ázsiai

Vissza a jövőbe
2011. február 23.

A Chinese Fairy Tale - előzetes

A filmiparban semmi sem szent, úgyhogy nem kell különösebben csodálkozni azon sem, hogy Ching Siu Tung hongkongi szuperklasszikusának, a Kínai kísértethistóriának (A Chinese Ghost Story, 1987) most elkészült a re-make-je. Szerencsére Wilson Yip a rendező, generációjának egyik legtehetségesebbje - aki teheti nézze meg máig legjobb filmjét, a Bullets Over Summer-t.

2011. február 21.

A Better Tomorrow

Ha Hollywood-ban remake-t készítenek, már meg se rántja a vállát az ember. Elöntötték a mozikat a felújítások, újraértelmezések és folytatások, de úgy látszik, üzletileg a legtöbb sikeres, ami nem is meglepő, hiszen a nem filmfanatikus moziba járók arrafelé csak angol nyelvű filmekre ülnek be. Az utóbbi időben a Távol-Keleten is, elsősorban Japánban igyekeznek újraforgatni a régmúlt legendás kasszasikereit, ám rögvest hozzá is lehet tenni, hogy azért még nem gyártják futószalagon az egyébként igencsak felemás minőségű, sokszor feleslegesnek tűnő felújításokat. Hogy az üzleti sikeren kívül miért éri meg még remake-t készíteni, az már egy másik, igencsak nehéz kérdés. Főleg egy olyan adaptáció esetében, mint John Woo legendás akciója, az A Better Tomorrow.

Először is le kell szögezni, hogy a 80-as évek közepétől néhány éven keresztül valami egészen különleges időszak zajlott a hongkongi film történetében. Talán soha sem lesz még egyszer jelen egyszerre ennyi zseniális filmes egy ilyen kis helyen. Ennek a korszaknak az elején került a mozikba John Woo A Better Tomorrow-ja (ami egyébként szintén egy remake volt), ami nemcsak a filmvásznon teremtett divatot, hanem a való életben is (Mark kabátja keresett ruhadarab lett akkoriban), ráadásul szupersztárt faragott az addig a mozivásznon szinte csak csetlő-botló Chow Yun-Fat-ból, aki a már akkor is öreg motorosnak számító Ti Lung és a popikon, Leslie Cheung társaságában új fogalmat adott a „menőség” szónak.

Mit lehet hozzáadni egy ilyen filmhez egy felújításban? A sztorit megváltoztatni nagyon nem lehet, ráadásul az „átértelmezések” nagy eséllyel bukások lesznek, amire talán legjobb példa a Tégla, amire máig haragszom, mert akik látták, nem hajlandóak megnézni a 2000-es évek szerintem legjobb hongkongi filmjét. Hiába ajánlom nekik, az a válasz, hogy mi jó lehet abban, ha a Tégla is rossz volt (hozzáteszem, nem láttam azt a változatot, így nem tudom, hogy tényleg rossz-e). Ha már Martin Scorcese remekműve szóba jött, 2009-ben Korea is készített remake-t az Infernal Affairs-ből Sorry for the City címmel és ott igyekeztek a koreai jellegzetességekkel megfűszerezni a történetet, azaz a legváratlanabb helyeken rukkoltak elő humorbombonokkal és brutális bunyókkal. A dolog hellyel-közzel működött is, azonban az A Better Tomorrow stábja nem tudott ilyesmivel előrukkolni. A sztoriban apró változtatásokat hajtottak csak végre, nincs humor, a brutalitás pedig sehol sincs az I Saw Devil, vagy éppen a Man from Nowhere jeleneteihez képest.

Ha a sztorin nem érdemes változtatni, akkor marad a látvány fokozása. Ez Korea esetében bizakodásra adhat okot, a gyönyörű képi világgal rendelkező mozijaik alapján könnyen túl tudnak tenni bármin, nem is beszélve arról, hogy a közelmúltbeli legnagyobb sikereik szinte kivétel nélkül igencsak véres, kőkemény thrillerek voltak, tehát nem okozhat nekik bonyodalmat egy heroic bloodshed leforgatása sem. Robbanásokban, nagy fegyverekben nincs hiány ebben a filmben sem, de az akciójelenetek kidolgozottsága és főleg a tempója meg sem közelíti Woo eredetijének felejthetetlen kompozícióit. Néhány jelenet szinte egy az egyben került bele a felújításba, de igazából csak ócska másolatként hatnak.

A látvány fokozása mellett még egy összetevőn lehet javítani, mégpedig a színészeken, ha megfelelő karizmájú, lenyűgöző egyéniségű alakokat sikerül kiválasztani a szerepekre, sokat tudnak dobni az összképen. Csakhogy, ezúttal Chow Yun-Fat-et, Ti Lung-ot, Leslie Cheung-ot és Waise Lee-t kellene felülmúlni. Ilyesmire a milliók által rajongott hollywoodi sztárok közül sem képes senki, nemhogy a faarcú Lee Byung-hun-t első számú sztárként felvonultató koreai mozi. Pedig rutinos aktorok kapták a szerepeket, köztük a Musa-ban is látott Joo Jin-moo, de be kell látni, egyikük sem egy olyan karizmatikus valaki, mint a ’86-os változat legendái.

Szóval a 2010-es Better Tomorrow csak egy szokásos mostani koreai akcióthriller lett, ami egyetlen pillanatra sem ér fel John Woo változatához. Az első 40 perc heveny ásítási rohamokat okoz, szinte nem történik semmi, a két testvér közötti kapcsolat abszolút nem átérezhető, ezáltal a fő drámai rész sem jön át, az akciójelenetek pedig nem hozzák azt a lenyűgöző látványt és menőséget, amik eredetileg az egész sztori savát-borsát adták. Ráadásul az egész el van nyújtva, mint a rétestészta, rengeteg a lassú, időrabló jelenet, egyszóval a film úgy, ahogy van, unalmas. Ennél nagyobb hibát pedig egy akciófilm esetében nem lehet elkövetni, úgyhogy én mindenkinek csak azt tudom javasolni, hogy ha látta a ’86-os változatot, hagyja ki ezt, ha pedig nem látta, akkor azt szerezze be ez helyett.

előzetes



2011. február 12.

Pulgasari

Az igazi férfiak szeretik a kaiju-t! Kim Jong Il pedig igazi férfi, amit mi sem bizonyít jobban, mint a brutális méretű háreméről regélő legendák, és az ezen legendákat „feldolgozó” dél-koreai ellenpropaganda filmek. Nagy általánosságban azonban elmondható, hogy minden városi legenda mögött rejlik azért némi valóság. Bár a déli szomszéd által mozgóképen prezentált „tények” valószínűleg nagyrészt a rendező képzeletének szüleményei, a Kedves Vezér saját maga által büszkén hangoztatott elképesztő méretű filmgyűjteménye mögött azért ott lapulhat az igazság maga. Köztudottnak számít ugyanis ama tény, hogy a legidősebb Kim vezér egyszerűen odavan a filmekért! Azonban igaz, ami igaz, meglehetősen szélsőséges véleménye van a filmkészítés művészetéről, amelyet az 1971-ben általa közzétett „On thoroughly establishing a revolutionary film-making system of our own” című elmélkedése is ékesen bizonyít. A tömör esszé lényege, hogy az észak-koreai filmgyártás céljai kimerülnek abban, hogy tökéletesen kiszolgálják a pártot, és az általa felállított normákat. Nem meglepő tehát, hogy az észak-koreai filmeket a velejéig áthatja a propaganda, és a pártérdek, amely mögött néha, ahogy a Pulgasari című kaiju film esetében láthatjuk, ahogy szégyenlősen, de megbújik a Kedves Vezér gyermekded filmek iránti szeretete.

 


 

Kim Jong Il ugyanis imádja a kaiju filmeket, így hát a 70-es évek végén szinte parancsba adta, hogy márpedig a nemzet érdeke, hogy saját óriás-szörnyfilmet készítsenek. A saját stúdió, a kimeríthetetlen költségvetés, és a több száz fős stáb adott volt, már csak a hozzáértés hiányzott. Megfelelő szakértelem híján úgy oldották meg az így keletkező űrt, hogy egy bizonyos dél-koreai származású Shin Sang-ok nevű filmrendezőt az észak-koreai titkosszolgálat egyszerűen elrabolt. A történteket természetesen az észak-koreai vezetés folyamatosan tagadta egészen addig, amíg a Choi Eun-hee (Shin exneje, akivel későbbi fogsága alatt újra összejött) által titokban rögzített beszélgetések ki nem szivárogtak. A közel 45 perces anyagot aztán később a dél-koreai rádióadók is leadták. Magára a tényszerű rablásra tehát 1978-ban Hong Kong-ban került sor, ahova Shin a szintén Kim Jong Il parancsára elrabolt Choi ügyében ment kihallgatásra. Az észak-koreai titkosszolgálat feje ekkor maga Kim Jong Il volt, aki Shin Sang-ok szakértelmét felhasználva kívánta teljesen új irányba terelni hazája filmiparát. Maga a rablás ténye természetesen szigorúan titkos volt, és Shin Észak-Koreába való érkezését számos megkoreografált hangfelvétellel próbálták bizonyítani a nép felé. Ezeken a felvételeken beszélgetések hallgatóak Kim Jong Il és Shin Sang-ok között, aki saját elmondása szerint szabad akaratából érkezett az országba. A Hong Kong-ból elrabolt filmrendezőt aztán 8 évig tartották fogva exnejével Észak-Koreában, hol házőrizetben, hol börtönben (ide egy szökési kísérlete után került), és ezalatt a Kedves Vezér parancsára kellett, mintegy gyártania az általa elképzelt filmeket.

Mivel halvány fingjuk sem volt, hogy hogyan is kellene kaiju-t készíteni Shin Sank-ok mellé „leigazoltak” japánból pár szakembert, akiket a Toho stúdió némi anyagi ellenszolgáltatás fejében természetesen rendelkezésre is bocsátott a kommunista ország számára. Mindezért csupán garanciát kértek az észak-koreai kormánytól arra, hogy honfitársaikat a munka elvvégeztével haza is engedik. A japánok aggodalma nem volt alaptalan, hiszem a 70-es évek vége és a 80-as évek eleje között az észak-koreai titkosszolgálat mintegy 11 japán illetőségű embert rabolt el, fogalmazzunk úgy „kulturális célok” végett. A tárgyalások lefolytatása után aztán Teruyoshi Nakano-ra Godzilla megalkotójára a speciális effekteket bízták, míg Pulgasari „legendás” kosztümjét a heisei szériában (1984 – 1995) Godzillát alakító Kenpachiro Satsuma ölthette magára.

A történet valahol a 14dik századi Koreában játszódik a Koryo dinasztia idején. A helyi parasztok az őket sújtó folyamatos adók, és egyéb terhek okozta elviselhetetlen életkörülmények miatt ellenállást szerveznek a főúri elnyomás ellen. A renegátok tagjai fiatal földművesek, akik a hegyekben tömörülve szervezik forradalmukat, melyhez a falu idősebb parasztjai, és hölgytagjai rendszeres segítséget nyújtanak számukra. A királyi karhatalom azonban megelégeli a szervezkedést, amelynek leverésére a parasztok szerszámainak elkobzása által generált feszültséget használják fel ürügyként. Egyszerűen összegyűjtik a földműveseket, és börtönbe zárják őket. Taksi a helyi kovács, a számára becsempészett főtt rizsből azonban egy különös kis játékfigurát eszkábál, amelyet börtöne ablakán kihajít lányának Ami-nek. A lány eleinte nem tud mit kezdeni a különös kis szoborral, azonban, amikor véletlenül megvágja az ujját, és a vére rácsöppen, az apró szobor életre kel. Rövidesen kiderül, hogy a lénynek hatalmas étvágya van, amelyet egyedül csak fém tárgyak elfogyasztásával tud csillapítani. A popcorn módjára fogyasztott vas-karbidtól ráadásul rohamléptekben elkezd nőni. Miután a helyi parasztok szinte mindent felzabáltatnak az ormótlan lénnyel hamar rájönnek, hogy a gigantikussá nőtt Pulgasari-t sikeresen fel tudnák használni forradalmukhoz. El is indul hát az ádáz küzdelem a két tábor között, ám a böszme döggel szemben még a meglehetősen agyafurt királyi hadsereg is tehetetlen. A Pulgasari-val ápgrédelt ellenállók győzelme ezek után magától értetődővé válik. Örömükbe azonban egy kis üröm is vegyül, amikor rájönnek, hogy a lény gyakorlatilag minden fém tárgyat felzabált a vidéken. Szomorú döntést kell hát meghozniuk. El kell pusztítaniuk a hatalmas óriást, amire egyedül az öreg kovács lánya Ami képes, hiszen vérével ő keltette életre a szörnyeteget.

A fentebb leírtakból még a kevésbé szakavatott egyszeri filmnéző számára is kiderül, hogy a Pulgasari nem sokban tér el a tipikus kaiju filmektől. Adva vagyon egy gigantic monstah, akinek útját sikítozó humanoidok, és porrá zúzott nikecel építészeti csodák romhalmaza kövezi, melyet egyéb, mondhatni speciálisan az észak-koreai filmekre jellemző groteszk propaganda egészít ki. Az ország filmgyártását ugyanis a mai napig a velejéig áthatja a pártérdek, és a Kedves Vezér által a szeretett honfitársai irányába plántált alantas szájbarágás a gonosz amerikai elnyomókról, a párt erejéről, és a közös célokról. Más filmek esetében talán erőltetettnek tűnhet az ideológia belemagyarázása a cselekménybe, azonban a Pulgasari esetében ez több mint helytálló. Az elnyomott parasztok, és az őket eleinte megmentő, majd később felemésztő óriásszörnyeteg könnyedén azonosítható be a szocialista ideológia, és a mindent felfaló nyugati kapitalizmus metaforájának, amely mögött tudatos alkotói munka húzódik meg a háttérben. Kim Jong Il ugyanis szilárdan hit abban, hogy hazája filmgyártásának üzenetet kell közvetíteni a nézői felé, még egy egyértelműen szórakoztatási célokat szolgáló filmes műfaj esetében is.

Túllépvén az agyunkba táplált politikai üzenethalmazon igazából semmivel sem nyújt többet a film egy átlagos óriás-szörnyfilmnél. A színészi játék hozza egy japán kaiju által elvárt színvonalat, a forgatókönyv nemkülönben, a különbség egyedül abban van, hogy a történet a középkori Koreába került áthelyezésre. A speciális effektusok tekintetében azonban nem nagyon lehet okunk panaszra. A Toho szakemberei igazán kitettek magukért, hiszen a film kimondottan látványosra sikeredett. Természetesen egy kaiju-hoz mérten. Egyértelműen látszik a szörny megjelenésén, és az arcáról mutatott közelik közbeni grimaszolásaiból, hogy a mechanikus effektus, és jó néhány beállítás egy az egyben át lett vége a korszak Godzilla filmjeiből. Nincs is ezzel gond, hiszen mindannyian szeretjük a Godzilla filmeket ugye?

Mindent egybevetve elmondható, hogy a Pulgasari Shin észak-koreai raboskodásának talán az egyik legjobban sikerült filmje, amely később japán segítséggel ki tudott jutni az országból, és nemzetközi forgalmazásba került. 1985-ben ugyanis Shin és exneje nem sokkal a film befejezése előtt sikeresen meglépett Észak-Koreából, így Kim Jong Il parancsára a film stáblistájára egy bizonyos Chon Gon Jo került Shin helyett. A 90-es évek elején próbált az észak-koreai vezetés nemzetközi piacot találni a filmnek, amely végül 1998-ban japánon keresztül sikerült is. A film forgalmazási jogai valahogy átkerültek a szigetországba, ahol, ha nem is túl hangos de szép sikereket aratott, hogy aztán 2000 körül dél-koreai bemutatót is kapjon. Bár sem az ázsiai sem a tengerentúli piacon nem tudta hozni a forgalmazók előzetes elvárásait, a filmet körülölelő legendák hamar kult státuszba repítették a fémzabáló szörnyeteg történetét, amely 1996-ban még egy amerikai remake-et is megélt. Galgameth munkacímre keresztelt csodát egyébként maga Shin Sang-ok írta Simon Sheen álnéven Amerikába emigrálását követően. A Pulgasari tehát amellett, hogy egy közepes színvonalú óriás-szörnyfilm benyomását kelti mindenképpen érdemes a megtekintésre. Már csak a származási helyének okán is.

2011. február 3.
2011. január 24.

Bruce Lee, My Brother

A címet látva akár legyinthetnénk is, mondván, már megint egy újabb harcművész életművéből hoztak össze Hongkongban valami kungfu piff-puffot, aminek a végén egy nagy tournament keretein belül mutathatja meg az illető, hogy milyen titkos trükkökkel képes legyőzni az általában gonosz fehér ellenfelet. Viszont a címet látva akár érdeklődve is fordulhatunk Yip Wai Man és Manfred Wong új mozija felé, hiszen nem akármilyen nézőpontból mutatja be a hongkongi film talán legnagyobb legendáját, a forgatókönyv ugyanis Bruce testvérei, elsősorban öccse, Robert Lee visszaemlékezései alapján készült. Ha úgy jobban tetszik, ezúttal nem a harcművészt, hanem az embert ismerhetjük meg a filmből.

Ez önmagában már különlegessé, illetve a mostanában forgatott kungfu hősök eposzaitól gyökeresen eltérővé teszi a produkciót, de ez még messze nem minden. 2010 elején került a mozikba Alex Law nosztalgikus hangvételű mozija, a remekül eltalált Echoes of the Rainbow, ami amellett, hogy a tavalyi HKFA-n 4 díjat is besöpört, ügyesen repítette vissza a nézőt a ’60-as évekbe és a kommersz, pusztán a szórakozást szem előtt tartó helyi filmecskékkel szemben még némi művészi értéket is próbált nyújtani (mondani sem kell, Alex Law valószínűleg látta a japán Always – Sunset on 3rd Street-et), illetőleg elindította a stardom felé a legújabb sármos felfedezettet, az arab felmenőkkel is rendelkező Aarif Lee-t.

Az inkább producerként és forgatókönyvíróként (meg persze Shu Qi egykori managereként) ismert Manfred Wong ezt a filmet nézte ki magának, mint kiindulási alapot a Bruce Lee 70. születésnapjára elkészítendő mozijához. Felkereste Robert Lee-t, a nagy Bruce öccsét, aki egyébként a 8 évig aktív The Thunderbirds zenekar alapító tagjaként a 60-as években saját jogán is sztár volt. Az ő és nővére, Phoebe Lee sztorijaiból készítette el a(z egyébként jócskán dramatizált) forgatókönyvet, ami érdekes módon nem a már sztár Bruce-ra koncentrál, hanem a fiatal éveibe vezeti be a nézőt, a születésétől kezdve egészen 19 éves koráig, az USA-ba költözéséig.

Wong mester a rendezésben maga mellé vette Yip Wai Man-t, aki annak idején jó sok kétes minőségű produkcióval állt elő (pl. Beauty and the Breast, Women from Mars, Anna in Kungfu Land), amióta azonban közreműködött a The Warlords-ban, kezd megkomolyodni (mondom ezt úgy, hogy 2 filmje van azóta). A rendezés tulajdonképpen hibátlan, a sztori vezetése szintén, de talán a legerősebb eleme technikai oldalról a produkciónak a látvány, a stáb nagyon igyekezett visszaadni az 50-es évek hangulatát.

A sztori egyes részeit minden bizonnyal ismerik a Bruce fanatikusok. Az első pár percben kiderül, miért született San Francisco-ban, miért kapta a nevét, majd a későbbiek során természetesen kibontják azt is, hogyan lett már gyerekkorában filmsztár. Ez utóbbi persze nem lehetett túl bonyolult, elvégre apja, Lee Hoi-Chuen a kantoni opera egyik nagy alakja volt, valamint jópár filmben is játszott. Megtudhatjuk továbbá azt is, mit vallott a barátságról, milyen a családi háttere (egyúttal bepillantást nyerhetünk egy tradícionális kínai család hétköznapjaiba), valamint vérbeli drámához méltóan a szerelmeibe és csalódásaiba is belepillanthatunk. Ezzel kapcsolatban némi csalódásra adhat okot, hogy ahhoz, hogy a drámát előtérbe tudják helyezni, meglehetősen idealizált, kisarkított jellemű baráti kört kapott. Tovább növelheti a keserű szájízt az is, hogy ezúttal sem tudtak elvonatkoztatni a külföldiek ellenséges ábrázolásától, a japánok természetesen ördögiek, a britek meg korruptak és lenézik a helyieket.

Hogy mit nem tudunk meg Bruce-ról? Azt, hogy hogyan lett profi a wing chun-ban, milyen filozófiát vallott a harcművészetekről és milyen volt a kapcsolata Yip Man-nal. Az öreg tarkóját egy jelenet erejéig megmutatják azért, de akinek már a fülén jönnek ki a mester filmjei, ettől még nem fog túladagolást kapni. Az edzések relatíve röviden lettek bevonva a történetbe, inkább a kisöccs, Robert által átélt képet mutatják be.

Érdekes módon nekem végig olyan érzésem volt a film közben, hogy tökéletesen működne az egész Bruce Lee nélkül is, a konkrét életrajzi elemeket leszámítva bármelyik akkori fiatal története lehetne. Egyrészt hiába játszik jól Aarif Lee (aki úgy látszik, ideális alany a régi korok megidézésére, eddig csak ilyen filmekben szerepelt), valahogy nem meggyőző, mint Bruce, viszont mint 50-es évekbeli, rock’n roll rajongó fiatal nagymenő, annál inkább (két nagy táncjelenet is színesíti a látottakat). Másrészt elég nagy hangsúlyt fektettek a korabeli híres hongkongi filmek megidézésére, jópár akkori sztár „megjelenik”, valamint néhány legendás jelenet újraforgatására is sor került. Ez a szál szintén a sztori legerősebb elemeinek egyike, még a forgatások kulisszái mögé is bepillantást nyerhetünk.

Természetesen azért a bunyó sem maradhatott ki teljesen, amit a fentebb már említett kevéske wing chun mellett egy brit rivális (Alex Yen) elleni többmenetes csata fémjelez. Az akciókoreográfus, Chin Kar Lok viszonylag nehéz feladatot kapott, hiszen a mai fiatal HK sztárokhoz hasonlóan Aarif is elsősorban énekes és színész, így egy képzetlen emberből kellett kihoznia mindazt, amit lehetett. Ennek megfelelően összefüggő koreográfia kevés van, inkább a gyakori vágásokkal és a szuperközelikkel igyekeznek a hatást fokozni, viszont cserébe nincs se huzaltechnika, se számítógépes grafikával tuningolt pillanat. A legjobb egyértelműen az utolsó csata a brit riválissal, ahol már nem a box kötött szabályai szerint mérkőznek, hanem ki-ki ahogy tud alapon. Ott még a Way of the Dragon Chuck Norris elleni csatája is megidéződik egy kicsit (egyébként a film során itt-ott van néhány elejtett mondat, ami jópofa áthallás Bruce későbbi pályájára vonatkozóan). Ügyes!

Manfred Wong és Yip Wai Man tehát feladta a leckét a pusztán a bunyót szem előtt tartó konkurrenciának, filmjükkel megmutatták, hogy a harcos mellett az embert is lazán bele lehet csempészni egy grandiózusabb produkcióba. Kíváncsi leszek, lesz-e mindennek hatása Donnie Yen és társai filmjeire (egyébként gyaníthatóan nem), valamint merem remélni, hogy a páros folytatja a történetet, hiszen még legalább két részre való sztori biztos, hogy hátra van (Bruce amerikai évei és Bruce a sztár, bár a jogokat nehéz lesz megszerezniük). A 2010-es HK felhozatal egyik legjobbját már így is összehozták, de borítékolható, hogy egy kungfu mester életét bemutató, gyakorlatilag kungfumentes film nem mindenki tetszését fogja elnyerni.

előzetes

 

2011. január 17.

