exploitation

2018. szeptember 2.
2017. október 25.
2015. július 7.
2014. április 10.

VHS Paradise: Emmanuelle

silvia-kristel1.jpgMa már csak pár kattintásra van a legvadabb pornó is, de nem volt ez mindig így. A mi gyerekkorunkban (hogy ez milyen szánalmasan öregesnek hangzik...) az általunk befogadott (avagy: suttyomban meglesett), így vagy úgy a szexualitás témáját és látványát pénzre váltó filmek még inkább szóltak az erotikáról, mint az explicitásról. Mondhatjuk persze, hogy a szóban forgó Emmanuelle is meglehetősen explicitnek számított a maga idejében, de hát már akkor is voltak annál jóval magamutogatóbb művek – csak messze nem jutottak el annyi emberhez. Ez még az egyéb európai sexploitatinokra is igaz, amik pedig már a ’60-as évektől kezdve elég erősen feszegették annak határait, hogy mit szabad megmutatni a vásznon, a következő évtized elejétől pedig még merészebbek lettek – elég, ha csak annyit mondok, Christina Lindberg. De az Emmanuelle más lapra tartozott: a sexploitationök jellemzően vagy komédiák voltak (mint a Schulmädchen-Report-sorozat, még ha eredetileg nem is komédiának indult), vagy kéjes erőszakkal és perverzióval keverték a szexualitást (mint az Emmanuelle-lel egyidős Thriller), Sylvia Kristel kalandjai viszont esszenciálisan és kizárólag erotikusak voltak. Ráadásul baromi nagy sikert arattak, és nem csak a férfi, hanem a női közönség köreiben is. Megkockáztatom, azért többnyire mégis a férfiakra (fiúkra) gyakoroltak igazán nagy hatást…

Borbíró Andris: Különös, hogy mennyire intim és alapvető pillére személyiségünknek a szexualitásunk, mégis mennyire esetlegesen formálódik, mennyire véletlenszerű, hogy milyen gyermek- és kamaszkori ingerek vésődnek belénk a legerősebben, és milyen tapasztalások maradnak a véletlen folytán későbbre (én úgy tapasztaltam, átlagosan 24-25 éves korukra érik be egymást az emberek, addigra kicsit szerényebbek, őszintébbek lesznek, akik nagy lendülettel kezdték, és dörzsöltebbek, akik félénken és visszahúzódóan). A szexlapok mellett alighanem mindenkinek kijutott egy emlékezetes filmes élmény is: emlékszem, egy barátom általánosban elmesélte, hogy anyjával nézte meg a Showgirlst és egész végig rejtegetnie kellett, khmm, feszült izgalmát... egész nap ezen röhögtünk. Akkor még minden cicivillantás, minden akciófilmes stilizált-idealizált dugás hormonok által mágikussá erősített élmény volt. Régi szép idők!...

De az igazi szemfelnyitó film, a mozgóképes mélyvíz számomra az Emmanuelle volt, amire titokban találtam rá (hírből már ismertem) - nagyszüleim VHS-kollekciójában. Nem rejtegették, és utólag egyetértek, én sem fogom, ha eljön az ideje... Az álomszép Sylvia Kristel tanított meg arra, hogy mennyivel szebbek és esztétikusabbak a természetes keblek a plasztikai sebészek műremekeinél, hogy a fiús hajnak egy karcsú nőn milyen szexepilje lehet, és akkor a nyilvánvalóbb, a film narratívája szerint elhangzó tanításokat még nem is említettem. Bele is zúgtam rögtön a főszereplőn kívül a 70-es évek női szépségideájába és divatjába - és nem ereszt azóta sem!

Az erotikához való, a maitól élesen eltérő közeledés (szelíd nyitottság a fantáziátlan, bunkó aggresszióval szemben) mellett felhívnám a figyelmet még két jellemző különbségre: a vágás lassúságára és a kamerának a témájától való távolságtartására. Ezeket - mint egyszerűen túlpörgethető és ösztönösen ható, azaz a jelenetet kérhetetlenül erősebbnek mutató - eszközöket ki lehet facsarni utolsó csöppig, csak éppen minek? Stanislaw Lem Az emberiség egy perce című novellájában jegyzi meg: a szexuális aktus emberléptékű távolságból izgató, de annál sem egy(pár) léptékkel közelebbről (ahol csak pórusok, fehérjemolekulák meg ivarsejtek maradnak a képből), sem távolabbról (egy bolygónyi emberre egy perc aktusainak összesített ondóhozamát gejzírhez vagy szökőkúthoz mérő hasonlat) nem érint meg, nem befogadható.

Az Emmanuelle remek példa arra, hogy milyen ritmusban és szemszögből élvezhető a szex - és ez nem "női pornó" meg "régebbi, prűdebb kor" kérdése, hanem biológiai jellegzetességünk. És egy szerencsétlen, elbaszott ízlésű "mai fiatal" ilyeneket is megtanulhat, miközben az azóta elhunyt Sylvia Kristel melleinek 40 évvel ezelőtti állapotát tükröző mozgóképre maszturbál. (Aki ezen röhögött, annak a legfőképpen orvossal íratnám fel eme tevékenységet!) Ecce homo!

