kellemetlen percek

2019. december 6.

Ha nem vigyázunk arra, amit a rendszerváltással nyertünk, nagyon hamar elveszíthetjük

Első meghatározó élményem a szabadságról az, amikor 1989 december 19-én többedmagammal ottragadtunk a marosvásárhelyi korcsolyapályán. Edzésünk volt; és már kint a jégen, csúszás közben is hallani lehetett, ahogy az utcákon vonuló tömeg egyre hangosabban követelte Ceausescu diktátor menesztését. Tizenévesek voltunk, és annak ellenére, hogy már akkor egyedül közlekedtünk, önállóan és magabiztosan mozogtunk abban a zárt világban, amiben felnőttünk, tanácstalanok voltunk, hazamehetünk-e. Az edző nem mert hazaengedni, a tévéből és helyi rádióból érkező hírek még a résztvevőkkel szembeni megtorlásról szóltak. Ültünk a hideg öltözőben, és vártunk. 

2019. október 2.
2019. február 4.
2018. május 7.
2017. május 28.
2017. január 31.
2016. december 16.

Ezüst csata aranyvasárnap? - Közös Albion preview, day 17

Az előttünk álló fordulóban a csapatok többsége ismét fontos mérkőzéseken lép pályára. A Chelsea rekordra tör, a közvetlenül mögöttük loholó kluboknak pedig egytől egyig nehéz meccseket hoz a 17. forduló. A Liverpoolra például városi rangadó vár, míg a harmadik helyezett Arsenal a negyedik Manchester City-hez látogat. A találkozókat ezúttal is kiveséztük, viszont most egy kicsit másképpen. Hajtás után hat párosításról olvashattok, viszont utána a Közös Albion podcast extra kiadásban meghallgathatjátok, ahogyan az összes mérkőzést kitárgyaltuk.

2016. december 4.
2016. szeptember 28.
2016. augusztus 27.

Az első etap vége - Preview, day 3

Túlzás lenne azt állítani, hogy körvonalazódik bármi is a Premier League küzdelmeiben, ám a harmadik fordulóhoz érkezve néhány menedzser még most beláthatja, hogy ki kell használni az utolsó napokat az átigazolási piacon. Ezzel leginkább Arséne Wenger és Antonio Conte adós még a szurkolóik felé, de néhány kisebb csapatnál is gondolkodóba eshetnek a tulajok, és kezdhetik előkeresni virtuális pénztárcájukat. Ahogy az első két fordulóban nem maradtunk rangadók nélkül, úgy a harmadik sem okoz majd csalódást ezen a téren. Viszont mivel a besztlíg küzdelmeiről beszélünk, itt egyébként sem mehet senki biztosra. A forduló után a VB selejtezők miatt két hetes bajnoki szünet következik, és nagyon nem mindegy, hogy milyen szájízzel vonulnak pihenőre a csapatok. Hajtás után a részletek.

2016. április 1.
2015. június 18.
2014. december 27.

A 10 legnépszerűbb 444-es videó

Yolo Világ? Lázár János? Érpataki modell? Nem, nem. Ki Mit Tube? Kellemetlen percek? Netadós tüntetés? Nem, nem. Fanta-teszt? Tinder-randik? Nem fogja kitalálni, mit néztek a legtöbben a kedves nézőink.

2014. november 21.

Közben a Kossuth Rádióban

Péntek reggelente az ügyeletes újságíró kellemetlen kötelessége a Kossuth Rádió reggeli műsorának hallgatása, hátha ismét kinyilatkoztat a miniszterelnök. Orbán Viktorra még nem került sor, most percek óta a jobbikos Gyöngyösi Márton fejtegetheti a műsorvezető helyeslése mellett, hogy az Egyesült Államok civil szervezetekkel, illetve a „CIA, a CNN, a Konrad Adenauer Alapítvány és Soros György” segítségével készített elő puccsot és polgárháborút Ukrajnában, és nyilván Magyarországon is ez a cél.

2014. szeptember 3.
2014. május 23.
2014. május 19.

