. A trailer alapján a dolog igencsak ígéretesnek tűnik.

 

 

2011. május 31.

81 évnyi vagányság

Ma van a mester, azaz Clint Eastwood 81. születésnapja. Az emberé, aki egy személyben, még ilyen idősen is vagányabb az egész kibaszott hálivúdi akciófilm-iparnál!

Buon Compleanno Clint!

 

2011. május 10.

Hobo with a Shotgun

A Tarantino-Rodriguez duo Grindhouse munkacímű double feature filmje állítólag visszahozta az exploitation-t a köztudatba. Szerintem meg ott volt az előtte is, csak az embernek néha nem ártana tovább látnia az orránál. Tény és való, hogy a két hírhedt úriember „mérsékelt” sikerű filmje (és akkor még finoman fogalmaztam), ha másra nem is, arra mindenképpen jó volt, hogy egy picit szélesebb kör számára is érdekessé tegye a filmvilág feketebárányát. Azonban ennél több jelentőséget nem kívánok tulajdonítani a két egyébként meglehetősen felemás filmnek, amelyek közül egyedül Rodriguez munkáját tudtam értékelni.

A folyamatnak hála a szélesebb körben prezentált ultraerőszakos low budget filmek közül néhány az elmúlt 5 évben eljutott arra a szintre, hogy ha nem is blockbuster-hez mérten, de pár tízezer dollárnál jelentősebb költségvetéssel bírt. A grindhouse filmekhez készített fake trailerek közül pedig a különösen nagy érdeklődésnek örvendő darabok (mint pl. a Machete) önálló egészestés mozit kaptak. Valami ilyesmiről van szó Jason Eisener Hobo with a Shotgun című filmjének esetében is.

 

 

Anno ugyanis a film trailere a nemzetközi SXSW versenyen debütált, amelyet Jason Eisner meg is nyert vele, és a szakmai elismerésen túl kamu trailerként hozzácsapták a Tarantino-Rodriguez páros grindhouse filmjének kanadai bemutatóin. Nem sokkal ezek után Eisner megkapta a támogatást és a lehetőséget az Alliance Films-től és a Telefilm Canada-tól, hogy látomásából egy egész estét betöltő önálló celluliod szörnyet készítsen. A felhasználható keret dollárban kifejezve nagyjából 3 millát tett ki, melyet jórészt a speciális effektusokra, és Rutger Hauer-re fordítottak. A többi szereplő maximum a kanadai tv filmes világban jártasabb nézők számára lehetnek ismerősek.

A film egy fülnek kellemes kis kedvcsináló muzsika támogatásával indul, mely képsorokon keresztül tanúi lehetünk, ahogy egy szakadt csöves egy tehervonat egyik „kupéjában” megérkezik Hope Town-ba. A kisváros azonban a nevével ellentétben meglehetősen távol áll a remény és a lehetőségek Mekkájától. A helyi lakosokat ugyanis egy családi vállalkozásba bujtatott szervezett bűnözői csoport tartja rettegésben. Az öreg csöves eleinte tétlenül nézi, ahogy mészárolják a kisváros ártatlan lakóit, aztán egy ponton túl úgy érzi, hogy ideje a tettek mezejére lépnie, és amolyan egyszemélyes hadseregként száll szembe a városka elnyomóival. Ehhez természetesen egy jófajta csöcsös farmos menyecske is dukál a főhős oldalán.

Az elhangzottak alapján még akár azt is mondhatnánk, hogy a film komolyan vehető, vagy annak próbálja venni magát, de szerencsére rohadtúl nem így van. Bár talán már önmagában is meglehetősen groteszk elképzelés egy olyan trash, exploitation kategóriájú mozi, amely bármilyen szintén is okítani próbálja a nézőt. Annak ellenére mondom ezt, hogy nem egy, nem két példa van rá a 60-as 70-es évekből, azonban 2011-ben már maga az elgondolás is finoman szólva röhejes. Tökéletesen tisztában volt ezzel a rendező Jason Eisener is, így hát azt a megoldást választotta, amellyel a leginkább képes megfogni a nézőt. Ez pedig a pofátlanul morbid humor, a töménytelen mennyiségű gore, és az önirónia, amelyre a ”The Plague” elnevezésű vasálarcos démon duo legszebb metafora, amit valaha újkori moziban eddig láthattunk.