Natalie

A 70-es évek sok-sok filmtörténeti érdekességet és jópár új, ám mára szinte elfeledett műfajt is kitermeltek magukból a Távol-keleten. Az egyik leginkább legendássá vált zsáner ezek közül a Nikkatsu filmstúdió próbálkozása volt az amerikai filmek és a tévé egyidejű elterjedésének hatásait ellen tett lépésként. A hamarosan csak Nikkatsu Roman Porn névvel emlegetett filmek kezdetben „csak” negyedóránként legalább 1 szexjelenetet, a későbbiek során egyre elvetemültebb perverziókat is tartalmaztak. A több stúdió által is átvett, ma már csak pinku néven emlegetett stílus mára nagyon sokat vesztett a színvonalából és talán senki se gondolta volna, hogy pont 2010-ben és pont Koreában készül el egy olyan produkció, ami néhány elemében felér a legendás japán elődökhöz.

Persze a koreaiakat sem kell félteni a szexualitás terén, az elmúlt pár évben elég sok erotikus filmet forgattak, amik évről évre merészebbek lettek. Ki ne emlékezne például a jól eltalált The Untold Scandal-ra, amiben Choderlos de Laclos XVIII. századi pikáns regényét, a Veszedelmes viszonyokat ültették át a tradícionális koreai díszletek közé? Forgattak még hasonlót, a Forbidden Quest-et, de természetesen az USA-ból kiindult szexista tinivígjátékok mezején sem tétlenkedtek, a Dasepo Naughty Girls, vagy éppen a Sex is Zero kinek-kinek lehet kedves, vagy épp rettenetes emlék.

A Natali szerencsére egyik fentebb felsorolt produkcióval sem rokonítható, nyoma sincs benne se könnyedségnek, se pajzánságnak, valójában egy sima, közepes melodráma, amit jócskán megvadítottak a művészien fényképezett szexjelenetekkel. Igazi populista húzásként még 3D-s változat is készült belőle, amit úgy reklámoztak be, hogy az első koreai 3D produkció, nem is beszélve arról, hogy az első 3D-s erotikus mozi. Érdekes és jó üzleti érzékre valló ötlet térhatásban melleket mutogatni, főleg egy olyan országban, ahol amúgy a pornó(gyártás) be van tiltva. A box office statisztikák szerint be is jött az ötlet, mintegy 94 000 néző váltott rá jegyet 3 hét alatt.

A történet egyszerű, igazi kis kamaradarabra vall. Egy szobrász megalkotja élete fő művét, Natali-t. A kiállítás után bejelentkezik nála egy férfi, aki a szobrász egykori tanítványának mondja magát. Kettejük szópárbajából pedig a sok-sok párkapcsolattal kapcsolatos dilemmán kívül kiderül, ki is a rejtélyes Natali valójában, mi történt vele és mi köze van a két férfihoz. Mindezt pedig (ha jól számoltam) öt szexjelenet tarkítja, amik a 88 perces játékidőnek egy jelentős részét veszik el, viszont igazi művészi ambíciókat bizonyít, hogy az egyik még keretbe is foglalja az egész filmet.

A mostanában igen elterjedt trendektől eltérően, meglepő módon nem egy elsőfilmes rendező próbálkozásáról van szó, hiszen a Natali a jó nevű Joo Kyeong-joong már (kapaszkodjon meg mindenki!) második rendezése (az első az A Little Monk volt még 2002-ben). Egyébként a direktori székben nem nagyon lehet kritizálni a munkáját, a forgatókönyv elkészítésében viszont hiába segédkezett neki még Kim Wook is, ketten együtt sem tudtak kihozni egy olyan történetet, aminek a fordulatait ne lehetne előre könnyedén kitalálni, ráadásul Natali sorsa ugyanúgy alakul, mint az átlagos hősnőké a többi tökegyforma koreai melodrámában. Pedig igyekeztek amennyire tőlük tellett, még a Rashomon-hatást is bevetették, de ez is kevés volt ahhoz, hogy bármiféle meglepetést tudjanak okozni.

Azonban ne feledjük, hogy „csak” egy szoftpornóról beszélünk, így ezek feltételezhetően nem sok nézőt fognak érdekelni. Tudta ezt jól az operatőr is, aki koreai kameramanhoz méltóan gyönyörű munkát végzett és igyekezett az összes erotikus jelenetet minél látványosabban és a lehetőségekhez képest minél többet mutatva leforgatni. Mellesleg nem kis részben az ő érdeme, hogy az alacsony költségvetés nem igazán látszik meg a produkción.

Még mielőtt azonban mindenki rohanna „megrendelni” a filmet, nem árt megjegyezni, hogy akárcsak a túlhype-olt, véres thrillerek esetében, úgy a Natali-ban is jópár érthetetlen baki található meg. A forgatókönyv gyenge fordulatairól már volt szó, azonban maga az alap szituáció is eléggé hiteltelen. Hogyan fordulhat elő, hogy egy, a tökéletes női szépséget kereső szobrász egy olyan modellt istenít, akinek legalább annyira műviek a mellei, mint a filmbeli szexjelenetek? Teljesen kiábrándító, az ötletadó Nikkatsu filmekben ilyen nem fordulhatott elő... A korábban már jópár ismertebb filmben látható Yeon-woo Hyeon-jin (pl. Marathon, Love Me Not, Miss Gold Digger) nagyon rossz választás volt Natali szerepére, legközelebb kérnénk Bae Doo-na kisasszonyt, ő az Air Doll-ban minden téren eredetinek látszott. A másik női szereplő, a 30-as évei közepén járó Kim Gi-yeon nem rossz, de mivel csak töltelék karakter, így keveset látható.

A Natali egy érdekes, némileg rendhagyó koreai alkotás tehát, ami jó bizonyíték arra, hogy vér, belek és perverz kéjgyilkosok nélkül is lehet nézhető produkciót letenni az asztalra. A zsáner nagy klasszikusait azonban leginkább csak a képi világ terén voltak képesek megközelíteni, minden másban sajnos bántóan közepes lett. Végig az motoszkált a fejemben, hogy egy normális forgatókönyvvel sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőle. Meg persze az is, hogy ilyen drámát akár Magyarországon is lazán lehetne forgatni...

előzetes

 

2011. január 10.

IRIS: The Movie

Az IRIS Dél-Korea eddigi legmonumentálisabb, legdrágább és legsikeresebb tévésorozata, amit 2009-ben epizódonként úgy 1 millió dollárnak megfelelő összegből forgattak, jópár helyi sztár főszereplésével, a nézettségi rátája pedig hatalmas, mintegy 30%-os volt. Nemcsak a nézők, hanem a kritikusok is rajongtak a 20 részes szériáért, ami a 2009-es KBS Drama Acting Awards-on elnyerte (többek között) a legjobb sorozat és a legjobb főszerep díját. A forgatókönyvírók igyekeztek mindent kiadni magukból, a nagyon menőnek gondolt, nemzetközi összeesküvést a középpontjában tudó sztori jeleneteit több országban vették fel, aminek legfőbb érdekessége, hogy a legtöbb külföldi jelenet Magyarországon játszódik. A sorozatot övező hatalmas hype-ot igyekeztek a producerek kihasználni, már bejelentették, hogy lesz második évad, valamint készült belőle egy spin-off Athena: Goddess of War címmel és a koreai sorozatok közül elsőként a mozikat is megcélozták a most tárgyalandó mozifilm, az IRIS: The Movie révén.

Tévésorozatból nem könnyű jó filmet készíteni, főleg abban az esetben, ha a sikereket látva akár még a széria kifutása előtt elkezdik megtervezni a moziváltozatot. A Távol-Keleten általában a sorozat stábjára bízzák a film leforgatását is, ez pedig számtalan buktatót szokott magában hordozni, hiszen a másfél-két órás játékidő kitöltésében gyakorlatlan rendezők sokszor elvesznek a részletekben, így a végeredmény gyakran dögunalmas lesz. Japánban nagy hagyománya van ennek a módszernek, csak az elmúlt néhány évben olyan félresikerült darabok kerültek így a mozikba, mint a teljesség igénye nélkül a GTO: The Movie, az Unfair: The Movie, a Trick: The Movie trilógia, vagy éppen a Gokusen: The Movie. Annak ellenére, hogy nehéz lenne ezeket jó filmeknek tartani, mégis, maga a módszer nem rossz, hiszen világszerte használják (az USA-ból is lehetne számtalan példát említeni), hogy a már megkedvelt karakterek vagy új kalandokba keverednek, vagy a sorozat eseményeinek előzményeit/folytatását taglalják tovább.

Van azonban a sorozatból mozifilm készítésnek egy másik, jóval egyszerűbb és primitívebb változata is, amit elsősorban kínai nyelvterületen szeretnek alkalmazni. Ilyenkor csak fogják a már elkészült produkciót és összevágnak az érdekesebb és látványosabb jelenetekből egy hosszas mixtúrát, azaz gyakorlatilag az eredeti cselekményt besűrítik nagyjából két órába. Véleményem szerint ez egy teljesen értelmetlen vállalkozás, mert a sorozat rajongóit nem fogja érdekelni (minek nézzék meg ugyanazt röviden, amit már hetekig tartóan végigizgultak egyszer), filmként pedig egyáltalán nem működnek ezek a fércmunkák. Talán a legjobb példa ennek szemléltetésére a 2010-es The Kungfu Master, ami egy 120 részes tévésorozat röpke 100 perces kivonata. Hiába verekszi végig az egészet Yuen Biao és hiába néznek ki a csaták és a harcok úgy, mint a 30 évvel ezelőtti Shaw Brothers mozikban, a sztori ilyen rövid idő alatt nem érthető meg, így az egész nagyon hamar tömény unalomba fullad, ráadásul a sorozatokban használt képi világ nagyon szegényes a mozifilmekhez szokott szemnek.

Hogy az IRIS: The Movie készítői miért választották mégis ezt a módszert? Örök rejtély marad. Állítólag ugyan igyekeztek fenntartani az érdeklődést azzal, hogy néhány új jelenetet leforgattak a filmváltozathoz, de ez édeskevés ahhoz, hogy a rajongókat becsábítsák a mozikba.

Mindez azonban még messze nem jelenti a hibák és problémák végét, sőt, ennél sokkal nagyobb bajaim voltak az IRIS-szel, leginkább persze a hitelesség. Ki veszi be még 2010-ben a nemzetközi összeesküvés meséjét, amit néhány popsztár kinézetű nagyon titkos és nagyon különleges ügynök leplez le? Ezzel a háttérrel már csak a zs kategóriás amerikai akciófilmeket lehet eladni, azokat is egyre nehezebben. A pár éve még mozinagyhatalom Dél-Korea a tévében ennyire igénytelen lenne? Továbbá, 2010-ben menő, vagy inkább röhejes az a főhős, aki egyesíti magában a Mission: Impossible technikáját, Sandokan elpusztíthatatlanságát és MacGyver agyafúrtságát? Már az első pár percben nevethetnékem támadt Lee Byung-hun szenvedéseit látva, ahogy haldoklás közben, lőtt sebbel intéz el a Budai Várban egy rakat kommandóst (akik 2 méterről is folyton mellélőnek, de az egész filmben nem tud normálisan lőni senki , majd egy ki tudja honnan előkerült drótkötéllel ereszkedik le a várfalon. Talán a forgatókönyvírót nem Bollywoodba kellett volna szakmai gyakorlatra küldeni...

A hiteltelenség végig folytatódik a majd’ 2 óra során. Az északiak egyik misztikusnak szánt figurája, a bérgyilkos úgy néz ki, mint bármelyik itteni emós gyerek. Hogy gondolták azt, hogy T.O.P., egy fiúcsapat (Big Bang) oszlopos tagja jócskán kisminkelve hiteles lesz északi kémként? Mindent a nézettségért, biztos tinilányok milliói lettek a sorozat rajongói őt látva. Vagy ott van a kollégája, a nehézbombázó Kim Seon-hwa, aki bármelyik déli agassi-t felülmúlja a külsejét tekintve. Ez nem is meglepő, mert egy igazi déli agassi alakítja Kim So-yeon személyében. Biztos velem van a baj, de nem tudom ugyanahhoz a néphez tartozónak elképzelni, mint ezt, valamint ezeket a harciasan csinos elvtársnőket.

Vicces (bár a fentiekkel szemben érthető) az is, hogy az összes helyszínt igyekeztek sok nézőpontból felvenni, hogy remek vágóképeket tudjanak adni az egyes jelenetek között. Phenjan esetében ez nem sikerült, mindig ugyanaz a rossz felbontású, nehezen kivehető képkocka jelenik meg, amikor a mindig a Kedves Vezetőre hivatkozó helyi egyenruhás urak mondatai következnek. Sajnos a nagyvezér, Kim Jong-il nem ért rá, vele nem foglalkoznak (aki rá lenne kíváncsi, nézze meg a zseniális japán tokusatsu paródiát, a The Monster-X: Attack the G8 Summit-ot).

A röhejesen hiteltelen összeesküvés elmélet (maga az IRIS a nemzetközi szupertitkos szervezet neve egyébként, ami átnyúlik Észak és Dél-Korea között, behálózza természetesen a nemzetbizetonsági hivatalokat is) és a sorozat összevágásából adódóan szinte percenként bekövetkező fordulatok izgalmakat nem nyújtanak, viszont egy idő után remekül követhetetlenné és unalmassá válnak. Aki nem tud koreaiul és nem figyel oda nagyon, az egy idő után nem is tudja megkülönböztetni egymástól a sok Kim-et, meg Park-ot. A vagdosás egyetlen előnye, hogy az ázsiai sorozatokra jellmző hosszú és csöpögős drámai pillanatok szinte teljesen kimaradtak, de mindig észrevehető, hogy eredetileg hol voltak.

Igazából mind a sorozat, mind a film a teljesen érdektelen, nézhetetlen kategóriába tartozna, ha nem lenne benne a magyar szál. A sztori első harmada ugyanis javarészt Pest megyében és a Balatonon játszódik, és ezek a jelenetek mentik meg az egészet. Igazi guilty pleasure végignézni, ahogy Lee Byung-hun sorba áll vonatjegyért a Nyugatinál, nem akar gulyást enni (ha jól azonosítottam be) Vác főterén, gépeltérít a tököli reptéren, stb. Jópofák a régi Bujtor István filmeket idéző autós üldözések, amik legjobbja az a jelenet (figyelem, Opel Astra-val üldöznek egy 5-ös BMW-t és utolérik!!!), amikor a Nagykörútról egy gyors vágással beszáguldanak a résztvevők előbb az Alagútba, utána a Hajógyári szigetre, majd az elmaradhatatlan balesetet (egyébként miért van minden újabbkeletű koreai thrillerben legalább 1 autóbaleset?) mindenki lazán, szinte sérülés nélkül túléli. A legemlékezetesebb pillanat mégis a Vasúttörténeti parkban látható, amikor az egész film legjobb alakítását nyújtó magyar takarítónő (akit minden bizonnyal egy magyar takarítónő alakít) észreveszi a lőtt sebbel ájuldozó Lee Byung-hun-t, majd imádni való hanglejtéssel szól be a mentőknek telefonon, hogy „itt fekszik egy vérző ember az irodába’!”.

A magam részéről egyáltalán nem értem azt a hatalmas hype-ot és imádatot, ami körüllengi a neten az IRIS-t, még különféle magyar oldalakon is. A készítői annyira nagyot akartak dobni, hogy átcsúsztak a ló túlsó oldalára, és annyira túlhúzták az egészet, hogy a végeredmény szánalmasan rossz lett. Mégis, minden hülyeség ellenére a magyar szál miatt nem feltétlenül elfecsérelt idő végigszenvedni, bár a két óra jóval hosszabbnak fog tűnni.

Előzetes (sajnos a magyar színhelyek nélkül)

2011. január 1.

2010 legjobb ázsiai filmjei -YEZy- szerint

Az ázsiai filmek rajongójaként mindig nagy bajban vagyok ezekkel az év végi összesítőkkel, mert amíg a kis hazánk mozijaiban vetített friss távol-keleti filmek száma a legkerekebb szám felé konvergál, egyszerűen nem lehet a teljes kínálatból csemegézni. A DVD kiadások megjelenése gyakran fél évvel lemaradva követi a mozikba kerülést (főleg a japán darabok esetében), amikhez meg hozzá lehet jutni, gyakran csak a helyi piacra készülnek, felirat nélkül. Mindezek tükrében a most összeállított lista szinte biztos, hogy március-április tájékán mosolyfakasztónak fog tűnni, hiszen még rengeteg jónak ígérkező produkció vár megtekintésre. Azért így is mintegy 90 film közül igyekeztem kiválogatni a szerintem legjobbakat, remélhetőleg sok vitára okot adva, amit majd a kommentekben lehet lefolytatni.

Zebraman 2 – Attack on Zebra City

Akárcsak tavaly, idén is Miike Takashi a kedvenc, legújabb elvetemült agymenése magabiztosan halad tovább a Yatterman által megkezdett úton. Bővebb kritika itt.

Time Traveller aka Toki wo kakeru shoujo

A 40 éves regény fiatalosabb adaptációt kapott, mint valaha, ráadásul több zsánert egyesít magában remek arányokban. Bővebb kritika itt.

Taipei Exchanges

Amíg 2009-ben a kínai közönségfilmek törtek fel nagyon, addig idén már a tajvaniakra is érdemes volt odafigyelni. A régi motoros kultrendező, Hou Hsiao Hsien producerként több filmet is jegyzett, mindegyik nagyon jól sikerült (One Day, Au Revoir Taipei), de a két nővér fura kávéházát bemutató Taipei Exchanges lett talán a legjobb közülük. Nem történik benne szinte semmi, de a remekül eltalált, álomszerű hangulat, valamint a háttérül szolgáló Taipei képei magával ragadják az embert.

Aftershock

A kínai filmgyártást mostanában belengő monumentalitás és hazafias szemlélet természetesen nem hiányozhat Feng Xiaogang művéből sem, ám jóval kevésbé zavaró, mint a legtöbb Han Sanping producerkedésével készült darab esetében. Az 1976-os Tangshan földrengésnek emléket állító film egy darabjaira szakadt család szereplőin keresztül igyekszik bemutatni a katasztrófa máig tartó hatásait. A helyenként túlzásba vitt drámai jeleneteket bőven ellensúlyozza Zhang Jingchu nagyszerű játéka, ami lazán az év legjobb színészi alakítása.

Dream Home

Kedvenc HK rendezőm, Pang Ho-Cheung két filmmel is jelentkezett idén, a szintén nagyszerű Love in a Puff-fal szemben azért választottam a Dream Home-t, mert pörgősebb és látványosabb szórakozást kínál, valamint nem szükséges hozzá a hongkongi közélet ismerete. Bővebb kritika itt.

Golden Slumber

Nakamura Yoshihiro nagy kedvvel adaptálja Isaka Koutarou regényeit, így nem kerülhette el a sorsát a Golden Slumber sem. Aki látta a korábbi adaptációkat (The Foreign Duck, the Native Duck and God in Coin Locker, illetve a Fish Story), annak ismerősek lesznek az egyes elemek, de a zseniális, a film noir-ok legjobbjait idéző felütés, a szokatlan karakterek és a kiszámíthatatlan fordulatok végig fenntartják a feszültséget, az összképet pedig a sztori második felét belengő fura könnyedség sem rontja el.

Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame

Amióta Tsui Hark visszatért kínai nyelvterületre, eléggé szedett-vedett produkciókkal tudott csak előállni (a Missing bűn rossz volt, az All About Women meg jellegtelen). Most viszont végre egy olyan műfajba vetette bele magát, amihez ért is, így sikerült egy látványos és fordulatos kalandfilmet összehoznia. Nekem csak a túlzásba vitt, kétes minőségű számítógépes effektek nem tetszettek benne, a hatalmas sztárparádé a szereplők között és a mindig lenyűgöző kínai fantasy elemek azonban bőven ellensúlyozták mindezt.

Bushido Sixteen

Kellemes meglepetés volt ez a tinédzserfilm, amiben egy szinte fiúként nevelt kendóbajnok és egy hétköznapi lány számos buktatót tartalmazó barátságát követhetjük nyomon. Rengeteg kendócsata, némi filozofálgatás (nem csak a kendó harci stratégiáiról), jópofa poénok teszik emlékezetessé a sztorit, a szereposztás pedig abszolút telitalálat, mind a faarcú Narumi Riko, mind a szertelen Kitano Kii tökéletes választás volt az eredeti manga karaktereihez.

71: Into the Fire

Ugyan a koreai filmipar évek óta gyakorlatilag önmagát ismétli (hol van már a 2000-2005 közötti, klasszikusok garmadáját hozó időszak?), azért időnként még képesek 1-1 normális mozit összehozni. A koreai háború idején, amikor az északiak vadul hódítottak még dél irányába, 71 frissen besorozott diákra hárult egy iskola és a mellette vezető út védelme. Ahogy az az ilyen filmekben lenni szokott, az ő belső kis konfliktusaikra, felnőtté válásukra és hősiességükre koncentrál a történet. Mint háborús film is nagyon látványos, nagy költségvetésű, minden részletére odafigyelt a stáb a forgatáskor. Egyedül azt tudom felróni "hibájául", hogy kicsit sablonos (és japánosan drámaira van hangolva), de ez a háborús filmek legtöbbjére ugyanígy elmondható. Ahogy pedig elnézzük a mostani koreai helyzetet és a 2010-es csetepatékat, valószínűleg jövőre várható még néhány hasonló darab.

14 Blades

Valószínűleg Donnie Yen a jó évei közé fogja elkönyvelni a 2010-est, hiszen ha jól számolom, nem kevesebb, mint három főszerepet is eljátszott, ráadásul nem is akármilyen hősök bőrébe bújhatott bele. Igazából a 14 Blades helyén nyugodtan állhatna a Legend of the Fist: The Return of Chen Zhen, vagy a Yip Man 2 is, de valahogy úgy éreztem, filmként talán ez a Donnie darab állt össze leginkább, ez volt a leglátványosabb és a legszórakoztatóbb a három közül, arról nem is beszélve, hogy ebben még az álarcos szuperhősnél is elborultabb fizimiskája van.

2010. december 30.

A nagy balhé

A nagy balhé címen eleddig egy közismert amerikai film futott (The Sting), a Budapest Filmnek hála mostantól mindenki kedvére keverheti össze a kettőt. De ez legyen a legkisebb baj, hiszen felnőtt már egy generáció, amelynek Jackie Chanről nem a Project A jut eszébe, hanem a kereskedelmi tévékben agyonjátszott Balhé Bronxban (Rumble in the Bronx), rosszabb esetben a Rush Hour valamelyik része. Persze Chan életútja régen sem volt csupa mesterművekkel kikövezve; ott a borzasztó Leszámolás Hongkongban (The Protector) vagy azon korai kungfu filmjei, melyek papírtokban gyűjtik a port a diszkontáruházak polcain. Ezekkel ellentétben a Project A igazi csúcskategóriás Jackie Chan, színészi és rendezői pályájának egyik mérföldköve.