Hat évet kapott a metalcore énekes

Timothy Lambesisnek, az As I Lay Dying frontemberének azonban nem kulturális bűntettért, üres keménykedésért és 15 éves kisfiúk fülének szennyezéséért kell börtönbe vonulnia, hanem mert megpróbálta megöletni volt feleségét, aki szerinte nem engedte eleget közös gyermekeik közelébe. Csak remélni lehet, hogy a rácsok mögött jó útra tér, és felhagy a zenéléssel. (Kérem ezt a hírt mindenki Fülöp Péter hangján olvassa)  (via)

2014. május 15.
2014. május 1.
2014. április 16.
2014. április 8.
2014. április 6.
2014. március 28.
2014. január 15.

You're Next

Youre-Next-2011-Larry-Fessenden-blood-window.jpgHa rendezőként történetesen zseninek születtünk, egyszerű a képlet: csak csináljuk, amit természetünk szerint helyesnek érzünk, a végeredmény nagy valószínűséggel egyedi és megismételhetetlen, semmi máshoz nem hasonlítható műremek lesz. Amennyiben csupán középszerű talentummal vagyunk megáldva, még nem kell kétségbe esnünk: fogunk egy zsánert (esetünkben a horrort), megvizsgáljuk alkotóelemeit, kikutatjuk, mitől működőképesek, az innen-onnan összeszedegetett darabkákat ízlés szerint elrendezzük, majd agyalni kezdünk, miféle plusztartalmakkal tölthetnénk meg őket, hogy végeredményként ne egy tucatfilmet kapjunk. Választhatjuk az extremitásig fokozott erőszakot, a filozofikus megközelítést, ha viszont biztos közönségsikerre vágyunk, legkézenfekvőbb, ha a humorra voksolunk. Ehhez persze nem árt, ha rendelkezünk is némi humorral, valamint munkál bennünk az igény közönségünk szórakoztatására. Ha mindezek mellé sikerül épkézláb, csavarokat sem teljesen nélkülöző forgatókönyvet kreálnunk, és a világot sem akarjuk mindenáron megváltani, garantálható, hogy a kiéheztetett horrorrajongók lelkesen vetik rá magukat alkotásunkra.

Adam Wingard rendezőről sok minden állítható, csak az nem, hogy zseninek született volna. Félreértés ne essék, ez véletlenül sem sértés, csupán a kíméletlen tények higgadt tudomásul vétele. Van az a helyzet, mikor a lelkesedés, a jó ízlés, és az egyéni hang megtalálására utaló törekvés is elegendőnek bizonyulnak ahhoz, hogy nézőként jól szórakozzunk. Egy darabig. A You're Next legnagyobb érdeme, hogy ügyesen elaltatja a figyelmünket, először úgy csinál, mintha vérkomoly lenne, majd, mikor már éppen ásítozni kezdenénk, elkezd tapogatózni a járatlan ösvény irányába, és néhol (tényleg nem túl gyakran, de) szerencsésen rá is talál. Örömünk mégsem lehet teljes, mivel megvan az a kellemetlen tulajdonsága, hogy csak addig képes nyújtani valamit, amíg játékideje tart, később rá kell döbbennünk, hogy valójában kurva keveset adott.

youre-next-movie-image-02.jpgEgy kedves, jómódú, enyhén diszfunkcionális család tagjai (papa, mama, gyerekek, és azok aktuális partnerei), a szülők házassági évfordulójának alkalmából összegyűlnek, hogy pár napot együtt töltsenek szeretetben, békességben. A terv természetesen borul, az évek óta gyülemlő sérelmek hamar felszínre törnek, a testvéri rivalizálásnál pedig csak az kellemetlenebb, mikor állatmaszkos idegenek nekilátnak a család módszeres kiirtásának. Az elegáns villa percek alatt mészárszékké változik, a házból nincs kiút, a mobiltelefonok nem működnek, a helyzet egyre kilátástalanabb, arra viszont senki nem számított, hogy a családnak éppen csak bemutatott Erin (Sharni Vinson) John McClane és Ellen Ripley szerelemgyerekeként szálljon szembe a betolakodókkal.

