Az amerikai politikai botrányfilmrendező találkozott az orosz elnökkel, aki szerinte „olyan nézőpontot képvisel, amelyet az amerikaiak nem hallanak”.
Az a címe, hogy Citizenfour, azaz négyes számú polgár. Ha jól értem eleinte ezt az álnevet használta, amikor kapcsolatba lépett újságírókkal, a lehallgatási botrány kiszivárogtatása előtt.
Ha az eredeti On Any Sundayt láttad, ezt akkor is megnézed, ha szar. De annyira szar úgyse lesz, hogy ne akard megnézni.
A Vice-os Medyan Dairieh háromrészes riportfilmjének első része már nézhető is.
A készítők közül Tim Hetheringtont azóta már meggyilkolták Líbiában, de a csapat túlélője, Sebastian Junger most közösségi finanszírozással befejezhette a Korengalt.
A Channel4 március 16-án mutatja be az ISS-en szolgáló egyetlen amerikai űrhajós páratlan felvételeit a 2001-es New York-i támadásról.
Ki gondolta volna, hogy egy franciának pont a kávéról kell lemondania.
A legendás Bill Watterson egy képregényrajzolókról készült dokumentumfilmhez rajzolt plakátot.
Egy erdélyi falu idős lakói mesélnek szexuális életükről eddig nem látott őszinteséggel Sós Ágnes dokumentumfilmjében, a Szerelempatakban. Van, aki hetvenévesen tudta meg, mi az orgazmus, mások féltek elveszíteni szüzességüket, mert úgy tudták, olyan lesz, mintha nyúznák őket. A vágy pedig addig tart, amíg élünk.
Motoroznak és feketék, kész a morális pánik.
A BBC pingvinekről szóló dokumentumfilmjében egy éhes tűzföldi karaka lecsapott a tojásnak álcázott kamerára, repült egyet vele, és készített egy légi felvételt egy aranytollú pingvin kolóniáról. (Tastefully Offensive)
A dokumentumfilmet az izraeli AJH Films fogja forgatni. Ahogy az Israeli National News fogalmaz, a "magyar neonáciból ortodox zsidóvá megtérő" Szegedinek azért kellett mennie a Jobbikból, mert kiderült a zsidó származása, de ezután bátran bocsánatot kért a világ zsidóitól. Szegedi eseteleges zsarolási kísérleteiről, hogy ne derüljön ki a titka, nem sok szó esik a cikkben, reméljük a filmbe azért belefér majd.
Mert itt a második. Az első egyébként itt volt.
Nem tudok kellemesebb programot elképzelni mára, mint csinálni egy kávét, visszafeküdni és megnézni Boris Johnson dokumentumfilmjének első felét a Római Birodalomról. A londoni polgármester/exújságíró/progresszív hajmodell nem csak a világ legszórakoztatóbb politikusa, de kifejezetten okos és felkészült ember is. A film az Európai Uniót hasonlítja össze a Római Birodalommal, és utóbbi bukásának okait elemzi.
Ami sajnos nem rólunk szól. A dokumentumfilmet Sheldon Robins rendezi, és egy sikeres táncosról szól, akit többször megműtenek agyiütőér-tágulással, emiatt hatalmas adóssága lesz. Hogy segítsenek rajta, a barátai egy adománygyűjtő táncestet rendeznek a férfinek és családjának. (Klág Dávid)
A 70. Velencei Filmfesztivál volt az első, amin dokumentumfilmé kapta a legfontosabb díjat. A Sacro GRA a Róma körüli körgyűrű mellett élő emberekről szól.
még kényelmesen elérem a Castro - Ember és mítosz című brit dokumentumfilmet az m1-en, ami ideális alvós programnak tűnik. Maguk pedig addig elolvashatják Glenn O'Brien bő lére eresztett cikkét arról, hogy hogyan is kéne viselkedniük emberek között. Reggel Kerner Zsolt Herczeg Márk kezd. Jó éjszakát!
Felkerült a Vimeóra az East Punk Memories c. francia dokumentumfilm, amit nemrégiben mutattak be párszor egy magyar moziban is. A rendezőnő a nyolcvanas évek elején már forgatott Magyarországon, az akkori film szereplőivel pedig újra leült beszélgetni a legendás évekről, ebből készült a doksi. Tizedes, Mos-Oi és a többiek. A korszakról itt egy részletes cikk.
Ha már a stúdió úgyis elkezdte az Into Darkness promotálását, legyen egy kis dokumentumfilm-vesézés, azt úgyis szokták szeretni egy popkultúrális blogon. Vagy nem?
Azt hiszem nem kell bizonygatnom senkinek, hogy hatalmas Star Trek rajongó vagyok. Egyszerűen szerelmes vagyok abba az ártatlan és felelmelő legendába és történetmesélési metódusba, amely öt tévésorozatot, tizenegy mozifilmet és ki tudja miféle más inkarnációt tölt mára meg. Mindezek ellenére nem félek kijelenteni, hogy William Shatner szar. Oké, finomítok: Bill lassan fél évszázadot felölelő színészi karrierje ellenére mindig is középszerű, kisszínpados kanadai színész maradt.
William Shatner története mintául szolgálhat bárkinek, akinek a képességei önmagában nem garantálnák a sikert és az elismerést. Színészi eszköztára modorosságokra és rosszul beidegződött, teátrális gesztusokra korlátozódott - ez a mai napig nem változott. Ha annak idején nem éppen ő lett volna az épeszű pénzért megkapható férfiikon-jelölt, akkor maradt volna annak, amire a képességei predesztinálták: ő lenne az a pacák, aki egyszer a Columbóban a gyilkos volt. De jó helyen volt jó időben, így vált örökre Kirk kapitánnyá. Modorosságokkal és rosszul beidegződött teátrális gesztusokkal.
Mindezek alapján azt gondolhatja a Kedves Olvasó, hogy nem szeretem sem őt sem Kirk-öt. Ha ezt gondolja, akkor téved. Visszanézve az eredeti sorozatot (The Original Series, ahogy ma ismerni) van az egésznek valamilyen megfoghatatlan bája, és ezt nem csak a kornak köszönheti, amikor készült. Valahogy minden ügyetlensége, technológiai kezdetlegessége és szemmel láthatóan elégtelen költségvetése ellenére mégis működik. (Zárójeles megjegyzés: olyannyira működik, hogy éveknek kellett eltelnie, mire az utánsugárzásból sikerült valami nyereséget kicsikarni. Ezt csak azért tettem ide külön, hogy lássák a rendkívül műveltek is, hogy nem minden franchise üt be elsőre)
Ki tudja miért, mostanra érett meg Shatnerben, hogy kezdjen valamit az "örökségével". Akár könyvet is írhatott volna (mint hogy tette is), viszont azt találta ki, hogy forgat egy "dokumentumfilmet" is. Az idézőjel annak szól, hogy a The Captains eredendően egy másfél órás egotripnek indul, és ebből mondjuk ha tíz perc, ami nem azt a célt szolgálja, hogy Shatner bebizonyítsa magának - és a világnak, persze - hogy ő márpedig igen is fontos ember, és hogy van neki "öröksége". Ez persze abba van bújtatva, hogy elmegy és elbeszélget azokkal a színészekkel, akik a kapitányokat játszották a Shatner Utáni (SU) korszakban - beleértve Chris Pine-t is.