Nemes András: Már pusztán a név tele volt titokkal, ígérettel, misztikummal, mikor áhítattal suttogtuk az iskolaudvaron, pedig fogalmunk sem lehetett, mit ígér pontosan. "Emmanuelle"- mondtuk, és rejtélyes izgalom (nem, nem csak olyan) lett úrrá rajtunk, tudtuk, hogy ez valami nagyon jó, és biztosítottuk magunkat, hogy egyszer részünk lesz benne. Emlékeim szerint először nem is a filmmel, hanem Emmanuelle Arsan regényével sikerült közelebbi kapcsolatba kerülnöm, pontosabban annak borítójával, melyen Sylvia Kristel pózolt fedetlen keblekkel, egy gyöngysorral a nyakában: szinte vallásos révületbe estem látványától, a puha fedél tapintása kis híján extázisba kergetett (ily módon lehetséges, hogy nem csak a nők, de a könyvek iránti vonzalmam is részben  az Emmanuelle érdeme). Beletelt némi időbe, míg agyamnak sikerült kapcsolatot teremtenie vágyaim elérhetetlen tárgya, és az iskolaudvaron vihorászó csajok között: lehetséges lenne, hogy ruha nélkül ők is így néznek ki? Mikor aztán a filmet is sikerült megtekintenem, sorsom eldőlt, és nyilvánvalóvá vált, hogy minél hamarabb a tapasztalás útjára kell lépnem.

Ma, mikor bármilyen explicit tartalom egyetlen kattintással bárki számára elérhető, lehetetlen a szexualitást azzal az áhítattal szemlélni, ami nekünk megadatott, amit megérdemel. Olyan tiltott gyümölcs volt, amiért tennünk kellett, megdolgozni érte, hogy hozzájuthassunk, a bonyolult elérhetőség pedig csak tovább növelte értékeit. Komoly cikket érdemlő téma lehetne, mennyivel egészségesebb képet kaphat a férfi-nő kapcsolat dinamikájáról, alapvető viszonyairól a kiskamasz, aki számára az Emmanuelle jelenti a szexfilmet, mint az a kisiskolás, aki szerint a szex az, mikor egy ijesztően kisminkelt, felfújt szájú-mellű csaj ül tűsarkúban valami kanapén egy túlvilágított szobában, aztán bejön három rommá gyúrt, álló farkú  agresszor, és szó nélkül nekiesnek. Nem kívánnék az erkölcscsősz szerepében tetszelegni, én lettem volna az első, aki felkeresi az összes létező pornósite-ot, ha lehetőségem nyílt volna rá, de a magam részéről szerencsésnek érzem, hogy először láthattam a nőiség titokzatos, izgalmas, felfedezésre váró oldalát, mint a pőre, minden rejtélytől megfosztott lényeget. A film esztétikai minősége ma is kifogástalan, az igényes fényképezés, a zenehasználat, de főleg Sylvia Kristel kisugárzása, minden pillanatban túlfűtött jelenléte többé avatják "közönséges" szexfilmnél, minden kockáján érezhető, hogy alkotói nem kizárólag a tékák elsötétített, "Csak felnőtteknek" feliratú helyiségeibe szánták. A szituációk (szex a repülőn, maszturbálás egy másik nő előtt) ötletesek és változatosak, de soha nem ízléstelenek, a szexualitás játékos jellege, az intimitás izgalma kerül előtérbe. Bár témája eleve botrányfilmmé teszi, alkotói képesek a mértéktartásra, a jelenetek nem provokatívak, cseppet sem hatnak direktnek.

Története persze megmosolyogtatóan egyszerű, de tökéletesen kiszolgálja témáját, és ez pont az a helyzet, mikor többre nincs is szükség. A korabeli közönség imádta, Kristel a női emancipáció szimbóluma lett, a film komoly kasszasikernek bizonyult. Jöhet a kötelező "régen minden jobb volt" kesergés: történhetne ma ilyen egy erotikus filmmel? A bevétel persze magával hozta a folytatásokat is (oké, talán mégsem volt minden jobb), amik olyan furcsaságokat eredményeztek, mint a Black Emmanuelle, vagy az Emmanuelle in Space(!) tévéfilmsorozat. Ezek szándékaikat tekintve persze már csak nagyon távoli kapcsolatban állnak az eredeti filmmel, gyönyörű nők azonban láthatók bennük, figyelmünkre tehát mindenképp érdemesek. Az Emmanuelle legnagyobb érdeme, hogy megmutatta, ez az egész erotika, testiség, meg szex dolog alapvetően az örömszerzésről, a kölcsönös odaadásról, egymás iránti bizalomról szól, és ami a legfontosabb: a lányok is akarják. De még mennyire. Hála az égnek.

Rusznyák Csaba: Elég pontos emlékeim vannak az első olyan alkalomról, amikor a tévét nézve észrevettem egy meztelen női testet. És az „észrevettem” alatt nem azt értem, hogy „láttam”. Nyilván korábban is találkoztam már efféle képekkel (ezt pusztán valószínűségi alapon mondom), csak akkoriban még nem regisztrálódott bennem a jelentőségük. A szépségük. A kellemességük. A jóságuk. Mert még nem érdekelt. De azután, hogy túljutottam a „Lány? Fúj!” fázison, nagyon az elevenembe mart az említett első pucérkodós jelenet. És nem, nem az Emmanulle-ről van szó. Hanem Az Osterman hétvégéről. Valahogy kétlem, hogy Sam Peckinpah amúgy elég zavaros és meh thrillere sokakra afféle (vagy, ami azt illeti, bármilyen) hatást gyakorolt volna, mint rám, de aki még emlékszik rá, hogy a film egy szexuális aktussal kezdődik, aztán pedig a még mindig félmeztelen nő brutális, metodikus meggyilkolásával folytatódik, az már sejtheti, merre kapargálok ezzel. Kicsit, izé, furcsa volt, hogy az első filmes erotikus élményem efféle nyers erőszakkal keveredett (lehet, hogy megmagyaráz pár dolgot velem kapcsolatban…). Furcsa… és izgalmas, új, zavarba ejtő, jó, rossz, kényelmetlen. Mindez egyszerre.