A film komolytalan stílusához totálisan komolytalan szereplők, és az a színészi bravúr társul, mellyel még az ízlésesség határain belül sikerült tartani a karakterek túljátszását. Az egyensúly fenntartása a film teljes hosszában gyakorlatilag kizárólag Rutger Hauer kezében van, hiszen egyedül az ő színészi zsenialitása által megformált kimért szűkszavú csöves karakter viseli el a komolyságot. A többi szereplő bár néhol meglehetősen pökhendi és már-már gusztustalanul túljátszott, mégis kvázi kioltja ezt a főszereplő köré font csipetnyi szánalom, és sajnálatot keltő jellemábrázolás.

A korszak (mármint a 60-as 70-es évek) filmjeinek képi világát a technicolor hatás hivatott megteremteni, amely Eisener talán legjobb húzása volt. A gusztustalanul giccses rikító színekben pompázó képi világ, és a hozzá integrált föcim, már a film első pár percében képes elérni a kellő hatást, és nyilvánvalóvá tenni az amúgy is egyértelmű ars poeticát. Ami utána jön az már csak hab a tortán. Igaz, hogy a film viszonylag lassan és talán egy picit nehézkesen indul, de amikor felpörög, akkor aztán csak úgy ömlik a néző nyakába értelmetlen erőszak. Amit ugyanis az utolsó fél órában látunk az szinte leírhatatlan. Akinek már a Machete erőszakszintje felborzolta a kedélyeit, az a Hobo with a Shotgun-ba bele se kezdjen! Kiömlő belek, szétlőtt fejek, és ledarált végtagok tarkítják a film utolsó képsorait, amelyhez olyan tökéletesen passzol a technicolor színorgiája, hogy már szinte költészet.

Mindent egybevetve a Hobo with a Shotgun tökéletesen képes reprezentálni mindazt, amit a 40-50 éve exploitation-nek nevezünk. Megvan benne a kellő alázat, a humor, az elmaradhatatlan brutalitás és az összes olyan tényező, amely képes lehet egy ilyen filmet szórakoztatóvá tenni. A megtekintése közben nem egyszer hagyta el hangosan a számat az „aztakurva”, és a „hubazmeg” kettős verbális kombinációja, ami tegyük hozzá nem kis dicséret. Megmondom őszintén, hogy soha nem gondoltam volna, hogy képes lesz egy film 2011-ben így meglepi. De sikerült!

2011. április 22.

A ganxta Thor uzival dinoszauruszokra vadászik

Az amerikai Asylum stúdió a filmvilág pöcegödre. Egy olyan szarhegy, amely mögött marketinges zsenik húzódnak meg. Nem nagyon hiszem, hogy a blog olvasóinak be kellene mutatnom az Ayslum tevékenységét, így hát nem is kívánom sokáig feltartani a kíváncsi olvasókat. Mindenesetre azt el kell mondanom, hogy amikor megláttam az új asylum film az Almighty Thor trailer-ét, amiben Thor uzival végez születésszabályozást egy csapat dinoszauruszon, és a végén még megjelenik Richard Grieco, mint Loki, én konkrétan behuggyoztam!

 

2011. április 20.

The Toxic Avenger

A független film a 60-as évekbeli nagy korszakának köszönhetően (miután 1968-ban hivatalosan is leszarták a Hays Code-ot) a 80-as évek derekára sikeresen kitermelte azon követőit, akiket mára nemhogy kultikus, de műfajteremtő újítókként tartunk számon. Roger Corman egyszerűsége, John Waters groteszk, polgárpukkasztó morbid humora, vagy Herschell Gordon Lewis vérben, és belekben tocsogó víziói egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy két fiatal egyetemi szobatárs 1974-ben megalapította saját függetlenfilmes stúdióját Troma Entertainment néven.

A kitűzött célok meglehetősen egyszerűek voltak, ugyanis az úriemberek minimál pénzből szerettek volna szórakoztató, ugyanakkor jövedelmező filmalkotásokat letenni az asztalra. Az azóta eltelt közel 40 évben a Troma neve szinte fogalommá vált, azonban magát a név jelentését sok ember előtt sűrű homály burkolja körbe. Fellebbentvén a fátylat a nagy titokról elárulom tehát, hogy Troma szó ősi latin nyelven szabadfordításban annyit tesz, hogy „remekmű celluloidon”. Ha pedig egészen konkrét akarok lenni, akkor Kaufmann és Hertz Virgil Aeneid című epikus latin nyelvű elbeszélő költeményének 2-es könyvéből vette kölcsön magát a Troma szócskát.