Szerencsére Shatner nem "folyik rá teljesen az alapanyagra", csak hogy irodalomtanáromat, Réfi Csabát idézzem (innen is tiszteletem, Tanár Úr), így kiderül egy-két érdekes dolog, például hogy Avery Brooks (Deep Space Nine) számára az élet olyan, mint egy jazz-fantázia, hogy Scott Bakula (Enterprise) mennyire megöregedett alig pár év leforgása alatt, vagy hogy Kate Mulgrew (Voyager) gyerekei gyűlölik a Star Treket. Van tehát néhány pillanat, amikor talán Shatner elnagyolt mozdulatai miatt, vagy annak ellenére a film főhősei mégis megnyílnak, feltárnak egy-két fájdalmas vagy éppen boldog élményt vagy tényt, ami a Star Trek világához köti. Az mindenképpen kiderül, (azoknak, akik nem tudják, hogy megy az ilyesmi) hogy tévésorozatot, filmet gyártani igen is nehéz, időigényes munka, 12-18 órákkal, hétvégék, ünnepek nélkül. És ennek következményei is vannak, elég csak a válási rátákra gondolni.
Viszont ahogyan a Nemzedékekben, ahol zászló átadás-átvételre kellene hogy sor kerüljön Kirk és Picard között - értik, Nemzedékek - úgy itt is Sir Patrick Stewart csendesen belép és egy határozott mozdulattal kiveszi Shatner kezéből a fent nevezett zászlót. Nincs itt generációváltás - itt kérem egy másik működési minőség kezdődik. Egy magányos - de koránt sem egyedül lévő - tépelődő, eltökélt ember alakja bontakozik ki abban a pár percben, amikor megnyílik a sáros gumicsizmában szinte a mellkasán ugráló Shatner előtt. Talán ez, talán ez a szándéknál mélyebb önvizsgálat az, ami Shatnerből is kihúzza azt, ami a lelkét igazán nyomja - az egyszerre terhes és gazdagságot hozó örökség kettőssége, az élet kiszámíthatatlansága és a szakma (értsd: színészet) szépségei és nehézségei. Noha nem nagyon tudja helyiértéken kezelni saját magát továbbra sem, de valahogy az összes játékszeren, lényegtelen, Star Trek találkozókon készült montázsokon, lassításos-zongorás könnyzacskó-morzsolgató vágóképeken túl mégis van ebben a másfél órában, ami miatt érdemes végignézni. Mert az összes egó-búszting marhaságot félretéve van benne valami, ami a Star Treket naggyá tette, és nem csak az én szembemben: nagyon nagyon emberi.
Paul Michael Stephenson a Best Worst Movie után, ami a hírhedten nevetséges Troll 2 című olasz-amerikai koprodukcióról illetve stábjáról szólt, újabb horrorközeli doksit készített, és a kritikák ezt is imádják. A The American Scream olyan kedves megszállottakról szól, akik Halloween idején fantasztikusan kigondolt kísértetkastéllyá alakítják házaikat, ahová csődülhet a rettegést áhító jónép.
Mi újat lehet még elmesélni a kung fu legnagyobb istenéről több életrajzi film és még több könyv megjelenése után? (Lábjegyzet: én speciel, apám otthoni könyvtárának hála, 8-9 évesen már két könyvet is elolvastam róla [ezt és ezt], anélkül hogy akkor még egyetlen filmet is láttam volna tőle.) Pete McCormack új dokumentumfilmje, a jelek szerint, abban próbál meg különbözni az eddigiektől, hogy minél több híres rajongót szólaltat meg, "szakmabelieket" (Manny Pacquiao, Gina Carano) és színészeket (Mickey Rourke, Ed O'Neill) egyaránt. Az előzetes alapján profi munkáról van szó (a rendező korábban Muhammad Aliról készített díjnyertes doksit), újat nyilván nem fog mondani, de szerezhet pár újabb rajongót a Mesternek.
Állítólag a 2010-es Sundance Fesztivál legjobb filmje volt ez a doksi, és ennek az új trailernek az alapján sejthető, miért: van valami hitchcocki és feltartóztathatatlan abban az ismeretlen, valós rettenetben, amiről egyébként FOGALMAM SINCS, létezését ez a nyúlfarknyi előzetes mégis tökéletesen érzékelteti! Ennyire jó. Ezt a filmet látni akarom.
Most már beindulnak a dolgok - ezúttal a tévéfilmek mellett felfedezzük a Filmszemle eddig meg nem énekelt hőseit: a nézőket. Videó és szöveg a tovább után.
/wurlitzer/ Eljött a nap, amikor az egész Geekz-stáb áttette a székhelyét a MOM Parkba. Jó volt végre valódi tömeget látni a szemlén. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy végig a nap folyamán ültek az összes asztalnál, a földszinti termek előtt nagy csoportokban várakoztak a nézők, mindenhol a kamerát a vállukon tartó emberek és interjút adó filmesek, délutánra, a dohányzásra kijelölt szűk erkélyen is állandósult a tömegnyomor. A héten először éreztem azt, hogy közösségi élmény a filmmustra. Sajnos, a megtekintett munkákról már nem tudok ilyen lelkesedéssel nyilatkozni. Tévéfilmeket néztünk és több szenvedést okoztak, mint örömöt. A szemlelátogatók jobban jártak: a termek nagy részében még mindig a dokumentumfilmeket vetítették; a visszajelzések alapján a Hunky Blues a legnagyobb kedvenc.
Szabó Csilla bemutatkozó nagyjátékfilmjével, a Komoly dolgokkal kezdtem a napot. Klasszikus „így jöttem” történet, vagy ahogy a rendezőnő pontosított az egyik interjújában: „innen jöttem”. Nyár van, az érettségi letudva és a három jóbarát (lány-fiú-fiú felosztásban) nem igazán tudja, hogy mit kezdjenek magukkal. Együtt lófrálnak, ha meg nem, akkor az egyik srác a számítógépet nyüstöli, a másik cukrászvideókat készít, a lány pedig egy sokkal idősebb hegedűtanárnak a szeretője. Fontos hangulati elemként van jelen a filmben a lakótelepi környezet, többek között ezért is adja magát a párhuzam, hogy a Komoly dolgok lényegében egy Tesó, csak női szemszögből.
Azért vannak fontos eltérések is, Szabó Csilla lényegesen több karaktert mozgat a filmjében és a kult helyett inkább a szappanopera felé kacsintgat. Van érzéke az élethű karakterek megteremtéséhez, és ez jól jön ilyen esetben, amikor a három baráton túllépve, megpróbálkozik egy két-három családnyi emberből álló mikroközösség empatikus és a humoros helyzetektől sem visszariadó bemutatásával. Kár, hogy a drámai szituációk elcsépeltek voltak, és ami nagyobb hiba, valahogy az volt az érzésem, hogy minden ami történik ebben a filmben, az súlytalan. Születtek nagy elhatározások, kiderültek féltve őrzött titkok, de mindez olyan csekély hatással volt rám, mintha az egész film abból állt volna, hogy a helyi presszóban üldögélnek. Ez persze ízlésbeli kérdés, de nem szeretem ha egy film nem hagy nyomot bennem. Ez vonatkozik a lezárásra is, el is varrta a szálakat, meg nem is, mintha tervbe lenne véve egy „3 év múlva” felirattal kezdődő folytatás. Hogy kiknek ajánlom? Azoknak, akik a nyár jelentős részében a Gödör füvén üldögélnek, cikinek tartják a Barátok köztöt, de titkon vágynak egy nekik szóló, hazai készítésű szappanoperára.