Azért kezdtem ezzel, hogy kellőképpen demonstráljam, a jóval ezután látott Emmanuelle már szinte visszafogott volt a számomra, elvégre Slyvia Kirstelt senki nem fogta le egy kiadós szeretkezés után, hogy mérget fecskendezzen az orrába.  Ami azt illeti, akkor még nem is láttam az egész filmet, csak egy részét, de abban pont benne a volt az a bizonyos repülőgépes jelenet. És bumm. Onnantól kezdve elég sokáig úgy képzeltem, hogy az a vágy, a szenvedély, az erotika, a szex, a világegyetem, meg úgy általában, a minden abszolút netovábbja, őrületesen izgató, egyszerre vad és gyöngéd, és abszolút csodálatos dolog. Bakancslista-matéria. Kétségkívül van az Emmanuelle atmoszférájában valami könnyedség, légiesség, valami fennkölt erotika, amit viszont, mielőtt teljesen elszállna a rózsaszín lányfantazmagóriák világába, rendre egy valóságosabb, átélhetőbb közegbe transzportál a zsigeribb, nyersebb szexualitás, az explicitás. Úgyhogy az a repülős dugás még nagyon sokáig a meghatározó filmes emlékeim közt volt, még ha kicsit hiányoltam is, hogy a főhősnőt nem fojtotta meg utána az alkalmi szeretője (persze, csak viccelek, köhh – de tényleg… frankón).

2014. március 6.

KOCSMAPULT: Facsarható-e még tovább az exploitation?

django.jpegKult a pult alól

Van valami mélységesen elkeserítő abban, hogy a hatvanas-hetvenes évek európai és ázsiai kultikus műfaji klasszikusaira manapság a kutya sem kíváncsi - mármint egészen addig, amíg Hollywood elő nem ássa őket egy fejés erejéig, azaz ki nem hozzák odaát DVD-n Quentin Tarantino ajánlásával, vagy az említett fékezhetetlen, ámbátor (pozitív és negatív értelemben is) gyermeki rajongású rendező nem csinál belőle egy paródiába hajló pastiche-filmet. Mi pedig Európában jó áron visszavásároljuk tőlük kirakósdarabkánként saját filmtörténelmünket - mondhatnánk némi cinizmussal (és egy kicsit nagy mellénnyel).

Ilyenkor a tisztalelkű filmgeek bizony komoly dilemmába kerül afölött lamentálván, hogy kezdjen-e kínos, hipster-szagú panaszkodásba arról, hogy ő már akkor szerette a spagettiwesterneket, a szamurájfilmeket, a nácis kalandfilmeket vagy éppen a kreatív gusztustalanságukkal egymásra licitáló olasz horrorfilmeket, amikor még nem volt hivatalosan is menő, avagy legyen-e inkább hálás, amiért így legalább kevésbé süllyednek a feledés homályába eme csiszolatlan gyémántok. (Arról már nem is beszélve, hogy mennyire jogos kulturális kizsákmányolásról beszélni olyan művek kapcsán, amelyek eleve az akkori kor szellemében, azaz a friss amerikai divatot pofátlanul másolva születtek meg, legyen szó a proto-slasherek művészi hajlamokkal terhelt giallo-utódairól, vagy éppen a klasszikus krimi-trió - Bullit, Piszkos Harry, A francia kapcsolat - nyomán kisarjadó olasz rendőrfilmekről).

Disclaimer: esztéták nagyon érdekes eszmefuttatásokat írnak a "trash", "exploitation", "B-film" és más szomszédos fogalmakról, ezek a finom különbségtételeket azonban itt nem használtam. Továbbá hajlamos vagyok összemosni nagy költségvetésű tömegfilmeket igényes műfaji filmekkel és félig viccből leforgatott trashfilmekkel, mert mai befogadóként szíve joga a nézőnek nem annak tudatában és tükrében élvezni egy filmet, hogy elismert mű vagy sem, híres-e a rendezője, annak idején soknak számított-e a költségvetése stb., hanem pusztán csak élvezni.

