Nagyszerű tengeri szörnyek nyüzsögtek a középkori térképeken, és ez jobban leírta a valóságot, mint gondolnánk

2019 június 06., 18:56

A fent látható térkép 1539-ben született, és ez az első olyan ismert Skandinávia-térkép, melyek helységnevek és kidolgozott részletek is szerepeltek. De fel nem címkézett térképből is csak kettő korábbit ismerni a régióról, az egyiket 1532-ből, a másikat még a 15. századból.

A leggyakrabban Carta marina, azaz tengeri térkép néven emlegetett alkotás, illetve a róla készült kevés másolat a megszületésük után kevéssel elveszett, és voltak, akik később a térkép létezését is kétségbe vonták. Aztán előbb 1886-ban, majd pedig 1961-ben levéltárakból előkerült két példány, a térkép pedig azóta világhírű lett.

Elsősorban nem azért, mert ez volt az első részletes ábrázolása a skandináv régiónak. Sokkal inkább az északi vizeket benépesítő szörnyalakok miatt, melyek azóta számos kutató fantáziáját megmozgatták. Csak az elmúlt pár évben két olyan, a középkori térképészet szörnyeivel foglalkozó könyv (ez és ez) is megjelent, melyben kiemelt szerep jutott a Carta marinának, illetve a szörnyeinek.

Részlet a Carta marináról
photo_camera Részlet a Carta marináról

Ez a térkép fontos szerepet tölt be az elmúlt évek egyik sokat díjazott norvég könyvében, amely nemrég magyarul is megjelent. Morten Strøksnes Tengerkönyve azt meséli el, ahogy két férfi nekivág, hogy hagyományos eszközökkel kifogják az északi tengerek egyik legkülönlegesebb élőlényét, egy grönlandi cápát.

Nehéz lenne műfajilag pontosan belőni Strøksnes könyvét: az alapvetően egy horgászkaland leírásaként induló mű hamar letér erről az útról, hogy aztán a norvég hajózás történetétől a mélytengeri biológia alapjain át az északi népek folklórján keresztül bibliai és asztrofizikai sztorikig, a halfeldolgozás aprólékos részleteinek bemutatásaiig számtalan irányba elkalandozzon.

A történész végzettségű, újságíróként dolgozó Strøksnes cikázó szövege elsősorban egy mélyről jövő szerelmi vallomás a tengerekhez, melyben a Carta marina nem feltétlen tűnik központi fontosságú elemnek: valahol a 340 oldalas könyv közepefele jó, ha tíz oldal jut a térkép történetére, hogy utána valami egész mással folytatódjon a történetmesélés. De a Tengerkönyvet olvasva, miközben egymást érik az újabb és újabb beszámolók a tengeregek lenyűgöző élőlényeiről, illetve erősödik a felismerés, hogy milyen keveset tudunk még mindig erről a világról, a térkép szörnyalakjai oldalról oldalra jelentősebbé válnak.

Ki lakik odalent? Kit rejt a víz?

A középkori térképeken hemzsegő szörnyeket és mitikus lényeket hiba lenne egyszerű díszítőelemnek tekinteni. Ehelyett érdemes úgy gondolni rájuk, mint illusztrációja annak, hogy hogyan alakul a nyugati tudomány az évszázadok során. A Carta marina ugyanis a korszak tudományos remekműve, míg alkotója, Olaus Magnus a kor jelentős tudósa volt.

Olaus Magnus térképének egy részlete, Dániával, illetve Götalanddal
photo_camera Olaus Magnus térképének egy részlete, Dániával, illetve Götalanddal

Olaus Magnus a svéd Uppsala utolsó katolikus püspöke volt, és Danzigba (mai nevén Gdańskba), majd Rómába kellett száműzetésbe vonuljon, amikor I. Gusztáv svéd király végleg összeveszett Rómával, és a protestantizmus felé fordulva az 1530-as években minden kapcsolatot megszakított a katolikus egyházzal.

Magnus a száműzetés éveit arra használta, hogy 12 év alatt megírja enciklopédiáját, amely az északon tett utazásainak tapasztalatát foglalta össze. A skandináv régió, illetve az ott élő népek mindennapjai ekkor még nagyjából ismeretlenek voltak az európai értelmiség számára, így a több mint ezer oldalt kitevő Historia de Gentibus Septentrionalibus komoly megbecsültségre tett szert, rövid időn belül több nyelvre is lefordították, és sokáig hivatkozási alap maradt. Sőt, a mű még ma is fontos forrásnak számít azok számára, akik a régió középkori történelmét és szokásait kutatják.