A nap végére, azért némileg felértékelődött bennem a Komoly dolgok. Rá kellett jönnöm, hogy igazából ez egy kellemes kis film, és ezerszer inkább ez az alapjában véve szimpatikus ’telepi lötyögés, mint az, amit a nap további filmjeitől kaptam.
Megterhelő és néha fájdalmas másfél órában volt részem az Aliz és a hét farkas vetítése alatt. Kamarás Ivánt kellett néznem, ahogy átlényegül a Nagy Gondolkodóvá, Arisztotelésztől idéz, fennhangon bölcselkedik egy esküvői fogadáson. Ezoterikus boszorkánynak neveztem el magamban azt a nőt, aki egy követ szorongatva megállította az időt, félretolta a tányérokat és a poharakat és kártyajóslásba kezdett az asztalon. Félek, hogy ez így leírva izgalmasan hangzik, de higgyétek el, mi sem áll távolabb a valóságtól.
Egy felfuvalkodott és öntetszelgő emberekből álló társaság ünnepelteti magát egy belvárosi udvarban, ez teszi ki a film tetemes részét. Én végig kerestem egy jelet, egy utalást, hogy ez most egy vicc, de sajnos nem jött, helyette csak újabb álfilozófiai fejtegetések és egyre öncélúbb és vontatottabb jelenetek következtek. A társaság megérdemelt bűnhődése sem következett be, hiába torkollott tragédiába az esküvő: a haldokló nő még utolsó erejével csókot hintett a Nagy Gondolkodó ajkára. Pedig aránylag ígéretesen indult a Aliz és a hét farkas. Két barátnő beszélgetett, életszerű helyzetekben, magyar filmekhez képest szokatlanul természetes hanghordozással. Aztán beléptek abba a belvárosi udvarba és zuhanórepülésbe kezdett a film. Az ezoterikus boszorkány szavait felhasználva: sorsotok a torkotokban, kicsinyeim. Lelketek elhamvadásával fizettek, ha az Aliz és a hét farkast megnézitek.
Mundruczó Kornél filmjei nem az én világom, ezért kihagytam a Nibelung-lakóparkot, és mint kiderült, jól tettem, mivel a két legbátrabb Geek, aki bement a vetítésre, háromnegyed óra múlva kimenekült a teremből.
A csütörtöki nap programjából, az uristen@menny.hu alkotóinak az új filmjét, a Messze Európábant vártam a leginkább. A sok komoly téma után ideje volt már, hogy jöjjön egy vígjáték. A készítők nem hazudtolták meg magukat, tőlük megszokott abszurd alapfelállással indult a film. A tanári kar elvesztette számháborúzás közben az 5. és a 8. osztályt, azonban nem estek kétségbe, a táborhelyen maradtak és kihasználva a nyugalmat, az iskolájuk felújítását és kibővítését célzó EU-s pályázatot kezdenek kitölteni. A hangulata olyan, mintha egy indokolatlanul hosszúra nyújtott improvizáció lenne a Beugróból, ahol azt a feladatot kapták a résztvevők, hogy egy inkompetens tanári kar tagjait megformálva játsszanak el a horrorfilm kliséivel és csűrjék-csavarják azokat a felismerhetetlenségig. Sajnos inkább fárasztó volt a film, mint vicces. Egy jó tizenöt, húsz perc volt ebben az ötletben. De ők folytatták, mint a görcsös viccmesélő, aki nem tudja, hogy mikor kell leállni, és csak folytatja, egyre hangosabban, egyre gusztustalanabb poénokkal. A Messze Európában végnélküli agyömléseket kellett végighallgatnom, megtűzdelve direkt elrontott és rossz szövegkörnyezetben használt szólásokkal és közhelyekkel. Újszerűségéből fakadó előnye hamar szertefoszlott és a végére már az idegeimre ment a tanári kar tábortűzi produkciója.
Hangulatjelentés a Filmszemle második napjáról - videó és szöveg a tovább után:
/wurlitzer/ Hiába írtam azt az előző szemlebeszámolóban hogy szerda az szünnap, csak benéztem este az Urániába, egy rövidfilm vetítésére. Úgy etikus, ha előre elmondom, hogy a rendező, Veres Attila, régi jó cimborám. Ennek tudatában tessék mérlegelni a szavaimat. Egy előnyöm azért származik a személyes ismeretségünkből, éspedig az, hogy rögtön kiszúrtam a rendező hitchcocki cameoját, ő az, aki sört rendel, aztán kitámolyog a kocsmából.
Kisstílű gengszterek világába kalauzolja el a nézőt az 1 töltény. Milos egy illegális célbalövőversenyen próbálja megsokszorozni a főnök pénzét, társai a kocsmában várják, a Főnök a roncstelepi irodája ablakán bámul ki feszült arccal. A töredezett szerkezet, a balladisztikus hangvétel és a vánszorgó tempó miatt csak lassacskán áll össze a kép, hogy aztán a Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső zárásához hasonló patthelyzettel érjen véget, ráadásul olyan hirtelenséggel, amilyennel áramszünetkor kialszanak a fények.
A hazai filmgyártás régóta adós egy kemény, kegyelmet nem ismerő, ugyanakkor szigorúan a műfaji keretek között mozgó bűnügyi filmmel. Az 1 töltény nyilvánvaló korlátai (minimális költségvetés, hossz – 19 perc) miatt nem töltheti be ezt az űrt, de egy lépés a jó irányba. A történések eleve elrendeltségét hangsúlyozó leszedált tempó vontatottnak hathat egyeseknek, de szerintem ragyogóan vezeti fel a Halál keresztútján egyik jelenetét átdolgozó finálét. A kamerakezelés néha döcög ugyan, de a helyszínek jó érzékkel lettek kiválasztva és olyan színészeket (Mucsi Zoltán, Thuróczy Szabolcs) sikerült megnyerni, akikhez alkatilag illenek a forgatókönyv minimálisra redukált párbeszédei, jobban mondva foghegyről odavetett félmondatai.
A film eredetisége minimum megkérdőjelezhető, mégis, ami fontos, hogy az ezerszer látott műfaji klisék működnek, és az, hogy ezek a klisék eddig alig tűntek fel magyar filmekben és most itt vannak. Egyszerű és fatalista, mint egy Budd Boetticher western. Még sok ilyet szeretnék látni a közeljövőben.