Nem állítom, hogy tudom a helyes választ a felvetett filmes trash-újrahasznosítás helyes megítélésének kérdésére, annyi azonban bizonyos, hogy az említett szerelmetes korszak varázsát, amikor fiatal rendezők nácikat (Indiana Jones), rosszindulatú tengeri szörnyeket (Cápa) vagy mesei sci-fi elemeket (Star Wars) olyan igényes filmekbe és főként olyan lelkesen pakoltak bele, hogy lépten-nyomon szubzsánereket teremtettek, ma már senki nemigen tudja újraalkotni. Pontosabban, ideát nem is nagyon próbálják, az USA-ban pedig nem tudják, mert a közönségnek mindent kamaszosan kontrasztosra, túlzóra kell fogalmazni, a gonosz fatálisan, feloldozhatatlanul gonosz, a jó pedig akkor is jó, ha gonosz, a morális dilemmák feloldódnak, a történetek szépen véget érnek, mintha nem lenne elég szürke festék hozzá, hogy az átmenetek, a cinikus igazságok, az élet sunyi kis kompromisszumai és kisstílű titkai, azaz az elköhécselt fingások és alkalmatlan pillanatban jelentkező merevedések is a vászonra kerüljenek. (Ez is Új-Hollywood egyik árulása, mert ők, annak idején, egy-két szűkös évtizedig képesek voltak erre, de a közönség kinevelésénél megtérülőbb volt inkább elkurvulni, és ezért ma már laza is csak görcsösen tud mindenki lenni.)

Persze, túlzok és egyszerűsítek, ez már az ötödik-sör-után-vitázni lelkiállapotom, de egyszerűen utálom, hogy mostanában minden menő blog és hírportál állandóan a “geekek korszakáról” meg a “geekek felemelkedéséről” ír. Szerintem ugyanis egyáltalán nem annyival frankóbb ma geeknek lenni, mint egy vagy két évtizeddel ezelőtt, és ezt nem azért mondom, mert hiányolom a belső körös ízét a dolognak, a szubkulturális jelleget, a klubozást meg az összekacsintásokat, hanem azért, mert a mennyiségi túlzások mellett egyre inkább eltűnik az, ami miatt valóban jó volt ez az egész. Mert a nagyi főztjének ízét nem lehet nagyüzemben, három kontinenst ellátó gyárban előállítani - de a százezer nagyi korszaka helyett most pont a General McNagyi King Holding mammutcég korszaka köszöntött be, és a spenót ugyan már fos ízű, de legalább baromi sok van belőle, és muszáj örülni neki, mert “hiszen te régen is szeretted a spenótot, nesze itt van kétszáz liter naponta, most akkor tömjed és fizess”.

Nem akarok Batman VS Godzillát, IMAX-os Raptorjézust, a vikingek a zombirobotok ellen filmet  - pedig milyen vicces és kreatív lenne, tudom! tudom! - nincs szükség új Vissza a jövőbe-mozira digitálisan fiatalított Michael J. Foxszal akkor sem, ha technikailag lehetséges, nem kell nyolc mozifilmes adaptáció Tolkien egy frissen felfedezett lábjegyzetéből, sőt nem akarok folytatást még a Fireflynak sem, meg Cowboy Bebop film sem kell Keanu Reevesszel, és Yoda fiatalkori kalandját sem akarom játszani okoskarórán (pedig akkoriban még nem okoskodott, hanem fülpillán pörgött meg csapkodott a fénykarddal, ahogy az díszjedihez illik). Nem akarok mást, csak hogy az álomgyár-kártyavár újra bedőljön, és jöjjön most el pár évtizedre az írók, a rendezők, a kreatív alkotóművészek új generációjának kora, legyen lehetősége új történeteknek sarjadni a romokon, és a nézőknek némi ideje megtanulni - nézni. Az erőszak fájjon, a szex legyen erotikus, hogy a pornó újra pornográf lehessen, és ne gusztustalan, teljesítménykényszertől gúzsba kötött élsport, a fantáziát ne pixelben mérjék - és én máris kész leszek szemet hunyni az amatőrszínészek, az olcsó megoldások, a kisebb szakmai hibák felett.

Neo-exploitation: van új szemét a Nap alatt?

Egy szellemes megfigyelés szerint a történelmi korszakok, kultúrák fejlettségének jó fokmérője az emberek és az ürülékük távolsága (a ház mögé szarástól az egyiptomi, kapacitásuk elérésekor befalazott illemhely-szobákon és a középkorban az utcán folyó fekálián át a vízöblítéses vécéig). Nos, talán ehhez hasonlóan a szeméttermelés is a fejlődés egy fokmérője, legalábbis úgy tűnik, a kapitalizmus legfejlettebb, legmagasabb bástyái durván köröket vernek a fejlődő országokra, illetve a pár évtizedes eredményekre. Pont filmszemét-termelésben maradjunk alul?...

A neo-exploitation, ha kreativitásban nem is, legalább stiláris mértéktelenségével próbál újat hozni, ily módon megragadni igyekszik a gyaloglás közben is buzgón Tartalmat Fogyasztó, városi kutyaszar-aknákon kívül a villogó-felugró ablakokat is kerülgető derék polgárok figyelmét (akik ugyan két óráig nem bírnak egyetlen mozifilmre koncentrálni, de közben a három másik helyszínen zajló buliról szóló tudósításokat szinkronban húzzák magukra, egyúttal saját pillanatnyi lelkiállapotukról is naprakész tudósítást nyújtva a spanoknak - ez az újfajta hangalámondás bizony egyre gyakoribb multiplex-élmény).