A történet a múlt század elejére visz vissza minket, mikor a töketlen brit vezetés megpróbálta felvenni a harcot a Dél-Kínai-tengeren randalírozó kalózokkal. Az alulfinanszírozott, utolsó hajóit is elveszejtő hongkongi parti őrség leszerepelt alakulatát végül jobb híján besorozzák a szárazföldi rendőrség kötelékébe. A két rendfenntartó egység közti antagonizmusé a főszerep a harsány slapstickkel dobálózó kezdésben (tengerésztiszt Jackie Chan vs. kiképzőcsendőr Yuen Biao), aztán Sammo Hung simlis fazonja közreműködésével kibontakozik egy illegális fegyverüzlet szála - végül mindenki a kalózok titkos főhadiszállásán köt ki egy össznépi nemulassra.

A legtöbb klasszikus hongkongi sikervígjátékhoz hasonlóan a Project A egésze is vignette-ekből áll össze. Ez a hollywoodi sémától eltér, emiatt aztán a darabosnak tűnő szerkezet emlékezetes nagyjelenetek sorozatával hálálja meg magát (a biciklis üldözés, Sammo játéktermi verekedése, a majdnem snuffként végződő óratornyos fejreesés), és a tekercsről tekercsre ugráló dramatikának köszönhető az is, hogy az irdatlan tempóban sodródó sztori utolsó harmadában is marad elég szufla, ekkor lépnek ugyanis színre a legelején beígért kalózok, élükön a zseniális alakítást nyújtó Dick Weijel.

Talán a kreatív és üzleti szempontokból egyaránt alulteljesítő Battle Creek Brawl, a Dragon Lord, valamint a szupergagyi Fantasy Mission Force keltette frusztráció hozhatta ki Chanból azt a nézők kegyeit megcélzó, szinte emberfeletti tenniakarást, ami a Project A minden képkockáját áthatja. Nem csak azt kellett bebizonyítania, hogy még a tradícionális kungfu filmek hanyatlása után is van helye a mozivásznon, de rendezőként is a legjobbak közé akarta beverekedni magát. Első „modern”, kaszkadőrmutatványokra építő rendezése a kantoni opera és a hollywoodi burleszkek játékos felújítása mellett az akkor éppen puszipajtás Sammo Hung munkáival mutat rokonságot – a pofonok fullosan csattannak (az eredetileg 12-es korhatárbesorolás az általam vásárolt dvdén át volt matricázva 16-ra!), a 2.35-ös vászon minden szegletét belakó rendezés sziporkázó, ráadásként a Golden Harvest mindehhez olyan kulisszákat biztosított, amiknek láttán a Shaw Bros főnökeit megüthette a guta (a kalóztanya egy kisebbfajta díszlettervezői mestermunka).

Maga a szerep is új perspektívát nyitott Chan számára. A Police Story sorozat lényegében ugyanezt a bűnözők és angol vezényszavakat mantrázó felettesek közé szorult közszolga-karaktert vitte tovább, a humorosan anti-kolonialista felhang nyílván jó viszhangra talált az otthoni közönség körében. A záró képsort - melyben hőseink egy tutajon hagyják el a helyszínt, mögöttük a vízben evickélő kimentett angol túszokkal – nem lehet másként értelmezni, mint a híres hong kong spirit győzelmét a brit gyarmatosítók megalkuvó, korrupcióra hajlamos rendszere felett.

2010. december 20.

Time Traveller

A cím ne tévesszen meg senkit, ugyanis a most tárgyalandó történetnek ahány kiadása volt eddig, annyiféle angol fordítást kapott. Ha úgy írjuk le, hogy Toki wo kakeru shoujo, akkor valószínűleg mind az animerajongók, mind a régóta a japán mozit követők már tudni fogják, miről is van szó. Aki pedig nem tartozik egyik kasztba sem, annak bőven elég annyit tudnia, hogy ez a történet is ott lesz 2010 legjobb japán közönségfilmjei között.

A 60-as évek második felében Japánt elárasztották a különféle elborult sci-fi-k és fantasy-k, a filmstúdiók egymással versengve forgatták az őrültebbnél őrültebb produkciókat. Ekkoriban voltak a csúcson a mozikat elárasztó hatalmas szörnyek, űrhajók és földönkívüliek (meg a yakuzák, de ők más cikkbe tartoznak), amik a tévé háztartásokba betörésével együtt fokozatosan a japán mindennapok szerves részeivé váltak. Persze nem csak a képernyőn lehetett ilyesmibe belefutni, hanem az újságos standok és a könyvesboltok polcai is rogyadoztak a tudományos-fantasztikus kötetek súlya alatt. Egy fiatal író, Yasutaka Tsutsui álmodta meg a tudta nélkül időutazásba keveredő iskoláslány történetét, amit folytatásos történetként jelentetett meg két ifjúsági magazinban is, majd 1967-ben könyv alakban is a boltokba került. Viszonylag sikeres alkotásnak számított, de a befutására még várni kellett egy keveset.

Az áttörést 1972 hozta meg, amikorra már beköszöntött az idol-korszak, ami nemcsak a japán populáris kultúrát, hanem a szépségideált is gyökeresen megváltoztatta és az addigi elegáns, visszafogott ikonok helyét nemes egyszerűséggel átvették az iskoláslányok. Ekkor készült el a Time Traveller (érdekes módon „japánul” is Taimu Torabera címen) legelső tévés adaptációja, a főszerepben a 15 éves Ryouko Shimada-val. A sztori mind a mai napig az egyik legnépszerűbb alkotás, a regény több utánnyomást is megért, nagyjából 10 évente készült újabb tévés adaptáció belőle, amikben mindig az adott kor legnépszerűbb idoljainak egyike kapta a főszerepet (a ’85-ös változatban Yoko Minamino, a ’94-esben Yuki Uchida, a 2002-esben pedig Natsumi Abe), ráadásul az időközben vígjátékaival híressé vált Tsutsui saját regényének paródiáját is elkészítette.

A történet mozikba kerülésére egészen 1983-ig kellett várni, amikorra a regény második utánnyomásának jogait megszerző Kadokawa cégcsoport filmes részlege elkészült a forgatókönyvvel. Az amúgyis elsősorban tinédzserfilmekben utazó Kadokawa nem bízott semmit a véletlenre, rutinos rendezőjüket, Nobuhiko Obayashi-t ültették a rendezői székbe (ő rendezte többek között a House-t, az Exchange Student-et és az Aimed School-t is), a főszerepre pedig három féltett üdvöskéjük egyikét, Tomoyo Harada-t választották ki. A film akkoriban nagy siker volt, mai szemmel nézve azonban eléggé elavultnak tűnik, főleg a nagyon kezdetleges vizuális effektek furák, de az itt-ott kissé nehezen követhető történet miatt is kritikával lehet illetni. Mellette szól viszont, hogy aránylag hűen követi a regény cselekményét, valamint a gyönyörű helyszín, ugyanis a megannyi legendás japán film díszleteit adó üdülővárosban, Onomichi-ben forgatták.

Az időről időre felbukkanó tévés feldolgozások miatt egyáltalán nem merült feledésbe a történet, ráadásul többen is úgy voltak vele, hogy a remek alapötlet megéri a további csiszolgatást. Az ezredforduló után három különböző képregényes feldolgozás is elindult, ezek közül az első igazából csak áthelyezte a szereplőket a modern korba, a második egy spinoff, ami azért érdekes igazán, mert az szolgáltatta az alapjait a 2006-os anime feldolgozásnak, míg a harmadik, Minoru Hashiguchi munkája megváltoztatta az addigi nézőpontot és a főhőse az 1-2 napos időbeli ugrálás helyett valódi időutazásba bonyolódik.

Ez utóbbi megfilmesítése a 2010-es új, nagy dérrel-dúrral beharangozott moziváltozat. A regényből adaptált alapsztori javarészt egy jellegzetesen japános tinédzser dráma volt, amit egy kicsit megfűszereztek az időugrásokkal, ezúttal viszont a tinédzser dráma kicsit háttérbe szorult, az időben ugrálás konkrétan egy darab nagy ugrást takar, új elemként pedig megjelennek a korok között utazós történetek jellegzetességei. További érdekesség, hogy a japán filmipart mostanában láthatóan átható nosztalgiahullám jegyében a fő szál a 70-es években játszódik.

A sztori főhőse Kazuko lánya, Akari, egy tipikus mostani tinédzser lány, aki kénytelen-kelletlen belekeveredik anyja dolgaiba és végül neki kell beváltania egy ígéretet Kazuko helyett. Ehhez pedig vissza kell mennie a ’70-es évek első felébe, ahol az ígéret teljesítése mellett jópár érdekes kalandba is belebonyolódik.

Egy felújításnak, vagy folytatásnak mindig fontos eleme, hogy mennyire sikerült rokonítani az eredeti változattal. A forgatókönyvírók igyekezete tetszetősre sikeredett, hiszen mind Kazuko, mind Gorou, mind Fukamachi jelen van az eredeti szereplők közül (sajnos fiatalkori önmaguk halovány mása csak a ’83-as arcoknak), ráadásul számtalan apró utalás van a korábbi változatokra. A producerek viszont már kevésbé álltak a helyzet magaslatán, hiszen hiába röppentek fel olyan híresztelések, hogy a még mindig aktív Tomoyo Harada fogja a mamát eljátszani, végül ez nem jött létre. Viszont az animével annyiban sikerült a kapcsolatot megteremteni, hogy Makoto szinkronhangja, Riisa Naka alakítja Akari-t.

Az időutazást tartalmazó történeteknek éppúgy megvannak a maguk kliséi, mint például a romantikus vígjátékoknak, vagy a sportfilmeknek. A Time Traveller is igyekszik élni ezekkel, véleményem szerint kicsit felemás végeredménnyel. Magának az időutazásnak az ábrázolása a közepes minőségű CG használatával so-so, van benne féreglyuk, meg sok sok szám és visszafelé forgó óra, ha akarom, hihető, ha akarom nem. A régi korba visszacsöppent modernkori lány próbálkozásai arra, hogy higgyenek neki, jópofák, természetesen előkerül a mobiltelefon éppúgy, mint az iskolatáskában felejtett újság. Van viszont egy nagy baj az egésszel, hogy kábé ugyanezt játszotta el nem is olyan rég Hirosue Ryouko is a Bubble Fiction-ben, igaz, ő 1990-be utazott vissza egy mosógéppel. Az időparadoxon és a múlt megváltoztathatatlanságának kliséje szintén szerves részét képezi a történetnek, a jövőből érkezett ember alakja egész futurisztikus lett, valamint a digitálisan megvalósított 2698 sem sikerült rosszul.

A film legerősebb összetevője egyértelműen az, ahogyan a ’70-es éveket megvalósították. A helyszíneket remekül eltalálták és még olyan apróságokra is odafigyeltek, mint a korabeli álomautó makettjének reklámja a kirakatban. De ez még tulajdonképpen mind semmi, hiszen a lényeg a mellékszálak egyik legfontosabbját jelentő „film a filmben” rész, amiben néhány barát egy amatőr sci-fi-t igyekszik leforgatni papírmakettekkel. Ez a társaság az igazi értéke az egész filmnek, egy az egyben olyanok, mintha valamelyik Koji Wakamatsu agymenésből, vagy a korabeli Godzilla filmekből léptek volna ki. Nem véletlen persze, hogy ekkora hangsúlyt fektettek erre, hiszen a japán filmipart amúgy is belengi egyfajta nosztalgiahullám mostanában, feltételezésem szerint azért, hogy az idősebb korosztályokat is becsalogassák a mozikba. A retródivatot valószínűleg az ’50-es években játszódó Always kezdte pár évvel ezelőtt, azóta viszont se szeri, se száma a hasonló alkotásoknak. A fentebb már említett Bubble Fiction mellett többek között a 20th Century Boys és a Fish Story egyik idősíkja, a Little DJ, az Oppai Volleyball, de még akár a Yatterman is besorolható a 70-es éveket megidéző alkotások közé.

Érdekes módon, hiába van eléggé háttérbe szorítva, még így is működik a filmben a tinédzserfilm hatás. A japánok amúgyis nagyon erősek ebben a zsánerben és ide is sikerült belezsúfolni a rengeteg egyéb mellé azt, ahogy a főszereplő lány szinte észrevétlenül komolyodik meg, éli át az első szerelmet a filmes Ryota-val és válik jóval felnőttesebbé a történet végére. A szerepet egyébként nagyszerűen alakította a talán legtehetségesebb fiatal japán színésznő, Riisa Naka, aki ezúttal a tökéletes Yamato Nadeshiko megtestesítője, nyoma sincs a játékában a Zebraman 2-ben mutatott extravaganciának. Az eredeti történetből visszaköszönő karakterek fiatalkori arca igencsak halovány, főleg az időutazó Fukamachi tűnt nagyon mamlasznak, de ők úgyse érdekelnek senkit, hiszen ott vannak helyettük a zseniálisan megformált, világmegváltó hangulatban levő filmesek, köztük a Ryota-t alakító Nakao Akinobu, aki pár évvel ezelőtt egy másik Kadokawa klasszikus tévés felújításában, a Sailor Suit & Machine Gun-ban is főszerepet játszott.

A gyakorlatilag ismeretlen, elsőfilmes Masaaki Taniguchi igencsak jól indította karrierjét, hiszen az eddigi négy mozifilmes adaptáció közül egyértelműen ez sikerült a legjobban, köszönhetően annak, hogy a 70-es évek beemelésével rengeteget hozzá tudott adni az eredeti sztorihoz. Reméljük, nem tűnik el és az újabb munkái is hozzák majd ezt a színvonalat.
 

előzetes


2010. december 12.

Shaolin - új előzetes

Már az eddigi trailerek sem haboztak belénk táplálni az arra vonatkozó infót, hogy Benny Chan új filmje micsoda sztárparádéval rendelkezik majd, és ez a sorban harmadik előzetes is csak elmélyíti ezen érzetet. Gazdag film lesz, vizuális és spirituális szempontból egyaránt - spirituálisan csak annyira persze, amennyire egy kommerszfilm az lehet.

2010. december 6.

Zebraman 2 - Attack on Zebra City

Ami Hongkongban Herman Yau, az Japánban Takashi Miike. Mindketten már karrierjük elején megalapozták hírnevüket erőszakos, tabukat nem ismerő rétegfilmjeikkel, hamar szert téve egy viszonylag kicsi, de nagyon lelkes és kritikus rajongótáborra. Mindketten szorgos iparosként állnak elő újabb és újabb rendezésekkel, ám amíg Yau egyre inkább beleszürkül a hongkongi tucatrendezők közé, addig Miike képes volt úgy megújulni és tovább fejlődni, hogy az újabb (egyébként Yau munkáihoz hasonlóan hullámzó színvonalú) filmjeit rendre kritizáló régi rajongók ellenére egyre növeli ismertségét. Ennek fő oka, hogy amíg korai rendezései elsősorban külföldön lettek kultfilmek, addig mostanában már inkább a japán közönségfilmek alkotói közé tartozik. Különlegessége pedig abban rejlik, hogy pont annyit tartott meg karrierje elejének jellegzetességeiből, amikkel még teljesen egyéni stílust képvisel, de már a hétköznapi japán mozirajongó ízlésének is megfelel. Ennek a törekvésnek nagyszerű példája legújabb filmje, a Zebraman 2.

A Zebraman első része hat évvel ezelőtt Miike egyik legelső próbálkozása volt a popcorn mozik világában. Legtöbb munkájához hasonlóan ez is egy manga adaptációja, Reiji Yamada 2004 januárja és 2005 márciusa között futott képregénye szolgáltatta az alapokat. Miike nagyon jól választott, hiszen Yamada meglepően összetett sztorit és karaktert hozott létre, az amerikaias álarcos szuperhős klisét teljesen megbolondította azzal az üzenettel, hogy a főhős igazából csak a saját, kudarcokkal teli életét próbálja megváltoztatni a hóbortos öltözettel, amivel ráadásul egy valóban létezett 70-es évekbeli sorozat főhősét majmolja. A moziváltozat felemás eredményt hozott, a Miike rajongók szidták, mint a bokrot (nem hajlandóak azóta sem elfogadni, hogy az egyre érettebb stílusú rendező már nem kizárólag véres és brutális filmekben gondolkozik), a manga rajongóinak a szuperhőssé válással lehetett baja (a képregényben nincsenek a hősnek szuperképességei), akinek pedig fogalma nem volt, mi is ez az egész, az azt hozhatta fel, hogy a film túl hosszú és vontatott lett, ráadásul inkább a szolíd vígjáték jellegre fókuszált az akciók helyett.

A rákövetkező években Yamada és Miike is más munkákkal volt elfoglalva, utóbbi szép sorban állt elő az újabb és újabb nagy költségvetésű alkotásokkal. Mind a The Great Yokai War-ról, mind a Like a Dragon-ről, mind a két Crows Zero-ról, mind a God’s Puzzle-ről elmondható, hogy valami hiányzott belőlük ahhoz, hogy emlékezetes produkciókként emlékezzünk vissza rájuk. A rendező szempontjából viszont remek fejlődési állomások voltak, hiszen a Great Yokai War-ban a digitális technika használata, a Like a Dragon-ben a gyönyörű, rajzfilmszerű képi világ, míg a God’s Puzzle-ban az elborult sztori jelent meg. A két Crows Zero véleményem szerint minden szempontból zsákutca, ezek az ostoba, élvezhetetlen sulis-bunyós borzalmak a japán mozi legalját képezik.

Paradox módon pont a két Crows Zero között érkezett meg az első olyan Miike alkotás, ami immáron egyben tartalmazza mindazt, ami felé egyrészt a rendező tart, másrészt azt, ami felé a japán mozinak is kellene haladnia. A Yatterman egy 70-es évekbeli rajzfilm élőszereplős feldolgozása, amiről csak szuperlatívuszokban érdemes írni, hiszen ebben már minden benne volt, ami a Zebraman 2-t is naggyá teszi. A jellegzetes, helyenként pajzán, sőt, pornográf poénok, az igencsak elborult, abszurd sztori, a zseniálisan megformált szereplők (elsősorban a negatív karakterek), a (majdnem) tökéletes látvány rengeteg számítógépes trükkel feltuningolva és a modern japán filmsikerekben fontos szerepet kapó betétdal is megtalálható benne.

Nagyjából a Yatterman mozikba kerülésével egyidőben jelent meg Yamada új Zebraman sorozata, a még most is futó Attack on Zebra City. Nem is lehetett kérdéses, hogy a moziváltozatot ismét Miike rendezze meg, viszont az eltelt 6 évben nemcsak a rendező, hanem a japán filmipar is rengeteget fejlődött, így sokkal magasabb elvárásoknak kellett megfelelnie a produkciónak. Egy újabb egyszerű vígjáték már nem lehetett volna sikeres, hiszen közben olyan elborult, jövőben játszódó, sci-fi elemekkel megspékelt alkotások kerültek a mozikba, mint a My Cyborg Girlfriend, a 20th Century Boys trilógia, vagy éppen a Fish Story. Szerencsére Miike már a Yatterman-nal megmutatta, hogy képes a kihívókat túlszárnyalni és a Zebraman folytatásával megalkotta élete eddigi legjobbját.

A történet 15 évvel az első rész után játszódik, de az előzmények ismerete nem szükséges az élvezhetőségéhez, önállóan is könnyen érthető, egy-két apró utalást leszámítva. Egy őrült tudós, aki hatalmát nem kis részben „lányának”, Zebra Queen-nek köszönheti, átvette a totális hatalmat Japán felett és átkeresztelte a fővárost Zebra City-re. A rendet úgy tartják fent, hogy minden nap délután 5-kor egy megadott helyen a városban feltűnnek a hatalom rohamosztagosai, akik módszeresen levadásszák a szükségtelennek ítélt embereket. Egy ilyen akció elszenvedése után kezd el a tisztességben(?) megőszült egykori tanárember visszaemlékezni, hogy ki is volt ő korábban, illetve, hogy mi is az ő küldetése.

Hogy miért is ez Miike eddigi legjobb filmje? Ennek rengeteg összetevője van. Az első és talán legfontosabb, hogy az egész produkció egy komolyan vett, de abszurd történetnek tűnik, pedig valójában csak egy paródia. Ha a dolgok mélyére nézünk, akkor teljesen világossá válik, hogy a megszokott szuperhősös sztorik mellett a japán idol- és popzenei ipar, a szenzációhajhász média, a lökött tokusatsu tévésorozatok, a komolyan vett sci-fik, sőt, a társadalomkritikát tartalmazó egyéb művek is szép sorban kifigurázásra kerülnek, de szerencsére nyoma sincs a paródiákra jellemző olcsó, más filmeket megidéző poénoknak. A legváratlanabb helyeken kerülnek elő a pajzánságok, tabuk nélkül vannak ábrázolva a negatív szereplők (a rohamosztagosok náci karlengetésétől kezdve a hidegvérű gyilkosságokig), a szuperhős pedig elég sokáig inkább szánnivaló figurának látszik, mintsem egy világot megmenteni képes valakinek. A „gonoszok” tevékenysége ugyan némiképp hasonlít a 20th Century Boys Tomodachi-jának világuralomra töréséhez, ám az androgün tudós sorsa teljesen másképp alakul, egyúttal pedig elgondolkodtató, hogy milyen politikai változástól tartanak a japánok, ugyanis az ezekhez hasonló totális uralom feltűnően gyakran fedezhető fel a filmjeikben.

Miike tehát valósággal lubickol az ötletekben, szinte az összes jelenetben megtalálható valami csak rá jellemző momentum. Az első klip és a filmbeli jelenetek összevágása fantasztikus, minden mozdulat ritmusra történik, igazi látványorgia, ahogy a gépfegyveres rohamosztagosok bemasíroznak a jpop sláger refrénjére. A sztori lezárása pedig minden téren elképesztően abszurd, egyetlen hibája, hogy a záró képsorok bántóan ismerősek egy réges-régi, még talán az Alfa magazinban olvasott képregényből.

A rendező mellett a jó érzékkel összeszedett színészi gárda is sokat hozzáad a produkció élvezhetőségéhez. A Miike filmek öreg motorosa, Sho Aikawa minél idősebb, annál kifinomultabb játékra képes, az ősz hajú, fáradt öregember megformálása tökéletesen sikerült neki. Viszont a Yatterman-hoz hasonlóan itt is a „gonosz” karakterek az érdekesebbek. A talpig feketében lófráló Zebra Queen-t a modellből tehetséges, sokszínű színésznővé avanzsált Riisa Naka alakítja (még csak nem is hasonlít a Time Traveller-beli énjére), akinek ezúttal szinte csak extravagáns modellként kellett hoznia magát, elképesztően szexi és vonzó, igazi femme fatale. Az már csak hab a tortán, hogy a két beékelt videoklip jobban néz ki, mint bármelyik aktuális jpop videó (egyébként ezek is aktuális jpop videók, a Oricon slágerlistán idén egészen a 22. helyig jutott a maxi, az első hely a film szerint majd 15 év múlva várható), Riisa pedig a visual kei bandák megjelenését idézve is szexisebb, mint Koda Kumi, Ayumi Hamasaki és az AKB48 együttvéve. A mellékszereplők között a magát tényleg szuperhősnek képzelő színész (az ő lélektanának ábrázolása a mellékszálak egyik fénypontja), a szamurájerényt megtestesítő testőr (kár, hogy nincs vérbeli harcjelenete) és az androgün külsejű tudós (akit egyébként a debil nevű humorista, Guadalcanal Taku alakít) játékát érdemes kiemelni.