A film nem került bele a filmszemle versenyprogramjába, emiatt csak az információs vetítések keretében került levetítésre. Ezek után ha lehet még kíváncsibb vagyok a kisjátékfilmes blokkokra, nagyon erősnek kell lennie az idei mezőnynek, ha az 1 töltény kiesett a rostán.
Megnyílt a Magyar Filmszemle - mi pedig folytatjuk a dokumentumfilmeket. Videó és szöveg a tovább után.
/wurlitzer/ A Geekz kollektíva ismét az Uránia emeleti kávézójában gyülekezett. A filmszemlének helyet adó épületben továbbra is a novemberi Balaton-partot megidéző nyugalom honolt, csupán a Rákóczi út forgalmi zaja szűrődött be tompán és néha csörrent egy kanál vagy mobiltelefon. Ez a meditatív légkör ránk is hatással volt: ráérős tempóban végeztük el az immáron napi rutinná váló kávé-twitter-videó feladatsort és közben arra is szakítottunk időt, hogy megemlékezzünk a Linda sorozatról. Végül csak felkerekedtünk, és ezzel a lendülettel elmentünk ebédelni - mégsem illik gyomrunk korgásávál megzavarni a filmvetítéseket.
A Palimpszeszt tipikusan az a dokumentumfilm, amelyik megjegyezhetetlen címével, komor színeivel, választott témájával a nézők túlnyomó részét elriasztja. Kopottas, felfeslő tapéta előtt, hosszú perceken át beszél egy öregasszony, a falon logó családi fotók körbezárják görnyedt felsőtestét. Ez az a beállítás, amelyiket ha meglát az ember, reflexszerűen kapcsol tovább a Duna Tv-ről. A film témája sem segít – Gusztav Spet filozófus életét próbálja rekonstruálni a felvételek idején már 91 éves lánya visszaemlékezései alapján. Gusztav Spet egyike volt a sztálini terror áldozatainak. Engem, személyes okokból, mégis mindvégig lekötött a film, ugyanis a főszereplő nő a nagymamámra emlékeztetett. Spet lánya, a családját ért sorozatos tragédiák és öreg kora ellenére tele van életerővel; amikor gyerekkora moszkvai helyszíneit keresik fel, szinte vonszolja magával a kétfős forgatócsoportot. Ő az, aki elmagyarázza megszeppent kísérőinek, hogy hogyan kell átkelni Moszkvában a zebrán, nevetve próbálja átdugni a fejét a kerítés rácsai között, mondván az egyik rés szélesebb, mint a többi, azon bújt át, amikor gyerek volt, csúszós lépcsőkön megy fel a egykori otthonának a tetőteraszára, hiába mondja a kísérője, hogy inkább ne. Nem tudom, hogy ez mennyire volt a készítők eredeti célja, de annyira erős személyiség az öreg hölgy, hogy a figyelem fókusza állandóan áttevődik rá, és emiatt a film legalább annyira szól az idős hölgy élni akarásról, mint az apja értelmetlen haláláról.
Néhány évvel a Hazatérés - Egy Szabadságharcos története után, Pigniczky Réka ismét a saját gyökereit, valamint a több helyből táplálkozó identitását térképezi fel. Új dokumentumfilmjében, az Inkubátorban, azt a kérdést teszi fel magának, hogy ki vagyok én. A válasz az ő esetében halmozottan bonyolult, ugyanis szülei ’56-ban emigráltak az Egyesült Államokba és ő már ott született. Két kultúra határán nevelkedett, ez a két kultúra elegyedett egymással és alakult ki az a közösség, amire ma úgy hivatkoznak a tagjai, hogy amerikai magyar. A cserkészet volt az egyik fő eszközük az asszimiláció ellen, oda járatták gyerekeiket iskolaidőn kívül. A ’84-ben, a Yosemite Nemzeti Parkban megrendezett táborban előadták az István, a királyt, 25 év múlva, az akkori résztvevők elhatározták, hogy ismét előadják a produkciót. Ennek az előadásnak az előkészületei adják a díszletet Pigniczky személyes indíttatású kutatásához. Gyerekkori cserkésztársai és egyben barátai segítségével próbálja kideríteni, hogy mit is jelent valójában amerikai magyarnak lenni.
A cserkészet, hasonlóan a szubkultúrák többségéhez, belülről nézve izgalmas és megadja egy közösséghez való tartozás megnyugtató érzését, kívülről szemlélve viszont ciki a szabályrendszer és a külsőségek miatt. Ez az elkülönülés biztosította, hogy a gyerekek döntően magyar környezetben nevelkedjenek. Két, párhuzamosan futó, egymástól javarészt független gyerekkoruk volt: egy amerikai és egy magyar. A részvevők vallomásaiból fokozatosan kiderül, hogy hogyan élték meg mindezt. Legtöbbükben – felnőttkorukra legalábbis - kialakult egy kényes egyensúlyi állapot, amelyben amerikaiságuk és magyarságuk egyenlő mértékben van jelen. Van azért olyan is, aki görcsösen kapaszkodik a múltba és olyan is, aki már az asszimilációs folyamat végén tart, angolul ad interjút, amelyben nosztalgiával vegyes nehezteléssel tekint vissza a hétvégi iskolára. A rockopera Koppányához és Szent Istvánához hasonlóan, egyikük a múltban rekedt és képtelen a változtatásra, másikuk pedig hajlandó a nagy áldozatokkal járó átalakulásra. Felnőttek és maguk döntötték el, hogy mennyit tartanak meg a szülői örökségből és mennyit adnak át gyerekeiknek. Nagy kérdés, hogy vajon az ő leszármazottaik, miképp fogják saját magukat meghatározni. Egy biztos, a gyerekkorukban ért élményeik máig meghatározóak Pigniczky Réka és cserkésztársai számára, emiatt gyűltek ismét össze. Az ő sokszínű, szerethető és vidám közösségüket ismerhetjük meg a filmen keresztül. (A szerző cserkész volt, ezért elfogult.)
A Hunky Blues – Az Amerika Álom vetítése technikai okok miatt elmaradt. Pedig állítólag jó film, arról a sok százezer magyarról szól akik a 19. és a 20. század fordulója környékén az Egyesült Államokba vándoroltak ki. Valamelyik közszolgálati adón majd minden bizonnyal levetítik a közeljövőben és akkor pótolom.
Most egy nap szünet - addig mindenki nézzen meg legalább egy magyar filmet - pénteken a MOM Parkból fogunk jelentkezni.
Ugyan ma indul a 41. Magyar Filmszemle, de mi már tegnap bevetésen voltunk: íme a hétfői nap összefoglalása audiovizuális és irásos formátumban - a tovább után:
/wurlitzer/ Szívem a torkomban, kezem a kilincsen, szó se róla, eléggé izgultam, amikor az idei filmszemle egyik fő helyszínének számító Uránia előtt álltam. Úgy éreztem magam, mint első nap az iskolában. Akkor sárkánybarlangot vizionáltam az osztályterem helyére, most újságírók, szakmabeliek és érdeklődők hömpölygő tömegét a mozi folyosóira. Akik valójában egész máshol voltak, ugyanis miután beléptem az épületbe, az Uránia ürességtől kongó előtere fogadott. Gyávaságomat sikeresen leadtam a ruhatárban, de ezzel együtt arra is rá kellett jönnöm, hogy ez nem az a nap lesz, amikor megszerzem Kerekes Vica telefonszámát.