Ha nagydarab emberek kifejezéstelen maszkok mögé bújva baltákat és bozótvágó késeket lóbálnak, az rendkívül ijesztő tud lenni, feltéve, hogy az utóbbi években egyáltalán nem néztél horrorfilmeket. Ha esetleg mégis, kezdetben erős ellenérzéseid támadhatnak a filmmel kapcsolatban, de Wingard lazasága szerencsére képes kiemelni művét az átlagból, ha nem is túl magasra, és nem is nagyon sokáig. A karakterek motivációi egyszerűek, de logikusak és érthetőek, a túlzások megbocsáthatók, a feszültség folyamatos, a tigrismaszk alatt megbújó Simon Barrett tisztességes munkát végzett a forgatókönyvvel. Üresjáratok nincsenek, a cselekmény szépen építkezik, a csavarok megfelelően időzítettek és mérsékelten bár, de ötletesek. Brutalitás tekintetében azért vállalhattak volna többet az alkotók, a fesztiválsikereket pedig némiképp (na jó: nagyon) indokolatlannak érzem. 

Az underground-filmesként rövid, de emlékezetes szerepben feltűnő Ti West által rendezett The House of The Devil úgy volt képes valóban maradandó élményt nyújtani, hogy szinte kizárólag panelekből építkezett (más kérdés, hogy ez A fogadósok esetében már Westnek sem jött össze), a You're Next pedig csupán annyit variál a paneleken, hogy az építmény távolról újszerűnek hasson, stabilan megálljon a lábán, annak ellenére, hogy belül tök üres.

Picsába már, hogy manapság ennyinek kell örülni. 

2013. december 19.

Szeretni és gyűlölni a bombát, 1. rész: Dr. Strangelove

strange09.jpgMi történik, ha a nem éppen túláradó emberszeretetéről híres Stanley Kubrick vígjáték (pontosabban: szatíra) rendezésére adja a fejét? Apokalipszis, természetesen. A rendező leginkább egész stábját próbára tevő maximalizmusával, végletes perfekcionizmusával jellemezhető, véletlenül sem a humor jut eszünkbe róla. Félreértés ne essék: a Dr. Strangelove... sem a néző (gomba)felhőtlen szórakoztatását tűzi célul maga elé, témája az orosz-amerikai atomfegyverkezési verseny, ami ugye körülbelül annyira vicces, mint egy perforált vakbél. Hála az égnek, hogy a film nem napjainkban játszódik, megnyugodhatunk, hogy az emberi butaság, önzés és rosszindulat ma már semmiféleképpen nem vezethet olyan eredményre, amit itt láthatunk. Ja nem, bocs, persze, hogy a film aktuálisabb, mint valaha.

Az amerikai légierő tiszteletreméltó tábornoka, Jack D. Ripper (beszédes név) ismeretlen helyről olyan információk birtokába jut, melyek szerint egyelőre nem tisztázott jellegű támadás fenyegeti szeretett hazáját. Semmit sem tudni pontosan, annyi bizonyos, hogy az oroszok benne vannak. A tábornok egyetlen telefonhívás segítségével elindítja a vészhelyzet-protokollt, melynek értelmében több száz megatonnányi atom indul útjára a kijelölt célpontok felé. Mindez tulajdonképpen rendben is lenne, ha nem számítjuk a tényt, miszerint a tábornok őrültebb, mint Bőrpofa, Joker és Hajdú Péter együttvéve, a támadás híre kizárólag a fejében létezik, ráadásul ő az egyetlen, aki leállíthatja a pusztítás mozgásba lendült gépezetét. Az atomtámadás pedig ugyebár olyasvalami, ami kellemetlen következményeket vonhat maga után. A pokol percek alatt elszabadul, a támaszponton az amerikai katonák egy "Peace is our profession" feliratú tábla fedezékéből lövik halomra egymást, a stratégiai tanácsteremben pedig az elnök, valamint népes válságstábja igyekszik megoldást találni a problémára. Talán nem lövöm le a poént, ha elárulom: kevés sikerrel.