Márpedig aminél fogva a legkönnyebb és legbiztosabb megragadni és megvezetni a modern embert, az továbbra is (és egyre inkább) táplálékának, azaz az információnak a begyűjtésére szolgáló legfontosabb szerve - a szem. Évtizedekkel ezelőtt még ráérős, intelligens krimit volt érdemes forgatni a megfigyelés és megmutatás anatómiájáról (Kamerales és Hátsó ablak), a VHS-korszak már sötétebb energiákat szabadított el (Videodrome), az internet pedig még explicitebb követőket hozott: a lábnyomok egészen a Fűrész szériáig és az elmúlt évek európai művész-kínzáspornó filmjeiig (A betolakodó, MártírokEgy szerb film) vagy a Black Mirror visszafogottabb média-kritikájáig vezetnek, melyek aligha jöttek volna létre a net sötét bugyraiban csereberélt, az ingyenes terjesztéstől eltekintve snuffnak is beillő, valódi sokk-videókig (iraki lefejezés, orosz csavarhúzós-kalapácsos gyilkosságok és társaik).

A japán neo-exploitation például gyakorlatilag semmi jelentős tematikai újdonságot nem tudott felmutatni a '90-es évek remekművei óta (Tetsuo, Ichi the Killer stb), csupán az elembertelenedő életmódot illusztráló, az egekbe emelkedő ingerküszöböt megugorni próbáló képek bizarr, agresszív támadásának fokozásával kivívott tizenöt percnyi hírnevet váltja aprópénzre (ugyanis mindig a legutóbbi az “eddigi legdurvább”). E filmek temérdek szexuális fétise, a történelmi motívumok (a szamurájfilmek ismerős kelléktára) exploitív beemelése és ilyen módon a bőkezűen mért popkult szószért hálás közönség kiszolgálása pedig mind a '70-es években bejáratott fogás (women-in-prison filmek, pinku eiga-filmek stb).

Ma a gyors és erős képek működnek, amelyek a harctéri fegyverek automatizáltságával és agressziójával állnak maguknak talált céljukra, és nem tágítanak, valamint a falatonként kínált youtube-videók (technikai profizmusban nagyon komoly amatőr rövidfilmes csatornák léteznek már - láttam múltkor egy, a Half-Life 2 gravity gunjával lebegtetett tárgyakkal és szereplőkkel teli kreatív gegfilmecskét, hát én az ilyen igényes gamer-kényeztetést tudnám nézni 15 percnél jóval hosszabb ideig is...).

Ez tehát a “hogyan”, a “mit” pedig jóval egyszerűbb: bármit ki lehet használni, ami brand, és ami nem az, azt brandesíteni kell, azonnal. Nem kellenek felesleges, mert elhagyható körülmények, jellemvonások, apró nüanszok. A szereplők ruházata legyen könnyen fröccsönthető, hajstílusa azonnal felismerhető, barátai és társai politikailag korrekt sztereotípiák alig álcázott variációi. Segít, ha a cselekmény is egyszerű sémákra bontható, mert nem fárasztja el a gyanútlan nézőt: látványos CGI harcjelenetből legalább egy trailernyi kell, ezeket pedig instant dialógusokkal és utazás-szekvenciákkal kell összekötni - csakúgy, mint egy átlagos akció-platformer vagy FPS játékban.

sharknado.jpgEnnek megfelelően vígan burjánzik a közeljövőben elkerülhetetlenül bekövetkező kulturális szingularitási pontjukat előjelző művek két csoportja is: a videojáték-grafikájú filmek (a Transformers 3. egy akciójelenetét konkrétan konzoldemónak néztem egy Media Marktban, amíg Shia LaBeouf fejét nem mutatták egy pillanatra - és azután is - pedig még csak azt sem mondhatom el magamról, hogy “kihagytam egypár évtizedet a videojátékokból az egyetem óta...”), illetve a filmszerű videojátékok (lásd a pazar látványvilágú és nevetségesen kevés valódi választási lehetőséget kínáló Call of Duty-szériát, továbbá a hangsúlyt a történetmesélésre helyező, gyakorlatilag interaktív filmnek titulálható, témájukban is übergeek Telltale Games szériákat (Jurassic Park, The Walking Dead, Fables: The Wolf Among Us) vagy épp David Cage játékait). A fúziót lehetetlen megakadályozni, ha egyszer egy olyan elcsépelt cselekmény-darabokra redukált, hihető és eredeti mese-vázra igényt egyáltalán nem tartó mű sem okoz komolyabb felzúdulást, ami neonízű rágógumi-látványvilágában és primer ösztönökkel gyurmázó kommunikációs eszközeiben leginkább egy játéktermi demóra hasonlít (Sucker Punch) - sőt gyanútlan geekek veszik védelmükbe: “hiszen csak szórakoztatni akart”. A Sharknado pedig nem is próbálja tagadni, hogy itt semmilyen igény nem lesz figyelembe véve, hiszen a tagline: "Enough said".

Talán maradi vagyok, talán öregszem - de azzal igazán nem lehet megvádolni, hogy gyerekkori emlékeim és a nosztalgia húz vissza. Én annak a generációnak a tagja vagyok, amelyik az internettel nőtt fel, valahogy mégis a '70-es évek exploitationjének adom meg magam szívesebben, nem a mai, szégyentelenül nyomulós porszívóügynök-filmeknek.

De hát kinek a géppuskás pap, kinek a szexuálisan túlfűtött papné, ugyebár…

2013. november 4.

A holló

Crow1.pngNincs még egy ilyen film.