A japán mozinak tehát nagy nyeremény, hogy az egykori kultrendező, Takashi Miike  otthagyva a feltehetően előbb-utóbb csak önismétlésbe torkolló extrém B-filmeket, most már végleg(?) belépett a mainstream világába, ugyanis remélhetően fel fogja forgatni azt az állóvizet, amit a tévésorozatok világából érkezett, a másfél-két órás időtartamot értelmesen megtölteni nem tudó, az operatőri bravúrok iránt érzéketlen rendezők uralnak jelenleg (tisztelet a kivételnek). Remek témaválasztásai, gyönyörű képi világa és legfőbbképpen a helyi filmiparra nem jellemző pörgős tempója követendő irányként szolgálhat sokak számára. A rendezőt ismerve valószínűsíthető, hogy soron következő művei, a 13 Assassins, a Nintama Rantaro, a Seppuku és a Takeru is hasonló színvonalúak lesznek, azaz a rendező régi (elsősorban külföldi) rajongói továbbra is nélkülözni fognak, ha nem barátkoznak meg ezzel az új irányvonallal.

A film előzetese
Zebra Queen slágerlistás dala

 

 

2010. november 29.

Dream Home

Ha valahol szóba kerülnek a hongkongi filmek, szinte pillanatok alatt beskatulyázzák őket a beszélgető felek, hogy arrafelé csak olyan produkciók készülnek, amikben a kínaiak 20 métereseket ugranak, a levegőben kardoznak, vagy éppen különféle harcművészeti ágakban csépelik egymást. Ez a kialakult kép persze egyáltalán nem véletlen, a helyi filmtörténet szerves részét, sőt, talán a leghosszabb fejezetét képezik ezek az alkotások. Még napjainkban is viszonylag sok mozit forgatnak, amiknek savát-borsát a bennük felvonultatott akció- és kaszkadőrjelenetek adják, azonban ezen filmek aránya évről évre csökken. A helyüket egyrészt átvették a szinte kizárólag csak a helyi közönség számára forgatott kommersz vígjátékok, másrészt időről időre előkerülnek olyan fiatal filmesek, akik megpróbálják felkavarni kicsit az állóvizet.

Jó 10 évvel ezelőtt ilyenek voltak például a Pang ikrek, akik a horror műfajában hoztak újat a Szem című próbálkozásukkal, ám paradox módon ezzel meg is ölték a műfajt, mert azóta szinte kizárólag csak a Szem sikerét koppintó, dögunalmas alkotások kerültek ki a stúdiókból. Rajtuk kívül pedig mindenképpen érdemes megemlíteni a talán legtehetségesebb fiatal rendezőt, Pang Ho-Cheung-ot (nem összetévesztendő a Pang ikrekkel!), aki eredetileg novellaíróként kezdte pályafutását és talán ennek is köszönhetően mindig képes előállni valami eredeti ötlettel.

Ugyan Pang filmográfiája még nem túlságosan hosszú, de mindenképpen tiszteletre méltó, hogy mindössze 37 évesen már 9 rendezés van a háta mögött úgy, hogy a helyi filmipar mágnásai inkább a rutinos öreg rókákat részesítik előnyben, kizárólag a biztos bevételt szem előtt tartva.

Pang stílusának két legjellemzőbb elemét érdemes talán kiemelni, mégpedig a fekete humort, amit sokszor szarkazmussal is vegyít, illetőleg azt a képességét, hogy remek érzékkel választja ki a hétköznapok azon problémáit, amikből aztán valami egészen váratlan sztorit lehet összerakni. Debütáló filmjében, a You Shoot, I Shoot-ban bérgyilkosokat kísérgetett egy forgatócsoport, afféle reality show paródiaként, a szintén remek szójátékot címűl kapott Beyond our Ken-ben a fiatalok párkapcsolatait boncolgatta, az AV-ben a pornóforgatásokat parodizálta, majd jöttek a komolyabb hangvételű filmjei. Az Isabella-ban még kicsit suta módon próbálta Wong Kar-Wai munkáit másolni, az Exodus viszont már minden ízében jellegzetesen Pang mozi. Egy ideig úgy tűnt, hogy kifogyott az ötletekből, hiszen a Trivial Matters-ben saját, még fel nem használt novelláiból készült rövid történeteket ollózott össze, majd hosszú szünetet tartott és csak idén tért vissza, igaz, mindjárt két remekművel. Az év elején bemutatott Love in a Puff a nemrég bevezetett szigorú dohányzásellenes törvényt boncolgatja a dohányosok szemszögéből, míg a most, a sok szócséplést követően végre elemzésre kerülő Dream Home témája a magyar néző számára is kedves lehet, hiszen saját lakásra szert tenni a hongkongi kisember számára hasonlóan nagy terheket jelent, mint idehaza.


A témát igencsak drámainak gondolná a néző, de a rendező munkásságát ismerve biztos volt, hogy egy nem hétköznapi húzással áll elő. Pang pedig egyáltalán nem okoz csalódást, sőt, visszahozza a ’90-es évek elején óriási népszerűségnek örvendett category III mozik véres brutalitását, ugyanis a saját lakásra áhítozó call centeres nő történetéből egy hamisítatlan slasher-t hozott össze.

A történet felépítése nem kicsit hatásvadász, már a nyitó képsorok egészen elképesztő végkifejletet sejtetnek, majd rövidesen az is kiderül, hogy két idősíkban zajlanak az események. Egyetlen éjszaka történéseit szakítják meg időnként a flashback-ek, amikből végül összeáll a kép, hogy mi is vezetett el idáig. Pont ez az egyetlen dolog, ami miatt némi kritikát kaphat a film, ugyanis (a pár évvel ezelőtti japán 2LDK-hoz hasonlóan) hiába jó önmagában mind a drámai, mind a slasher rész, a két zsáner összehangolása nem sikerült tökéletesen, eléggé erőltetett, ahogyan főhősnőnk a mindenki által megalázott és kihasznált irodistából könyörtelen gyilkológéppé válik. Erre persze nyugodtan lehet mondani, hogy mégis, egy slasherben mindez kit érdekel? Csak épp annyira vezetik le ezt a szálat (eléggé kisarkítottan persze), hogy a helyi viszonyokban jártas néző (ne feledjük, elsősorban ez a produkció is a hongkongi belpiacra készült!) már azonosulni tudjon a főhősnővel.

Pang már korábbi filmjeiben is nagy hangsúlyt fektetett a képi világra, ezúttal a többek között Ann Hui-val is együtt dolgozó operatőr, Yu Lik-wai felelt a minél látványosabb jelenetek megvalósításáért. A slasher jelenetek gondos alapossággal vannak a végletekig kidolgozva, szerencsére egyáltalán nem olyan primitív, ötlettelen és igénytelen kivitelezéssel, mint a mostanában divatos japán gore produkciókban, hanem (többé-kevésbé) hitelesen, hihetően, bár a fájdalom kimutatása egyik mellékszereplőnek sem volt éppen az erőssége. A rendező hírnevéhez méltóan pedig hiába a véres brutalitás, a jelenetek többségében megtalálható a jellegzetes fekete humor.


A főszerepet Macau leggazdagabb kaszinótulajdonosának egyik lánya, az ennek ellenére saját jogán befutott Josie Ho alakítja, aki egyébként producerként is jegyzi a filmet. Ez utóbbi tisztségében rengeteget veszekedett a rendezővel, mondván, az eredeti tervekhez képest túlságosan brutálisra sikeredett a forgatókönyv, azonban Pang nem volt hajlandó semmiféle kompromisszumra. A vita egészen odáig fajult, hogy Ho egy külön teasert is leforgatott, aminek gyakorlatilag a Victoria Bay-beli képeket leszámítva semmi köze a végleges változathoz. Josie egyébként tökéletesen alkalmas volt erre a szerepre, hiszen a sok-sok fiatal helyi színésznőcskével ellentétben nem elsősorban a külsejével érte el azt, amit elért, ráadásul nem is kötődik a nevéhez az a fajta „cukiság” és „aranyosság”, mint például a hozzá hasonlóan a 30-as évei közepén járó Miriam Yeung-hoz. Josie-ből egyszerre lehet kinézni a szürke kisembert és a vadállatot.

Mégis, a Dream Home nem miatta lett olyan élvezetes, amilyen, hanem Pang Ho-Cheung elborult ötleteinek köszönhetően. A category III filmek fénykorát idéző, tabut nem ismerő brutalitás mellett a férjek hűtlenségét taglaló feleségek dumái, a főhősnőt minden téren maximálisan kihasználó „lovag”, vagy a hangosan bulizó társaság obszcén és gusztustalan pillanatai ugyanúgy jellegzetes görbe tükröt mutatnak a helyi társadalomról, mint a történet fő szála. Valószínűleg nem ez lesz az év legjobb hongkongi filmje, de a legtöbb vitát és botrányt kiváltó igen, így mindenképpen érdemes rászánni az időt!

A hivatalos előzetes
A Josie Ho féle teaser


 

2010. november 23.

Wuxia - az első hivatalos képek

Peter Chan (Warlords, Comrades - Almost A Love Story) rendezi ezt a nagyköltségvetésű harcművészeti filmet, amelyet már a forgatás során kismillió helyre sikerült eladni. A főszerepeket Donnie Yen, Takeshi Kaneshiro és a legendás Jimmy Wang Yu alakítják, utóbbinak 17 éve ez az első filmszerepe. Egyes sajtóhírek szerint a film Chang Cheh monolitikus mérföldkövének, a One-Armed Swordsman-nek lesz a re-make-je, bár a szinopszis ezt meghazudtolja: Kaneshiro egy detektívet alakít, aki két gyilkosság felderítése végett érkezik valami festői faluba, ahol első számú gyanusítottja a mindeféle sötét titkot takargató Donnie Yen lesz. Íme a minap a sajtó rendelkezésére bocsátott fotók - az összes közt nekem a második és az utolsó lúdbőrözteti végig a hátamat. Az ott Wang Yu, az eredeti One-Armed Swordsman...

2010. október 21.

Kiss of Death

A cikk első változata a megboldogult Sokk Magazinban jelent meg, szerzője pedig a nagytudású "Deliria". Ez a felturbózott, átírt, ápdételt verzió.

Nyugaton a Shaw Brothers főleg kung fu és kardforgató filmjeiről ismert, pedig más műfajokban is végigremekelték működésük majd három, 1958-tól 1985-ig tartó évtizedét. Az exploitation (szex vagy horror, esetleg szexhorror!) a hetvenes években vált az erősségükké, olyannyira, hogy az efféle filmjeik bevétele sokszor nagyobb volt, mint a nagyköltségvetésű harcművészeti alkotásaiké.

Egy exploitation-produkció levezénylése nem tartozott a magas presztízsű feladatok közé, és miután sem Chang Cheh, sem Chu Yuan (a stúdió két rendező-díszpintye) nem volt hajlandó lemenni "B"-be, nevető harmadikként az önként jelentkező(?) Ho Meng Hua lépett a színre. Több évnyi tapasztalattal (ő volt az egyik első rendező, akit a Shaw leszerződtetett) és jónéhány kiemelkedő alkotással a háta mögött (a négyrészes Majomkirály-sorozat, Chang Pei Pei wuxiák) vált a kisköltségvetésűek nagymesterévé.

A The Kiss of Death egy szövőnő tragikus sorsát követi nyomon (Chen Ping szívet-lelket ÉS testet nem kímélő alakítása), akit a harmadik műszakból hazafelé megerőszakolnak. Másnap a lány még bemegy dolgozni, de meló közben bekattan az agya, otthagyja a szövőszéket és mély depresszióba esik. Ráadásul nagyon fáj neki "odalent". A vécében elvégzett nőgyógyászati önkontroll megállapítja, hogy a fiúk nem csak kék-zöld foltokat hagytak a szeme alatt, hanem egy jókora adag nemi betegséget is (ezt már nem a szeme alatt).

Bosszú. A "karatefilmek" bevált receptje szerint a lány keres magának egy mestert (a night-club tulajdonos/ex-kung fu maszter szerepében a zseniális Lo Lieh), majd rövid, kábé öt percnyi ternírozás után kezdetét veszi a leszámolás, egyenként és látványosan, ahogyan azt kell. A film meglepetéssel zárul, ugyanis a főhősnő... de nem lövöm le a nemlétező happy endet.

Ugyan a cselekmény nem különösebben tér el a rape&revenge kliséitől (leszámítva azt, hogy kung fu a választott fegyvernem), a kivitelezés már annál inkább. A hatvanas évek végén divatba jött japán pink hatása egyértelműen tetten érhető: megtervezett képi kompozíciók, kvázi experimentális vágástechnika, pszichedelikus színorgia és hangos rockzene egyvelege a film, Toho Scope helyett Shaw Scope-ban.

A The Kiss of Death egy stilizált képregényfilm, kevésbé nyomasztó, ugyanakkor jóval szórakoztatóbb, mint bármelyik Last House-klón, olyan, a hatékonyság elvén működő rendezéssel, ami minden egyes jelenettel előrébb viszi a sztorit (ez nem igazán mondható el olyan amerikai társairól, mint az I spit on your grave vagy az Ms. 45).

A jól megválasztott miliők -pornóklub, temető, nőgyógyászati rendelő- autentikus sleazehangulatot kölcsönöznek a történetnek, a mellékszereplők közül a haláli módon kártyákat hajigáló nő külön filmet érdemelne.

15 évvel később kisebb módosításokkal elkészítették a remake-jét (Her Vengeance), amely a maga alig 80 percével még az eredetinél is feszesebb tempót diktál, de überelni nem sikerült. Ahogy azt a szikkadtpöcsű veteránok mondani szokták, "ilyet ma már nem csinálnak", legfeljebb franciául, visszafelé elmesélve.

2010. október 15.

Dream Home - előzetes

Ezt írtam erről a Dream Home-ról az Udinei Filmfesztiválról szóló riportomban: "Biztos vagyok benne, amint forgalmazásba kerül, óriási botrányt fog gerjeszteni, arról már nem is beszélve, hogy újraéleszti majd a Category III-filmeket. Mivel kénytelen voltam sajtószobában nézni, hiszen a vetítésről lemaradtam, nekem a dvdscreener jutott: a kép sarkában ott virított a "for HK censor" felirat. Lesz munkája vele, a Dream Home ugyanis annyira kegyetlen, véres film, amilyenhez hasonlót utoljára nem is tudom mikor láttam. Ja de: a francia L'enterieur-höz tudnám hasonlítani, nem csak brutalitásában, hanem témájában is: ezúttal is egy magányos nő a főszereplő, aki tudja mit akar, és elhatározza, hogy megszerzi, minden áron."

 

 

2010. szeptember 26.

Shaolin-előzetes

Benny Chan - legalább is így első blikkre - ki fogja javítani a hibát, amit a City Under Siege-dzsel elkövetett (bár igazság szerint nem is annyira rossz az a film, engem leginkább a szuperhülye, klasszikus, Wong Jing-féle 1994-es Future Cops-ra emlékeztet.) A Shaolin nagyon hangulatosnak látszik, tele szenzációs harcjelenetekkel, a szereposztás pedig parádés: Andy Lau Tak Wah, Wu Jing, Fan Bingbing, Nicholas Tse, sőt, ha jól látom valami szakácsszerep erejéig Sing Lung is belepofátlankodott a filmben. :)

2010. szeptember 22.

The New Legend of Shaolin

Sosem lehetett a hongkongi filmipart a történelmi hűségre való törekvéssel megvádolni. A tömegszórakoztatáson kívül szó szerint semmi más nem érdekelte őket, és ha egy népi hősnek hirtelen szuperképességei nőttek valamelyik filmben, hát istenem, a producereknek biztos megvolt az oka a história-hamisításra.

Előre bocsátom: a The New Legend of Shaolin a kedvenc Jet Li-filmem (bár a Fist of Legend szorosan ott lohol a nyomában). Technikai, rendezési meg mittudomén milyen szempontokból talán nem a legkiforrottabb, az ítészek ezer helyen tudnának rajta alsó madárfogást találni. Csakhogy olyannyira szórakoztató, olyan brutális erővel vonszolja magával a nézőt, hogy csak a legcinikusabbak támadhatják kritikájukkal.

1994-re Hongkongban a nyolcvanas évek közepén beindult harcművészeti filmes new wave kifulladni látszott. Wuxiák és kungfufilmek már csak a paródia-formában voltak igazán sikeresek (lásd pl. Chow Sing Chi Lu ding ji-filmjeit), és persze ezeknek is általában Wong Jing, a szuperproducer volt nemzőatyja. Nem csoda, hogy Wong Jing a The New Legend of Shaolin megetti mastermind, a túlzások ebben a filmben is dézsából zúdulnak a néző nyakába. A Hong Si Kván: Dz Saolin Vú Dzö (Hong Si Kván: a Shaolin öt alapítója – ez a The New Legend of Shaolin eredeti címe) az excesszből él: soha csendet, soha nyugalmat.

A filmnek a mai napig nincs egy normális dvd-kiadása, és a ramaty hongkongi dvd-n a feliratok katasztrofálisak, ezért megpróbálom többé-kevésbé koherensen visszaadni a sztorit. Az alapszituáció a harcművészeti filmekben ezerszer lejátszott: a mondol hódítók, a Csing-dinasztia ahol tudja, írtja a kínai ellenállókat, Hong Si Kván (Jet Li) családját sem kímélik. Hősünk épp nincs otthon, már csak takarítani érkezik, mindenki darabokban. Egykori harcostársa árulta el, Chen Wen Yao, aki már a film legelején felfedi magát hősünk előtt. Összecsapnak, és Hong tíz méterre is előperiszkópoló lándzsájának segítségével kicsinálja (pontosabban örökre megnyomorítja) a cselszövőt. Ez a hihetetlen harci jelenet tökéletesen előrevetíti, a valóság mennyire hatol be majd a film másfél órás szövetébe. Elárulom: semennyire. Fizikának, realitásnak ehhez az egészhez semmi köze, itt mindenki repül, pörög és gyorsabb a fénysebességnél, köszönhetően első sorban a zseniális filmrendező/akciókoreográfusnak, Corey Yuen Kwainak.

Yao sebeit nyalogatva elmenekül, és új célpontok után néz: azt az öt kiscsákót igyekszik levadászni, akiknek hátára a shaolin apát rátetoválta a monostor kincse titkos lelőhelyének térképét.

Közben Hong és a fia fel-alá vándorol Kínában, Ogami Itto csókoltatja (ahogyan Hong kard és játéklabda közti választásra kényszeríti a gyereket (ha a kardot választja, vele mehet, ha a labdát, az anyja után küldi a másvilágra), az amúgy is egy az egyben Tomisaburo Wakayama legendás Kozure Okamijából van átemelve.) Pénzük semmi, kajájuk szintén, így a büszke Hong kénytelen beállni egy gazdag agyalágyult testőrének, aki hogy-hogynem épp az egyik tetovált kiskrapek faterja.

Yao átoperáltatja magát, már félig ember, félig harckocsi, kb. úgy néz ki mint Jason Voorhees, a Terminátor és egy római fogat keveréke. Ezen alakjában támadja le a shaolin kolostort, végzi ki az apátot és csak a szerencsén múlik, hogy a tetovált gyerekcsapat meg tud lépni. Természetesen ez egyben azt is jelenti, hogy a Yao és Hong közötti végső leszámolás már nem sokáig várat magára...

A New Legend of Shaolin harcjelenetei szinte leírhatatlanok. Nem létezik, hogy megálmodásukkor valamilyen tudatmódosító szer ne játszott volna szerepet. A pillanatok, amelyek az ember emlékezetében meg szeretnének maradni, csak azért nem maradnak meg, mert a nyomában már ott lohol a következő elképesztő. Pl. mikor egy csapat rosszember lövedékformává áll össze, úgy tarolja az ellent. Vagy amikor a gonosz eunuchot a gyerekkungfu-csapat a „No Shadow Kick”-kel elintézi. Vagy amikor hősünk a főgonoszt egy torony falán felfelé rugdalja...

A koreágráfia totálisan őrült, a rendezés borzalmas tempót diktál, a splattereffektek számosak és vérdúsak, szóval van itt minden, mi szem-szájnak ingere, a film mégis képes mindezek mellett izgalomkeltésre, viccelődésre, sőt némi romantikára is időt szakítani (a szerelem Chingamy Yau alakjában legyinti meg a sztoikus Hongot - Chingamy Yau elsősorban döbbenetes szépségének, illetve annak köszönheti a karrierjét, hogy ő volt a Wong Jing egyik csaja.)  Yuen Kwai könnyű kézzel, már-már lazán igazítja egymás mellé a harcművészeti mozi, a veszett fantasy és a szituációs komédia elemeinek ezt az elképesztő svédasztalát: akciónak, humornak és tiszta őrületnek csodás ez az elegye. Semmit nem vesz komolyan, mindent eltúloz, csak azért, hogy mi jól érezzük magunkat. Hongkong forever.

2010. augusztus 19.

Red Nights-előzetes

Az olasz giallo-filmekre hajazó hongkongi thrillert készített két francia forgatókönyvíró, akik korábban Johnnie Tónak és Tsui Harknak írtak filmeket (eredetileg újságírók, és a Mad Movies-nál a szintén rendezővé avanzsáló Christophe Gans volt a főszerkesztőjük.) A Red Nights főszerepét a 90-es évek Category III-filmjeinek koronázatlan királynője, Carrie Ng játssza. Enyhén szólva ígéretes a film. 

 

2010. augusztus 8.

Thriller Restaurant-előzetes

Újabb japán őrület: Masayuki Ochiai Kaidan Resturant (szó szerinti fordításban Kísértetek étterme, ettől függetlenül a nemzetközi forgalmazási cím Thriller Restaurant lett) című filmje egy gyerekeknek készült lágy horrorregény-sorozat adaptációja. Valószinűleg elég bárgyú lesz, bár az előzetesben vannak érdekes ötletek.

2010. augusztus 3.

City Under Siege, "akciós" előzetes

Korábban már tettünk fel egy trailert, amely Benny Chan nagyköltségvetésű szuperhősmoziját reklámozta - ez az új promó nem valódi előzetes, hanem inkább egyfajta showreel, ami a film akció-kvócienséről hivatott némi benyomást adni. Rengeteg CGI, rengeteg drótozás és még több összetört üveg - enyhén szólva messze van a Moment of Romance-től...

2010. július 7.

Mazinkaiser SKL-teaser

Akik ismernek, tudják, hogy a világbékénél csak egy dolgot kívánok jobban: azt, hogy japán óriásrobotok tépjék egymást, és közben kiírtsák maguk körül az életnek még írmagját is. Minden Mechák Atyja, Go Nagai 2010-ben újra felmelegíti egyik régi konceptjét, és a 2009-ben megrimékelt és rendkívül sikeresnek bizonyult (Shin) Mazinger után idén jön a Mazinkaiser SKL (Skull). Íme egy rövid előzetes - én, akinek háttérzörejként állandóan valamilyen mecha-anime vagy hetvenes évekbeli tokusatsu-sorozat megy a tévéjén, már alig várom.

2010. május 31.

Bad Blood

Családi perpatvar hongkongi módra: miután a triádfőnök apuka volt olyan balga, hogy Kínában seftelt hamis bankókkal (ugye arrafelé nem szeretnek pöcsölni a hatóságok: puff, golyó a fejbe), egymás után kezdenek hullani az örökösök. A tét természetesen nem csak egy zsáknyi pénz, hanem az alvilág egy jelentős szeletét uraló gengszterbirodalom vezetői pozíciója is. Két nagy kérdés van. Az egyik, hogy ki a felelős a gyilkosságsorozatért: az ártatlankának tűnő lány, Audrey? A kurvától született kívülálló fiú, Calf? Esetleg az ő protezsáltja, a néma kungfu csaj, Dumby? Vagy a vezéri posztot gyorsan magáévá tevő Funky? A másik nagy kérdés, hogy mindez ki a tökömet érdekel. Előbbire kapunk választ, utóbbira soha.