A film tulajdonképpeni üzenete leírható annyival, hogy az emberiség a legrosszabb dolog, ami bolygónkkal történhetett. Az atomháború elindításának lehetősége a gyakorló elmebeteg Ripper (Sterling Hayden) kezében van, az amerikai vezérkar tagjai komplett idióták ( a George C. Scott által alakított Buck Turgidson), az elnök pedig jó szándékú, de az általa aláírt protokoll szabályzata miatt vészhelyzetben tehetetlen, töketlen balfék. Jellemző a válságstáb hatékonyságára, hogy bár a hatalmas tanácsteremben minden szék foglalt, a történésekhez a társaság tagjainak túlnyomó többsége semmilyen módon nem szól hozzá. Persze ne gondoljuk, hogy Oroszországban jobb a helyzet: a telefonon bejelentkező elnök holtrészeg, nagykövetüket (Peter Bull) pedig leginkább az foglalkoztatja, hogyan készíthetne minél több kémfotót a hipertitkos tanácsteremben. Mikor a világpusztulás lehetősége beteljesülni látszik, a jeles férfiak egyetlen gondolata, ők hogyan élhetnék túl a katasztrófát, a megoldás pedig kézenfekvő, és mindannyiuk számára elfogadható: a föld alá kell menekülni, ahol lemondva a férfiak monogámiájáról, a szexuális adottságaik alapján kiválasztott nőnemű egyedekkel minél hamarabb bele kell fogni a bolygó újranépesítésébe. Naná, én is pont ilyen világvégét vizionálok.

st3_1.jpgA Peter George Red Alert című regényén alapuló film csak első látásra lóg ki Kubrick rendezői életművéből. Bár sem előtte, sem pedig a Dr. Strangelove után nem volt jellemző rá az egyértelmű, idézőjelektől mentes humorizálás, alkotói világától korántsem idegen a közeg. A Mechanikus Narancs felgyorsított szexjelenete, brutalitásában is abszurd erőszak-ábrázolása, vagy az Acéllövedék Hartman őrmesterének monológjai egyaránt tartalmaznak komikus elemeket. Nála az egész emberi létezés egy rossz vicc, kellemetlen geg, nem mókás, inkább kínosan nevetséges. A nézőt gyakran feszélyezi éleslátása, a kíméletlenség, ahogy saját gyarlóságainkkal szembesít minket. Kubrick sohasem okít, nincsenek nevelői szándékai, egyszerűen a végletekig facsar létező, félelmetesen valódi, taszítóan emberi tulajdonságokat. Tökéletesen bevilágítja a borzalmak helyszíneit, precíz képkivágásokba rendezi a káoszt, amit gyakran szemére is vetnek kritikusai, mondván: elidegeníti közönségét, távolságot tart a befogadóktól, filmjeit inkább tisztelni lehet, szeretni nem. Az elidegenítés valóban eszköztárának szerves részét képezi, de nem nehezíti, inkább segíti a befogadást: a teátrális beállítások, a hétköznapi értelemben vett életszerűségtől elrugaszkodó, felfokozott színészi játék egy pillanatra sem feledtetik, hogy filmet nézünk, így műalkotásként tekinthetünk tablóira, fikcióként kezelhetjük legrettenetesebb látomásait is. A valóság soha nem lesz olyan esztétikus, szépen komponált és kidolgozott, mint egy Kubrick-film. És ezt vegyétek dicséretnek.