Általában, ha a geekzre írok, mégpedig ide leginkább a kedvenceimről szoktam, igyekszem valamelyest objektivitásra törekedni, már amennyire gyarló emberi mivoltomból futja. Most azonban, kedves olvasóink, nézzétek el nekem, nem fogok. A holló ugyanis az egyetlen olyan film, amit '95 környékén, egy osztálytárstól kölcsönkapott videokazettán meglesve a végén (It won't rain all the time...) azonnal visszatekertem, és abban a szúrásban újranéztem, azóta meg vagy hússzor. Ez persze az ízlésvilágom hiányosságairól is tanúskodik, hiszen mostani szemmel nézve azért jócskán kiütköznek a hibái, mindazonáltal a blogolás óriási előnye, hogy olyan szubjektív lehetek, mint a mindenkori politikai kommunikáció, azaz amennyire az aktuális érdekeim és hangulatom megkövetelik. Erősen elfogult, összevissza hazudozó ismertetőm következik.

Kezdem rögtön azzal, hogy a Cure zenéjével megtámogatott, tükörbezúzós, sminkelős jelenet a legfaszább hősgenezis, amit valaha vászonra vittek. Erről velem lehet vitatkozni, csak éppen kurvára nem érdemes, mert érvelni nem fogok, meggyőzni magamat meg végképp nem hagyom. "Just paint your face, the shadows smile /Slipping me away from you /Oh it doesn't matter how you hide /Find you if we're wanting to /So slide back down and close your eyes /Sleep a while,you must be tired" – jajong Rober Smith, és mennyire passzol! Innentől nem is lehet kérdés, hogy a Holló egy hatalmas film.

Nyilván nem ez a filmtörténet csúcsa, naná, hogy nem, sőt, valójában alig több egy gótikus gimmickkel megtoldott bosszú-, vagy ha úgy tetszik, szuperhősfilmnél. Bármennyire szokás ezen lovagolni, az is tök mindegy, hogy Brandon Lee-t történetesen a forgatás alatt érte a halál. Persze, szar ügy, de inkább nem szeretném elhinni, hogy maga a végeredmény emiatt örvend kultstátusznak. Engem legalábbis az össztermék szempontjából bármilyen filmnél teljesen hidegen hagy, elhunyt-e menet közben valaki az alkotógárdából, és ez nem érzéketlenség, csupán a dolgok helyükön kezelése.

A holló önmagában méltó, hogy verjük rá a nyálunkat. Ha megnézzük ezt a James O'Barral, a forrásként szolgáló képregény alkotójával készült, amúgy lenyűgöző interjút, ott elhangzik, hogy a producerek szerint minden idők egyik legsötétebb képregényéből, aminek keletkezését egy személyes tragédia mellett nem kevéssé befolyásoltak olyan zenék, mint a Joy Division, The Cure, Bauhaus, vagy Iggy Pop, akár musicalt is lehetett volna forgatni, Michael Jackson főszereplésével (akit maga az interjú egyáltalán nem izgat, az 26:41 környékén győződhet meg, hogy így volt). Köszönjük szépen, bár tény, hogy ez a változat már csak perverzióból is számot tarthatott volna az érdeklődésemre.

Crow2.jpgEhhez képest valami döbbenetes, isteni szerencse, hogy bár a film az alapanyaggal (ami a maga punk-lírába áztatott, történetnek csak jóakarattal nevezhető erőszakorgiájával olyannyira külön írást érdemel, hogy itt és a továbbiakban csak minimálisan térek ki rá, a filmmel is csak ott vetem össze, ahol végképp elkerülhetetlen) csak nagyon távoli köszönőviszonyban van, mégis a 90-es évek egyik legkarcosabb, leginkább kompromisszummentes, önmagában is működőképes adaptációját kaptuk, és akkor azt is ide merem írni, hogy a képregényfilmek újkeletű dömpingjét megelőzve az egyik legerősebb feldolgozás, ami valaha született.

A szerkezeten és a sztorin elmélázni teljesen meddő vállalkozás, merthogy szinte csak ürügyként léteznek: faszit és barátnőjét kegyetlenül meggyilkolják, faszi egy madarat kergetve kimászik a sírból, brutális bosszút áll, a végére kis bonyodalom, leszámolás, csókolom. Akár fordított szemszögű slasher-mozi is lehetne, de természetesen a lényeg nem itt rejlik.

A holló szikár, végletekig lecsupaszított alkotás, illetve nem mindig, de jellemzően azokon a pontokon működik a legkevésbé, ahol magasabbra céloz. Erényei nem a dramaturgiai vagy jellemfejlődési csavarokban, hanem a jancsiszög-összetettségű alaptéma ábrázolásában mutatkoznak meg, legjobb tulajdonsága egészen pontosan az a fajta nyersnek és akár ötlettelennek is nevezhető keresetlenség, ami leginkább az exploitation-filmek sajátja. Ne is szépítsük, A holló minden ráaggatott hangulati elem dacára maga is exploitation a javából - eleve kivégzésjelenetek laza láncolata, de még ezt is megfejeli olyan elképesztő nyalánkságokkal, mint mikor az elviekben pozitív főhős heroinos fecskendőkkel akupunktúrázza tele szerencsétlen áldozatát.