Dennis Law (Fatal Contact) filmje saját túlbuzgó ambíciójában fuldoklik. Az aprópénzből összegányolt produkció a látványos harcművészeti elemek mellett drámai húrokat igyekszik pengetni, de a szirupos zenei aláfestés roppant kifinomult technikájával (Figyeljé’ néző, most kell elérzékenyülni! Figyelsz? Na? Érzékenyülsz már???) kiemelt karakterpillanatok semmit nem képesek megmozgatni az emberben, hacsak nem a rekeszizmokat. Nincs két olyan figura, akik közt bármiféle érdemleges, vagy akár hiteles interakció állna fenn, akár az érzelmi skála pozitív, akár negatív oldalán, ez pedig a családi mészárlások potenciális emocionális intenzitását olyan mélyre rugdossa, hogy annál már az sem volna kevésbé izgalmas, ha vadidegenek öldösnék egymást minden ok nélkül. Így pedig még a gondosan tragédiára komponált befejezés is ásításokba torkollik.

A Bad Blood egyébként is katasztrofálisan strukturált film. Dennis Law-nak fingja sincs róla, hogy kell felépíteni egy történetet, össze-vissza hajigálja egymás után a jeleneteket, mindig sikerül oda beszúrnia a flashbackeket, ahová a legkevésbé valók, feleslegesen sokat időz lényegtelen eseményekkel, viszont elsiet fontos dolgokat – egy pofátlanul egyszerű sztorit fárasztó zagyvasággá kuszál. Az egész szerencsétlenségből csak a szépen megkomponált, és egész pofásan fényképezett harcjelenetek érnek valamit, de azok is inkább csak akkor, amikor a néma Dumbyt alakító Jiang Lu Xia alázza a rátámadó sokaságot (kézzel, bottal, késsel, amit csak akarsz – ha a csetepaték kreativitásából csak egy csöppet átmentettek volna a történetbe és a figurákba, beljebb lenne a film). Bár ehhez is hozzá kell tenni, hogy a hathatós pofonokból jócskán kijut a hitelességnek is, főleg a vége felé. A rutinos szarházi, Simon Yam szolgál még kellemes pillanatokkal, kétségkívül emlékezetes pl., ahogy dögös, térdig érő sárga ballonkabátban áll neki kardozni nővérével. De sok lapot neki sem osztottak. Újabb hongkongi tucatvagdalkozás a süllyesztőnek.

2010. május 4.

Fangirl Udinében - riport az ázsiai filmek olasz fesztiváljáról

Idén is elmentünk Udinébe, megnézni, mi a helyzet a Távol-keleten, pontosabban, mi jön át onnan a XII. Far East Film Festival megbízható szűrőjén. Wostry most nem viselt joggingot, bár túlságosan nem nézhettünk ki megbízhatónak az olasz határőrök szerint, akik igazoltatás közben szép nyelvükön olyasmit énekeltek hangosan, hogy… Oh Sole Mio. Kis papírnézegetés és alapszavas kommunikáció után átengedtek a határon és még el sem tévedtünk, máris megérkeztünk a városba, ahol idén a tavalyinál még több látogató nyüzsgött a fesztivál központ körül/előtt, és akik egy éjszaka megtanították nekünk a „top három” nevű játékot. Mivel ennek a játéknak semmi értelme nem is fejtem ki a menetét, nézzük mi a helyzet a filmekkel.

Első nap a nagyköltségvetésű kínai történelmi eposz, a The Message volt a fesztivál „főműsoridőse”. Két kódfejtőnő véres leszámolásokkal tarkított napjainak krónikája a II. világháború idején. Egy kastélyban katonai tisztek, kódfejtők és politikusok összezárva várják, hogy kiderüljön, vajon ki közülük az áruló. Ennek a nyomozásnak és a gyanúba keveredett áldozatok brutális kínzásainak köszönhető, hogy ez a drámai darab thrillernek számít. A cél a hatás, a borzalom és a néző lenyűgözése. Ennyire egy hollywoodi produkción sem látszik az elszórt pénz, szó szerint beleszédültünk a gigantikus fahrtokba, amiket kézikamerás közelik tarkítottak. Számomra meglepő volt egy modern propagandafilmet látni, mivel az egész végeredményben Kína egységének fontosságáról szólt, és arról, hogy milyen apró, értéktelen semmiség az emberélet, ha egy birodalomról sorsáról van szó.

Ezzel ellentétben Teddy Chen hongkongi Bodyguards and Assassin-ja hasonló mondanivalójával képes bennmaradni a jó ízlés határain. A XX. század első évtizedében járunk, amikor Kína még az angolok befolyása alól próbált kikászálódni. A feladat megakadályozni egy Szun Jat Szen ellen tervezett merényletet. Hősies, patetikus és magával ragadó film. Azt például különösen szerettem, amikor a közönség tapssal fogadott egy várhatóan izgalmasnak ígérkező harcjelenetet; olyat, amelyikben egy ember puszta kézzel és harctudással legyőz ötven felfegyverzett zsoldost. Szuper volt! Engem ezek a pillanatok mindig meghatnak, ugyanúgy, ahogy a szereplők arcán legördülő hatalmas könnycseppek.

Másik kellemes élményem volt egy thai tinifilm, a Dear Galileo. Igen, ez ijesztően hangzik, de Udinében az a jó, hogy az ember betéved olyan filmekre, amiket amúgy nem nézne meg a prekoncepció miatt, és lám-lám átértelmeződik egy műfaj. A Dear Galileo szereplője két kedves, csinos, thaiföldi tinilány, akik elhatározzák, hogy az egyetem és az otthoni unalom helyett Európában próbálnak szerencsét. Londoni feketemunka, párizsi szerelem és bájos akcentus. Néhol leülős, de egyébként nagyon kedves, megmosolyogtatós film.

A fesztivál nagy szeretettel várt vendége Chapman To volt, aki filmje, a La Comedie Humaine premierjének fényét emelte jelenlétével. Ez a fekete komédia alaposan megválogatta a közönségét, a távol-keleti humor furcsán fogyasztható darabja engem is meglepett. A történet szerint egy visszataszító geek - aki ráadásul forgatókönyvíró is -, megment egy bérgyilkost. Kettejük szép lassan kialakuló barátságának színes és tényleg ínyenceknek való története olyan karaktereket állít középpontba, akik hasonlítanak a mindennapok elmebetegeihez. Egyébként a fesztivál „top három” jelenete közül az egyik biztos az, amikor a forgatókönyvíró és a bérgyilkos filmcímekkel és kötőszavakkal adnak elő egy hosszú dialógot, amiben a bérgyilkos elhazudja saját kitalált történetét.

A „top három” jelenetbe tartozik még a Dream Home című iszonyat-horror egyik gyilkossága. Nem tudom láttátok-e a Biblioteque Pascalt. Na, ha igen, akkor jelzem, hogy ebben a filmben egy hasonlóan brutális jelenetet látunk, mint Hajdu Szabolcs filmjének végén, csak itt a szenvedő alany egy kilenc hónapos terhes nő, akinek előtte totálban látjuk egy valószínűleg a magzat halálával járó balesetét. Durva. Én azt hiszem itt hagytam ott a filmet, amit Wostry a sajtósoknak fenntartott számítógépen nézett, de moziban valószínűleg szívinfarktusok sorát okozza majd, már ha forgalmazásra kerül egyáltalán. Ezen kívül a fesztivál „horror napja” nekem a Possessed című dél-koreai inkább vicces, mint félelmetes kliségyűjteményben merült ki.

Maradandó viszont a Titanic fesztiválon is bemutatott Running Turtle (Száguldó Teknős) című Lee Yeon-Woo film. Főszereplője egy lecsúszott rendőrtiszt, igazi lúzer, aki egy szuperszexi kung-fu-harcos rosszfiút próbál elfogni egymaga. Nehéz könnyű szívvel neki drukkolni, de a hajszát a kitartás dönti el.

Lúzer a főszereplője a Gallants című hongkongi akciónak is, amely a hetvenes évek kungfu sztárjait szerepelteti, ők persze időközben megöregedtek és jelenleg már jócskán túl járnak a hatvanon. A történet szerint egy kungfu mester kómába esik, tanítványai pedig harminc évet várnak kitartóan, míg a mester egy véletlen folytán felébred. A rigolyás vénember pszichózisának köszönhetően nem hajlandó felismerni öreg tanítványait, ezért a történésekbe véletlenül belecsöppenő szerencsétlen Cheungot nevezi ki első számú harcosának. Persze megvan mindenkinek a maga ellenlábasa, ami jó kis harcjelenetekre ad okot. Kiderül, hogy a nyugdíjasoknak is jó áll a kungfu.

Főleg hatvanas évekbeli klasszikusokat vetítettek a fesztivál elitmozijában, a Visionarióban Nudes! Guns! Ghosts! jelszóval. Ishi Teruo filmek és kedvencünk, a Bloody Sword of 99th Virgin szerepeltek a repertoárban. Kiemelt éjszakai vetítésen a Women of Whirlpool Island-et lehetett végignézni. A fesztivál közönség díjasa, a Castaway On The Moon sajnos kimaradt, ahogy sok más jó film is. Mindenestre idén is remek volt, katartikus és pihentető. Még elbírtuk volna viselni az udinei életet, de összevesztünk a szállásadóinkkal. Remélem jövőre elfelejtik.

2010. április 24.
2010. április 14.

Az udinei ázsiafilmes fesztivál idén feltörli vendégeivel a padlót

Van, mikor az ember kifogja a főnyereményt, és van, amikor az olaszok megerőltetik magukat: az utolsó 2-3 év gyengébb eresztése után az idei udinei fesztivál (április 23-május 1) vetítési terve szenzációsnak ígérkezik (lásd a teljes filmlistát a "tovább" után.) A friss filmeken kívül főleg a Toho-retró az, amitől rámjön a sikongtató lábrázás: Teruo Ishii és mindenféle klasszikus exploitation nagyvásznon! Aaaaaaahhhh... Ráadásul újra a fesztivál vendége lesz Johnnie To. Készítünk majd kompromittáló képeket.

CHINA

City Of Life And Death, LU Chuan, China 2009, historical epic, Italian Premiere
Invisible Killer, WANG Jing, China 2009, police thriller, International Festival Premiere
One Night In Supermarket, YANG Qing, China 2009, anarchic comedy, Italian Premiere
Sophie’s Revenge, Eva JIN, China 2009, fantasy/romantic comedy, International Festival Premiere
The Founding Of A Republic, HAN Sanping and HUANG Jianxin, China 2009, historical epic, European Premiere
The Message, CHEN Kuofu and GAO Qunshu, China 2009, spy thriller, European Premiere
Quick Quick Slow, YE Kai, China 2009, comedy, European Premiere
Wheat, HE Ping, China 2009, period action/drama, Italian Premiere

HONG KONG

Bodyguards And Assassins, Teddy CHEN, Hong Kong/China 2009, historical action, Italian Premiere
Dream Home, PANG Ho-cheung, Hong Kong 2010, slasher horror thriller, World Premiere
Echoes Of The Rainbow, Alex LAW, Hong Kong 2010, melodrama, Italian Premiere
Fire Of Conscience, Dante LAM, Hong Kong 2010, cop thriller, International Festival Premiere
Gallants, Derek KWOK & Clement CHENG, Hong Kong 2010, action/kung fu masters, International Festival Premiere
Hot Summer Days,Tony CHAN & Wing SHYA, Hong Kong 2010, romance, International Festival Premiere
Ip Man 2, Wilson YIP, Hong Kong/China 2010, martial arts/action, International Festival Premiere
La Comédie Humaine, CHAN Hing-kai & Janet CHUN, Hong Kong 2010, black comedy, International Festival Premiere
Little Big Soldier, DING Sheng, Hong Kong/China 2010, period comedy/drama, Italian Premiere
Seven 2 One, Danny PANG, Hong Kong 2009, youth drama, European Premiere

SOUTH KOREA

Bandhobi, SHIN Dong-il, South Korea 2009, drama
Castaway On The Moon, LEE Hey-jun, South Korea 2009, fantasy/drama, Italian Premiere
The Fair Love, SHIN Yeon-shick, South Korea 2010, drama, International Festival Premiere
Haeundae, YOUN Je-gyun, South Korea 2009, disaster movie, Italian Premiere
Possessed, LEE Yong-ju, South Korea 2009, mystery/horror, Italian Premiere
Running Turtle, LEE Yeon-woo, South Korea 2009, police thriller, Italian Premiere
Secret Reunion, JANG Hun, South Korea 2010, action drama, International Festival Premiere
The Actresses, E. J-yong, South Korea 2009, semi-fictional drama, Italian Premiere
WOOCHI, CHOI Dong-hoon, South Korea 2009, superhero action/comedy, International Festival Premiere

JAPAN

The Accidental Kidnapper, SAKAKI Hideo, Japan 2010, comedy/drama, International Festival Premiere
Bandage, KOBAYASHI Takeshi, Japan 2010, nostalgic youth music drama, International Festival Premiere
The Bugs Detective, SATO Sakichi, Japan 2010, comedy/fantasy, International Festival Premiere
Boys On The Run, MIURA Daisuke, Japan 2010, comedy/drama, International Festival Premiere
Golden Slumber, NAKAMURA Yoshihiro, Japan 2010, thriller, Italian Premiere
Housewife's Afternoon Delight, NAKAHARA Shun, Japan 2010, roman-porno, International Festival Premiere
Oh, My Buddha!, TAGUCHI Tomorowo, Japan 2009, coming-of-age comedy, Italian Premiere
Wig, TSUKAMOTO Renpei, Japan 2010, comedy, International Festival Premiere
Zero Focus, INUDO Isshin, Japan 2009, mystery thriller, Italian Premiere

THE PHILIPPINES

Kimmy Dora, Joyce BERNAL, Philippines 2009, comedy, International Festival Premiere
The Arrival, Erik MATTI, Philippines 2010, drama, International Festival Premiere

THAILAND

Dear Galileo, Nithiwat THARATORN, Thailand 2009, teenage drama, International Festival Premiere
October Sonata, Somkiat WITHURANIJ, Thailand 2009, romance, International Festival Premiere
Phobia 2, Songyos SUGMAKANAN, Parkpoom WONGPOOM, Paween PURIJITPANYA, Banjong
PISANTHANAKUN, Visute POOLVORALAKS, Thailand 2009, horror, Italian Premiere
Slice, by Kongkiat KHOMSIRI, Thailand 2009, murder thriller, Italian Premiere
Who Are You?, Pakphum WONGJINDA, Thailand 2010, psycho thriller, International Festival Premiere

INDONESIA

The Dreamer, Riri RIZA, Indonesia 2009, drama, European Premiere
The Last Wolf, Upi, Indonesia 2009, gangster drama/action, International Festival Premiere
Identity, Aria KUSUMADEWA, Indonesia 2009, drama, International Festival Premiere

TAIWAN

Monga, Doze NIU, Taiwan 2010, gangster epic, Italian Premiere
Hear Me, CHENG Fen-fen, Taiwan 2009, youth romance, International Festival Premiere

VIETNAM

Clash, LE Thanh Son, Vietnam 2009, action, European Premiere
The Legend Is Alive, LUU Huynh, Vietnam 2009, martial arts drama, European Premiere

NUDES! GUNS! GHOSTS! THE SENSATIONAL FILMS OF SHINTOHO

BLACK LINE, ISHII Teruo, Japan 1960, thriller
DEATH ROW WOMAN, NAKAGAWA Nobuo, Japan 1960, thriller
FEMALE SLAVE SHIP, ONODA Yoshiki, Japan 1960, erotic thriller
FLESH PIER, ISHII Teruo, Japan 1958, thriller
GHOST CAT OF OTAMA POND, ISHIKAWA Yoshiro, Japan 1960, horror
GHOST OF YOTSUYA, NAKAGAWA Nobuo, Japan 1959, horror
YELLOW LINE, ISHII Teruo, Japan 1960, thriller
THE BLOODY SWORD OF THE 99TH VIRGIN, MAGATANI Morihei, Japan 1959, horror
CAVE QUEENS, ONODA Yoshiki, Japan 1960, thriller
GIRL DIVERS OF SPOOK MANSION, MAGATANI Morihei, Japan 1959, horror
THE HORIZON GLITTERS, DOI Michiyoshi, Japan 1961, thriller
QUEEN BEE AND COLLEGE BOY RYU, ISHII Teruo, Japan 1960, erotic thriller
REVENGE OF THE PEARL QUEEN, SHIMURA Toshio, Japan 1956, erotic thriller
VAMPIRE BRIDE, NAMIKI Kyotaro, Japan 1960, horror
WOMEN OF WHIRPOOL ISLAND, ISHII Teruo, Japan 1960, thriller

THE REFORMER: PATRICK LUNG KONG AND HIS CINEMA

HIROSHIMA 28, Hong Kong 1974, anti-war feature
PRINCE OF BROADCASTERS, Hong Kong 1966, pop youth drama
STORY OF A DISCHARGED PRISONER, Hong Kong 1967, action noir
TEDDY GIRLS, Hong Kong 1969, youth delinquency social drama
THE CALL GIRLS, Hong Kong 1973, dark social drama
THE WINDOW, Hong Kong 1968, melodrama
YESTERDAY TODAY TOMORROW, Hong Kong 1970, drama
 

2010. április 12.

Ong Bak 3 előzetes

Angol feliratos előzetes Tony Jaa legújabb csontörő mutatványokkal teli harcművészeti parádéjából, ami ugye az előző rész folytatása, illetve második fele. Sok újdonság nem derül ki belőle a korábbi teaserhez képest, de annyit azért már látni, hogy ezúttal még a korábbinál is sötétebb, misztikusabb irányba tart a sztori. Sokakkal ellentétben én csíptem a másodikat, és effelől sincsenek kételyeim.

2010. február 1.

Ong Bak 3 teaser

A Thai-fighter, vagyis Tony Jaa visszatért. Az Ong Bak 2 története annak idején ugye lezáratlan maradt, garantálva ezzel a folytatást, ami idén tavasszal meg is érkezik, az első rövid előzetes viszont már most is itt van. Ebben csak a szokásos dolgokat látjuk, a koszos parasztgyereket, amint elefántokon csimpazkodik, és térddel valamint könyökkel büntet a falu főterén.

2010. január 26.

The Victim - Kungfu kedd #12

Sammo Hung egy akkora zseni, hogy a fal adja a másikat, bár általában inkább ő szokta, és az ellenfeleinek. Már az 1978-as Enter the Fat Dragonban is megmutatta, ki az úr a háznál, saját bejáratú Bruce Lee-imitációjával egyrészt lesöpörte az összes Lee-kópiát a vászonról, másrészt kombinálta a kungfut vígjátéki elemekkel (haverja, Jackie Chan is ekkoriban próbálkozott meg ilyesmivel.) Sikere a hongkongi filmipar egyik legbefolyásosabb alakjává léptette elő, ekkortól olyan filmet készített, amilyet akart. A The Victimet (nem összekeverendő Ringo Lam nagyszerű, azonos című 1998-as horrorfilmjével) szintén Sammo jegyzi, azonban a főszerepet meghagyja az ugyancsak kiváló Leung Kar Yannak (Iron Monkey, Thundering Mantis), akinek oldalán olyan kungfu-veteránok feszítenek, mint Chang Yi (The Taste of Cold Steel, Invincible Sword) vagy Wilson Tong (Snake Deadly Act).

Leung Kar Yan alakítja a Chun Yau nevű árvát, akit egy jóságos, gazdag ember nevel fel, és akinek vér szerinti fia, Chang Yi egész gyermekkorukban féltékeny marad mostohatestvérére. Chun Yau kiváló harcossá cseperedik, aki beleszeret a gyönyörű Yu Tibe. Chang Yi, aki időközben helyi gengszterfőnök lett, nem bírja elviselni mostohafivére boldogságát, és embereivel menekülésre kényszeríti a fiatal párt. A szökevények szeretnének inkognitóban maradni, ami meglehetősen nehezen megy, ugyanis Chun Yau összefut egy Dagi becenevű figurával (Sammo), akit jól móresre is tanít, ám Dagi, ahelyett hogy megszégyenülten elsomfordálna, megkéri, hadd legyen a tanítványa. Chun Yau elutasítja, ám Dagi nem tágít mellőlük.

Mikor Chun Yau meghallja, hogy haldoklik a mostohaapja, a veszéllyel nem törődve meglátogatja. Az utolsó percben érkezik, és rögtön azután, hogy az öremeber kileheli lelkét, Chang Yi emberei rátámadnak. Felesége, aki nem bírja már a menekülést és rejtőzködést, felajánlja magát a bandafőnöknek. Chun Yau összetört emberként hagyja el a szülői házat – felesége azonban, amint biztos lesz abban, hogy férjét többé nem fenyegeti veszély, öngyilkos lesz! A tragédia csak még inkább feltüzeli a két férfi egymás iránt érzett gyűlöletét, és most már Chun Yau is kegyetlen tervet kezd szőni nemezise láb alól való eltételére…

A The Victim történetét Sammo remek tempóban tálalja, tele olyan sötét fordulatokkal, amelyeket nem igazán várna az ember egy kungfu-komédiától, és amelyek úgy általában jellemzőek a rendező ebben az időszakban készülő filmjeire (pl. The Magnificent Butcher). A perfekcionista akciójelenetek teljesen reálisan, a színészek képességeire támaszkodva kerülnek előadásra, kábelt meg hasonló firlefrancokat még véletlenül sem vesznek igénybe, csak Sammo, a szenzációs tudású Lau Kar Yan és a többiek elképesztő harci tudása az, ami a bonyolult, nagyrészt a wing chunra és kézifegyveres harcra épülő koreográfia filmre vitelekor kihasználásra kerül (koreográfusok: Sammo + Yuen Biao + Lam Ching Ying). A fényképezés és vágás hasonlóan intenzív, felvéve a versenyt a koreográfia embertelen sebességével. A vígjátéki elemek hasonló nagyszerűen működnek, az egész történet sokban hasonlít Yuen Wo Ping ekkoriban készülő filmjeihez, csak éppen humorosabb és kiszámíthatatlanabb. Abszolút klasszikus.

2010. január 11.

Human Lanterns, A pofonok völgye, Haunted Tales - Kungfu kedd #11

Human Lanterns (1982) rendezte: Sun Chung

Ez egy mestermű, csak nehéz megragadni, miért is... A Shaw Brothers egyik legkáprázatosabb kivitelű, legötletesebben fényképezett filmje. A rendezője a fantasztikus Sun Chung, aki ezúttal Chu Yuan és Mario Bava (lásd majd még legalul) barokk burjánzását önti rá egy végletekig perverz, korrupt történetre. Már-már túl sok, amit be kell fogadnunk, úgy gőzölög a gonoszság a film bőre alól.

Ehhez persze hozzájárul, hogy a film összes figurája egy rohadék. Senkinek az oldalára nem tudunk odaállni, ergo a film semmiféle, a klasszikus értelemben vett narratív-szórakoztató jelleggel nem rendelkezik. A csodálatos díszletek, a lenyűgöző fényképezés bénító kontrasztban áll a karakterek romlottságával.

Nyugtalanító film, a kevés horror-wuxia egyike - stílusában lehengerlő, történetével és a figurák motivációjával azonban a sírba ránt. Sehol semmi humor, kőkomor, réteges film.