Pontosan ez az egyéni látásmód különbözteti meg a Dr. Stangelove-ot az olyan (egyébként kiváló) háborús szatíráktól, mint a Kelly hősei, vagy a 22-es csapdája. Itt nem a kiszolgáltatott kisember helyzetéből szemléljük az eseményeket, nem a magányos hős harcát látjuk a rendszer ellen, magát a rendszert figyelhetjük, ahogy minden más fölé tornyosul kérlelhetetlen, tohonya önteltségével. Kubrick nem engedi, hogy azonosuljunk valamelyik szereplőjével, nincs főhős, nincs kinek szorítani. Peter Sellers egyszerre három szerepben tündököl: a logikusan gondolkodó brit Mandrake ezredest, a kedves, de teljes mértékben inkompetens amerikai elnököt, valamint a sátáni, fizikailag és lelkileg egyaránt megnyomorított Strangelove-ot is ő alakítja, ami lehetetlenné teszi, hogy elválasszuk egymástól a karaktereket. Talán nem túlzás belelátni a szereptriplázásba egy egyszerű, de kétségtelenül helytálló mondanivalót: nem létezik tisztán jóindulatú, szimplán őrült, vagy velejéig romlott ember, az bennünk a legrosszabb, hogy kiismerhetetlenek vagyunk, mindegyikünk személyiségének legalább két, de inkább három (vagy több) oldala van. Embertársaink, akik az életünkre törnek, nem akarnak rosszat, csak fogalmuk sincs, miként kell jól cselekedni. Maguk a történések is nélkülözik a drámaiságot, a tragédia esélye fel sem merül, mivel elszenvedői olyannyira pitiáner és szánni való figurák, akiket gyűlölnünk, vagy sajnálnunk sem érdemes. Hogy Kubrick szerint ilyenek lennénk? Nem örülök neki, de nem is veszem sértésnek.

st2_1.jpgA szereplőgárda Sellers parádéján felül is tartogat meglepetéseket: az általában méltóságteljes, higgadt férfiakat alakító George C. Scott itt grimaszoló, szünet nélkül rágózó, vadul gesztikuláló eszement, túlpörgetett játékával (amire Kubrick állítólag komoly viták árán vette rá) csaknem ellopja a show-t. Sterling Hayden teljes komolysággal előadott eszmefuttatásai az emberi testnedvek fontosságáról (melyre a komcsiknak, mint nem-embereknek nincs szükségük) hátborzongatóan viccesek, de a mellékszerepekben is emlékezetes alakításokkal találkozhatunk, különösen a Guano(!) ezredest alakító Keenan Wynn, és az emblematikus cowboymutatványt prezentáló Slim Pickens kiemelkedőek. A belsőknél a dialógusokat nem szakítják meg gyors vágások, így néha olyan érzésünk lehet, mintha egy nagyon professzionális színházi közvetítést néznénk, ami, tekintetbe véve a kiváló színészi munkát, kifejezetten élvezetes.

Ha már abba a kínos helyzetbe kerültünk, hogy az életben maradásunk esélyeit meghatározó súlyos döntéseket arra nem feltétlenül alkalmas személyek hozzák meg, dőljünk nyugodtan hátra, nyissunk ki egy sört, és röhögjünk egy jót tragédiánkon. Egyre azonban feltétlenül ügyeljünk: a sör mindenképpen dobozos legyen, mert az a detonáció után kiváló herevédő-fedővé alakítható, és megóvja értékes testnedveinket a sugárfertőzéstől.

2013. november 28.

Egy napom Baracskán: Tóth úr börtönnaplója

Végre szabadlábon van az elvhű erdőkertesi tanár, aki inkább leülte az igazságtalan közlekedési bírságot. Fagyoskodott a hóban, szétégette a száját főzelékkel, cellán osztozott egy Dudajev nevű hajléktalan rabbal, és Rejtő-könyvekből szerzett börtönműveltséggel vívott ki magának elismerést a rács mögött.

2013. november 22.
2013. június 18.
2013. május 10.
2011. május 6.