Lloyd Kaufmann a Troma stúdió szellemi atyja, aki a Yale egyetemen többek között Oliver Stone és George W. Bush évfolyamtársa volt, a 70-es években több nagy hollywood-i szuperprodukcióban is részt vett szabadúszóként. Az amerikai filmkészítés fellegvárában átélt „élmények” és tapasztalatok hamar arra sarkalták, hogy a nagy stúdiókban látott munkamorált, és működési szisztémát saját egyedi látásmódjával helyettesítse. Elmondása szerint különösen a Final Countdown-ban való produceri részvétele késztette arra, hogy merőben elhatárolódjon a hollywood-i filmkészítési módszerektől. Kaufmann szerint az egész forgatás maga volt a rémálom, a szakmai hozzáértés hiányától kezdve, a totális érdektelenségen át egészen Katherine Ross rendszeres hisztijéig. A hölgy legnagyobb problémája ugyanis az volt, hogy nem jutott neki szék az ebédnél.

Egyedi elképzeléseinek kibontakoztatását a 70-es évek második felében kezdte meg, amikor több barátjával (többek közt Oliver Stone-al, és Micheal Hertz-el) karöltve erotikus jellegű komédiákat kezdtek el forgatni. A Squeeze Play, a Waitress, a Stuck on You és a First Turn-on című komédiák a szakmai elismerés mellett, anyagi sikereket is hoztak számukra.

Aztán a 80-as évek elején Kaufmann szerint a keze ügyébe került egy újságcikk, melynek főcíme az volt, hogy „A horrorfilm halott”. Bár én speciel nemtudom miféle sajtót forgatott az öreg Lloyd, de ha megnézzük az európai és az amerikai filmipar termését a 80-as elején a horror minden volt akkoriban csak halott nem. Mindenesetre Troma stúdió úgy érezte ekkoriban, hogy egy óriási űr tátong a világ filmes palettáján, és az eddigi munkásságukhoz képest egy hatalmas profilváltással a horror műfaja felé vették az irányt. Aztán 1984-ben (bár Kaufmann több interjúban is 1982-re teszi a film forgatási időpontját) a Toxic Avenger című filmjükkel fenekestül felforgatták a független filmezés „állóvizét”.

A történt főszereplője egy Melvin nevezetű szellemi és testi kihívásokkal erősen küzdő fiatal kretén balfasz (gy.k. nerd), aki Tromaville városában (gyakorlatilag New Jersey fikcionális megfelelője) a helyi fitnesz klub takarítójaként keresi a burritóra valót. A fiatal srác állandó céltáblája az egészség klub vendégeinek, akik rendszeresen szivatják, megszégyenítik, és ott rúgnak bele, ahol tudnak. Az egyik kis interakciójuk következtében (Melvin-t balett ruhába öltöztetve lesmároltatnak vele egy bárányt) hősünk kirepül az ablakon és hogy-hogy nem éppen egy toxikus mérgező hulladékot nyitott hordóban szállító kamion platóján landol. A sofőrök ugyanis pont ott tartottak pihenőt, melyet pár tonna kokó felszívásával ünnepeltek meg. Az erősen aktív anyaggal való találkozás hatására a fiatal legény fizimiskája különös változásokon megy keresztül. Teste groteszk módon eltorzul, és emberfeletti erőre tesz szert.

A testén látható fizikai elváltozásokon túl a másik legszembetűnőbb metamorfózison Melvin személyisége megy keresztül, úgyis a mérgező kemikáliák hatására Tromaville új szuperhőse ki nem állhatja bűnt. Még a szagától is undorodik, és valóságos késztetést érez arra, hogy az erőszakos bűncselekményekre válogatott csonkolással, belezéssel, és dekapitációval reagáljon. Tromaville „egészséges” lakói pedig tobzódnak fertőben, és a Toxic Avenger feladata, hogy az egykoron békés és csendes kisvárost újra régi fénye ragyogja be.