Az északi népek történetét leíró mű mellé készült el a Carta magna, ami ugyan évszázadokra elveszett, de Magnus enciklopédiájának ábrái és leírásai így is hosszú időre meghatározták az Európa északi részéről való tudományos gondolkodás kereteit. A középkori természettudományok és a kezdetleges zoológia olyan jelentős alakjai, mint Edward Topsell, Conrad Gessner vagy Ulisse Aldrovandus is hivatkoztak munkájára.

A szájhagyományokra és népszokásokra erősen építő könyv komolyan meghatározta, ahogy a korszakban az Északról gondolkodtak, a tengeri élőlényekről szóló részeknek pedig különösen nagy hatása lehetett. Nem meglepő miért, elég ehhez megnézni Magnus térképét: míg a szárazföldön azért többnyire a ma is ismert állatfajok illusztrációit láthatjuk, a vizeket elözönlötték a különleges lények.

(Mitikus karakter azért persze előfordul a szárazföldön is: az Orkney-szigeteken például felbukkannak olyan fák, melyeken kacsák kelnek ki. Ennek az eredete Strøksnes szerint a 12. századra megy vissza, amikor egy walesi egyházi személy, Giraldus Cambrensis az írországi partokon látta, hogy libákhoz hasonló madarak kelnek ki egy fán.)

Középen a fáról kikelő fiókák
photo_camera Középen a fáról kikelő fiókák

Ennek a különbségnek a magyarázata elég kézenfekvő: a 16. században még gyerekcipőben sem nagyon járt a tengerek életvilágát leírni akaró tudomány, így aki a tengeri lények rendszerezésére adta a fejét, annak a források őrjítő sokszínűségével kellett megküzdenie: Magnus kora középkori írásos források mellett előszeretettel támaszkodott antik művek útleírásaira épp úgy, mint az északi országok halászainak és tengerészeinek beszámolóira.

Strøksnes a Tengerkönyv megírása közben újraolvasta Magnus enciklopédiájának rövidített változatát, és ez alapján ír arról, hogy a svéd humanista tudós, korának sok gondolkodójához hasonlóan azt gondolta, hogy minden szárazföldi állat vízi mása megtalálható a tengerekben, vannak azokban olyan különleges tengeri lények, melyeknek nincs párja idekinn. Ez a felfogás még az első században élt gondolkodó, Idősebb Plinius természetrajzából eredt, melynek hatása még a középkorban is meghatározó volt. Ezért fordulhat elő, hogy a középkori tengerek különleges élőlényei sokszor szárazföldi állatok fejét viselik, és kutyákra, oroszlánokra vagy disznókra hasonlítanak.

Sebastian Münster tengeri szörnyeit ábrázoló rajzának egy másolata, feltehetően az 1570-es évekből
photo_camera Sebastian Münster tengeri szörnyeit ábrázoló rajzának egy másolata, feltehetően az 1570-es évekből

És tűnjenek bármilyen megmosolyogtatónak, ezeknek a térképeknek a jelentőségét mégsem szabad alábecsülni. Pár éve egy óceánügyi tudományos újságíró, Hannah Waters foglalta össze azt a történetet, ahogy ezek a rajzok előbb felbukkantak, majd hirtelen kikoptak a térképekről. És mint írta, szó nincs arról, hogy ezek teljesen légből kapott élőlények lettek volna, sokukról lehet is tudni, hogy milyen tengeri állat észlelése állhatott a rajzot megalapozó beszámoló mögött.

photo_camera Bálnaszerű alak Magnus térképén

Akadnak persze vitatott szereplők, például az óriás tengerikígyó, mellyel Strøksnes is részletesebben foglalkozik. A Magnus térképén kiemelt helyen szereplő kígyó évszázadokon át foglalkoztatta a természettudósokat, még az 1800-as évekből is találni forrást, melyek hivatkozott rá. Aztán 1892-ben egy holland zoológus, Antoon Oudemans több mint 300 forrást cáfolva igazolta, hogy nem létezhetett ilyen tengerikígyó. Hogy aztán arra jusson, hogy az észlelők minden bizonnyal egy tengeri oroszlánra emlékeztető óriásfókát (Megophias megophias) láthattak, bemutatva ezzel, hogy hogyan formálódott a tudományos tudás ezekben az évszázadokban.

Magnus idéz művében egy 1537-es esetet, amikor a Német-tengereken valaki egy tengeri disznót látott, mely miatt még a Vatikán is vizsgálatot indított. De enciklopédiájában olvasni olyan lényekről is, melyek érintése az emberek megmerevedését idézik elő, míg mások a háborúk, illetve az uralkodók erőszakos halálának előhírnökei.