Mert hogy máshogy lehetne elmesélni a halálból visszatért rockzenész történetét, aki egy törzsasztalnyi, mosdatlan, rossz arcú bűnözőn vesz véres elégtételt? Jó, kicsit szórakoznak a drámával, a szerelemmel, a cigiről leszokni készülő őrmesterrel, meg a gördeszkás, félárva kislánnyal, de ha őszinték vagyunk, ezek csak töltelékjelenetek, a leghatásosabb ugyanis még mindig az, ahogy a harlekinarcú, sétáló hulla ipari ritmusokra halomra lövi, kardélre hányja, vagy éppen ezeknél sokkal kreatívabb módokon meneszti halálba a helyi alvilág krémjét. Nem mondom, tényleg van valami rohadtul szép Eric Draven szenvedésében és síron túl is tartó szerelmében, de ezek csak addig szükségesek, amíg megalapozzák a haragját. A hollót azért lehet nagyon szeretni és átélni, mert a legtöbben hasonlóan, kurvára dühösek tudunk lenni, amikor éppen fáj az élet, és az elképzelés, hogy ilyen ádázul, mégis stílusosan vágjunk vissza, bármennyire kamaszos és éretlen is, szerintem a legtöbbünktől nem áll távol. Vagy csak én vagyok szociopata, ebben az esetben kérlek, szóljatok, hátha megmenthető pár élet, ha időben elhúzok terápiára.

TheCrow3.jpgArról aztán nem is beszélve, hogy a 90-es években elharapózni kezdő, mára pedig abszolút fősodorrá vált urbánus gótikának ez volt az egyik első, és talán legszilárdabb mozgóképes sarokköve. Az idealizmus és a kiábrándultság természetfeletti motívumokkal vegyített összecsapásába a lepusztult, eső áztatta, korrupt nagyváros színfala előtt ilyen kellemesen se előtte, se utána nem borzonghatott bele a nagyérdemű. Az is ritka, hogy egy nagyközönségnek szóló film ilyen szépen szolgálja ki egy viszonylag periférikus, teljesen más médiumban gyökerező szubkultúra (jelesen a gót/dark zenei színtér) igényeit. Igaz, szerintem pont az amúgy sokat méltatott, a korszak felkapottabb underground zenéit felsorakoztató soundtrack a film egyik leggyengébb pontja, mert hiába tiszteleg a filmes lehetőségekhez képest elfogadhatóan O'Barr eleve zenei ihletésű eredetije előtt, hiába passzol remekül a pont ugyanennek a színtér bandáinak klipeket rendező Alex Proyas stílusához, kevés kivétellel felejthető előadók felejthető dalait sikerült összegyűjteni, amik egyszerűen méltatlanok a képregényben megidézett, műfajteremtő klasszikusokhoz. Akkor már nagyságrendekkel jobb Graeme Revell, a kísérleti filmzenék 90-as évekbeli gurujának szimfonikus aláfestése, ami panaszos kórusaival, egzotikus fúvósaival, törzsi ritmusaival, ipari csattogásaival hátborzongatóan hozza a már-már mitikus városi vadon időtlen, nyomasztó hangulatát.

A végén csak nem lettem olyan elfogult, mint szerettem volna, mindazonáltal megismételhetetlen, elemi erejű filmnek tartom A hollót, és a nyilvánvaló hibái dacára is marad - stílusosan - örök szerelmeim egyike. Kár azért a néhány túl sokat markoló, megmondókényszeres jelenetért, kár az esetenkénti nyálasságért, kár az elkerülhetetlen, mégis bántóan kilógó, hősies, végső leszámolásért. Kár, kár, kár, szól a holló (ami persze igazából varjú), de károgjon csak, mert azt, amitől kurva jó, zsigeri és páratlan az egész, ezek sem tudják elrontani, és hát ja: nincs, tán nem is lesz még egy ilyen film.

2013. január 15.

Sushi Girl (2012)

sushi-girl.jpgHa már Tarantinót is másolják, akkor komoly baj van! ...mondhatnám joggal, de az az igazság, hogy ez a gyanú a Sushi Girlnél nem okozott különösebben problémát számomra. A nem észre nem vehetően a Kutyaszorítóbanra emlékeztető, kis költségvetésű mozi ugyanis nagyon ügyesen, nagyon profin és baromi szórakoztatóan ismétli meg, illetve inkább csak idézi meg a szintén nem kizárólag eredeti ötletekből készült 92-es kultfilm alapszituját, és mindezt egy elsőfilmes rendező jóvoltából. Ken Saxton ráadásul igazán gyilkos névsort állított csatasorba a bemutatkozáshoz. Mivel egy geekblogon vagyunk, a leghatásosabb, ha úgy szemléltetem, hogy a Sushi Girlben együtt szerepel Machete, Luke Skywalker, Kyle Reese, Kampókéz és az utcai harcos, Terry Tsurugi, vagyis a gyengébbek kedvéért Danny Trejo, Mark Hamill, Michael Biehn, Tonny Todd és a személyes favorit, Sonny Chiba! 

Sajnos már most le kell lomboznom a kedvet, hiszen ez azért túl szép, hogy így, ebben a formában igaz legyen. A kissé levitézlett kult-arcokból álló, ám még mindig impozáns galeriből ugyanis Trejo, Chiba, Biehn, illetve az előbbiekben nem említett Jeff Fahey csak cameóznak, szerepük szó szerint pár mondatra és pillanatra korlátozódik csak, de aggodalomra semmi ok, így is marad nekünk még két óriásit alakító legenda, a horrorikon Tony Todd, illetve a film showját teljes mértékben zsebre vágó Mark Hamill jedi lovag, akiről később még szólni fogok. De előbb lássuk a brummogót.