A fentebb leírtakból talán részben látszik, hogy a Toxic Avenger egy ostoba, bugyuta film, amihez elképesztően szórakoztatóan vegyül a humor, és a környezettudatosságot zászlóvivőként hirdető ideológia. Lloyd Kaufmann Grand Guignol-ja tehát nem más, mint egy pofátlan, gusztustalan, ám annál mókásabb szatíra, amely a humor legszélesebb palettáját vonultatja fel Buster Keaton-tól egészen Rudy Ray Moore-ig. Nyugodtan titulálhatjuk horrorfilmnek, ám nem a szó abszolút értelmében. A Toxic Avenger ugyanis egy cseppet sem félelmetes, sokkal inkább gyomorforgatóan vicces. A brutalitásfaktoránál, már csak a komolytalansági faktora magasabb. A véres jelenetek azonban még a 80-as évek kult horrorjain edződött veteránok számára is durván hatnak (egy gyerek fején áthajtanak kocsival, egy kutyát agyonlőnek shotgunnal, stb), a film humora pedig valami elképesztően zseniális.

A színészek hozzák a horror vígjátékoktól később megszokott túljátszottságot, amely sok más magát komolyan vevő baromsággal ellentétben rendkívül aranyos, és kétségtelenül sokban hozzájárul ahhoz, hogy a film annyira szórakoztató amennyire. Kell is ez a fajta túljátszottság, hiszen a film karaktereinek 90%-a, nagy jó a faszt inkább 100%-a teljesen röhejes és a valóságtól totál elrugaszkodott fazon. A dolog bája pedig pont ebben van. A másik pedig a csöcsök indokolatlan mennyiségében. Lássuk be, egy low budget film a 80-as évekből női mellek nélkül olyan, mint a Rambo Stallone nélkül. Biztos jó, de kit érdekel? Hiába na, az exploitation kőkemény férfi műfaj kérem! 

Pont ezért van valami elképesztően magával ragadó az igénytelenségnek és a pénztelenségnek az ily formában való megnyilvánulásában. Természetesen ez mit sem érne abban az esetben, ha Kaufmann vénájában nem szunnyadna ott a tehetség, és a filmek iránti mérhetetlen szeretete és odaadása.  Működőképes, és emészthető low budget filmet ugyanis a megfelelő hozzáértés és alázat nélkül gyakorlatilag nem lehet készíteni. Kaufmann és kis csapata pedig tudta ezt és tudja a mai napig is.

Nem csoda tehát, hogy a Toxic Avenger elképesztő sikereket aratott a 80-as évek második felében és arat napjainkban is. Tökéletesen testesíti meg azt az alantas, minimális igényeket kielégítő szórakoztató ipari faktort, amely talán tényleg hiányzott a 80-as évek amerikai filmgyártásából. Az évek folyamán a végeredmény pedig nem csupán egy sikeres film lett, hanem egy brand. A Toxic Avenger a folytatásaival együtt, amelyekből egyébként összesen három van (a második nem rossz, a harmadik nézhetetlen, a negyedik pedig vetekszik az elsővel) pedig mára már egy filmtörténelmi korszakot testesítenek meg.

A Troma stúdió ugyanis nem csupán szórakoztató és anyagilag jövedelmező filmeket adott a világnak, hanem sztárokat, és egy szemléletmódot. Igen sztárokat mondtam. Olyan színészek kezdték pályafutásukat a Troma által készített vagy forgalmazott filmekben, mint Marisa Tomei, Kevin Costner, vagy Trey Parker és Matt Stone, akik a mai napig hatalmas cimborái Kaufmann-nak. Kaufmann életműve tehát jóval több egyszerű pénzhajhász forgalmazósdinál, és forgatósdinál. A troma filmek már szinte önálló műfajnak számítanak a világ filmes palettáján, amelyet egyértelműen meghatároz Lloyd papa stílusa. Egy tuti, ha egy film elején megjelenik az a bizonyos sárga logó, mindenkit tudja mire számíthat, és azt is kapja.

2011. február 12.