Kungfu Hustle (A pofonok völgye, 2004) rendezte: Chow Sing Chi

Stephen Chow Sing Chi, a komédia királya… nem, császára… nem, ISTENE ezzel a filmjével igyekezett valami maradandót alkotni 2001-es remekműve, a Shaolin Soccer után. A pofonok földje majdnem megüti, nomen est omen, elődje színvonalát.

Shanghai, a múlt század harmincas éveiben: Sing, a csavargó mindenféle stiklivel keresi a kenyerét, általában pénzt zsarol ki a még nálánál is agyalágyultabbakból – ebben Lam Tze-Tung a partnere, ő játszotta a kövér szerzetes/focistát a Shaolin Soccerben. Egyik ilyen akciójuk alkalmával a Szutyok köz lakóit akarják levenni egy nagyobb összegre, bár a nyomortanyán lóvéhoz jutni eleve hiábavaló próbálkozás. Bénázásuk során magukra haragítják a Baltás bandát, amelytől még a Szutyok köz mélyproli lakói közt megbúvó kungfu mesterek is tartanak. Bár vonakodva, e visszavonult harcművész-tudorok kénytelenek elővenni és leporolni tudásukat illetve fegyvereiket, a Baltás banda ugyanis egyre veszélyesebb és mind nagyobb tudású gyilkosokat küld a dzsuvás közösség felszámolására. Vajon sikerül-e ellenállniuk?

Hát persze, hiszen Stephen Chow nem hagyja a figuráit bajban! Minden rendelkezésére álló audiovizuális megoldást felvonultat, hogy a filmvásznon a létező leglátványosabb pusztítást rendezhesse meg. A harcművészettel átitatott kínai popkultúra összes előfordulási formájából (ponyva- és klasszikus regények, képregények, filmek) idézget, a nézőközönség meg csak a száját tátja a gyönyörűségtől, a látványvilág tényleg nem mindennapos (az akciókoreográfus Sammo Hung lett volna, de összeszólalkozott Chow-val a forgatáson, úgyhogy rövid úton helyettesítették Yuen Woo Pinggel). Chow telezsúfolja a filmet effektusokkal, és ezen a téren éppen olyan kreatív, mint komikusként: vizuális megoldásainak legtöbbje lehengerlő vagy csak szimplán gyönyörű. A tettek minden lehetségest meghaladnak, és elszakad a műfaji matéria: vicces kungfu-komédiából szép lassan szuperhősfilm lesz.

Chow ebben a filmjében némileg búcsút mond a mo lei tau-nak, a vígjátéki irányzatnak, amely őt naggyá tette. A mo lei tau (azt jelenti, hogy "nincs értelme" - a kantoni mo lei tau gau (se füle se farka) mondásból eredeztetve)  az abszolút posztmodern komikusi kifejezési forma; slapstick, verbális humor, paródia meg ezerfajta ázsiai sajátosság keveréke, amelynek hatásosságát jól jellemzi, hogy bevételi szempontból Jackie Chan filmjei szinte mindig elmaradnak Stephen Chow mozijaitól. Nos, A pofonok földjében már nincs sok mo lei tau: az egyes komédiafrontok kiegyenesednek, jól elkülöníthetőek, főleg Tex Avery-s rajzfilmhumor található a filmben dögivel. Állítólag erre azért volt szükség, hogy a film eladhatóbb, univerzálisabb (vö. amerikanizált) legyen.

Chow olyan szerelmi szálat hasznosít újra, amilyet már kétszer felhasznált, először a God of Cookeryben majd a Shaolin Soccerben: csóringer beleszeret a testi fogyatékos lányba (a Cookeryben Karen Mok emberi mértékkel volt mérhetetlenül randa, a Soccerban Vicki Zhao ragyás), és a végén – micsoda meglepetés – összejönnek. Az ilyen mértékű recycling esetén az alkotók pofaberendezésén kell hogy legyen bőr rendesen, hadd mondjam ezt, ráadásul a néma lánynak jelen filmben szinte semmiféle dramaturgiai funkciója nincs. Na jó, Sing megváltását jelképezi valamennyire, de a csaj inkább csak lábjegyzet, mint kibontott figura.

Az elképesztő látvány és az ízlésfüggő humor mellett A pofonok földjének kungfufilmes idézetei jelenthetnek izgalmas csámcsognivalót a harcművész moziműfaj szerelmeseinek. Chow Tarantinósan nyomja itt magát, régi, elfeledett kungfuista színészeket alkalmaz, és minden második jelenet ismerősnek tűnhet azok számára, akik be szokták ásni magukat a hongkongi filmtörténet csodálatos rejtelmeibe. Szutyok köz Chu Yuan House of the 72 Tenantsét idézi meg, a filmet, amely újraélesztette a kantoni mozit a hetvenes évek elején, a finálé Chang Cheh Boxer from Shantungjának embertelen befejezését majmolja, bár mellőzve az előd vérbőségét, és így tovább. Filmlexikon, két órában, műfaji imádatba csomagolva.

Haunted Tales (1980) rendezte: Chu Yuan és Mou Tun Fei

(Csalok cseppet: ez nem kungfu-film, de ha már az írás pár régi Shaw Brotheres villámkritikám közt ott feküdt, nem hagyom parlagon.)

Meglepően jó omnibus-horror. Az első történetben egy fiatal pár egy feltehetően kísértetes házba költözik be. A sztori iránya és a taoista pap feltűnése egyaránt kiszámítható lesz azoknak, akik elég hongkongi horrorfilmet láttak, ettől függetlenül a film atmoszférája nagyszerű. A rendező, Chu Yuan filmjeinek elemzésekor gyakran felvetődik Mario Bava neve, ám a Haunted Tales vizuális megvalósítása esetében a legegyértelműbb Bava a hongkongi rendezőre tett hatása.

A második sztori már messze nem ennyire jó (a rendezője Mou Tun Fei, maga Mr. Men Behind the Sun!) Egy fickóról szól, aki egy ouija board segítségével megnyeri a lottót, és a pénznek köszönhetően még az addiginál is nagyobb seggfejjé válik. Mou állandó témája itt is jelen van, csak éppen ponyvásabb, komolytalanabb a hangulat: meddig képes elmenni egy ember? Relatíve steril film, kivéve az utolsó jelenetet, ami gyönyörű véres.

2009. november 27.

Raging Phoenix

2003 óta a harcművészeti filmek kisebbfajta forradalmáról beszélhetünk, hála néhány kreatív thaiföldi filmesnek. Tony Jaa jött, látott, ütött, vágott, rúgott, csontokat tört szilánkosra és végül győzött, rendkívül látványos és már szinte aggasztóan reális verekedéseinek köszönhetően pedig az egyszerű thaiföldi parasztgyerek egy (könyökkel fejtetőre mért) csapásra a harcművészeti filmek új sztárja lett. Az utánpótlásra sem kellett sokat várni, Jijaa Yanin személyében ráadásul rögtön egy női trónkövetelő lépett a színre, a (egyébként remek) Chocolate című bemutatkozásában pedig ugyanolyan lenyűgöző, ha nem még látványosabb koreográfiákat láthattunk tőle, mint elődjétől. Mindez persze nem véletlen, hiszen mindkettejük mögött ugyanaz a páros, Prachya Pinkaew rendező és Panna Rittikrai rendező-koreográfus állt. Ezúttal azonban bizonyos Rashane Limtrakul kezébe került a direktori gyeplő és sajnos ennek meg is lett böjtje, Jijaa második filmje ugyanis minden szinten csalódás. 

Harcművészeti filmtől általában felesleges épkézláb történetet várni, ha van, az csak bónusz. A Tony Jaa filmekben is csak alibi sztorik voltak a szakadatlan bunyóözön felvezetésére, a Chocolate-nak sem éppen a történet volt az erőssége, a Raging Phoenix esetében viszont már a dialógusokat is megspórolták, ami nem is baj, mert a sztori úgy ahogy van, amúgy is egy eszméletlen nagy baromság, minek azt még szóban is magyarázni. 

Deu árva, és mellesleg egy hisztis kis tinédzser, akit éppen kiraktak a zenekarából, amit elég rosszul visel. A felzaklatott lányt egy parkolóban megpróbálják elrabolni, de segítségére siet egy idegen férfi és ahogy az a mesében lenni szokott, megmenti. A Sanim névre hallgató kockás hasú hős megmentő később még az ő saját kis kommandójának is bemutatja Deu-t, akik egytől egyig kivételes harci tudással rendelkező fiatalokból áll. A csapat specialitása a részeges kungfu-hiphop-muay-thai-taekwondo keverék, amit néhány délután meg is tanítanak az ifjú regrutának, és némi alkoholbevitel után már indulnak is leszámolni a nőrabló maffiával, akik egyébként a föld alatt egy olyan gyógyszerlabort üzemeltetnek, ahol az elrabolt nők könnyeit összegyűjtik, és aztán vagyonokért eladják a burzsujoknak.

Izgalmas, mi? Én nem is firtatnám az okokat, szerintem az egész történetet ott helyben találták ki, ez megmagyarázná a párbeszédek csekély számát is, az összecsapott karaktereket és persze a történet összevisszaságát is. Próbáltak humort és egy kis drámát is erőltetni bele, sőt, még némi plátói romantika nyomait is felfedezhetjük, de a dolgok hátterét megmagyarázni már nem nagyon igyekeztek, így pl. a titokzatos főellenség és az ő földalatti mozgalma a film vége után is titokzatos marad. 

Jijaa a Chocolate óta a kócos autista kislányból csinos modern tinivé érett (valójában itt már 25 volt, de akár tízet is letagadhatna a korából. Nem véletlenül járnak abba az országba bizonyos európai turisták…), és ezzel a színészi eszköztárából is több mindent vehetett elő, de lássuk be, nem ezért a tehetségéért fogunk rá emlékezni. A részegsége rendkívül erőltetett, valószínűleg a leányzónak nincs túl nagy tapasztalata az ivásban, viszont a hisztizése már annál hitelesebb, ebben valószínűleg annál nagyobb tapasztalata van. 

 

Már a Chocolate-nál is idegesített, hogy a harcművészetet Tony Jaa filmekből és a szomszéd muay-thai iskolába való rendszeres leskelődéssel is meg lehet tanulni (kidobott pénz volt az évekig fizetett karate iskolai tagdíjam), itt meg egy szokásos zenés montázzsal le lett tudva az egész képzés. Ennél már az is jobb, ha az Ufókra vagy a nagy Vishajamnianta isten égből lesújtó jótékony áldására fogják a dolgot. Hiába ezen a téren teljesít a legjobban a film, sajnos ezúttal a harcok is hagytak kívánni valót maguk után. A hitelességet teljesen feláldozták a látvány oltárán, így aztán ez a hip-hopos adok-kapok ugrabugra néhol már nem is vérre menő verekedésre emlékeztetett, sokkal inkább valami hülye mozgásszínházi performanszra, pedig a koreográfia itt is Rittikrai műve. Persze legyünk igazságosak, azért ezek még így is messze a legszebb harci koreográfiák közé tartoznak, szóval ha másért nem is, de ezekért azért mindenképpen érdemes átpörgetni a narratív részeket. 

Filmként abszolút megbukott a dolog, a bunyót illetően pedig szintén húzhatjuk a szánkat. Érezhetően valami modern, popos filmet akartak Jijaa alá tenni, talán azzal a nem titkolt szándékkal, hogy instant sztárt faragjanak belőle, de sajnos azt nem így kell. Jijaa tehetséges harcos, ráadásul egészen dekoratív, a neve pedig már most is ismert nyugaton, szóval szerencsésebb lenne hagyni a Megatáncot a francba és visszatérni a hagyományos kőkemény valagbarúgásokhoz. És persze talán nem ártana megpróbálkozni normális történetet és forgatókönyvet is írni hozzájuk. Ha meg nem megy, akkor segítséget kérni valakitől. Én mindenesetre nagyon szurkolok Jijaa-nak, mert nagyon kellene már egy csaj fájter is a mezőnybe. Mondjuk Tony Jaa oldalán vagy akár vele szembe. Talán legközelebb. 

2009. szeptember 12.

Sasori

A 701-es számú női elítélt Nami Matsushima, más néven Sasori (Skorpió) visszatért!

A 70-es években készült Female Prisoner filmek nemcsak a Women In Prison szubzsáner, de a bosszúfilmek és úgy általában a japán exploitation legnagyobb klasszikusainak számítanak.  (Rohadt unalmas állandóan ezzel jönni, de megkerülhetetlen, hogy megemlítsük, hogy a Kill Bill egyik fő ihletőiről van szó.) Ezekben a kultikus rangra emelkedett filmekben (egészen pontosan az első négyben) az igéző szemekkel megáldott, gyönyörű Meiko Kaji alakította a végzet asszonyát, aminek köszönhetően a szerep örökre összeforrt a nevével, és ezt még a számtalan silány minőségű V-cinema kategóriás folytatás sem tudja elfeledtetni.

Az eredetileg Tooru Shinohara mangájának főhősnőjeként megfogant karakter tavaly egy japán/hongkongi koprodukció és Jo Ma rendező által reinkarnálódott, egyenest egy vizuálisan impozáns, furcsa, hipnotikus hangulatú akciófilmbe.

A Sasori nagyobb részben hongkongi, mint japán (Mizuno mellett Ryo Ishibashi és Nana Natsume érkezett még Japánból, illetve  produceri szinten van még japán jelenlét) gyártmány, és sajnos azt kell, hogy mondjam, szerencsénkre. Japánban mostanság a spórolás és az elborultság jellemzi a zsánerfilmgyártást, odahaza ebből valószínűleg egy újabb olcsó videófilm lett volna hatásvadász gore effektekkel és rengeteg művérrel, így viszont egy rettentő erős hangulattal megspékelt, melankolikus-romantikus „badass” akciófilm született, kung-fu és wuxia elemekkel, ami így leírva persze kissé ijesztő, de a valóságban tényleg ilyen sokféle ízű a dolog, de ez szerencsére a javára vált.

A sztori szerkezete itt is a régi Sasori filmek menetét követi, vagyis a női börtönös első fél végül a véres leszámolásokra épülő epikus bosszúdrámába torkollik.

Nami éppen vacsorát főz, miközben várja haza rendőr vőlegényét Hei Tai-t (Dylan Kuo), jövendőbeli apósát és sógornőjét, amikor is egy bizarr bérgyilkosokból álló trió jelenik meg hívatlanul. A gyilkosok végeznek az apósjelölttel, és rákényszerítik Nami-t, hogy ölje meg Hei Tai nővérét, vagy különben ők ölik meg a szeretett férfit. Nami kénytelen meghozni a nehéz döntést és Hei Tai szeme láttára leszúrja a lányt. Ezután természetesen börtönbe kerül, méghozzá egy rendkívül veszélyes női börtönbe. Ott, ahogy az lenni szokott a rabtársak állandóan vegzálják, az igazgató pedig perverz vágyait szeretné kiélni rajta. Nami-t mindez kevésbé bántja, mint a boldogságának elvesztése, és az a tudat, hogy Hei Tai gyűlöli őt. A sitten a túlélés érdekében Nami kénytelen megtanulni harcolni, majd miután kinyírja a zaklatóit, meglehetősen fura módon kijut a börtönből. Egy titokzatos kung-fu mester (Simon Yam) talál rá, aki aztán egy gyorstalpaló harci tanfolyam segítségével befejezi Nami képzését. A lány készen áll a bosszúra…

Ha lett volna beleszólásom a film előkészületeibe, tervezésébe, én magam is Miki Mizuno-t (Slit-mouthed Woman) ajánlottam volna a címszerepbe. Több okból is. Tudtommal jelenleg nincs túl sok erős női karakter a japán filmiparban, másrészt pedig Miki Mizuno több, mint ideális jelölt. A személyes kedvencemnek is számító 35 éves hölgyemény ugyanis a szerep által megkövetelt összes kritériumnak tökéletesen megfelel. Egykori modell karrierje a nőiességét támasztja alá, a Yasuaki Kurata Action Club-béli tagsága pedig a harcművészeti tudását. Mizuno asszonyság ráadásul színészként sem kezdő, a 90-es évek elejétől kezdve folyamatosan forgat, persze főleg akciófilmeket. A Sasori-ban tökéletesen helyt is áll, színészi feladatok ugyanúgy vártak rá, mint akciókoreográfiák, bár a megtört, egykedvű nő és a bosszúra éhes megvadult némber a két véglet, de hát ez a karakter lényege is. Mindenesetre Mizuno szemében is van valami abból a fájdalommal vegyült dühből, ami Kaji kisasszonyt is ikonikussá tette.

A hongkongi filmekre jellemző kissé elrugaszkodott harcjelenetek engem némileg zavartak (főleg a többméteres, egyenes vonalú repkedések), bár ez ízlés kérdése, de összességében látványos, kőkemény harcjeleneteket kapunk, bár kicsit több vért szerintem elbírt volna még a dolog, de nem kizárt, hogy van a filmből egy szaftosabb verzió is, mivel a pikánsabb jelenetek sem igazán tobzódnak, pedig egy női börtönös film cicik nélkül ugye nem az igazi.

A film ereje elsősorban azonban a megvalósításában, egészen pontosan a hangulati elemekben rejlik, a kiváló operatőri bravúrokban, a színes, neonfényes látványvilágban, a melankóliával teli belassított álomszerű jelenetekben és főként a nagyon eltalált zenében. Mindez valójában nem is számít annyira újdonságnak, az eredeti filmek némelyikére is hasonló atmoszféra volt jellemző. Aki hozzám hasonlóan érzékeny az ilyesmire, és sokat ad a hangulatra, az könnyebben szemet hunyhat a film hibái felett is. A Sasori esetében a szűk keresztmetszet talán maga a történet, amiben akadnak kicsit zavaros szegmensek, és a gyilkosok indítékának magyarázata is kissé porban hagyott lett, de egy bosszúfilm esetében ez utóbbiak sokszor amúgy is csak másodlagosak.

A Sasori név újra szép lett, méltó régi nagy híréhez, bár kicsit fáj a szívem, amiért ezt nem teljesen a japán filmgyártás számlájára írhatjuk. Ha remake-nek tekintjük, tulajdonképpen akkor is elégedettek lehetünk, persze azt nem mondom, hogy remélem, hogy egy új sorozat kezdete lesz ez a film, de mindenesetre nem bánnám, ha Miki Mizuno-t többet látnám ilyen összeszedettebb alkotásokban is, nem mintha a Hard Revenge Milli: Bloody Battle karate trancsírparádéját nem úgy várnám, mint a messiást.

Sasori (2008)

Rendezte: Joe Ma
Szereplők: Miki Mizuno, Dylan Kou, Nana Natsume, Ryo Ishibashi, Simon Yam, Suet Lam, Emme Wong
Fényképezte: Kwong-hung Chan
Zene: Lincoln Lo

 

2009. július 9.

Shinjuku Incident

Ki gondolta volna, hogy majd látunk valaha olyan filmet, amiben Jackie Chan nem képes elbánni néhány kötekedő suhanccal, viszont parancsra embert öl? Ki hitte volna, hogy láthatjuk majd egyszer, amint a burleszk-kungfu császára éppen egy prostival kefél? Ki gondolta, hogy Jackie egyszer majd egy keserű emberi drámával elkevert véres gengszterfilmben fog grimaszok és akrobatikus mutatványok nélkül, komolyan színészkedni? Szerintem senki, maximum csak reméltük. Hát íme!

Jackie Chan sem lesz már fiatalabb és ezt ő is tudja. Az utóbbi időben többször is hangot adott azon vágyainak, miszerint a visszavonulása előtt még szeretne komolyabb, tartalmasabb filmeket is forgatni, lehetőleg nagyobb hollywoodi nevekkel, vagyis kicsit kilépni a könnyed harcművészeti akciófilmek humoros főhősének már alaposan bepállott karakteréből. A Derek Yee rendezővel forgatott Shinjuku Incident talán az első komoly lépés lehet a cél felé vezető úton. A film kicsit lassan született meg, a rendező ugyanis annyira ragaszkodott Jackie-hez (akivel egyébként régi barátok), hogy hajlandó volt éveket várni az elfoglalt sztárra.

A 90-es évek elején Steelhead a kínai traktorszerelő szerelme, Xiu Xiu (Xu Jinglei) után indul Japánba. Papírok nélkül, illegális bevándorlóként érkezik meg Tokióba, ahol Jie (Daniel Wu) nevű cimborája és a többi kínai bevándorló segítségével próbál megélni úgy-ahogy tud, lehetőleg minél becsületesebben, de előbb-utóbb rákényszerül, hogy piti balhékban is részt vegyen. Teljesen lesújtja, miután megtudja, hogy Xiu Xiu azóta az egyik jakuza csoport főnökének, Eguchi-nak (Masaya Kato, korábban egyébként Ken Watanabe volt a szerepre szánva) a felesége lett. Amikor Steelhead megmenti Eguchi életét, a hálás oyabun felfogadja őt testőrének, és a szolgáltatásokért cserébe pénzt és saját területet ad neki. Steelhead azonban nem igazán tud mit kezdeni a hatalommal, ő nem akar többet, mint legálisan élni és dolgozni Japánban, de a barátai viszont másképpen gondolkodnak. A kábítószer megjelenésével együtt megindul a belső bomlás, ráadásul az Eguchi-val kötött szövetség is igencsak csípi a többi jakuzaklán szemét.

A film valóban inkább a dráma felé húz, ezért szélsebes tempóra ne is számítsunk, ugyanakkor mint gengszterfilm sem vall kudarcot. A Shinjuku Incident a sztorit tekintve akár a kínai Sebhelyesarcú is lehetne, és eleinte látszólag ugyanazt a klasszikus felemelkedés sablont is követi, de Tony Montana-val szemben Steelhead egy erkölcsös, állandóan a morális kételyeivel küzdő figura, aki igazából a légynek sem tud, illetve nem is akar ártani. Nem a hatalomvágy és nem is a pénz hajtja, mindössze biztonságos életre vágyik saját maga és a barátai számára. A bűnözésre is csak a csalódottság, a kilátástalanság és a többi ázsiai banda zaklatásai miatt adta a fejét. Társai eleinte tisztelik, és kiállnak mellette, de a pénz és a hatalom nagy úr, és ezzel a szelíd magatartással nem lehet túlélni Shinjuku-ban. A második félidőben már természetesen jobban felpörögnek az események, több lesz az akció is, és ezzel együtt már gyakrabban folyik a vér is, a jakuzák ugyanis nem igazán válogatnak se időben, se helyszínben, sem pedig fegyverben, ha leszámolásról van szó. Persze a legnagyobb és abszolúte nem hősies „bloodshed” a végére jut, ahol sajnos a jakuzák félelmetes ostroma kicsit kaotikusra sikerült, és a sötét helyszín is sokszor inkább csak sejttet, mint mutat. Mindenesetre valószínűleg ez Jackie legvéresebb mozija, bár szerintem egy kicsit még több is belefért volna, de hát ugye ez mégiscsak elsősorban egy dráma!