42. Magyar Filmszemle - első nap

A tegnapi nap elkezdődött a hányatott sorsú 42. Magyar Filmszemle. A mustra puritán jellegéhez a Geekz is idomul: videós bejelentkezés a múlt évtől eltérően nem lesz, csupán szöveges összefoglaló. Az viszont minden egyes reggel érkezni fog az olvasóink kávéja mellé a következő néhány napban. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján arra biztatok mindenkit, még azokat is, akik élből elzárkóznak a magyar filmtől, hogy tartsanak velünk. Sokkal több, jó filmalkotás készül itthon, mint azt gondolnánk, csak valamiért a többsége nem jut el a közönséghez, elvesznek valahol útközben. Ez a megállapítás hatványozottan igaz a rövidfilmekre. Ha valami csoda nem történik, azokat tényleg csak a baráti kőr, a szakma, illetve a fesztiválok látogatói nézik meg. Hozzáteszem, a helyzet azért némileg javult az elmúlt néhány évben, ugyanis egyre több hazai kisjátékfilm kerül fel a különböző videómegosztó oldalakra. A mai nap programja ismét bebizonyította számomra, hogy az itthoni gyártású rövidfilmek között egész nagy számban vannak kifejezetten jól sikerült darabok, és nagy ritkán még olyan fantasztikus élménybe is belefuthat az ember, amit hazai nagyjátékfilm már hosszú évek óta nem tudott nyújtani. Ez történt ma is. A tovább után a kötelező magyarfilm-szidás mellett, dicséretek egész sorában fog részesülni a hazai filmszakma, kiváltképp annak fiatal generációja.

Összeszámoltam, 16 rövidfilmet néztem meg a tegnapi nap folyamán. Nem hagyom azonban, hogy a mennyiség maga alá gyűrjön, és mindegyikről, ha említés szintjén is csak, de megemlékezem. Több alkotás is egy filmvégi csattanóra épült. Vicces, hogy a szemle katalógusában található tartalomleírás például kikotyogja a Frame csattanóját, annak előzetes ismeretében pedig nem hinném, hogy kitartott volna az érdeklődésem a film végéig. Az Ásó, kapa... egy technikailag és feszültségben erős, de azért összességében hamar tovatűnő alkotás egy vízhordó lányról, és egy legényről, aki a határban gödröt ás. Vajon mi, vagy ki fog a föld alá kerülni, ez itt a kérdés, és öt perc elmúltával meg is kapjuk a választ. Régen volt a tévében a Vers mindenkinek, ugyanabban az idősávban lehetne ilyen pár perces, egy poénra kihegyezett extrarövid alkotásokat levetíteni, szerintem sokan lennének rá vevők. Főleg, ha olyan minőségű filmek kerülnének bemutatásra, mint a Finálé. Ez is mindössze 8 perc, bravúros felvezetés tölti ki a játékidő nagy részét, hogy aztán a nagyszerű fináléban kiteljesedhessen. Láthatatlan vágások vannak ugyan, de a film azt az érzetet kelti, mintha csak egy snittből állna. Két hallgatag, szmokingos férfit (Elek Ferenc és Kovács Lehel) követ a kamera, bárpulttól indulva, utcákon és színházi öltözőfolyosókon át. Bérgyilkosoknak tippeltem őket, talán azért, mert megjelenésükben a Killers (legyen szó akár a Hemingway, Siodmak, vagy Siegel-féle verzióról) két szakmabelijére emlékeztettek. A poént nem lövöm le, de egy olyan kérdésre ad választ a film, amin szerintem már milliók töprengethettek életük során, én konkrétan már meg is kérdeztem ezt egy szakmabelitől. Érdemes felírni a film címét, és amint elérhetővé válik, megnézni. Simán megér nyolc percet bárki életéből.