Pulgasari

Az igazi férfiak szeretik a kaiju-t! Kim Jong Il pedig igazi férfi, amit mi sem bizonyít jobban, mint a brutális méretű háreméről regélő legendák, és az ezen legendákat „feldolgozó” dél-koreai ellenpropaganda filmek. Nagy általánosságban azonban elmondható, hogy minden városi legenda mögött rejlik azért némi valóság. Bár a déli szomszéd által mozgóképen prezentált „tények” valószínűleg nagyrészt a rendező képzeletének szüleményei, a Kedves Vezér saját maga által büszkén hangoztatott elképesztő méretű filmgyűjteménye mögött azért ott lapulhat az igazság maga. Köztudottnak számít ugyanis ama tény, hogy a legidősebb Kim vezér egyszerűen odavan a filmekért! Azonban igaz, ami igaz, meglehetősen szélsőséges véleménye van a filmkészítés művészetéről, amelyet az 1971-ben általa közzétett „On thoroughly establishing a revolutionary film-making system of our own” című elmélkedése is ékesen bizonyít. A tömör esszé lényege, hogy az észak-koreai filmgyártás céljai kimerülnek abban, hogy tökéletesen kiszolgálják a pártot, és az általa felállított normákat. Nem meglepő tehát, hogy az észak-koreai filmeket a velejéig áthatja a propaganda, és a pártérdek, amely mögött néha, ahogy a Pulgasari című kaiju film esetében láthatjuk, ahogy szégyenlősen, de megbújik a Kedves Vezér gyermekded filmek iránti szeretete.

 


 

Kim Jong Il ugyanis imádja a kaiju filmeket, így hát a 70-es évek végén szinte parancsba adta, hogy márpedig a nemzet érdeke, hogy saját óriás-szörnyfilmet készítsenek. A saját stúdió, a kimeríthetetlen költségvetés, és a több száz fős stáb adott volt, már csak a hozzáértés hiányzott. Megfelelő szakértelem híján úgy oldották meg az így keletkező űrt, hogy egy bizonyos dél-koreai származású Shin Sang-ok nevű filmrendezőt az észak-koreai titkosszolgálat egyszerűen elrabolt. A történteket természetesen az észak-koreai vezetés folyamatosan tagadta egészen addig, amíg a Choi Eun-hee (Shin exneje, akivel későbbi fogsága alatt újra összejött) által titokban rögzített beszélgetések ki nem szivárogtak. A közel 45 perces anyagot aztán később a dél-koreai rádióadók is leadták. Magára a tényszerű rablásra tehát 1978-ban Hong Kong-ban került sor, ahova Shin a szintén Kim Jong Il parancsára elrabolt Choi ügyében ment kihallgatásra. Az észak-koreai titkosszolgálat feje ekkor maga Kim Jong Il volt, aki Shin Sang-ok szakértelmét felhasználva kívánta teljesen új irányba terelni hazája filmiparát. Maga a rablás ténye természetesen szigorúan titkos volt, és Shin Észak-Koreába való érkezését számos megkoreografált hangfelvétellel próbálták bizonyítani a nép felé. Ezeken a felvételeken beszélgetések hallgatóak Kim Jong Il és Shin Sang-ok között, aki saját elmondása szerint szabad akaratából érkezett az országba. A Hong Kong-ból elrabolt filmrendezőt aztán 8 évig tartották fogva exnejével Észak-Koreában, hol házőrizetben, hol börtönben (ide egy szökési kísérlete után került), és ezalatt a Kedves Vezér parancsára kellett, mintegy gyártania az általa elképzelt filmeket.

Mivel halvány fingjuk sem volt, hogy hogyan is kellene kaiju-t készíteni Shin Sank-ok mellé „leigazoltak” japánból pár szakembert, akiket a Toho stúdió némi anyagi ellenszolgáltatás fejében természetesen rendelkezésre is bocsátott a kommunista ország számára. Mindezért csupán garanciát kértek az észak-koreai kormánytól arra, hogy honfitársaikat a munka elvvégeztével haza is engedik. A japánok aggodalma nem volt alaptalan, hiszem a 70-es évek vége és a 80-as évek eleje között az észak-koreai titkosszolgálat mintegy 11 japán illetőségű embert rabolt el, fogalmazzunk úgy „kulturális célok” végett. A tárgyalások lefolytatása után aztán Teruyoshi Nakano-ra Godzilla megalkotójára a speciális effekteket bízták, míg Pulgasari „legendás” kosztümjét a heisei szériában (1984 – 1995) Godzillát alakító Kenpachiro Satsuma ölthette magára.