Érkezésemkor a Geekz kollektíva már a kávézóban üldögélt. A Főnök kiosztotta az erre a hétre érvényes kódneveinket: Vérbáró, Bunkermann, Doktorház és Alméria, tisztára, mint egy kémfilmben. Bár Bunkermann inkább egy fiktív csehszlovák rajzfilmre asszociált. Egy órát még kedélyesen elkávézgattunk, elindítottuk útjára a Geektrippert, és elkezdtük forgatni a remélhetőleg naponta jelentkező Geektv-t is. Minden fronton támadunk a szemle ideje alatt! Fél kettő fele már nem tudtuk mivel tovább húzni az időt, ezért levonultunk a mozitermekhez. A csapat egyik fele a baloldali ajtót, a másik pedig a jobboldalit választotta.
Hívhatjuk a kezdők szerencséjének, vagy akárminek, de sikerült beletenyerelnem a jóba. Papp Gábor Zsigmond, Kelet-nyugati átjáró című dokumentumfilmje minden ízében profi és emellett mindvégig érdekfeszítő és lélekemelő munka. Egy történelmileg fontos eseményt taglal: a vasfüggöny magyarországi szakaszának ’89 nyarán történő fokozatos lebontását, ami lehetővé tette, hogy az NDK-ba visszatérni nem szándékozó kelet-németek nyugat felé távozzanak. A Kelet-nyugati átjáró felvázolja a magyar diplomácia puhatolózó lépéseit a már végóráit élő szovjet hatalmi erőtérben, megszólaltatva az akkori magyar kormány prominens tagjait (akik természetesen szinte versengenek azon, hogy kinek volt nagyobb szerepe az NDK-s menekültek megsegítésében), a hangsúly azonban az emberi sorsokon van. A film legerősebb pillanatai közé tartoznak azok a részek, amikor az egyes riportalanyok elmesélik a zöldhatáron való átszökésük/átjutásuk történetét. Látszik a megfeszülő arcokon, hogy a mai napig milyen élénken él bennük annak az életük szempontjából sorsfordító napnak az emléke. Miközben felidézik az eseményeket, szinte újraélik annak minden apró mozzanatát. A filmnek hála, az általuk megélt eufóriából jut valamennyi a nézőnek is. Kevés XX. században játszódó közép-európai történet végződik happy enddel, ez a kivételek közé tartozik. Az az egyik NDK-s határátlépőtől származó elszólás pedig, hogy onnan tudta, hogy már Ausztriában van, hogy a szőlő sokkal rendezettebb, a szemle eddigi legjobb filmes pillanata.
A baloldali ajtót választók már nem voltak ennyire a szerencsések: az ő filmjükben (Millenium szobrásza) a hang három percet késett a képhez képest. Az utána következő Mátyás, Mátyásról viszont csupa jót mondtak a kollegák, úgy látszik sikerült Felméri Krézsek Cecíliának összeházasítania két egymástól távolinak tűnő műfajt: az animációs filmet és a dokumentumfilmet.
A következő, amire ráböktünk a programfüzetben a Yad Hanna - A Kollektív ember volt. A feldolgozandó téma izgalmasnak tűnt: egy kommunista kibuc bukása Izraelben, avagy hogyan váltak új hazájukban kívülállókká a kommunista eszmékben vakon hívő telepesek, és később hogyan váltotta fel a kollektivizmust a magántulajdon. A megvalósítással viszont több problémám is akadt. Jót tett volna a filmnek a megvalósultnál kötöttebb forma és rövidebb játékidő, ugyanis a majdnem egy órás időtartam kitöltéséhez egyszerűen nem volt elégséges anyag. Összesen öt riportalannyal dolgoztak az alkotók, ami nagyon kevésnek bizonyult, sokszor éreztem azt, hogy a film témájához képest teljesen irreleváns amiről beszélnek (madarak elszaporodása a szennyvíztisztító tóban), az állandóan gyomláló és ültető ember mondandójában pedig semmilyen értékelhető tartalmat nem tudtam felfedezni. Szívesen meghallgattam volna azoknak a véleményét is akik elköltöztek a kibucból, de részükről senki nem jutott szóhoz. Nem tudtam másnak, mint időhúzásnak vélni, azokat a hosszan kitartott snitteket, amelyek jobbára a semmiről szóltak, az egyikben például egy gazzal benőtt kosárlabdapályán tai chizik az egyik helyi lakos, a másikban pedig egy thaiföldi vendégmunkás focizik magányosan. Összességében, kevés tényt közölt a film a telepről és túlontúl támaszkodott az impressziók erejére. Egy közösség szétesését és elmúlását próbálta bemutatni, de – számomra legalábbis – ott bukott el, hogy nem sikerült bemutatni és érdekessé tenni magát az egyszervolt közösséget.
Ezután úgy éreztem, hogy megérdemlek egy kis pihenést és nem tartottam a többiekkel a következő vetítésre. Helyette inkább Hamletnek a Camino végigjárása közben lőtt fényképeit nézegettem. Rájöttem, hogy én is el akarok menni Galíciába. Majd azt a kandikamerába illő jelenetet figyeltük, ahogy az M1 stábja elkeseredetten próbált interjút forgatni az Új Eldorádó rendezőjével, de valaki mindig arra sertepertélt és megzavarta a felvételt. Pedig akkortájt már tényleg csak néhány ember lézengett az Urániában.
Vérbáróék elég elcsigázottan jöttek ki az Utolsó előadásról. Nem hiszem, hogy az alkotók által elképzelt hatást váltotta ki belőlük a film. Ők ki, én be, kezdődött a Puskás Hungary. Almási Tamás megpróbálta két órába belezsúfolni Puskás életét, és ez többé-kevésbé sikerült neki, többek között azért, mert vállalható kompromisszumokat kötött. A film a hazai mellett a nemzetközi filmes piacra készült, ezért néha feleslegesen magyaráz az itthoni nézőknek nyilvánvaló dolgokat, de ezek a részek még pont nem zavaróak. Almási nehéz feladatra vállalkozott, hiszen annyira gazdag volt a leghíresebb magyar élete fordulatokban és újrakezdésekben, hogy Puskás minden egyes korszakát sietve, csupán néhány anekdota felidézésével, egy-egy barát, családtag, csapattárs interjúrészleteivel volt kénytelen ismertetni. Ami fontos, hogy még így is kialakul a Száguldó Őrnagyról egy korszakokon átívelő kép. Elsősorban a Puskás-legendát építi a film, de azért az is kiderül belőle, hogy milyen focista és hogy milyen ember volt. Gondolom, sokszor le fogják adni az elkövetkező években a tv-ben. Érdemes megnézni, azoknak is, akiket egyébként hidegen hagy a futball.
Ennyit a Filmszemle nulladik napjáról. Ha megírjátok, hogy mire vagytok kíváncsiak, akkor arra mindenképpen beülünk és tudósítunk róla.
- Mikor bomlik ki a cselekmény? ...