A Tikivel ellenben már komoly problémáim voltak. Egy félszeg bűvészsrácról szól, aki ugyan bekerül a cirkuszba, de nem bűvészként, hanem bohócként. Kurtácska fejlődés- és karriertörténet veszi kezdetét, egy álmait fel nem adó srácról. Kedves, aranyos, tündibündi film, én csak azt nem értem, hogy biztos, hogy ez volt az a sztori, amit leginkább el akart mondani a rendező? Mert ez a banális mesécske gyorsabban illan el az ember emlékezetéből, mint ahogy a karamelláscukor szétolvad a szájban. A törökméz legalább beleragad a fogak közé, a Tikiről még ez sem mondható el. Bűvész lett a srác, úgy néz ki, hogy még csaja is lesz, jól van, rendben, lépjünk tovább. És nem tartom magam szívtelennek. Hasonlóan nem én voltam a célközönsége az Árnyékfilmnek sem, amelyben fehér alapon fekete pacák változtatják az alakjukat, néha emberi alakot öltve. Mindezt zenére, felülnézetből, 11 percen át. A Maya már inkább közelített az ízlésemhez, egy meztelen nő vonaglott folyadékkal felöntött padlón. A performanszot/művészpornót azonban minduntalan megszakította egy pár másodperces bevágás, izzadt arcú, kellemetlen külsejű kukkolókról. Emiatt aztán még társadalmi üzenete is lett a műnek, bár jobban örültem volna ha nem törik meg vele a tánc ritmusát.

A műfajiság billogját legerősebben a Közel és a Tiszta kézzel viselte magán. A Közel, amellett hogy zavarbaejtő karaktertanulmány egy gyilkosságokat dokumentáló fotósról, fullasztó atmoszférájú thriller is egyben. Mindenképpen kiemelendő a főszerepet játszó Rába Roland fantasztikus színészi alakítása. Súlyos pszichés problémákkal küzdő karaktere van olyan izgalmas, hogy akár egy nagyjátékfilmet is lehetne köré építeni. A film lezárása sajnos kidolgozatlannak és elkapkodottnak tűnik az addigiakhoz képest, és az alacsony költségvetés is túlságosan meglátszik néhol, rontva néhol a film élvezhetőségét, de összességében egy figyelemreméltó műfaji darab a Közel. Kérdés, hogy Janisch Verának egyszeri próbálkozás volt ez a zsánerrel, vagy ezen az úton kíván továbbhallani. Van érzéke a hangulatteremtéshez, a történet feszültségteljes kibontásához, szívesen megnéznék tőle, egy hasonló hangvételű nagyjátékfilmet. A Tiszta kézzel egyértelmű kafkai áthallásokkal dolgozik, a kenőcsöket házaló ügynököt egy gyilkosság kapcsán tanúként berendelik, később magára marad egy szűkös, kihallgatásra használt szobában, ahol kénytelen szembesülni emlékeivel. Ezt az alkotást is az erős hangulata, és a kiváló színészi játék viszi el a hátán. Törőcsik Franciska érzéki ajkai láttán Angelina Jolie jutott az eszembe. Őt még sok filmben szeretném viszontlátni.

A Berlini filmfesztiválra való meghívás okán aránylag nagy hírverést kapott Erdő első megtekintése csalódást okozott néhány hete, talán a túlzott várakozások miatt. Most másodszorra viszont helyére kerültek a dolgok. Sötét, minimalista, fekete-fehér képekben elmesélt történettorzó egy gyilkosságról, és annak lehetséges szemtanújáról. E film kapcsán is a hangulat a legfontosabb szó. A főszereplő tétlensége egyúttal azt is jelenti, hogy a bűntény részletei homályban maradnak. Nyugtalanító hatású, profin összerakott film az Erdő. Kárpáti György Mór előző munkája, az Éjfél, egy kedves történetet mesélt el, egy gimnáziumban töltött éjszakáról és egy meglepő találkozásról. Hangvételében két jelentősen eltérő, de egyaránt ígéretes filmről van szó. Most már az a kérdés, képes lesz-e egy történetet érdekfeszítően kibontani másfél órás terjedelemben, a szakmai tudás megvan hozzá. Kárpáti is azon fiatal rendezők közé tartozik, akire érdemes lesz odafigyelni. Látva a hazai filmipar körüli bizonytalanságot és az új rendszerre való áttérés miatti leállást, nagy kérdés, mikor lesz alkalmuk a cikkben említett fiatal és tehetséges rendezőknek egész estés darabbal bizonyítaniuk. Minden bizonnyal, ez évek kérdése lesz.