A történet valahol a 14dik századi Koreában játszódik a Koryo dinasztia idején. A helyi parasztok az őket sújtó folyamatos adók, és egyéb terhek okozta elviselhetetlen életkörülmények miatt ellenállást szerveznek a főúri elnyomás ellen. A renegátok tagjai fiatal földművesek, akik a hegyekben tömörülve szervezik forradalmukat, melyhez a falu idősebb parasztjai, és hölgytagjai rendszeres segítséget nyújtanak számukra. A királyi karhatalom azonban megelégeli a szervezkedést, amelynek leverésére a parasztok szerszámainak elkobzása által generált feszültséget használják fel ürügyként. Egyszerűen összegyűjtik a földműveseket, és börtönbe zárják őket. Taksi a helyi kovács, a számára becsempészett főtt rizsből azonban egy különös kis játékfigurát eszkábál, amelyet börtöne ablakán kihajít lányának Ami-nek. A lány eleinte nem tud mit kezdeni a különös kis szoborral, azonban, amikor véletlenül megvágja az ujját, és a vére rácsöppen, az apró szobor életre kel. Rövidesen kiderül, hogy a lénynek hatalmas étvágya van, amelyet egyedül csak fém tárgyak elfogyasztásával tud csillapítani. A popcorn módjára fogyasztott vas-karbidtól ráadásul rohamléptekben elkezd nőni. Miután a helyi parasztok szinte mindent felzabáltatnak az ormótlan lénnyel hamar rájönnek, hogy a gigantikussá nőtt Pulgasari-t sikeresen fel tudnák használni forradalmukhoz. El is indul hát az ádáz küzdelem a két tábor között, ám a böszme döggel szemben még a meglehetősen agyafurt királyi hadsereg is tehetetlen. A Pulgasari-val ápgrédelt ellenállók győzelme ezek után magától értetődővé válik. Örömükbe azonban egy kis üröm is vegyül, amikor rájönnek, hogy a lény gyakorlatilag minden fém tárgyat felzabált a vidéken. Szomorú döntést kell hát meghozniuk. El kell pusztítaniuk a hatalmas óriást, amire egyedül az öreg kovács lánya Ami képes, hiszen vérével ő keltette életre a szörnyeteget.

A fentebb leírtakból még a kevésbé szakavatott egyszeri filmnéző számára is kiderül, hogy a Pulgasari nem sokban tér el a tipikus kaiju filmektől. Adva vagyon egy gigantic monstah, akinek útját sikítozó humanoidok, és porrá zúzott nikecel építészeti csodák romhalmaza kövezi, melyet egyéb, mondhatni speciálisan az észak-koreai filmekre jellemző groteszk propaganda egészít ki. Az ország filmgyártását ugyanis a mai napig a velejéig áthatja a pártérdek, és a Kedves Vezér által a szeretett honfitársai irányába plántált alantas szájbarágás a gonosz amerikai elnyomókról, a párt erejéről, és a közös célokról. Más filmek esetében talán erőltetettnek tűnhet az ideológia belemagyarázása a cselekménybe, azonban a Pulgasari esetében ez több mint helytálló. Az elnyomott parasztok, és az őket eleinte megmentő, majd később felemésztő óriásszörnyeteg könnyedén azonosítható be a szocialista ideológia, és a mindent felfaló nyugati kapitalizmus metaforájának, amely mögött tudatos alkotói munka húzódik meg a háttérben. Kim Jong Il ugyanis szilárdan hit abban, hogy hazája filmgyártásának üzenetet kell közvetíteni a nézői felé, még egy egyértelműen szórakoztatási célokat szolgáló filmes műfaj esetében is.

Túllépvén az agyunkba táplált politikai üzenethalmazon igazából semmivel sem nyújt többet a film egy átlagos óriás-szörnyfilmnél. A színészi játék hozza egy japán kaiju által elvárt színvonalat, a forgatókönyv nemkülönben, a különbség egyedül abban van, hogy a történet a középkori Koreába került áthelyezésre. A speciális effektusok tekintetében azonban nem nagyon lehet okunk panaszra. A Toho szakemberei igazán kitettek magukért, hiszen a film kimondottan látványosra sikeredett. Természetesen egy kaiju-hoz mérten. Egyértelműen látszik a szörny megjelenésén, és az arcáról mutatott közelik közbeni grimaszolásaiból, hogy a mechanikus effektus, és jó néhány beállítás egy az egyben át lett vége a korszak Godzilla filmjeiből. Nincs is ezzel gond, hiszen mindannyian szeretjük a Godzilla filmeket ugye?