- Nincs cselekmény. Ilyen stílusban folytatódik még egy órán át.
- Hogyan folytatódik?
- Hát, úgy. Kínzás, gyilkosság, megcsonkítás.
…
- Nem tudod levenni róla a szemed. Hihetetlen, mennyire valóságos...
Az idézett Videodrome-ot és Andrej Iszkanov kínmaratonját látszólag óceánok választják el. A legfontosabb különbség, hogy míg Cronenberg a test elhagyásának, a fizikai tapasztalás átlényegülésének lehetőségeire, veszélyeire figyelmeztet, addig az orosz enfant terrible a humán anatómiára, mint az érzékek leírhatatlanul gyötrelmes börtönére tekint. A többek között odahaza is betiltott film sikerrel pályázna a valaha volt legbrutálisabb, legbetegebb horror címére, a leghosszabb gore-fesztivál titulus azonban minden bizonnyal már vitrinben: az emberkísérleteket folytató japán hazafiak háborús bűnösök úgy somolyognak Jigsaw munkásságán, hogy abból pár perc is bőven sok lenne – nemhogy négy óra. Illetve négy és fél.
Noha, a technikai kivitelt illetően a torture porn népszerű darabjai, ha nem is sokkal, de érezhetően magasabb minőséget képviselnek. Ami Iszkanov kezére látszik játszani a mélyebb szintű befogadói fájdalmat, az az a társadalmi képzet, ami a valóság és a fikció bizonytalan mezsgyéjén homorít. A Videodrome illúziója – nem mellesleg – azért lehetett olyan zavarba ejtő, azért tudott Cronenberg olyan szuggesztíven reprezentálni egy hasonló határszegést, mert kiindulópontja, a snuff maga is egy radikálisan eltérő feltevések szövedékeként előálló, megfoghatatlan kulturális szöveg. Tényleg készítenek így filmeket - vagy sosem olt rá precedens? A Philosophy of a Knife-ot nem urban legend, hanem történelmi mítosz ihlette, aminek a nagyobbik része igaz, és a másik fele se tréfa.
És hogy még most sem tudjuk pontosan, hol húzódnak a tények és a legenda demarkációs vonalai, azok után, hogy a megszomorítottak és megalázottak megsegítésére mindig önként ugró Egyesült Államoknak, mint győztesnek adatott meg a lehetőség, hogy megírja a történelem e fejezetét (is)? Holott a kabarovszki tárgyalások megkezdése előtt, 1946-ban az oroszok előzékenyen minden adatot megosztottak az amerikaiakkal. Feketén, fehéren, az azóta 731-es Egység néven elhíresült mandzsúriai bázis tevékenysége, a 3000 (5000? 10.000?), főleg kínai és orosz foglyon – titokban –, valamint a környező, több százezres lélekszámú lakosságon – bejelentetlenül – elvégzett kísérletekig bezáróan minden dokumentum el lett küldve.
They discovered that they could only drop a flea from a height of 250 meters.
Az Államok nem az amerikai áldozatok csekély száma miatt hunyt szemet mindezek felett. (Pár száz élet amúgy sem tétel.) A Katonai Hírszerzés akkori főnöke, Charles Willoughby később kiszivárgott megfogalmazása szerint egyszerűen nem lehetett eldobni több évnyi ilyetén kutatások „eredményeit” (a részleg valószínűsíthetően 1932-től üzemelt…), és jó üzleti érzékkel, aprópénzen vették meg ezt a megfizethetetlen szellemi tőkét. Dr. Shiro Ishii és munkatársai a Pentagon (vagyis Mr. és Mrs. Smith) szponzorálásával békésen nyakalták tovább a szakét Japánban, időnként konzultálgatva újdonsült amerikai távkollégáikkal.
Amerika nem a múlt, hanem a lehetőségek, a jövő: az újabbnál újabb külpolitikai problémák, az újabbnál újabb haditechnikai kihívások hazája. MacArthurék sem tettek mást - gondoltak a jövőre.
They got on, and I think it was an American ship because they took General Ishii straight to America. General Ishii was on board, with all of his assistants and all of their documents.
Az elmaradt felelősségre vonások, „kárpótlások”, a történtek hivatalos és egyöntetű elismerése hiányában nem szorul különösebb magyarázatra, hogy a kínaiakban miért nőtt a japánokhoz fűződő antipátia, amit Tun Fei Mou is kinyilvánított 1988-ban, a Men Behind the Sunban. (Idevonatkozó tanulságokkal szolgálhat még a google „Nanking” keresőszóval történő stimulálása). A rendező kegyetlenül grafikus munkáját aztán egy rövidke ciklus követte, mely tematikailag ugyan nem ragadt le az aneszteziológia intézményét élből tagadó 731-es Egységnél, de minden egyes darabját az a bizonyos jól megalapozott, kollektív ellenszenv fűtötte.
Történet ezekben körülbelül annyi, mint amennyit a nazisploitation filmek hagyományai megkívánnak (azoknál jóval redukáltabb szexuális dózissal); a karakterek az eltökélt revizionizmus jegyében stilizáltak. A japán „orvosok” arcán jobb esetben is csak közöny tükröződik, de inkább a fanatizmus fűtötte, morbid kíváncsiság. Vajon milyen ütemben rohad el egy pestises alany? Egy megnyúzott egyed izmai hogy reagálnak elektromos ingerlésre, a másikkal mi történik nagy nyomás, esetleg vákuum alatt? Ez a fiatalkorú példány hogy működik – ott, belül?
What for? To find a cure for the Japanese army's soldiers. That's what it was for. That's why they froze arms and legs.
Szomorú, de így volt: Shiro Ishii ilyen és ehhez hasonlatos kérdéseket boncolgatott. Mengelével való, kézenfekvő összevetése értelmetlen. Hogy Willoughby szerint ezeken a húsba vágó kutatási területeken az egyetlen hozzáférhető információ Ishiihez köthető (mármint: az egész világon), annak politikai okai voltak.
Iszkanov magnum opusa azonban mintha nem erre akarna rádöbbenteni.
A mozgóképi monstrum szerkezetét három elkülöníthető egység monoton ritmikája szolgáltatja: korabeli, archív felvételek a háborúból, Iszkanov játszótere, a tortúrák játékfilmes rekonstrukciói valamint interjú egy orosz tolmáccsal, aki a kabarovszki tárgyalások során működött közre. Ezek közül csak az utóbbi, a koros Anatol Protaszov képsorai színesek.
Iszkanov a ténylegesen általa rendezett epizódokban – a színek hiányát leszámítva – korántsem törekedett egyfajta dokumentarista nyelv megteremtésére; idegmarcangoló soundtrackkel (valami ambient-indusztriál-féleség), expresszionista megvilágításaival és kortárs trendeknek megfelelő vágással sokkíroz. Megteheti, hisz – állítása szerint – mindez igaz. Snittjeit az ügyesen időzített, korabeli fotók, Protaszov sejtető-brutális anekdotái és a haditudósítások képsorai hitelesítik.