És ha már dráma! Jackie alakításáról nehéz nyilatkozni, mivel az általa megformált karakter eleve egy szolid, mérsékelt temperamentumú egyszerű kis figura, amihez azért különösebb erőfeszítéssel járó színészi játék nem igényeltetett. Valljuk be Jackie-t gyakorlatilag sokszor még a sokadrangú mellékszereplők is lejátsszák a vászonról, illetve a képernyőről, de azért a képességeihez mérten, nagyon is tisztességesen oldotta meg a feladatot. (Bevallom nekem azért eleinte nehéz volt megemészteni ezt az olykor teljesen kiszolgáltatott, elveszettnek tűnő karaktert, mert hát a berögződés ugye bennünk van, és ugye az ember automatikusan várja azt a falra felfutós, hátraszaltós rúgást, azt a kabátot a fejre húzós trükköt, meg hogy egy fejtetőre mért ütés után bizarr grimasszal a képén megrázza az öklét fájdalmában.) A Jie-t alakító Daniel Wu játéka viszont mindenképpen említésre méltó, és neki is volt a legnehezebb dolga, mivel az ő karaktere az, aki a film során a legnagyobb átalakuláson megy keresztül, a barátságos, megnyerő fiatalemberből előbb egy megtört és csalódott férfi, majd egy pszichopata junkie válik. (A másik legenda Yasuaki Kurata sajnos ezúttal is csak epizodikus szerepet kapott, mint kíméletlen jakuzafőnök.)

A film technikailag nem különösebben figyelemreméltó, a sztori viszont valójában csak a szokásos gyermekbetegségekkel küzd, vagyis itt-ott ráfért volna még némi utómunka, kicsit több fordulat bele, talán némi támpont sem ártott volna, hogy mennyi idő is telt el közben, valamint néhány karakter kaphatott volna valamivel több funkciót is (a várt romantika pl. nem bontakozott ki, így Jackie újdonsült barátnője ha nem is felesleges, de mindenesetre üresen hagyott karakter lett), de összességében azért kerek minden.
 
A film valójában attól jó, hogy nem kapatja el magát egyik irányba se. A drámai rész sosem megy át túl szentimentálisba, a tempó sem lesz túl cammogós, de eszetlen akciófilmmé sem aljasodik le. A határon mozog valahol, és sajnos pont azt érzem, hogy emiatt fog sokaknál bukni a film. Személy szerint én magam is többet áldoztam volna az akció oltárán, de Jackie Chan saját elmondása szerint nem csak a komikust akarta szögre akasztani egy időre, hanem az akcióhőst is. A Shinjuku Incident viszont így is pont olyan amilyennek vártam: egy kemény gengszterdráma jakuzákkal, ázsiai bandákkal, véres leszámolásokkal és egy a sötétebb oldalát is megmutató Jackie Chan-nel. Nem hibátlan, de igencsak meggyőző bemutatkozás a részéről.

(Az Ázsia szerte áprilisban debütált film végül Kínában mégiscsak tiltólistára került.)

2009. július 8.

Kungfu kedd #1

Gondolva a harcművészeti filmek után epekedőkre, az alábbi kritikzuhatag az ő étvágyukat igyekszik kielégíteni. Némi infó és minimális benyomás a tárgyalt filmekről, mindenféle minőségi igény nélkül - még régebben írtam őket egy amerikai fórumra. Lesz folytatása.

Bastard Swordsman (1984, Tony Liu) *****

Wuxia-fantasy tökéletesség. Nyaktörő iram, fantasztikus koreográfia, rengeteg fordulatot tartalmazó sztori és lenyűgöző finálé. Inkább érzéki benyomás, mint film. Utána csak döbbenten ülsz.
 

Bat Without Wings (1980, Chu Yuan) **

Horrorelemekkel operáló wuxia, és mint általában Chu Yuan Gu Long-adaptációi, követhetetlenül zavaros. Ha valaha filmnek szüksége volt dramaturgra, akkor ezeknek a feldolgozásoknak bizony szüksége lett volna. A vizuális kivitelezés szokás szerint látványos, de ahogy a történet filmre van víve, az egy katasztrófa. Egész egyszerűen ezeket a nagyon hosszú, epizodikus könyveket nem így kell feldolgozni. És ezen még a Kiss-fejűre pingált Ku Feng sem segít. Ha épp nem regényt adaptál, Chu Yuan csodákra képes, lásd Intimate Confessions of a Chinese Concubine.

Battle Wizard (1977, Pao Hsue-li) ***

Louis Cha Tian Long Ba Bu című, kétezer oldalas wuxia eposzának szuperalacsony költségvetésű trash adaptációja, a fiatal Danny Lee-vel a főszerepben. A film tempója meglehetősen kiegyensúlyozatlan, de a finálé szenzációsan őrült. El lehet persze képzelni, hogy a mammutregényt mennyire hűen dolgozták fel - én például nem emlékszem, hogy lett volna benne kungfu gorilla, a filmváltozatban viszont van!

Bells of Death (1968, Yueh Feng) ****

Áccerű wuxia alapvetés, Outlaw Josey Wales-szerű: főhős családját legyakják, utánamegy a gyilkosoknak. Lendületes, véres. A csúcspont a kopasz, baltás pszichó Ku Fenggel megharcolt párbaj a bambuszerdőben. Rendkívül atmoszférikus jelenet, mint ahogy a film legeleje is, az mikor felkoncolják a családot - extrém vájolensz rögtön kezdésnek, így kell ezt!

Boxer Rebellion ** (1976, Chang Cheh)

Ambiciózus, és a forgatókönyv sem rossz, de Cheh rendezése pongyola, sőt, kimondottan gyatra. A koreográfia szintén gyenge, ráadásul Fu Sheng játssza a főszerepet, aki engem halálra idegesít. Hogyan hozzunk össze nagy költségvetésből olyan filmet, ami kétfilléres tajvani kungfu produkciókra hajaz? Hát így.

Deadly Breaking Sword **** (1979, Sun Chung)

Nagyszerű wuxia a Shaw Bros egyik legjobb rendezőjétől, Sun Chungtól (lásd még tőle a nálunk is megjelent Bosszúálló sasok-at (The Avenging Eagle)). Ez a film is, az Avenging Eagle-hez hasonlóan, a múlt bűneiről, illetve az ezen bűnök által deformált személyiségekről szól. További hasonlóság, hogy ennek szintén Ti Lung, Fu Sheng és Ku Feng a főszereplői. Egyedül Sun Chung filmjeiben viselem el Fu Shenget.) Tang Chia koreográfiája káprázatos.

Dragon Swamp (1968, Lo Wei) ****

Meglepően kompetens módon megrendezett fantasy wuxia (meglepő, mivel a rendező Lo Wei). Bár a történet néha butuska, ám akciódús, kalandos, a koreográfia pedig látványos, csakúgy, mint a díszletek. A főszereplő nem más, mint a Shaw Bros-rajongók szíve csücske, Cheng Pei Pei.

The Flying Guillotine 2 *****

Míg az első rész egy komoly mondanivalóval (a hatalom hogyan korrumpál) rendelkező kungfudráma volt, addig ez a második egy akcióinfernó. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne története, sőt! A fordulatos forgatókönyv a Han ellenállók és a szokásos Csin zsarnok (ezúttal Ku Feng magát a császárt játsza, az első Repülő guillotine-filmben a hányatott sorsú mandarint adta, Chen Kuan Tai szerepét pedig maga Ti Lung viszi tovább) összecsapásáról szól.

Szó szerint nincs egyetlen elvesztegetett perc sem a filmben, még a párbeszédes jeleneteket is állandóan mozgó kamerával vették fel, amely kamera mintha szünet nélkül támadná a szinészeket. Michael Bay film a hetvenes évekből! A párbajok, bunyók és repülő guillotine-os mészárlások következtében kipurcannak párszázan történetünk során - lefejezések, csonkítások napestig -, a vér meg, mint egy folyó zubog. Nagyon-nagyon intenzív, tomboló film, fantasztikus fináléval. Hua Shan munkáiban a tempó mindig brutális, itt nemkülönben. Sun Chung mellett ő a kedvenc Shaw rendezőm.

HEROES OF THE EAST (1979, Lau Kar Leung) ****

A koreográfia gyönyörű (nem csoda: a rendező maga Lau Kar Leung), de én jobban szeretem, ha ennél azért több a sztori. Bár kétségtelen, hogy maga az alapvetés nagyszerű-játékos: Gordon Liu japán csajt vesz feleségül, és a házasságuk azon fut zátonyra, hogy melyikük hazájának harcművészeti stílusai hatásosabbak. A különböző küzdősportok egész sor japán mestere ruccan át Kínába szétrúgni szegény Gordon seggét, persze a nagyarcúaknak fogalmuk sincs, kibe kötnek bele... Az asszony japán csábítóját, Gordon vetélytársát Yasuaki Kurata alakítja, róla Chavez kolléga minden bizonnyal szól majd a kommentekben néhány keresetlent.

2009. június 25.

He-man - a bollywoodi változat

Nekem meglehetősen ritkán áll el a szavam, de van rá eset, mint ahogy jelen esetben is. Ismerjük a He-Man - Masters of the Universe rajzfilmsorozatot illetve a belőle készült filmet? Hát az indiai, bollywoodi filmgyártásban otthon vagyunk-e? Netalán a musicalek világában? Ha bármelyik kérdésre igen a válasz, készítsük a monitor elé gyógyszereinket, dőljünk hátra és készüljünk fel a sikongtató lábrázásra, amelyet ezen három faktor elegye fog minden bizonnyal a gyanútlan nézőből kiváltani... A videó beküldőjét, Sixxet mindenféle értékes ajándékokban részesíti Dévényi Tibi bácsi.

2009. június 14.

Koreai filmhét az Urániában

Június 22 és 26 között. Az összes film angol felirattal, koreai nyelven, magyar szinkrontolmácsolással megy majd. A program:

Június 22. (hétfő): Rejtett napfény (Secret Sunshine, 2007) 19:00, nagyterem; Hazafelé (The Way Home, 2002) 21:00, kisterem. Június 23. (kedd): Sírfelirat (Epitaph, 2007), 19:00, nagyterem; Erkölcstelen tudós (The Forbidden Quest, 2006), 21:00, kisterem. Június 24. (szerda): Augusztusi karácsony (Christmas in August, 1998), 19:00, nagyterem; Maraton (Marathon, 2005), 21:00, kisterem. Június 25. (csütörtök): Mesterszakács (Le Grand Chef, 2007), 19:00, nagyterem; A halál jele (Memories of Murder, 2003), 21:00, kisterem. Június 26. (péntek): Életünk legszebb pillanatai (Forever the Moment, 2007), 19:00, nagyterem; Sztárrádiós (Radio Star, 2006), 21:00, kisterem.

2009. április 14.

A kard mestere

(Előtanulmányként: Wuxia irodalomtörténet, 1. és 2. rész + Wuxia-filmművészeti áttrappolás. Plusz Chang Cheh is bejátszik.)

A Swordsman (nálunk a Kard mestere, beszthalivúdtól, dévédén) egy csodálatos katyvasz, egy gyönyörű torzszülött, köszönhetően a négy rendezőnek (bár Tsui Hark, Raymond Lee és Ching Siu Tung csak mint „dialóg-direktorok” vannak a főcímen feltüntetve, köztudott, hogy a párbeszédek instruálásán túl másban is helyettesítették a fejét a produceri (Hark) kívánságok előtt meghajtani nem hajlandó King Hut (állítólag még Ann Hui is be-be nézett a forgatásra).

A Kard mestere Jin Yong (művésznevén Louis Cha) több mint kétezer oldalas, először 1967-ben kiadott regénye alapján készült. Az eredeti címe Xiao Ao Jiang Hu (Büszkén nevetve keresztül a Jiang Hu-n - utóbbi a kalandok földje), és, mint Jin Yong összes könyvét, ezt is legalább tucatszor feldolgozták már, filmként és tévésorozatként egyaránt. Ez az 1990-es változat leginkább azért jelentős, mivel új lökést adott a tradicionális hongkongi harcművészeti filmeknek, amelyeket a nyolcvanas években háttérbe szorítottak a Jackie Chan kaptafájára készült un. „modern day action”-mozik. A recept viszonylag egyszerű volt: a nemzetközi viszonylatban is sikeres Kínai kísértethistória-széria, illetve a besült hongkongi „new wave” (hetvenes évek vége, nyolcvanasok eleje) vizuális motívumait, nyaktörő sebességét ültették át wuxia-, kungfu-területre (ebbe a Kínai történet-sorozat (Once Upon A Time in China) darabjai is besegítettek, azokról nemsokára ugyanitt.)

A Swordsman-nak két folytatása készült (1992, 1993), de össz hat órányi wuxia-őrület is kevés természetesen a gigantikus könyv hű adaptálására. A filmek általában egy-egy történetszálat ragadnak csak meg, és azt próbálják végigvinni, szerencsére a forgatókönyvíróknak meg sem fordult a fejében az egy-az-egyben átültetés. Ettől függetlenül, mint a wuxia filmek esetében általában, az európai történetvezetéshez szokott nézőnek még ezek a leegyszerűsített sztorik is szuperbonyolultnak tűnhetnek.

A Swordsman-trilógiát átkötő tematikus madzag valami olyasmi, ami rendkívül érdekessé teszi, és ebben a műfajban meglehetősen szokatlan témaválasztásnak hat: a nemváltoztatás, a transgender-problematika, de erről bővebben a harmadik film kritikájában, amikor majd valamivel tisztább a kép.

Az első két Swordsman-film főhőse Ling (az elsőben Sam Hui, a másodikban Jet Li játssza), a Wu-hegyen található harcművészeti iskola tanulója, aki mestere lányával, a fiúruhába öltözött Kölyökkel (az első filmben Cecilia Yip, a másodikban Michelles Reis) járja a Jiang Hut, és a mandzsu udvar szőtte intrikába keveredik. Egy gátlástalan, nagyhatalmú eunuchnak (Lau Shun, a kilencvenes évek legfoglalkoztatottabb villain-je) arra a kéziratra fáj a foga, amelyben egy olyan harcművészeti technikát írnak le, amelynek elsajátításával állítólag természetfeletti képességekre lehet szert tenni. A kézirat kézről kézre vándorol, és már nemcsak az eunuch, hanem több rivális klán is fenni kezdi rá a fogát, sőt, Ling mestere is mindenre kész, hogy megszerezze…

A regény kiváló, 1978-as adaptációjában (The Proud Youth, rendezte Sun Chung, Shaw Brothers produkció), amely a könyv első néhány fejezetét hűen követi (ennél a 78-as film sem merészkedik többet markolni) központi szerepet kapott Jin Yong állandó fóbiája, a művein végigvonuló anti-autoriter szál. Jin Yong abszolút individualista, aki minden létező hatalmat megkérdőjelez. Csak az egyén és a tettei számítanak – aki másokon akár csak minimális hatalmat is gyakorol, az a hatalmát ki is fogja használni, és korrumpálódik. Mesterek, klánvezérek, politikusok: egyikben sem lehet megbízni.

Bár a Swordsman 2-t tartom a wuxia filmek csúcspontjának, ennek az első résznek is megvannak a maga kellemes tulajdonságai. Szegény Sam Huit látszólag senki ki nem állhatja, mindenki Jet Lit preferálja a folytatásban, pedig az az easygoing sárm, ami Huiból, színészként vagy énekesként árad, pontosan az a kisugárzás, amely predesztinálta őt Ling Wu Chung szerepére. A rendezés kissé kiegyensúlyozatlan (lásd fentebb) és a forgatókönyv cseppet zavaros (lásd fentebb), de némi odafigyeléssel követni lehet, bár nem árt, ha van valamennyi fogalmunk az irodalmi eredetiről. Egyébként látszik, hogy a szkriptet King Hura szabták: az összes nagyobb set piece valamilyen házban vagy fogadóban kap helyet, az ilyesfajta konfliktusok pedig Hu specialitásai (lásd pl. Dragon Inn (1967) vagy Fate of Lee Khan (1973), de még a Come Drink with Me (1966) csúcspontja is egy tavernában játszódik le.) A film legnagyobb erénye, hogy éppen ennek ellenére hat epikusnak, larger-than-life személyiségek csapnak össze világmozgató erővel, mindent beáldozva.

Peter Pau fényképezése szokás szerint érzékeny és látványos, még akkor is, ha a new wave wuxiákra jellemző alákrenkölt beállításokat túlzásba viszi. Ching Siu Tung irreális koreográfiája bámulatos, bár igazi tökélyre majd a Swordsman 2-ben fejleszti, amely egy minden létező értelemben lélegzetelállító film.

Xiao Ao Jiang Hu / Swordsman. HK, 1990. Rendezte: King Hu, Tsui Hark, Ching Siu Tung, Raymond Lee. Producer: Tsui Hark. Jin Yong regényéből a forgatókönyvet írta Lam Kee To. Fényképezte: Peter Pau. Akció: Ching Siu Tung. Szereplők: Sam Hui, Cecilia Yip, Wu Ma, Lam Ching Ying, Lau Shunn, Jacky Cheung és mások.

2009. április 11.

Vengeance - előzetes

Az Exiled és a Sparrow után (tényleg, utóbbi miért nem volt Titanicon? Legalább lett volna 1 db jó film... Ja, elfelejtettem: nem unalmas, öncélú szar...) úgy néz ki, Johnnie To újabb mesterművet alkotott. Hallyday arca. Anthony Wong arca. A hangulat. A koreográfia. Meg úgy minden - tökéletes.

2009. április 6.

Ong Bak 2

A harcművészeti filmek terén az elmúlt 25-30 évben gyakorlatilag semmi érdemleges nem történt. Enyhe túlzással ugyan, de kijelenthető, hogy a műfaj az utóbbi évtizedekben sajnos többnyire egyet jelentett Jackie Chan és Jet Li egyre színvonaltalanabbá váló munkásságával. A nagy legendák vagy meghaltak, vagy nyugdíjba vonultak, esetleg megrekedtek a b-kategória világában, említésre méltó utánpótlás pedig nem igazán született. De pár éve, mondhatni a semmiből egyszer csak előjött ez a thaiföldi parasztgyerek, ez a Tony Jaa, és olyat mutatott, amilyet eddig még nem láttunk. Igaz, hogy a srácnak se színészi tehetsége, se sármja, van viszont harcművészeti képzettsége, és érzéke a valagszétrúgás lehető leglátványosabb módon való prezentálásához. Mi pedig örülünk.



Az Ong Bak 2 nehéz szülés eredménye. Hosszú ideig készült, a főszereplő ki-be sétált a projektből, meg a büdzsépénz is rendre elfogyott, ráadásul ezzel a címmel korábban már több másik filmet is elláttak (pl. a Tom Yum Goong is futott ezen a néven, még szerencse, hogy nálunk a roppant találó a Sárkány Bosszúja névre keresztelte valami gyökér), csúnyán félrevezetve párszor a jónépet. De most végre elkészült, és meglepő módon a rendező maga Tony Jaa lett, ami pedig még meglepőbb, hogy a film ettől egyáltalán nem lett rosszabb! Sőt!

Az Ong Bak 2 elvileg az Ong Bak előzménye, csakhogy ez az előzmény ezúttal nagyon-nagyon előz, mert hogy valamikor az 1400-as évek első felében játszódik, és természetesen valahol az akkori Thaiföldön (amit biztos nem így hívtak akkor még).

Tian egy nemesi család sarja. Amikor a hatalomátvételre készülő Rajasena megöli Tian családját, a fiú marad az egyetlen túlélő. Később az emberkereskedők fogságából kalózok mentik meg és fogadják maguk közé, majd éveken át a legkülönbözőbb harcmodorokra tanítják meg. Tianból idővel tökéletes harcos lesz, és míg szemében a harcos tűz, addig a szívében a gyűlölet és a bosszúvágy lángja ég.



Tony Jaa előző két filmje a nagyon gyér „ellopták, menj hát, szerezd vissza” alapvetésből indult, de hát egy ilyen filmhez nem is dukál komolyabb sztori, mert hát ugye minek? Az Ong Bak 2 egy fokkal azért előrébb lépett, és most a klasszikus bosszútörténetet egy csipetnyi királydrámával fűszerezték meg, ami véleményem szerint jót tett a filmnek, bár ez még így is csak egy alibi sztori, ami a bunyók közötti űrt hivatott kitölteni. Nem lövök le vele nagy spoilert, ha elárulom, hogy nem is fértek bele az időkeretbe, így aztán egy jókora cliffhanger, meg egy kötelező folytatás ígérete vár minket a végén.


 

Na, akkor jöjjön a bunyó! Az Ong Bak idején nagyokat néztem, a Tom Yum Goong-nál tátva maradt a szám, most pedig le is esett az állam. Tony Jaa keményebb, mint eddig bármikor! Elképesztő, szinte már nem is emberi, amit ez a pasas művel! Jaa és a filmjei tulajdonképpen nem is a sajátos muai thay alapú küzdőstílusnak köszönhetően váltak ennyire népszerűvé, hanem a rendkívül látványos és szinte már fájdalmasan valóságosra sikeredett harci jelenetek miatt. A fejlődés már a legutóbbi film esetében is érezhető volt, de itt már egyenesen a tökéletességig fejlesztették az ütések és rúgások koreográfiáját. Most nincsenek már furcsa parókák, ütésre/rúgásra porzó ruhák, és kissé életszerűtlen távolságokat repülő ellenfelek. Nem tudom, hogy hogyan csinálják, de a full kontakt ütések/rúgások mintha valóban teljes erővel csapódnának be a szerencsétlen statisztéria testfelületein. A kamera gyakran be is lassít ilyenkor, és hiába próbáltam keresni a kilógó lólábat, nem nagyon találtam. Az Ong Bak 2-ben egyébként már nem csak muay thai, józan és részeges kung-fu, japán és egyéb ázsiai kardvívás, késharc, valamint háromrészes bot-harc is egyaránt szerepel, szóval igazi kevert harcművészeti filmmel van dolgunk, bár ezek történelmi egyidejűsége és harcművészeti hitelessége bizonyára alaposan megkérdőjelezhető. Látszólag egyik harcmodor sem okozott gondot Tony Jaa-nak, bár tudomásom szerint a thai boksz mellett még számos egyéb harcművészetben is otthonosan mozog. A fejlődés filmtechnikailag is észrevehető, a film például nagyon szépen van fényképezve, a folytonos belassítás kissé zavart még az elején, de tény, hogy az amúgy rendkívül brutális harcokat olykor valóban sokkal stílusosabbá, még hatásosabbá képes tenni.

Lehet dolgokat kifogásolni. Talán kicsit sok is ez a sokféle bunyó meg vérontás, talán a thai-jellegű nindzsák, vagy a hollóember a végére már nem kellett volna, talán nem kellene szegény elefántokhoz csapkodni az ellent, talán a sztorira is rá lehetett volna gyúrni, és talán Tony vehetett volna néhány színészi leckét is (hátha akkor háromnál több mondatot is kaphat legközelebb), de én bevallom, így is nagyon elégedett vagyok. Látványos ütés/rúgás-váltásokra és tomboló csontzenére vágytam, azokat pedig meg is kaptam jó nagy adagban. (A piactéri bunyó nálam speciel most az egyik legnagyobb kedvenc!) A sztori meglepetést ugyan csak a legvégére tartogat, de a lényeg, ha a folytatás is ezen a vonalon halad, vagy remélhetőleg még további fejlődést is fel tud majd felmutatni, akkor mi mindenképpen csak nyerünk. Tony Jaa kick ass! (Csak azért is akcióképeket rakok a cikkbe!)

2009. január 6.

Sparrow

Johnnie To-nak a hongkongi bűnügyi filmek terén végzett munkájáról nem is olyan régen, első hazánkban is bemutatásra került mesterműve, a Száműzöttek kapcsán emlékeztünk meg (DVD változatát Ramiz kolléga vette górcső alá, ugye mindenki olvasta?), azonban jó stúdiófőnökként és okos üzletemberként életművében legalább ekkora figyelmet szentel a hongkongi filmgyártás egyéb népszerű zsánereinek is, a romantikus filmeknek éppúgy mint a vígjátékoknak. Legutóbbi filmje, az idei Berlinálén debütált Sparrow azonban nehezen illeszthető bármelyik csoportba is. Mindhárom egyben, de igazából egyik se: ez Johnnie To szabadon választott gyakorlata, színes, szélesvásznú, hongkongi JÁTÉKfilm. De tényleg, a szó szoros értelmében!