A Kiraboltak sajnos semmit sem képes kezdeni azzal az izgalmas alaphelyzettel, amely szerint egy Mikulás ruhás férfi kirabol egy presszót. A Buharov fivérek fél órás kísérleti darabját, a Kormányeltörésbent arra használtam fel, hogy a szemizmaimat pihentessem, ezért arról inkább nem alkotnék véleményt. Hangyás, fekete-fehér képsorok futottak, nehezen megfejthető rendezőelv szerint. Azoknak ajánlom, akiket öt percnél tovább leköt az, ha ismeretlen emberek megsárgult fotóit nézegetik. A Porcukor már sokkal több ember érdeklődésére számíthat. A film fél órás hossza, korlátozott térhasználata és annak ellenére, hogy nagyrészt egy laptop monitorján játszódik, végig izgalmas marad. A főszereplő egy kisállatkereskedésben él és rendszeresen videochatel egy Melbourne-i magyar lánnyal, közben próbálja visszahódítani az exbarátnőjét, és az őt angolra tanító lány sem közömbös számára. Könnyen befogadható, szerethető darab, aminek fő erénye a látszólagos ambíciónélkülisége és természetessége, mondom ezt úgy, hogy a film második felében nem várt, hátborzongató fordulatot vesz a történet.

A tegnap látott kisjátékfilmek közül három emelkedett ki a mezőnyből, egy pedig egyenesen a csillagos eget ostromolta. Till Attila Csicska című munkája azzal került a figyelem központjába, hogy meghívást kapott Cannes-ba. Látva a filmet, egyáltalán nem érdemtelenül. Valós, hazai társadalmi problémát dolgoz fel, széles tömegek által fogyaszthatóan. Az ország egyes régióban a mai napig bevett szokás, hogy gyakorlatilag rabszolgasorsba taszítanak embereket és mezőgazdasági és egyéb házkörüli munkákat végeztetnek velük. Till Attila és szerzőtársa, Thuróczy Szabolcs, szenvtelenül, felesleges túlzások nélkül ábrázolja ezt a Tar Sándor novelláira rímelő tanyasi rémálmot. Azzal hökkent meg, hogy nem tolja a trágyadombba a néző orrát, csupán bemutatja ezt a hihetetlen helyzet, és közben felvillant emberi sorsokat. Az érdekfeszítő témája, és a jó ritmusa folytán, hamar eltelik a családdal töltött húsz perc, és bár dramaturgiailag könnyedén megindokolható miért ott van vége, ahol, de én mégis néztem volna tovább, hiszen a család összes tagjában volt legalább egy rövidfilmre elegendő történet.

A Végtelen percek Felméri Cecíliától egy boszorkányos humorú, lebilincselő, időhurok ábrázolásától sem visszariadó alkotás, valószínűtlenül egybefonódó emberi sorsokról. Egy kórház dolgozói és betegei közötti meglepő kapcsolati hálón utaztatja végig a nézőt, el-elidőzve jelentéktelennek tűnő apró tárgyakon, tűnődő emberi arcokon. Az egész egy tánchoz hasonlított, ahogy a kamera egy mágikus belső logika mentén körbetáncolta az épületet, és amelyik embernél megállt, azzal mindig történt valami kacifántos. Felméri egyéni világlátása élesen elválasztja szakmabeli kortársaitól, bármit is fog rendezni a jövőben, azt meg fogom nézni. Tartozunk is neki itt a Geekznél, ugyanis a múlt évi filmszemle idején, még nem tudtuk ki ő, és meginterjúvoltuk, mint egyszeri nézőt. Azt kérdeztük tőle, hogy mire kíváncsi a szemlén, a versenyben lévő filmjéről viszont nem érdeklődtünk. Ha az is ilyen jó volt, mint a Végtelen Percek, akkor most már nagyon sajnálom, hogy nem láttam.

És most fogyott el az idő. Indulnom kell az Utolér vetítésére, ezért csak a holnap reggeli beszámolóban fog kiderülni, melyik rövidfilmre gondoltam, amikor a bevezetőben a fantasztikus jelzőt használtam.