Ráadásul a rendező nem határolja el magát szereplői látszólagos árnyalásától sem. Az egyik „nővér”, ha nem is önostorozó, de kétségekkel teli, majdnem-tépelődő hangvételű levelei belső monológként piszkítanak a személytelen csöndbe (a szereplők nem beszélnek), egy őr pedig szemlátomást szimpatizál az egyik fogollyal. A realizmus igénye mégis megkérdőjeleződik. Nehéz mire vélni a frissen mosott, szőke hajzuhatag alól fel-felvillantott, finoman sminkelt tekintetet egy olyan rabtól, akinek a cellájába épen nem tér vissza senki, és aki valamiféle szürreális nyugalommal hagyja, hogy elővezessék azokba a műtőkbe, amik a sápasztóan rideg közeliknek köszönhetően már a maguk ártatlan műszerezettségükben is fenyegetőbbnek tűnnek, mint valaha is képzelni mertük volna. Iszkanov pedig nem blöfföl, ezt a fenyegetettséget úgy váltja készpénzre, hogy azt nem lehet elfelejteni. Tűréshatárig és azon is túl húzza el a procedúrák montázsait, nem győzi hangsúlyozni a még élő és a már nem élő testek szakadását, roncsolását, az elképzelhetetlen fájdalom és a biológiai fragmentáció, a sürgetett bomlás tárgyilagos esettanulmányait.
The shrapnel would fly everywhere, hitting all the subjects. Of course, they were taken back to the lab and observed how many got infected, how badly, and so on...
De mire fel ez a precíz medikusi mérőeszközök árnyékában zajló, végtelen-lírátlan agónia, a grand guignol par excellence? „Az áldozatok emlékének…” felütésű rizsa valószínűleg azoknak van félretéve, akik fél óra után inkább kimennek a friss levegőre, vagy akiknek nem szúrja a szemét, amikor Iszkanov nyilvánvaló túlzásokra vetemedik. Hogy a vaginába tuszkolt, majd magát a bőr alatt láthatóan előrerágó (?!), előzetesen megfertőzött csótánytól a megharapott japán orvos kezének szenvedélyes pragmatizmussal történő lenyirbálásáig hányszor ragadtatja el magát a kedves direktor úr - a sors kivételesen morbid iróniájának köszönhetően egyébiránt teljesen feleslegesen -, hadd ne soroljam. (Jobb mindnyájunknak.)
A játékidőnek, netán ezeknek a hadászati, anatómiai, fiziológiai, akármilyen „praktikummal” egyáltalán nem bíró műveleteknek köszönhető, nehéz megmondani, mindenesetre a film „kontraproduktív”. A négy óra monotóniája lassan, de biztosan kondicionálja a nézőt, aki fokozatosan idegenedik el, és lesz immúnis annak a látványára, amit a wikipédián kicsivel korábban borzongva olvasott el. Talán ez lenne annak a bizonyos orvosi késnek a filozófiája? Az egész a rutinról, az empátia elvesztéséről szólna? Vagy érzékenységünk lanyhulása egyszerűen csak a Philosophy álmosító redundanciájából fakad? Forogjon a tizenixedik kísérlet, vagy Protaszov ömlengése, antagonistáival szemben Iszkanov sehol sem hajlandó megvágni a nyersanyagot.
Kísérleti mozijának humanista indíttatása, tényfeltáró jellege (házaljon is nagy terjedelemben a frontvonalak időrendi alakulásával, vagy a létesítmény részletezett felépítésével) legfeljebb ürügynek tűnik. Nettó százvalahány percen keresztül trancsíroztat kifejezéstelen arcú japán színészekkel kifejezéstelen arcú orosz színészeket (ott és akkor persze már ordítanak, ahogy kell), a motivációkat, Ishii karakterének mélységbeli megértését pedig hozzávetőlegesen letudja a seppuku demitizálásával.
Why didn't General Ishii commit suicide? As a real samurai, he would have. If our people had stopped the train, he would have done it. But they didn't stop it, so there was no reason to commit suicide.
Az írd és mondd négy évig forgatott Philosophy kultstátusza így is garantált, ám biztos nem fognak rajta annyit csámcsogni, mint Deodato teknősén vagy Jacopetti malacain. Még ha ez is Iszkanov végső üzenete: ez így egyszerűen unalmas…
…a filmjéhez rengeteg kompromittáló információt összegyűjtő rendezőt öt napra bebörtönző, lakását, adathordozóit teljesen átkutató Orosz Állami Biztonsági Szolgálat persze könnyen lehet, hogy más állásponton van. Hogy mit kerestek, talán sosem derül ki. De ha már ujjal mutogattunk a japánokra, a németekre és az amerikaiakra, egy jelképes pillantást az elvtársak füle mögé is vethetünk, ha másért nem, csak hogy újra tételezzük a vaskos közhelyt: az etnikai különbözőség a legjobb indíték arra az intézményes brutalitásra, ami – sok más mellett – összeköti az emberi fajt. Ha úgy kívánja a helyzet, mind ugyanazok az állatok vagyunk.
Újabb zombi-film? Nem hír. Amatőrök csinálják? Na és. Egy tizenkét éves lány készíti? Poénnak nem rossz, de ki akarna egy ilyet végignézni... Viszont egy dokumentumfilm ennek a házi készítésű zombi-mozinak a forgatásáról már sokkal érdekesebb lehet. Ez a Zombi Girl: The Movie, amely a Slamdance Fesztiválon fog debütálni.
A halál végletessége kíváncsivá tesz, és mi sem lehetne jobban szenzációhajhász, mint egy film, amely megmutatja végzetünket, több szempontból, több kultúrában, és ráadásul „hamisítatlanul” - magyarul a szart is kipaszírozza ebből a rentábilis témából. Exploitation par excellence: A halál ezer arca című kultikus darab erre tesz kísérletet.
A magyar dvd-kiadás borítóján van csali bőven: „Az eredeti film, amihez hasonlót előtte sosem láttál!” „A világ legszörnyűbb halálnemei egyetlen filmbe sűrítve. A filmtörténet legbotrányosabb alkotása először Magyarországon. Csak erős idegzetűeknek!”
Haggyámá.
A doktorbácsi narrátorhangja a fülünkbe csimpaszkodik, körbeutazzuk vele a világot, feltárja előttünk az ultimét titkot, de úgy, hogy valójában szart sem tudunk meg a legvégső misztériumról - az ilyen filmekre ez általánosan jellemző: láthatunk majomagy-evést, boncolást, villamosszékes kivégzést, lefejezést és még egy sor másfajta halálnemet. Éppen igénytelensége próbája leplezni áldokumentumfilm voltát, holott a felvett anyag élvezhetetlen, és magunk töltjük ki fantáziánkkal az ellopott képsorokat. Akkor emiatt hatásos mégis a cucc?
Grizzly Man. Amerikai-német, 2005.