Mindent egybevetve elmondható, hogy a Pulgasari Shin észak-koreai raboskodásának talán az egyik legjobban sikerült filmje, amely később japán segítséggel ki tudott jutni az országból, és nemzetközi forgalmazásba került. 1985-ben ugyanis Shin és exneje nem sokkal a film befejezése előtt sikeresen meglépett Észak-Koreából, így Kim Jong Il parancsára a film stáblistájára egy bizonyos Chon Gon Jo került Shin helyett. A 90-es évek elején próbált az észak-koreai vezetés nemzetközi piacot találni a filmnek, amely végül 1998-ban japánon keresztül sikerült is. A film forgalmazási jogai valahogy átkerültek a szigetországba, ahol, ha nem is túl hangos de szép sikereket aratott, hogy aztán 2000 körül dél-koreai bemutatót is kapjon. Bár sem az ázsiai sem a tengerentúli piacon nem tudta hozni a forgalmazók előzetes elvárásait, a filmet körülölelő legendák hamar kult státuszba repítették a fémzabáló szörnyeteg történetét, amely 1996-ban még egy amerikai remake-et is megélt. Galgameth munkacímre keresztelt csodát egyébként maga Shin Sang-ok írta Simon Sheen álnéven Amerikába emigrálását követően. A Pulgasari tehát amellett, hogy egy közepes színvonalú óriás-szörnyfilm benyomását kelti mindenképpen érdemes a megtekintésre. Már csak a származási helyének okán is.

2010. december 15.

Santo contra los zombies

Újabb szerkesztőségi szerzemény, Berzerker kolléga lép színre ezzel a cikkel.

Minden országnak megvannak a maga popkultúrális ikonjai filmes, irodalmi és zenei téren egyaránt. El Santo pedig legalább akkor kultfigurája a mexikói filmgyártásnak, mint a törököknek Cüneyt Arkin!

Santo maga a celluloid folklór! Egyszerre jelképezi az igazság rendíthetetlen szobrát, a nemzeti hőst, a nők álmát, és a 100% maszkulanitást! Karaktere talán európai szemmel nézve kissé furcsának tűnik, és népszerűségének miértje szinte felfoghatatlan, de az eredetileg Rodolfo Guzman Huerta nevű úriember 1942-ben szinte egyedül tette brutálisan népszerűvé a klasszikus pankrációt Mexikóban.

 

 

A lucha libre-t, vagyis a mexikói pankrációt (nyersfordításban annyit tesz "szabad küzdelem") egy bizonyos Salvador Lutteroth nevezetű emberke honosította meg Mexikóban, miután egy texasi útján találkozott a műfajjal és annak elképesztő népszerűségével. A hazai kampány részeként 1934-ben meghívott Amerikából egy helyi pankrátort, akit csak szimplán a maszkos emberként mutattak be a közönségnek. A showt persze hangos siker követte, amely folyományaként Lutterorth egy egész kis maszkos pankrátor kolóniát épített ki a lucha libre számára pozitív és negatív karakterek felvonultatásával. Ebben az időszakban különböző maszkos birkozók tömkelege árasztotta el a mexikói pankráció piacát, melyek között Huerta eleinte csupán egy volt a sok közül. Alexandre Dumas A vasálarcos című regénye által inspirált név és az ezüstszínű maszk csak ezek után, egészen pontosan 1942-ben került a legendás El Santo kerek kobakjára.

Miután Huerta végigharcolta a 40-es éveket eleinte „rudo”-ként (negatív karakter), majd később „technico”-ként (pozitív karakter) valóságos hisztéria alakult ki körülötte, ami odáig fajult, hogy az 50-es évek elején saját képregényt indítottak a nevével. A dolog olyan szinten bejött, hogy közel 35 éven keresztül töretlenül futott a sorozat Mexikóban. Az 50-es évek legfontosabb eseménye azonban, amely később rendkívül nagy hatással volt Santo karrierjére az volt, hogy 1958-ban felkérték első filmszerepére.

Huerta azonban semmiképpen sem akarta feladni pankrátori pályáját, így úgy döntött, hogy egyszerre próbál érvényesülni mindkét területen, és 58-ban leforgatott két filmet Fernando Osés vezénylete alatt Kubában. Bár ezen első két filmjében (El Cerebro del Mal, és a Hombres Infernales) csupán mellékszerepet töltött be El Incognito mellett, filmes karrierjének későbbi sikerei miatt neve mégis belekerült mindkét film címébe. A dolog hátterében egyértelmű gazdasági okok húzódtak meg, hiszen filmes pályájának hála El Santo a 60-as évek derekára még mocskosabbúl híresebb lett, mint azelőtt. Az első abszolút értelemben vett Santo film tehát az 1961-es Santo contra Los Zombies című remekmű volt.