Illetve ott van az a fura, szakállás lény, mely a térképen Grönland partjainál bukkan fel, és amely a feljegyzések szerint éjszaka mászik fel a hajókra, ahol aztán panaszosan énekelni kezd. A hajó pedig ennek hatására süllyedni, ezért minél gyorsabban meg kell szabadulni tőle.

Jobboldalt a szakállas figura Grönland alatt
photo_camera Jobboldalt a szakállas figura Grönland alatt

A grönlandi szakállas figuráról, aki amúgy a leírás szerint énekével a tengerek többi szörnyét is előhívja, Magnus megbízhatónak nevezett halászok beszámolója alapján ír, és alighanem akadhatnak még lények, ahol hasonló a forrás. A halászok persze sokszor tényleg saját észleléseiket írhatták le az északi körútra induló Magnusnak, de Strøksnes azt gyanítja, hogy volt, amikor egyszerűen csak a bolondját járattak a helyi tolmáccsal érkező és rendkívül furcsákat kérdező püspökkel.

De nem Magnus az egyetlen, aki kénytelen volt a tengereket járók beszámolóira hagyatkozni: a korszak számos természettudósa számára volt megkerülhetetlen forrás, hogy mit láttak a matrózok és halászok. Nem véletlen, hogy a tengeri szörnyek épp a 17. századtól kezdve kezdtek eltűnni a térképekről. Ennek Waters összefoglalója szerint tudományos és technológiai okai is voltak: miközben egyre több minden derült ki a tengerek élővilágáról, mellette pedig fokozatosan hangsúlyosabbá váltak a hajózás technikai feltételeit elősegítő illusztrációk, melyek a navigációhoz, a halászathoz vagy kereskedelmi tudnivalókhoz adtak tanácsokat. Így pedig egyre kevesebb hely maradt a különleges lények ábrázolására.

Abraham Ortelius Izland térképe a 16. századból
photo_camera Abraham Ortelius Izland térképe a 16. századból

Ezekben a különleges lényekre jellemző az is, hogy sokszor fenyegető, a hajókra veszélyes lényekként ábrázolták őket. Egyrészt azért, mert e lények mögött időnként alighanem a hajósokra leselkedő természeti jelenségek, örvények és zátonyok állhattak magyarázatként. Másrészt mert a középkorban a hajózás veszélyes elfoglaltság volt, a nyílt óceánokon a legkülönfélébb kihívásokkal kellett megküzdenie a matrózoknak, és nem nehéz elképzelni, hogy e ismeretlen világ fenyegetéseiből hogyan alakult ki a különféle vízi szörnyek kollektív képzete. Az antik-bibilai forrásokkal kiegészülve óriási tárháza volt ez a legkülönfélébb rémisztő lényeknek.

De, és itt kanyarodhatunk vissza Strøksnes könyvéhez, van még egy tényező, ami tovább bonyolítja ezt az egész kérdést. A 16. században valóban alig tudtunk még bármit a tengerek élővilágáról, így bőven volt tere a képzeletnek és a hiedelmeknek, hogy kitalálják, milyen lények élhetnek odakinn. Az elmúlt évszázadokban viszont épp az derült ki, hogy a valóság sokkal durvább is lehet, mint amit Magnus a térképén ábrázolt.

Elég csak a David Attenborough-féle Blue Planet sorozat mélytengeri részére gondolni, melyben a legelképesztőbb külsejű és viselkedésű teremtmények bukkantak fel, melyek mind úgy festettek, mintha egy másik bolygóról kerültek volna ide.

link Forrás
link Forrás

És mindezt úgy, hogy a feltételezések szerint még mindig csak töredékét ismerjük az óceánok legmélyén élő fajoknak. Hogy csak pár, véletlenszerűen összeszedett példát hozzunk, a vámpírtintahalak, a mélytengeri lámpáscsápú hal (Linophryne arborifera) vagy éppen a grönlandi cápa mind olyan teremtmény, melynek életét még mindig alig-alig értjük.

Strøksnes Tengerkönyve, miközben elvileg egy grönlandi cápa kifogásáról kéne szóljon, valójában a tengerek és óceánok népszerűsítésének remek eszköze, melybe a rengeteg, a tengeri és az északi országok életről szóló információ közé bőven férnek emlékeztetők arról is, hogy mit tesz a túlhalászat, a környezetszennyezés és az ember okozta klímaváltozás a tengerekkel. Strøksnes amúgy arra jut, hogy a tengerek élővilágát ugyan rövid távon érhetik most megrázkódtatások és károk miattunk, de ezzel is csak mi járunk majd rosszul: egészséges tengerek nélkül ugyanis esélyünk sincs megmaradni a bolygón. Míg ez a hatalmas birodalom jó eséllyel magára fog találni, ha mi már eltűntünk innen.

Kommentek

Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.