"Tonight we dine yakuza style."

sush1.jpgNéhány hét-, de inkább sokpróbás gazember gyülekezik egy üres kínai étteremben, hogy a Duke (Todd) által megszervezett partin egyik társuk, a börtönből frissen szabadult Fisht (Noah Hathaway) köszöntsék. A baljós hangulatú találka egyik kelléke egy meztelen sushi-lány (Cortney Palm), aki mint tányér vesz részt az eseményen, és akinek előre meghagyták, hogy ne mozogjon, ne beszéljen, ne mutasson érzelmeket, bármi történjék is a bulin. Aztán megjön Fish, és ünneplés helyett szembesítés következik. A banda ugyanis hat éve egy balul sikerült gyémántrablásban vett részt, és bár Fisht elkapták, és bevarrták hat évre, az eredetileg rábízott gyémántok nem kerültek elő, ezért most mindenki tudni szeretné, hogy hol vannak. Mivel Fish nem akar, vagy nem tud mit mondani, brutális vallatás veszi kezdetét, a társaság két legbetegebb tagja, a motoros Max (Andy Mackenzie) és a pszichopata Crow (Hamill) közreműködésével, egy tojásfőző órával meghatározott ideig tartó turnusokban. De miután a módszer nem hoz eredményt, a rosszéletűek egymásra kezdenek gyanakodni. A Sushi-lány pedig nem mozdul, csak hallgat némán, mintha tudna valamit.

Kétségtelen, hogy Tarantino szellemét ott látjuk lebegni a film felett, és a neo-exploitation jellemző stílusjegyei is megjelennek benne, azért a készítők odafigyeltek, hogy a Sushi Girl lehetőleg önálló jogú filmként működjön, mindenféle erőltetett és öncélú pop-kulturális kikacsintás és idézet nélkül, és inkább jellegében idézze a régi korok olcsó filmjeit, mintsem direktben utalgasson rájuk, vagy hogy átlátszó hatásvadász eszközökkel próbálja meg imitálni azokat. Pont ezért is jó, hogy a fenti nevek többsége csak röviden cameózik (és a plakáton szerepelve ügyesen kiszolgálják a marketingcélokat, ami mellesleg az igazi exploitation egyik ismérve), és maga a cselekmény leginkább csak pár szereplőre, és két nagyobb névre koncentrálódik, akik magasabb rendű színészi kvalitásaikkal is hozzá tudnak járulni az egyszerű, de közel sem buta mozihoz.

sush2.jpgMert kétség nem férhet hozzá, a Sushi Girl igazi mojo-ja a színészi alakításokban rejlik. A vérfagyasztó orgánumú Tony Toddra hozzáértő kasztingosok szabták rá a végig higgadtan és titokzatosan viselkedő, megjelenésében is tekintélyt parancsoló főnök szerepét, alakítása is nagyon színvonalas, de a pszichopata Crow-t megformáló Mark Hamill az, aki miatt leginkább emlékezetes marad a film. Hamill-t ugye nem lehetett látni sok filmben, főleg a szinkronhangja miatt tudott rajongott kedvenc maradni, de elnézve itteni játékát, igazán remélem, hogy lesz még egy színész korszaka is neki. (A Star Wars akárhányba ha bekerül, éles kontraszt lehet majd a két Luke Égjáró között.) Crow bizarr figurájában az elmebetegség, a perverzitás és a morbid humor találkozik a homoszexuális manírokkal, amitől kifejezetten groteszk, és persze emlékezetes (plusz a maga módján nagyon szórakoztató) karakter lesz, Hamill pedig ügyesen lavírozik a Jokeres ripacskodás, és a valóban ijesztően bizarr pszichopata között. 

Első filmként és a költségvetés ellenére több szempontból is profi kiállású munka a Sushi Lány. Stílusos, szépen fényképezett darab, a forgatókönyv az egyszerűsége dacára is kellően fordulatos, szórakoztató, és nem utolsósorban, jól kezeli a feszültséget. A film a flashbackeket és néhány rövid jelenetet leszámítva egyetlen térben játszódik, így lényegében egy kamaradarab jellegét adja, ami során ez a szűk, bezárt közeg és a sötét és kiszámíthatatlan alakok közötti robbanékony viszony igazán nyomasztó, baljós légkört teremt. De okosan bánik a vérrel és az erőszakkal is, itt-ott kicsit belekóstol a torture pornba, próbál sokkolni, de mielőtt még túl sok lenne, visszavált a pszichológiai bűnthrillerbe, így még az öncélúság vádját is könnyen lesöpörheti.

A Sushi Girl a felvonultatott nevek ellenére sem kapott valami nagy hírverést, de valójában nem is miattuk érdemes megnézni, hanem azért, mert 98 percében egy kellemesen pozitív élményt, és egy meggyőző bizonyítékot kapunk, miszerint kicsiben is lehet nagyot alkotni, és hogy ezt a neoexploitation dolgot is lehet okosan, figyelmet érdemlően művelni. A Sushi Girl egy b-filmes gyöngyszem és egy ígéretes rendezői bemutatkozás.