A történet középpontjában egy nem csupán mexikói mércével mérve attraktívnak számító hölgy áll, aki elveszettnek hitt apját szeretné megtalálni. Jó pógár révén fel is keresi a helyi szervet, és vázolja nekik a szituációt, miszerint apja, az ismert egyetemi professzor Haiti-ről való visszatérését követően egyszerűen eltűnt. Az öreg éppen a Haiti zombi kultuszról fabrikált össze egy könyvet az eltűnése előtt. A rendőrség a „mindenki rohadtul gyanús” elvet bevetve meg is kezdi a professzor keresését. Mindeközben a városban egy titokzatos rablássorozat veszi kezdetét, amelyet elpusztíthatatlan zombi armada követ el időről időre. A rendőrség tehetetlen a hathatatlan zombikkal szemben így hát bevetik az ultimate aduászt, El Santot a lucha libre legyőzhetetlen hősét, aki, amikor ideje engedi szívesen állítja kidolgozott muszklijait az igazság szolgálatába! Hősünk hamar összetűzésbe is kerül a zombikkal, akik eleinte jól helyben is hagyják őt, ám El Santot nem olyan fából faragták, hogy csak úgy le lehessen nyomni. Mérhetetlen erejének, és technikai felkészültségének hála (vagy egy batbarlang szerű kuckója ahonnan szó szerint MINDENT lát egy monitoron) hamar nyomára bukkan a zombi „sereg” mögött álló titokzatos alakokra, és fény derít a professzor eltűnése mögötti rejtélyre.

Akinek még sosem volt szerencséje egyetlen Santo kalandhoz sem, az vélhetően képtelen elképzelni azt, hogy mi a franc lehet szórakoztató egy ilyen primitív filmben. Bár a lucha libre filmekre általában igaz az a közhely, hogy ha egyet láttál, láttad az összest, azonban a különböző filmeket körülölelő varázslatos báj, és ártatlanság bármikor képes mosolyt csalni az erre fogékony nézőközönség arcára. A mexikói hombrék pedig rohadtul gerjedtek az ilyesmire akkoriban. A Santo filmek tehát csupán minimális igények kielégítésére alkalmasak, azonban mindezt mégis rettenetesen profin és szórakoztatóan teszik. Huerta összes filmjére ráhúzható ugyanazon dramaturgia, és ez alól természetesen a műfajteremtő Santo contra Los Zombies sem kivétel. A nyitányban legalább 10 percig csodálhatjuk, ahogy a ringben lezúzza egy vetélytársát, majd a ringen kívül teszi ugyanezt, szigorúan félmeztelenül, esetleg később az adott kor helyi divatirányzatainak megfelelően egy vagány garbóban, majd ha nem fáradt el nagyon, akkor még a film végén visszatér a kötelek közé egy kis csetepatéra.

A színészek hozzák a szokásos színvonalat, amely alulról súrolja az alsó-pöszmétei amatőr szini társulat által felállított mércét, amit egyébként tökéletesen egészít ki a primitív forgatókönyv, és a Santo köré mérnöki pontossággal megkoreografált akcióorgia. Vannak filmek, amiknek jól áll a pénztelenség és az egyszerűség, és ez a film ilyen. Külön figyelmet érdemel az a jelent, amikor, Santo üldözőbe veszi a három menekülő zombit (felhívnám a figyelmet a „menekülő zombik” kifejezésre), akiket a gonosz maszkos cselszövő ellen egy bomba segítségével robbant apró cafatokra.

Santo technikai repertoárja (zsebrádió, mindent látó monitor, és egyéb okosságok) szintén megér egy misét, és az egész így együtt, megspékeltve a spanyol nyelv szépségével valami olyan elképesztően mulatságos és szórakoztató nemesfémmé olvad össze a 90 perc körüli játékidő alatt, hogy az már történelem. A lucha libre filmekhez azonban kell egyfajta „gyomor”, és itt most nem éppen ezen filmek gore faktorára gondolok. Sokkal inkább arra, hogy nem árt, ha megvan az emberben egyfajta fogékonyság a meglehetősen speciális mexikói paktrátorfilmes hagyományokra és az ezekkel párosuló végletekig komolytalan végeredményre. Azonban ha ez megvan, akkor a végeredmény egy maximálisan szórakoztató másfél óra lesz, azt garantálom!