A Medvebarát néven dvdforgalmazásba kerülő dokumentumfilm címszereplőjének, Timothy Treadwellnek (a továbbiakban Tim) 13 évig tartó, ugyehogymégiscsak szuicid grizzlyközi kirohanásai legfeljebb másfeledik blikkre tűnhetnek (sötét)zöld aktivitásnak, merő medvevédelemnek. Tim ugyanis a színlelt elfogadásban, teljesítmény- és szerepkényszerben fajtájától végérvényesen való megcsömörlés, a paranoid embergyűlölet és (sznob latinossággal élve) az eszképizmus négykézláb gesztikuláló, öntudatlan nagykövete volt, aki addig szerette bolygónk legbrutálisabb szárazföldi ragadozóit, amíg az egyikük viszonozni bátorkodott eme érzelmet… hogy is mondjam: kulinárisan. Íme egy igaz, emberi történet, amiben a medvéktől kezdve a rókákon át az evolúciós ösvényen rükiben cammogó Timig – még, vagy már – senki sem ember. Csak a statiszták, és az előre és utólag okosok, akik már mikor megmondták, hogy „Vigyázz, támadni akar!”
Barátunk vadonba menekülése a zord Alaszka rideg tájain korántsem egyedülálló. Talán a farkasok vizelési és étkezési szokásait (Egeret. Mindenestül. Nyersen.) elsajátító Farley Mowat (Ne féljünk a farkastól!), és az ezüsthátú rokonainkért életét adó Dian Fossey (Gorillák a ködben) kapta anno a legnagyobb sajtóechot, Tim tragédiája – konténernyi nemessége, önzetlensége és jóindulata ellenére – mégis inkább Steve Irwinével rokonítható. Ismeretterjesztése ugyan hanyagolhatatlan, a tulajdonképpen ártalmatlan kocafotósok és a racionális, hosszú távon populáció-stabilizáló parkőrség elleni, türelmetlenül diétázó húsevők hűs árnyékából vezényelt szélmalomharc alig hasznosabb, és pontosan annyira biztonságos szenvedély, mint krokodilokat tantrikusan dögönyözni, vagy rájáktól szívmasszázst kérni.
Mindennek tetejébe Tim duhajos pozőrködése, irritatív modora és heteroszexualitásának kéretlen szóbeli bizonygatása sem könnyíti meg a személyével való lanyh barátkozást, és amilyen kényesen feminin hanghordozással odaveti a féltonnás Mr. Chocolate-nek, hogy ájlávjú, na, azzal Andrássyra való parádézót lehetne kitéríteni trendi hitéből forrómeleg augusztusi délutánokon. Animálpornóról szó sincs, de érződik minden kockán – akár a fáknak pityergés, akár a félfriss medveszar áhítatos tapogatása alkalmával – az a természettel való naiv, és megrendítően őszinte, spirituális-testi egyesülési vágy, ami ilyen szinten példátlan. És ami töprengető morbiditással végül is beteljesedik. Akkor most jó, vagy rossz, az ami történt vele, vagy amit csinált? A rendező Werner Herzog – mi mást tehetne? – Tim száz órányi nyersanyagából kiszemezgetett felvételek közé ékelve pro, és kontra szólaltatja meg az ilyen-olyan áttétellel érintetteket. Lelkesedése inkább a szenvtelenül antipatizálók véleményét hitelesíti: az elragadtatott gyászolókkal rokonszenvező kitartások és ráfahrtok-rázoomok alatt dilettantizmusból előpálló mesterkéltség szaglik, sajnos. Hol vannak a Zuhanás a csöndbe lopott pillanatai, könnyei? Ráadásul taníthatatlan érzékkel néha pont azokba a képsorokba sikerül belepofáznia, amit a szellő alig hallható, konok zúgása tehetne fennköltté, és különben is, Herzognak se érzéke, se hangja nincs kommentálni. Ami a magyarázó narrációt illeti, néha még egy dokumentumfilmben is beszédesebbnek hat a kép. (Kérdezzétek csak meg Ruggero Deodato-t ;-) Mentségére szóljon, hogy goromba hatásvadászatra sosem vetemedik, záró tanulság gyanánt alig mond ki többet, mint amennyi feltétlenül szükséges, valamint remekül sikerült összevágnia egy egyszerre trágárságában muris és drámaian szánalmas jelenetet, amely után emberpróbáló feladat, hogy a Tim hamvainak szélhangos szétszórása alatt ne A nagy Lebowski végére asszociáljunk. Mindent összevetve, a direktor munkáját jól, de kicsit kilóra végezte el. Tim történetét, társadalmi meg- és elítélését alázattal öntötte beszámolókba és véleményekbe, miközben hősének Százholdas Pagonyra való személyiségzavarai és az extremitásának mélyén sunyin búvó, kulturális visszáságok a sok interpretáció mögött, a hangsáv még éppen érzékelhetetlen tartományaiban duruzsolnak. Talán jól is van ez így. Csak Herzog bosszantóan tört, medvekergető angolságát tudnám feledni... A felirat az interjúalanyok neveit okosan kerülgetve, jó érzékkel, szokható ütemben libikókázik a kép alsó és felső széle között, ráadásul helyenként szellemes prüdériára vetemedik (pl. mutherfuckers = anyaszomorítók), a puritán, lényegre törő menühöz pedig igazán bűbájos hátteret biztosít a medvéket póráz nélkül sétáltató Tim és a vége-főcím countryzene 40 másodpercenkénti ismétlődése. Elnézhetjük hüledezve jó darabig, délceg őrültünk negyvenegyedik alkalommal is sértetlenül masírozik el kegyeltjei között. Most már örökké járhat a korsó... Az extrákat egy szóval össze lehetne foglalni ("Előzetes"), a munkaköri leírásomban azonban ennél többre köteleztek, ezért bepróbálkoznék egy költői kérdéssel. Ha a játékfilmek ilyetén opciói többnyire a forgatási körülmények instant rekonstruálásából (azaz: kvázi-dokumentumfilmekből), a kapcsolódó filmografikus és biografikus diákból és jegyzetekből, a megszólaltatott készítők és közreműködők rövidebb-hosszabb ömlengéseiből, a filmre járulékosan aggatható, rendezői és egyéb audiokommentárokból verődnek össze, egy ritportokkal szabdalt, végignarrált életrajzi doku önmagán túl milyen járulékos ajándékocskákkal lepje meg a kedves és mélyen tisztelt fogyasztót? Maga a trailer egyébiránt - a film lomha csordogálásából vajmi keveset sejtetve-felvállalva - stilisztikailag a mainstream farvizén süvít. Hiába, no, másutt sincs ez másképp. Ami tehát a tálalást illeti, a Budapest Filmnek összességében nincs szégyenkeznivalója, az egylemezes kiadvány minősége és szolgáltatásai minden jogos igényt következetes mértéktartással elégítenek ki. 
A Tim által használt handycam, és Herzog apparátja sem a HD és BlueRay forradalom hajnalát (s mindjárt alkonyát) sürgető képponttéboly jegyében került kiválasztásra, és meghatározó témáiból (állványos riportok mackókról, emberekről) kifolyólag a többnyire statikus kép is alapvetően kontrasztos, durva színekből tevődik össze, így a rokonlelkű pixelek illetlen mérvű csoportosulásai igazán fel sem tűnnek. Amúgy is, kit zavar az, vagy a 2.0-s, kizárólagosan angol hang, amikor a minimálisan hangyányi zajosság és általános viseletesség elválaszthatatlan sajátja a dokumentumfilmeknek?