Az alapsztori első látásra egyszerű mese: hőseink - villámkezű és leleményes zsebesek, azaz a hongkongi utca nyelve szerint sparrow-k - rutinszerűen élik megszokott, és kissé szürke mindennapjaikat. Teszik ezt egész addig, amíg egy titokzatos és meseszép lány „be nem röppen" az életükbe. A lánynak segítségre van szüksége, és mivel válogatott és személyre szabott csudaságokkal egyenként elrabolta mindannyiuk szívét, a négy kedves csirkefogó instant Grál lovagként siet megszabadítani őt a gonosz sárkány, akarom mondani az öreg férj karmaiból. Talán nem túlságosan vaskos spoiler, ha elárulom, hogy a végén madárkánk természetesen kiszabadul „kalitkájából", ám hogy addig mi történik, nos az legyen titok, de erre a másfél órára, erre a hibátlanul levezényelt csupaszív stílusforgatagra garantáltan sokáig emlékezni fogsz!

A Sparrow kétségtelenül a rendező filmje, de azért két színészről gyorsan: egyszerűen csodás a lányt játszó Kelly Lin, aki amellett, hogy gyönyörű, a szükséges pillanatokban érzékeny testjátékával hibátlanul imitálja a címszereplő madárkát. És ott van még ugye a zsebtolvaj-csapat vezérének szerepében a sokáig másodhegedűsnek tartott Simon Yam. Kétségtelen tény, hogy hiányzik belőle Lau Ching-Wan utánozhatatlan sármja vagy mondjuk Francis Ng drámaisága, ám az is, hogy a 1998-as Expect The Unexpected óta gyakorlatilag nem készült jelentős hongkongi film nélküle. Egyébként itt is remek, mint szinte mindig.

A Sparrow To számára a „szabadság édes madara", olyan film, amilyet mindig is szeretett volna csinálni. Három évig készítette, az alkotófolyamat jelentős részében udvari operatőrével, Cheng Siu Keung-gal és a Milkyway Creative Team-mel járta Hongkong utcáit helyszínekre vadászva, egy utcasarok és egy jelenet szerencsés egymásra találásakor riasztotta csak színészeit (akik nagy része nem véletlenül az ez idő alatt párhuzamosan forgatott filmjeinek, a Száműzötteknek és a Mad Detective-nek a stábtagjai közül kerültek ki). To állítólag hasonló forgatási technikát használt korábbi, a várossal szintén együtt lélegző filmje, a PTU munkálatai alatt is; míg rendezőnk azzal az éjszakai, addig a Sparrow-val most a nappali Hongkong fülébe súg szerelmes szavakat. 

De nem csak emiatt ez To eddigi talán legszemélyesebb filmje. A habkönnyű „caper comedy"-ket idéző kezdéstől a saját gengsztermozijainak végső leszámolását és a klasszikus musicalek színpompás fináléját egyszerre idéző, varázslatos filmvégi zsebtolvaj-keringőig To végigkalauzolja a nézőt szuverén filmtörténelmén: a szemünk előtt jár egymással táncot Alfred Hitchcock, Stanley Donen és a nouvelle vague, és a legnagyobb természetességgel elevenedik meg a Bortány az operában klasszikus kabinjelenete éppúgy mint a Ne nézz vissza! vérfagyasztó befejezése.


Egy külföldi kritikus mondta a filmről, hogy a rendező a készítésekor nyílván szerelmes lehetett, hát annyi mindenesetre bizonyos, hogy ehhez fogható csodát egy To-hoz hasonló félisten is csak jókedvében teremthet.

A Sparrow tehát igazi szerelemgyerek; egy urbánus tündérmese, keserédes zsiványmozi és sajátos városszimfónia szépséges elegye, ezerszínben játszó emlékműve mindannak amit úgy hívunk: a mozgókép csodája.

Man jeuk. Hongkong. 2008. Rendezte: Johnnie To. Irta: Fung Chi-Keung, Chan Kin-Chung és a Milkyway Creative Team. Fényképezte: Cheng Siu Keung. Zene: Fred Avril és Xavier Jamaux. Szereplők: Simon Yam, Kelly Lin, meg persze Lam Suet és még sokan mások

2008. július 22.

Száműzöttek

Négy gengszter („Négy geeeeeng-szteeer!”, a Four Brothers dallamára) áll egy ház előtt, gondterhelt arccal, eltökélten szívva hatalmas szivarjukat, habár nem úgy tűnik, mintha bármelyikük is élvezné. Az ablakban egy aggódó nő őket figyeli, rózsafüzért morzsol és a hamarosan hazaérkező férjéért aggódik. A férjéért, akit négy barátjának meg kellene ölnie.

Blaze, a csapat talán legdominánsabb tagja (az isteni Anthony Wong játssza) áll ki leginkább a küldetés végrehajtása mellett, nem mintha nem bírná Wongot, ötük közül a kiiktatandó személyt, de tudja jól: nincs választásuk, ha a szívükre hallgatnak, ellehetetlenítik saját helyzetüket, a gengszter-lét alapvetése ellen lázadnának. Végül mégis leereszti a fegyvert, és mielőtt nekiállnának kieszelni valamit – ha nem is kibúvót ebből a helyzetből, de legalábbis elegendő pénzt szerezni a megélhetésre kvázi-halott társuk családjának –, elköltenek egy meghitt vacsorát, viccelődve, sztorizgatva és nevetgélve…

A történet voltaképpen az ősöreg hongkongi „egymás ellen forduló barátok” toposzt használja fel, csak éppen To fordítva fűzte be a tekercset a vetítőgépbe, már a lelki síkon történteket tekintve. A furcsa, egyszerre békés és feszült kezdőjelenet után, mely előrevetíti a Száműzöttek sajátos ritmusát és nihilista ízét is, egymásra nyitnak tüzet ezek a cimborák, akik sok mindenen keresztülmentek együtt és annyira közel kerültek egymáshoz, amennyire csak egy ilyen szakmában lehet. A hangos, őszinte nevetés és az önfeledt, gyermekes civódás, ami talán a Golyó a fejbe című klasszikusban van a leglátványosabban elsütve a film eleje felé, itt a legvégére marad, amikor már majdnem mindennek vége: a jó barátok betuszkolódnak a szűk fényképezőautomatába, kiabálnak és grimaszolnak, hosszú idő óta először felszabadultan, mert végre igazán megtalálták egymást – és végre tudják, hogy mit kell tenniük.

Johnny To utálja magát alárendelni a műfaji elvárásoknak, munkáit nézve legalábbis gyakran kerülget ez az érzés. Az Adásunkat megszakítjukból például kivette a feszített túszdráma elemeit és számomra már bosszantó módon összecsapta az akciójeleneteket – egyszerűen nem érdekelte a történet ezen aspektusa. A Triangle-vel kapcsolatban szintén felemás a véleményem, de hát ott az alapötlet is meredek volt, három ilyen erős karakterű rendező (Ringo Lam, Tsui Hark, Johnny To) hogyan is férhetne meg egy csárdában? Ez a háromlábú szék így billegett is rendesen…

A Száműzöttekben azonban végre tökéletesen muzsikál a To által használt expresszionista, metafórikus, valóságtól elrugaszkodott hangszerelés, mely könnyedén és bátran hozza a legszebb heroic bloodshed filmeket idéző vérengzéseket, a Sabut vagy akár Jarmuscht idéző nihilista, abszurd, a konvencionálissal szembemenő jeleneteket (fej vagy írás játékok, az aranyszállítmány megszerzése és így tovább). Olyan érzésünk van, mintha nem is egyetlen konkrét eseményszálat tapogatnánk végig, hanem konkrétan kiszemelt, emlékezetes, sőt helyenként óvatosan, komikusan stilizált jeleneteket láthatnánk, melyek csak azért állnak össze egy történetté, mert a törvényen kívüli világ szigorú törvényei – és persze a véletlen – sorba fűzik őket a nulladik pillanattól az utolsóig.

Fontos tétel: bár a Kiszámíthatatlan végig jelenlevő, összeszorított szájjal, kifürkészhetetlen arccal várakozó tényező a filmben, a Száműzöttek semmiképpen sem a lépésenként eldurvuló Coen-krimik komor tanulságával szeretne szolgálni, miszerint a véletlen mindig a szerencsétlen helyzetben lévő hőseink ellen dolgozik, és ha csak lehet, rossz irányba tereli az eseményeket. De To nem próbál a sorsszerűség és elkerülhetetlenség veszélyes vizeire evezni: itt a mázlik (minden egyes túlélt tűzharc mázli, itt ezt most pontosan érezzük: a sötétben dörrenő lövések, melyek ki tudja, honnan és hová tartanak, a káosz, az esetlegesség és a Halál, mely minden pillanat hátán ott rejtőzködhet, régen volt már ilyen közel, karnyújtásnyira a nézőtől) és a balszerencsés fordulatok egyaránt valószínűségek, melyek vagy megtörténnek, vagy nem, és ezt hőseink is érzik. Ennek megfelelően sem döntéseik és azok következménye, sem a végkifejlet nem elkerülhetetlen, csupán igen valószínű – ami jelen esetben be is következett. Ettől olyan elemi a dráma, szívbemarkoló a nevetés és borzongató a vagányság, a morális kódexük szerinti erkölcsösség, egyenesség és tartás (hogy egyik kedvenc filmemből idézzek: „Nekünk csak a büszkeség maradt” - a nyertes csokit kap vagy sört).

A helyes út a megannyi járható közül nem egyértelmű elsőre: a gengszterek tanácstalansága, a főnök felügyelete nélkül hirtelen rájuk zúduló szabadság nyomasztó érzete testközelbe hozza a figurákat és problémáikat. „Hova menjünk?”, kérdi tizedszer valamelyikük a volánnál, és a néző, csakúgy, mint Blaze, tizedszer sem tud válaszolni. De hőseink nem balfaszok és pláne nem töketlenek: ha már egyszer eldöntötték, mit kell tenniük – akár szívükre, akár egy feldobott érmére hallgatva –, habozás és félelem nélkül megteszik. Hiszen a legtöbb, amit elveszthetnek, az életük, és mit számít az? A halálra úgyis készen kell állni, csendes beletörődéssel. És ha már egyszer fegyvert rántanak a főszereplők, véget ér a beleélést elősegítő életszerűség: halálpontosan céloznak, villámgyorsan lőnek és hihetetlen szerencséjük van a találatok elkerülését illetően is.

Ha nem próbálták volna már oly sokan és oly sikertelenül utánozni a ’90-es évek legendás hongkongi akciófilmjeit, talán nem is értékelném annyira To teljesítményét, így azonban könnycseppeket dörzsölök el szemem sarkában. A lövések nyomán fakadó gyönyörű vérpermet-felhők, a lassítások ellenére is pörgősre vágott tűzharcok, a jól eltalált, pont a kellő pillanatban felcsendülő zenék mind egy régi korszak ragyogó csillagait idézik. A film végi leszámolás jelenetét pedig, még ha kis túlzással csak egy jól megtanult lecke felmondása is, tanítani kéne minden filmiskolában mint eminens tanuló munkáját.


KIADVÁNY, EXTRÁK

First thing first: van magyar (DD 5.1, Surround) és kínai/kantoni (DD 5.1) hang is! (Ennek itthon örülni kell...) A képarány 2.35 : 1, azaz buzerálatlan (ez is jó, de ennek csak a nagytévések fognak örülni).

Az extrák szűkös választékából a werkfilm az egyetlen igazán figyelemre méltó. Ez a műfaj igen kevés kőbe vésett szabállyal rendelkezik: unalmasan aprólékos fejtegetéstől és információáradattól kezdve trailer-szerűre vágott, filmjelenetekkel teli, a stáb öntömjénezésével megszakított darabokkal egyaránt találkozhatunk. Jelen esetben a készítőknek sikerült mindkét szélsőség hibáit elkerülni, sem a színészek nem magyarázzák túl karaktereiket, se a rendező a bizonyítványát. A werkfilm kellemesen rövid: nincs negyed óra ( ez szerintem kifejezetten jó, utálok unatkozni az extrákon), így nemcsak könnyedén végignézhető és kellően sűrű, de – hála az ügyes kezű vágónak –látványos és pörgős is. (Hiába, mégiscsak hongkongi filmről van szó!)

A legérdekesebb mindenképpen Johnnie To szokatlan rendezési-írási módszere volt számomra – furcsa, hogy a helyszínen, menet közben, „on-the-fly” megszülető történet végül koherens egésszé állt össze (de hát a filmtörténet produkál néha ilyen csodákat, lásd az Eraserhead-et a hatalmas forgatási szünetével vagy a Casablancát az utolsó pillanatban eldöntött végkifejlettel). Az embernek erős az érzése, hogy To tizenkilencre (na jó, tizennyolcra) húzott lapot, azaz rutinos emberekre, de mégiscsak színészekre bízott egy csomó olyan döntést, amit alapjában véve neki kellett volna meghoznia. Mázlija volt, az eredmény hiteles lett, a sztárokból álló csapat pedig remek hangulattal hálálta meg a hosszú pórázt.

A trailerről mint extráról nem emlékeznék meg külön (engedtessék már meg a tisztelt vásárlónak, hogy az ízlésesen megcsinált menüt és a film előzetesét alapnak, minimum elvárásnak tekinthesse!), ha nem lenne olyan pokolian dögös zenéje. De így is csak két mondatot kap.

A fényképalbum pedig még annyit sem (mert sosem értettem, mire jó - bár ha hatalmas plazmatévém lenne, talán érteném...)

 

 

 

Száműzöttek / Fong juk (Hongkong, 2006)

Rendezte: Johnny To. Írta: Kam-Yuen Szeto és Tin-Shing Yip. Zene: Dave Klotz. Szereplők: Anthony Wong, Francis Ng, Simon Yam, Nick Cheung, Lam Suet és mások.
 
Dvd kiadás
Kiadó: Budapest Film
Megjelenés: 2008. április
Bolti ár: 1990 Ft

ÉRTÉKELÉS:
Film: 5/5
Kép: 4/5
Hang: 4/5
Extrák: 3/5

2008. április 24.

Riport: Udine Far East Film Festival - 2. rész

Ismét csak Yvonne beszámolója következik:

Miután kipihentük az út izgalmait, a hétfőt egy laza 4 és fél órás produceri találkozóval kezdtük, akit ez nem érdekel, ugorjon egy bekezdést a filmekre.

 A fesztivál vendégei olyan neves szakmabeliek voltak, mint Marco Müller, Peter Loehr, Yasuhiro Mase, Jeong Byung-Gak, az EU média támogatásért felelős biztosa Grazna Wojcieszko, Frederico Tsui és Oh Jung-Wan. A téma többnyire a koprodukciók lehetősége és az ázsiai filmek európai szerepeltetése volt. Ez utóbbinak ma főleg a fesztiválok adnak teret, a filmes látókör szélesedésével pár éve már art és multiplex mozikban is nagy ritkán találkozunk ázsiai filmekkel, bár a kontinens töménytelen mennyiségben és legtöbbször kiváló minőségű filmet ont magából, ezeknek még mindig csak elenyésző százaléka jut el legálisan az európai közönséghez. Ezen a helyzeten sokat változtatna egy jól működő koprodukciós háló kiépítése Európa és Ázsia közt, úgy tűnik, most éljük a születő együttműködések hajnalát. Marco Müller bíztatónak találja a helyzetet, már készül az első ázsiai-olasz történelmi film és Marco Polo utazásának megfilmesítéséről is tárgyalnak, emellett ő is egyike a visszajáró FarEast vendégeknek, aki kiemelte a fesztivál kapcsolatépítő szerepét a két kontinens között. Hasonlóan, a fesztivál dicséretével kezdte előadását, Peter Loehr, amerikai származású producer, aki 97-ben megalapította Kína első függetlenfilmes stúdióját, a Creative Artist Agencyt. Loehr nagy jelentőséget tulajdonít a koprodukcióknak, maga is szívesen hoz össze nemzetközi filmeket, hiszen a filmnyelv és filmgyártás eszközeinek egységesülésével, a piac is egyre inkább nemzetközivé válhat. Ezzel szemben a hongkongi Media Asia vezetője, Frederico Tsui kevésbé látja értelmét az Európával való együttműködésnek. Rövid és őszinte válaszaiból nagyjából kiderült, hogy Kínában egyrészt óriási közönsége van a hazai mozinak, másrészt van elég pénzük, hogy a piac fenntartsa önmagát. Nem éri meg tehát alkalmazkodniuk az európai közönség ízléséhez vagy a koproducerek szándékaihoz. A japán televíziós producer Yasuhiro Mase, aki hazájában sikerfilmek készítésére specializálódott (Memories of Matsuko, Nana) a Wasabi óta maga is készít koprodukciókat. Nehézségét abban látja, hogy Japánban a sikerfilmek, mangák, bestsellerek vagy sorozatok alapján készülnek, amik Európában kevésbé vagy egyáltalán nem ismertek, ugyanúgy, mint a filmekben szereplő japán sztárok. Néhány felkapott rendező vagy underground szerzői filmen kívül tehát csak koprodukcióban kerülhet ázsiai filmnyelv az európaival kapcsolatba. Jeong Byung-Gak, a filmes pályázatokkal, továbbképzéssel és oktatással is foglalkozó koreai KOFIC stúdió vezetője, bár hazájában kevés koprodukció készül (miért is készülne sok? a tavalyi „rossz” évükben 117 koreai film készült és ezek nézettsége óriási volt), szintén nyitottnak tűnt a témával kapcsolatban. Harmi a kávészünetben a koreai csereprogramok felől érdeklődött. Megtudtuk, hogy Koreában évente 32 diákot vesznek fel, egyéves képzésre, ezután a 32-ből a két legtehetségesebb mehet továbbtanulni. Igaz, ők jócskán kapnak támogatást a filmjeikre. Ez aztán az elitizmus.

Ezután pizzáztunk egy nagyot, és végre elkezdtünk filmeket nézni: elsőnek a Funuke című japán fekete komédiára ültünk be. Két fiatal lány kegyetlen testvérharcára az istenhátamögötti faluban, mindkettejük célja Tokyo és a hírnév. Az idősebb testvér, Sumika színésznő akar lenni, álmaiért még ölni is képes, húgát, Kyomit pedig Sumika szadista hajlamai ihletik népszerű horror-manga képregényei rajzolására. A sikeres képregények mindent kitálalnak a nővérről, viszont pénzt hoznak és lehetőséget, cserébe csak Sumika bosszúját kell elviselni. Izgalmas helyzet, ha hibát kell benne találni, az talán a tempója, ha még feszesebb, mondjuk mínusz félórával töményebb, tökéletes is lehetett volna. 

Rögtön ezt követően Pang testvérek akciómoziját, a Detective-et néztük meg, ami bár úgy volt beharangozva, mint „break between horrorfilms”, ennek ellenére elég sokkoló, izgalmas breaknek sikerült. Nem áll tőle távol az ismertebb Pang-filmek egy-egy eleme, ezt majd a csattanó leleplezi, de van akit például a Hetedikre emlékeztetett. Ez azért túlzás, bár a Detective is erős darab. A cuki Aaron Kwok, rendőr barátja segítségével rejtélyes gyilkosságsorozat után nyomoz, az áldozatok mind ismerték egymást, mégis nehéz kibogozni az egymás közti kapcsolat szálait. Gyilkosságnak látszó öngyilkosság, öngyilkosságnak álcázott gyilkosság. A darabkák szép lassan összeállnak, a néző pedig elégedetten távozik a moziból.

Napunkra kedvenc irányzatunk, a pink cinema egy gyöngyszeme tette fel a koronát. A Love Master főszereplője egy férfigésa, aki hivatása szerint nőknek szerez szexuális örömöket. Tehetségének híre gyorsan terjed, mígnem egy dögös, de teljesen frigid hoszteszlány nem lesz a megrendelője. Miután a lányt nem sikerül még a csúcs közelébe sem juttatnia, főszereplőnk, Kagurazaka útnak indul, hogy megismerje az életet és az igaz szerelmet. A Love Master egy manga képregény feldolgozása, ebből következően fordulatos, izgalmas és érzéki, tele kimonókkal és tradícióval. Éjféli filmnek tökéletes, a történet és a szex- bunyójelenetek a DV minőséget is feledtetik. Magyar pink mozit akarok!
Másnap a fesztivál legjobb filmjeként beharangozott Our Townnal kezdtünk. A Detective-vel ellentétben az Our Town inkább belső titkokra, mint akcióra épít, a történet bonyolult szövevénye két gyilkos és egy rendőr megfeszített áldozatokban összefonódó közös sorsának. Egy városban azonban sok a három gyilkos, macska-egér játékuk csak tragikus véget érhet. Izgalmas és intelligens film, mint a karakterek és az azokat alakító színészek játéka, csak európai szemmel nehéz követni a sok-sok flashbacket, tele nagyon hasonló koreai arcokkal.

Éjféltől egy maláj zombifilmre, a Zombi Kampung Pisangra ültünk be. Érdekes élmény volt. A vetítés alatt folyamatosan hagyták el a termet a nézők, a rendező pedig bealudt a filmjén. Bennünk is megfordult a gondolat, hogy elmenekülünk és kifújjuk magunkat, de aztán a maláj filmgyártás iránt érzett rokonszenvünk a teremben tartott minket, hozzáteszem nem bántam meg. A történet akár egy 15 éves, burokban felnőtt tv-junkie fejéből is kipattanhatott volna: egy faluban bezombulnak az emberek, akik meg nem, azok megpróbálják felvenni a harcot az élőhalottakkal. Ez volt életem első maláj filmje, tele olyan fricskákkal és parodisztikus elemekkel, amelyket az valószínűleg jobban megért, aki ismeri ezt a filmnyelvet. Bár hálás lettem volna, ha a Zombi Kampung Pisangot mondjuk fele ennyi ideig kell néznem, a ripacskodás, gagyi zombik, súlyos történet és visítás felkeltették a maláj filmkultúra iránti érdeklődésemet. A film után Harmi elkérte a rendezőtől, Mahmat Khalidtól a névjegyét, közben egy maláj-magyar koprodukció lehetőségét beszélték meg. Reméljük összejön.

A nap zárásaként bulizni mentünk tegnapelőtt is, és az előtt is. Ha azt gondolná bárki is, hogy Itália a partik országa, hát nagyon téved. Igaz mi most csak az udinei helyzettel szembesültünk, de ez szinte megdöbbentő volt. Éjfélkor bezár a kocsmák 90%-a, a maradék pedig maximum hajnali 2-ig van nyitva. A fesztivál ugyan a hét minden éjszakájára szervezett bulit, minden nap más zenei irányzatot helyezve középpontba, ha viszont odamentünk a megjelölt helyre, akkor már nem hogy zene nem volt, de kiszolgálás sem. Érthetetlen, pedig Udine egyetemi város, a filmesek meg eddigi tapasztalataim szerint társasági emberek. Visszavonom tehát, hogy Udine olyan, mint Miskolc. Van amiben több, van amiben kevesebb. A Cinefesten legalább éjféltől kezdve megszűnt a magyar fesztiválszervezés összes problémája, táncoltunk vagy legalább ittunk hajnalig. Egyelőre nem adjuk fel, hiszen egy horror-nap után nem hiszem el, hogy csak nekem esne jól egy hajnali sör.